Mrs. Shuttleworth nemigen foglalkozott komolyan az élet ügyes-bajos dolgaival, régen megszokta, a döntéseket mások hozzák, többször akár helyette is. Nagyon fiatalon úgy döntött, hogy a hibázás lehetőségét másoknak hagyja, és ahogy múltak az évek, felépítette a maga szokás-fellegvárát, ahova bármikor, a legkisebb feltűnés nélkül visszahúzódhatott. Jó akart lenni és tetszeni akart, kivétel nélkül mindenkinek.  Úgy ötvenéves kora körül, mikor egy reggelen, a glicerinkúp hatását várva fel-alá járkált a lakásban, barátnője váratlan, hosszú telefonja ráébresztette egy új valóságra, miszerint mindennemű testi bajaink okozója lelki rezdüléseinkben rejlik, és úgy érezte, tennie kell valamit önmaga érdekében. Ezidőtájt megszaporodtak a házban a “Nő”, “Lelkünk Tájain” és hasonló nevű magazinok, amelyek biztos útmutatót kínáltak a hétköznapokra. Érezte, valami megmozdult körülötte. Kamaszos izgalomban töltötte napjait, új horizontokat vélt megnyílni maga előtt. Hogy is nem vette észre őket idáig! Önmagával szembeni bizonytalansága kisebb béklyókban hullott le róla.  Követve a magazinok tanácsait, megadta a módját még a reggelizésnek is. A virággal díszített étkezőasztalnál elfogyasztotta az előzőleg vízbe áztatott aszaltszilva-darabokat, és teljes kiőrlésű, enyhén pirított, olívaolajos kenővajjal megkent kenyerét megtűzdelte a skót tengerből kihalászott minőségi lazacfalatokkal, majd elolvasta a Napi Híreket, ellenőrizte filofaxát, végül gyors zuhanyt vett. A reggeli órák effajta időrendi sorrendje a rendszeresség biztonságával és a tökéletesség érzésével ajándékozta meg. Úgy érezte, most kelt életre, és eddigi létezése csupán ebihal-állapot volt. Semmi és senki nem zavarhatta meg. Gyerekei rég felnőttek, férje pedig órákkal előbb elindult az irodába. A férfi már rég nem vágyott még csak a gyomrából feltörő gyönyör érzésére sem, melyet felesége kecses tarkójának látványa ébresztett benne, ahogy az a piperetükör előtt ült a reggeli készülődés közben.  Sőt, már azt a viszolygást is elfelejtette, ami akkor öntötte el (évekkel házasságkötésük és boldogtalan testi együttléteik után), mikor az asszony műgonddal, hosszú percekig krémezte arcát, nyakát és dekoltázsát, pontosan betartott mozdulatsorral, amelyet csak francia szépségszalonokban ismertek, különös figyelmet szentelve a szemkörnyéknek, melyen hosszú, karcsú mutató- és középsőujjaival staccato-ban zongorázott végig többször is, miközben szeme valahova a tükör végtelenségébe meredt. A reggeli és kozmetika után az órák üdébb ritmusban peregtek. Mrs. Shuttleworth meglepően laza természetességgel kiválasztotta aznapi öltözékét, ellenőrizte, hogy a színben és fazonban megfelelő táskába betette-e a hitel- és egyéb, hasznos kártyáit, valamint a buszbérletet, majd tíz óra körül elindult a száznyolcvankilences buszhoz, amely a háza előtt állt meg.Azokban az években az angolok udvariasabbak voltak, és a buszon mindig akadt valaki, aki vagy neveltetésétől indíttatva, vagy a csodálattól, amelyet Mrs. Shuttleworth elegáns megjelenése váltott ki, rögtön átadta neki a helyét. Sose ült le leghátul. A busz hátsó traktusát még tekintetével is kerülte, hangosan sosem bevallva megvetését az ott ülőkkel szemben, akik mindig is a lecsúszott, alsóbb osztályt jelentették számára, ez pedig a “ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók” irtózatát ébresztette benne. Elől egyébként is jobb volt a kilátás, és ha mással nem is – elvégre legalább húsz éve rótta ugyanazt az utat hetente többször – a felszálló gyerekek vidám látványával örvendeztette meg. Mrs. Shuttleworth őszintén szerette a gyerekeket, legalábbis addig, amíg azok fel nem nőttek. Ez a tény igen korán tudatosult benne, és jó ideig bűntudatot is érzett az abszurd párhuzam közt, de miután egy napilapban arról olvasott, hogyan veszítjük el gyermeki ártatlanságunkat, a megkönnyebbülés álomba ringatta mocorgó lelkiismeretét, s vele együtt minden egyéb kételyét. Az asszony gondosan ügyelt mindenre, aminek alapján a külvilág megítélhette. Így aztán, amikor a lánya, kamaszéveit jócskán maga mögött hagyván, még mindig az egyik botrányos kalandból a másikba keveredett, az anyai kötelesség kísérteties árnyéka végképp elkerülte, s a szűkebb-tágabb környezet értetlenkedése, amellyel amaz is követte a lány tévutait, meggyőzte saját igazáról. Kapcsolatuk csak a nagyobb ünnepnapokra korlátozódott. Ilyenkor aztán nem fukarkodott. Tehetségesebbnél tehetségesebb formatervezők és grafikusok dolgoztak már akkor is a Card Worldnek, amely egyszemélyes vacsora áráért igen tetszetős, és sok esetben valóban művészi, egyedi képeslapokat kínált, előre megírt szöveggel.
Az Oxford Street-en tízkor nyitottak az üzletek. A vásárlói zsibongás a lüktető, már-már tapintható Élet mámoros érzésével lengte körül. Sajnálatos módon ez idáig senki nem készített velejéig kimerítő elemzést a vásárlók shuttleworth-i mintájáról. Rosszakarói, ha voltak egyáltalán, mert Mrs. Shuttleworth valóban igen kedves és szeretetreméltó személyiség volt, azt pusmoghatták, így, rendszeres vásárlói körútjaival próbál bosszút állni a férjén, akivel annak idején a házasságba – vélhetően – beleerőltették. Csakhogy Mrs. Shuttleworth szerelemből ment férjhez, és ez meg akkor is így volt, ha a pletykák, az emlékek, és a fotók tanúsága szerint is Mr. Shuttleworth a világ egyik legcsúnyább, legszegényebb és legkeményfejűbb embere volt. Igaz, ami igaz, megjelenése  inkább emlékeztetett Fernando bájaira, mint Alain Delon-éra, ám rendkívül kellemes baritonnal rendelkezett, ami egy testiségében nyiladozó, tőle tizennégy évvel fiatalabb lányban bizony megpendíthette azokat a bizonyos húrokat. Továbbá, bár Mr. Shuttleworth egy suszter fia volt, jó esze államilag támogatott, bentlakásos iskoláztatást biztosított számára a királyság híres intézményében, ahonnan nyolc keserves év után kiváló ajánlólevelekkel és életre szóló depresszióval ellátva került ki. Nem sokkal ezután egy neves ügyvédi iroda alkalmazottja lett, ahol a régi szokásokhoz híven eleinte fizetés nélkül, cserébe a gyakorlat és tapasztalat lehetőségéért, igen hamar megbecsülést szerzett magának. Ahogy a mesékben lenni szokott, az iroda vezetését évekkel később átvette a megöregedett tulajdonostól.  Mikor először hazakísérte Mrs. Shuttleworth-t, akit akkor még csak Miss Smith-nek (baráti körben Smithie-nek) hívtak, már túl volt az arcvonásai okozta kisebbségi érzésen, tudatában kellemes orgánumával, és egészen világosan tisztában azzal, hogy fürge észjárással kárpótolta a Természet. Mr. Shuttleworth, törődjünk bele, minden mérce szerint igen okos és vonzó férfi volt. Ami keményfejűségét illeti, lehet veleszületett tulajdonság volt, lehet, csak az internátusi évek éjszakáiban edződő dacnak köszönhetően alakult ki benne, mindenesetre élete folyamán e tulajdonsága sokszor vándorolt a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba. Ez volt az első olyan jellemvonása, amelyet Mrs. Shuttleworth szívből meggyűlölt. A gyűlölet az évek során szánalommal terhes megvetéssé szelídült.A bosszú nem mindig adott vagy megfogalmazott okhoz kötődik. Mrs. Shuttleworth a későbbiekben sem tudatosította, hogy társadalmi és kulturális témákban – férje által – eleinte ráfogott butussága nem genetikai adottság, hanem egyszerűen iskolázottság kérdése. Az e témákat érintő vitáknál – mert sokan és gyakran megfordultak a házban –, eleinte valóságos szorulásos fájdalom járta át. Annyi mindenhez és olyan szívesen hozzászólt volna! Szinte itta az értekezők szavait. Minél bonyolultabban fejezte ki magát valaki, annál jobban kedvelte azt, és bizony volt benne annyi bölcsesség, hogy tanulatlanságát leplezendő, az egyes idézeteket csak jelszavakban, utalással adta tovább. Ennek következtében az évek során igen könnyedén kialakította magáról a nagyon értelmes, feltűnően szép, jó ízlésű és kiváló főztű, szerény feleség képét, és ahogy az évek és az  áramló információk egyre inkább megvetették talpa alatt a magabiztosság érzetével kábító talajt, úgy nyílt meg előtte egy másik világ, amelyben a szó és az üdítő társalgás egyre erőteljesebb szárnyakat kölcsönzött neki. Ezt felismervén aztán görcsösen ragaszkodott az esti hírekhez, amelyek naprakész eseményeket szolgáltattak a következő hétvégi, vacsora utáni italhoz, megvitatandó. Férje, mert még a legokosabb ember is követ el hibát, ezt a fejlődést inkább ingerkedve fogadta, és sosem gondolkodott el azon, miért is érez így nejével kapcsolatban.  Az, hogy Mrs. Shuttleworth pusztán a saját maga számára sem teljesen világos emberi értékeit próbálta-e megcsillogtatni, vagy ekképp keresett utat a gyakran felbukkanó új arcokhoz, szellemes-kellemes férfiakhoz – természetesen csak a tisztes keretek közt, ártatlanul flörtölve – azt ma már nehéz lenne megmondani. Valahol félúton lehet az igazság. Nemcsak azért, mert a középút a harmónia, amely (ahogy azt feljebb próbáltuk kifejteni) kéz a kézben állt Mrs. Shuttleworth megjelenésével, hanem mert mérlegre téve életének buktatóit, kiaknázott és elszalasztott lehetőségeit, igencsak valószínű, hogy erősen élt benne a fejlett szellemiség iránti vágy, valamint, elmulasztván kamaszkora ártatlan flörtjeit (igen későn érő lánygyerek volt), bepótolandó, megmérettette magát, ott, amikor és ahol lehetett. Lélekbúvár barátaink ezen a ponton rámutatnának a komplexusokkal és önbizalomhiánnyal küszködő lélek küzdelmeire, csakhogy nem kevésbé tanult barátaik, a filozófusok szerint mindenhez fűzhető elmélet, melynek feltevései és állításai csak arra jók, hogy saját szájízünk szerint formázzuk meg az igazi arcát esetenként igencsak faramucin mutató valóságot, amely legtöbbször nem egyéb, mint középszerűség. De hát ki az, aki középszerűnek merné címezni Mrs. Shuttleworth-t, az asszonyt, aki az olasz filmszínésznők grandőrjével vetekedett, mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül? A különbség persze mindig tetten érhető. Ezekben az években a sztárok, ha kedvük volt és idejük akadt, internetes honlapokról vásároltak. Mrs. Shuttleworth kifogástalanul elégedett volt az Oxford Street-i boltokkal, a Marks and Spencer hagyományokhoz ragaszkodó, ízlésben egyre javuló árukészletével, a Selfridges ultramodern, hatalmas, állandó mozgásban lévő, mondhatni színpadjaival és a többi, a végtelenbe sorakozó áruházak kínálta ajánlattal. Nőnk szeretett vásárolni: nem rajongott, nem imádott, egyszerűen a szó nemes értelmében szeretett. Ahogy a családi vállalkozás bővülésével javult a folyószámlájuk egyenlege, úgy hullott le róla az itt-ott még ujjait megkötő tudat-béklyó, mely arra intette, óvatosan költekezzen. A hitelkártyák havi kimutatásai kéthavi késéssel érkeztek, kiegyenlítésüket férje zokszó nélkül lerendezte. Mrs. Shuttleworth a Szépségért vásárolt. Nem pusztán a birtoklás, a vásárlás mozzanata, hanem a felfedező pillantás eufóriája jelentette az igazi gyönyörűséget számára. A Szépség, amelynek istennője a napnál is világosabban kedvelte Mrs. Shuttleworth-t, számára a Lélek balzsama volt. Ha jól belegondolunk, egyetlen és kivételes tökélyre csak a Szépség hibátlan kiválasztásában lelt. Vajon hányan tudják, micsoda osztatlan gyönyörűséget tud okozni például egy házilag főzött rózsaszappan átlátszó piros zseléje, benne túlvilági szerelmet ígérve egy apró, tűzpirosságában megfakult rózsafej, néhány sárga bogyó és levéltöredék? És akkor hol van a vele való mosakodás bódító érzése, a testbe ivódó illat és a fürdőszobában titokzatosan ott lebegő, leheletnyi, órákkal később szinte megnevezhetetlen, fenséges kábítás! Emlékszik-e valaki azokra a pirospozsgás arcú, boldog kisdedekre a virágmezős pléhdobozokon, melyekben vajas vagy a pudingkrémes biszkitek vártak utazásra? Úgy járt vásárolni, mint olimposzi küldött, aki arra hivatott, hogy meglelje azokat az apró csodákat, amelyeket otromba grimaszba torzult huszonegyedik századunk még meghagyott a következő nemzedéknek. Eközben persze élte a szaporodásra kárhoztatott, dacos és harcoló lélek életét. Mrs. Shuttleworth szerette a férjét – a maga módján. Ne törjünk pálcát mások viszonyai felett! Ennek ellenére inkább gyorsabban, mint lassan felszabaduló megkönnyebbülést érzett, miután az ura, aki láncdohányos volt egész életében, tüdőrák következtében, kéthavi görcsös és belső sikolyokkal teli, időnként eszméletvesztésbe zuhanó fulladozás után, London egyik hospice-ének zajos termében, ahol szakadozott, sárgás vászonponyvák szegélyezték az örökkévalóságba vezető utat, végre megszabadult a nyomasztó földi léttől. A férfiúi kormányzáshoz szokott asszonylelke tovább élte csipkerózsikaálmát, és eszébe sem jutott másképp tenni, mint anyagi ügyeinek képviseletét fiára bízni, aki eszes volt, mint az apja. Mr. Shuttleworth egykori nagyságát ezekben az időkben, könyvei számától eltekintve, már csak számláinak könyvelése érzékeltethette volna igazán. Özvegye azon szerencsések közé tartozott, akik viszonylagos, még fiatalos érettségükben hosszú és gondtalan éveknek nézhettetek elébe. Önbecsapás a férjek fillérezési szokásaival előhurcolkodni, igazi felszabadulást a saját magunk korlátai közül való kiszabadulás jelenti, olvasta az egyik női magazinban. Mrs. Shuttleworth nem elemezte helyzetét. A hirtelen megnyíló lehetőségek olyan természetesen épültek be a napjaiba, mintha mindig is azok részei lettek volna. A vásárlások ugyan nem maradtak el teljességgel, de kiszámíthatatlanul áttolódtak a nap különböző szakaszaiba. A kiszámíthatatlanság és a váratlan örömét fedezte fel ezekben az időkben. Némi zavart ugyan okozott a testén egyre terjedő narancsbőr, de ezt úgy küzdötte le, hogy fürdés után nem nézett a tükörbe.  Ha volt Mrs. Shuttleworth-nek jó tulajdonsága, akkor az adott helyzethez való teljes igazodása mindenképpen annak nevezhető. Mrs. Shuttleworth szívből tudott örülni még annak a kevés jónak is, amely a rosszal együtt járt.
A nappalok még az élő nyár örömével kényeztettek, azonban éjszakánként, amelyek már hidegebbe fordultak, egy-egy falevél észrevétlen surrant a járdák szegleteibe. És ekkor váratlan dolog történt, nemkívánatos esemény, olyan, amelyre az ember sosem gondol, mert az ilyen fordulatok mindig csak másokkal szoktak megesni, és legtöbbször minden előjel nélkül veszik át a teljes irányítást. Mrs. Shuttleworth álma zaklatott volt. Erre csak később tudott visszaemlékezni. Képtelen volt tisztán felidézni, de olyan érzete támadt, teste csőbe szorult, és a lelke, ami mindig olyan akaratos és tudatos volt benne, most megzavarodott, eldönteni képtelen, rejtőzködjön-e továbbra is biztos hüvelyében (mely érdekes módon máskor az érinthetetlenség mágiájával, soha nem tapasztalt biztonsággal ölelte körbe), vagy meneküljön, messze, a percek csurgásával egyre erőteljesebb és rémisztőbb bezártságtól. Látta magát a szobában, az ágyon fekve, ahogy félig nyitott szemmel pihen – a benne háborgó álmok minden jele nélkül. Segítségért próbált kiáltani, de csak apró nyüszítés hagyta el torkát. A sejtelem benne azt súgta, porhüvelyében annyi az élet, mint parton heverő kagylóhéjban, csak a lelke, ez a szomorúságból fakadó anyag kiáltozik hasztalan-hangtalan. Valami gyomorból gördülő, parázs golyó  kiszárította a torkát. Félálomból ébredve, nagyon lassan tudatosult benne, hogy nem tud megmozdulni. Hogy pontosak legyünk, a tudat óvatosan szivárgott vissza koponyájába, a szemgolyók mögé zárva, önmaga határait ott szabva meg. Hosszú percek teltek el, mire újra megbátorodott és próbált nagyot kiáltani, összeszedve minden erejét, inkább csak a félelemtől vezérelve, mint segítségért esengve, hiszen tudta, a lakásban egyedül van, ám a hangok újra csak néma sipollyá torlódtak szájpadlásán. Fogalma sem volt róla, mi történik vele. Nyirkos és hideg iszonyat zsibbasztotta érzékeit, s csak később biztatta valami felsőbb akarat arra, hogy a legokosabb, ha türelmesen vár, amíg a takarítónő, akinek kulcsa volt a lakáshoz, benyit rá. Újra elaludt egy időre. Miután megint magához tért, a gondolatok széthullott cserepekhez hasonlóan terítették be elméjét. Ahogy múltak az órák, az elkövetkezőkre való összpontosítás egyre reménytelenebb erőfeszítésnek bizonyult. Az egyetlen gondolati lánc, amely másodpercekre megkapaszkodott tekervényeiben, az őt körülvevő gyorssegélyszolgálat embereinek víziója volt, mely egyidejűleg merült fel benne a narancsbőr okozta szégyenérzettel. A dereka körüli hideg nedvesség végül elfeledtette vele eme aggodalmát. Mintha megállt volna a másodpercek számlálása. A spirituszban tartott magzat mozdulatlanságával bámult ki a két szürkéskék szivárványhártyán. Minden idegszála egy ismeretlen dimenzióban való tájékozódásra összpontosult. Nem emlékezett arra sem, hallott-e hangokat. Az éterben néha felmerülő hangfoszlányok eltűntek anélkül, hogy elméjében képpel összekapcsolódhattak volna. Próbálta fejét elfordítani az ablak felé. Sejtelme sem volt róla, hány órája fekszik így, mozdulatlanul. Az ablak szögletében apró háromszögben látta a galambszürke égboltot. Tudta, ha sikerülne kissé felemelnie fejét, látná a fák itt-ott sárguló koronáit, melyek korai telet jósoltak. Nem voltak fájdalmai. Aggodalmai is megszűntek egy időre. Ahogy az égbolt változik vihar idején, az üresség eleinte csak apró, alig látható felhőbuborékként jelent meg gondolatvilága belső egén. A gomolyfelhők lassan, itt-ott kúsztak nyomában. Olyan volt, mint álomba merülni. Igazi kétségbeesést akkor érzett csak, amikor a tiszta elme pillanatnyi felvillanásakor ráeszmélt, életének egyes mozzanatai, mint érdektelen filmkockák, kivágásra kerültek. Valami sötét káosz marokra szorította egész valóját, s mint egy feloldhatatlan szövevény, úgy fogta, egyre szorosabbra, minden idegszálát a közelgő téboly. „Aludni, aludni!” – ezt mondogatta magában. Úgy szunnyadt el, hogy nem fájt semmije. Csak a hosszúra nyújtott, kimerítő és hasztalan várakozás terhe nyomta a lelkét. Szemhéja kissé kocsányon lógott, de elszürkült szemgolyói így is kivehetően a távolba néztek, várva valamire, valami jóra, amely vele végre megtörténik. Így talált rá a takarítónő.

[Illusztráció: Philip Alexius de László: Mrs. Archie Graham, née Dorothy Shuttleworth (1917)]