(Dehogyis lett nagyanya, már megbeszéltük, hogy a mai fiatalok sokkal felkészültebbek annál, hogy olyan nüánszokat vegyenek nyakukba, mint egy ordító csecsemő).

– Ne tessék haragudni, de nincs senki, akihez fordulhatnék. Apust mindenki ismeri. És Apussal se tudok beszélni, mert még tegnap is végig ordított velem, még a biztosítónál is.

– Na, de mégis, mi a gond? – vágott elébe Kissné, miközben a lány mély levegőt vett, s közben arra gondolt, mit is akart a lány mondani azzal, hogy apust mindenki ismeri. Elvégre ő egyenesen munkatárs!

– Igazán, nem tudom, hogy történhetett… nem figyeltem… eszembe sem jutott, hogy… – görbült le a lány szája. Sóhajtott. – A telefonszámlám – mondta, majd lehajtotta a fejét.

– A telefonszámlád? – kerekedett óriásira Kissné szeme. Sehogy se értette, hogy jön ő ide? És miért hiszi ez a gyerek, hogy az események drámai zuhanásba kezdenek egy telefonszámla miatt? A luxusautó, az igen, bár még az az eset is igen kiszámítható volt, na, de egy számla?!

– Nem értem! – adta fel Kissné.

– Apus zárolta a bankszámlámat. A telefonszámlám már három hete megérkezett, de elrejtettem Apus elől. Be kellene fizetnem. Ha nem teszem, jön a felszólítás, és ha Apus megtudja…! Még sosem láttam ilyen haragosnak! Anyával is állandóan veszekszenek, már amikor otthon van.

Az őrangyal sápadt kísérletet tett, hogy félreverje a harangokat, de Kissné már útban volt a nappaliba, hogy dugipénzéből elővegyen.

– Te oktondi! – mosolygott, és túl akart lenni a drámán. – Mennyi kell?

– Tizenötezer háromszáznyolcvankettő – bökte ki a lány megkönnyebbülve.

Az asszony mintha megszédült volna.

– Hogy mennyi?! – fordult meg leesett állal. A lány elismételte az összeget.

– Tizenötezer… – ismételte Kissné, lélekjelenléte jeleként, és arra a tizenötezerre gondolt, ami havonta landol számláján, fizetés gyanánt, a lány apjától. – De hiszen az rengeteg! – kockáztatta meg. A lány egyetértően bólogatott, láthatóan megkönnyebbülve, és várta a bankókat.

– Apus letépi a bőrömet – tett rá egy lapáttal a helyzet súlyosságára. Szempilláján még ott csillogott egy könnycsepp.

– Hát, sajnálom, de ennyi nekem nincs – és az anyósjelölt fejcsóválva elindult vissza a konyhába.

– Talán, ha összedobnánk… – javasolta a fiú, mire Kissné mellkasában saját vére iránt sosem érzett harag kezdett ébredezni.

– Apus biztos hamarosan megenyhül, és sose ellenőrzi a számlámat, pár héten belül visszaadnám Kiss néninek – kontrázott rá a lány. – Most az egyszer tényleg nagyon, nagyon komoly a helyzet.

– Sajnálom, drágám, de tényleg nem tudok segíteni! – csóválta fejét.

Dehogy sajnálta. Olyan dühös volt, mint tizenkét dühös ember együttvéve. A két fiatal besomfordált a szobába, csak a fiú szemének tüzes nyilai maradtak vele.

Kissné elővette dugi cigijét, és meggyújtotta, majd leült a számítógép elé. A cigarettából csak kettőt szippantott. A billentyűket se látta. Az ő havi fizetését telefonálja el ez a szirén, miközben magzatja, Tejfölösszájú Fajankó…! Ó, hogy az ég szakadna minden ilyen…! Dühe mögül, maga sem értette, gyötrő szégyenérzet lopakodott elő. Tizenöt ezer, ismételte magában még ágyba bújás után is.

Az éjszaka áldásos volt számára. Lelkiismeretét megtámogatta a pihenés. Frissen ébredt. Egy lépéssel az apa előtt jár, nyugtatta magát, és tudta, az információ, hatalom. Szinte várta a reggeleket. Főnöke arcát fürkészte, szürkébe boruló eget várt. Ekkor már szinte biztos volt abban, hogy ha kipakol, a főnök személyében cinkostársra talál. Eljött a kedd, semmi. A szerda, még a legkisebb jel sem. Csütörtök, mint hírzárlat, még a gyerek is úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A napok peregtek, eseménytelen. Kissné már-már meggyőzte magát, hogy túldimenzionálta aggodalmát, és talán igaza van ötödik emeleti szomszédasszonyának, pusztán anyai féltékenysége buzgólkodik.

Egy héttel később, péntek reggel, a délutáni nagybevásárlást tervezve számvetést tartott pénztárcája és bankszámlája felett, majd, mint végszükség esetén oly sokszor, kinyitotta a dobozt, melyben spórolt pénzét tartotta, hogy kölcsön vegyen egy-két százast. Hűlt helyét találta a bankóknak! A konyhába sietett, és belenézett a táskájába, majd vissza a nappaliba és újra a dobozba. Befutott a gyerek szobájába, de az már elindult az iskolába, végül újra a konyhában kötött ki. Próbálta a gyereket telefonon utolérni, sikertelenül. Nem szabad pánikolnia! Ismételte a mantrát, de az árulás úgy megbénította érzékeit, hogy behúzva maga után a bejárati ajtót, elsétált a szomszédja mellett. A lift helyett már a lépcsőn járt, mikor a férfi utána szólt:

– Hé, jó reggelt! – mondta nevetve az. – Nehéz éjszakánk lehetett! – az ismerős hangra Kissné magához tért, és visszabotorkált a felvonóhoz.

Huszonnégy másodperc ketyegett le, mire a lift leért a nyolcadik emeletről.

– Nem értelek, miért nem beszélsz az apjával? – csóválta fejét a szomszéd a tényfeltárás után. Kissné a fejét ingatta. Sóhajtott és elnyomott egy könnycseppet, mielőtt útjaik szétváltak volna.

 

Mint mondtam, a Kissnék nagyon szívós teremtmények. Nem azért jeleskednek a tehercipelésben, mert egy kis csatavesztés megingatja őket. Már csak azért sem, mert az élet mindig szolgáltat alkalmat, melyet megragadva, változtathatunk sorsunk menetén, csak néha kicsit rá kell segíteni.

– Szia! – nyomta be fejét a konyhába a fiú egy késő este, miután megérkeztek a moziból. – Ehetnénk valamit? – kérdezte.

– Persze! Mossatok kezet, mindjárt tálalok – szaporázta a nő. A fiú eltűnt.

Jókedvűen, kipirultan léptek mindketten a konyhába. Nyoma sem volt arcukon másnak, mint fiatalkori életörömnek.

Az asztalon ott gőzölgött a fokhagymás pirítós, a kancsó citromos tea. Kissné épp az asztal közepére helyezte a ketchup-os flakont. A fiú meglepve szegezte szemét anyjára.

– Sajnálom, gyerkőcök, csak egy hét múlva kapok fizetést, addig ki kell valahogy húznunk. De lesz egy kis süti. Már bent van a sütőben – szabadkozott, és leült velük az asztalhoz. – Őrület, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban hány piritós-vacsoránk volt. Főleg hétfőnként. Miután elfogyasztottuk a vasárnapról megmaradtakat, aki még éhes volt, annak ott volt a kenyér, felvágva, készen, hogy mama megpirítsa a serpenyőn.

– Nem is voltak annyira kövérek a nők, mint manapság – csatlakozott a lány, aki úgy tűnt, hamarabb magához tért ámulatából.

– Nem bizony, ráadásul a fokhagyma rendkívül egészséges, jót tesz az ereknek, tisztítja őket – bólogatott Kissné.

– Azért egy csibecombbal rögtön lecserélném – próbálta csillapítani buzgalmukat a fiú, akinek éhes gyomra átvette az irányítást.

– Tény, hogy sok kenyeret se szabad enni, mert attól meg akkora lesz az ember segge, mint Winnetou lováé! – tette hozzá a lány. Kissné titkon megörült, hogy százas csípőmérete az elmúlt hetekben kilencvenegyre apadt.

– A kutyákat is koplaltatják hetente egy napon át. Ha jót tesz az ő belüknek, a mienk is kibírja egy este – nevetett az asszony.

– Így van! – vágta rá a lány, és letette almányi popóját a párnázott konyhaszékre. A fiú elhúzta a száját.

– Ha megkapom a fizetésem, majd kárpótollak benneteket. Ezen a héten kibírjuk szerényebben is. Az a fontos, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak! – próbálkozott finoman Kissné, és lassan, lopva a fiatalokra nézett.

A lány épp a ketchup-ba tunkolta a pirítóst. Lenyalogatta róla a piros masszát, majd újra megismételte a tunkolást. Reménytelen eset, hunyta le szemét Kissné, és elfordult. A gyereke, ez a férfipalánta, nem hazudtolta meg saját nemét, még mindig meglopott gyomrát sajnálta, látszott morcos arckifejezésén. Másnap darás tészta volt a terítéken. Aztán újabb pirítósnap következett.

– Ennyit azért a kutyák se diétáznak! – berzenkedett a fiú, ezért másnap a nő vajas-lekváros kenyeret tálalt.

– Én szeretem a vajas-lekváros kenyeret. Olyan jó parasztos! – vigasztalta a lány.

– Persze, reggelire, frissen sült kenyérből! Csakhogy ez már kétnapos! – tiltakozott a fiú.

A fizetésnap előtti estén aztán végre Kissné kezére játszott az ördög.  Pizzát rendelt a lány. Miután átnyújtotta a pénzt a futárnak, megállt a konyhában, hogy felszeletelje a pizzát, majd bezárkóztak a szobába, hogy jóllakjanak. Már a falatozás vége felé jártak, mikor a lány kiszalasztotta a fiút szalvétáért. Az sápadtan tért vissza, és az üres pizzás dobozra nézett.

– Nem hagytunk egy szeletet sem anyunak!

A lány válaszként lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, neki is rendeltél! – mondta a fiú.

– Bocsi! – válaszolt a lány, és arrébb pöckölte a szőnyegen a szalvétagalacsint. A fiúnak mintha megmoccant volna a lelkiismerete. Rosszul érintette a figyelmetlenség.

Kissné nem sokat észlelt abból, ami a felszín alatt vagy a zárt ajtók mögött zajlott. Nem az ösztöneit követte ugyanis, azzal tisztában volt, érzelmi kilengésekkel csak ronthat a helyzetén. A bevásárlókosárból kimaradt a csokoládé, a süteményhez szükséges liszt, és nemhogy a kóla, de az addig hébe-hóba felszolgált bor sem került többé az asztalra.

A villanyszámlát készakarva nem fizette be.

– Én majd befizetem! – nyugtatta a fiú, és valami azt súgta ösztöneinek, kézben kell tartania bizonyos dolgokat.

– Hát… ha érkezel vele… mielőtt kikapcsolnák – sóhajtott mélyet Kissné, és megcsillantotta humorát: – Ha meg nem, hát istenem! Még emlékszem, mikor mamánál gyertyaláng mellett töltöttük az estéket. Az élet dolgairól beszéltünk. A nagyobb lányok szerelmi kérdésekben kikérték mama tanácsait, mi, kisebbek meg kuncogtunk rajtuk. De szép is volt! Annyit mondhatok, nem hiányoltuk a tévét. Néha bekapcsoltuk a rádiót. Mindig ment valami kabaré… – Úgy beszélt, mint a pápa a szenté avatás során.

– Jaj, jól van, anyu! Ez szörnyű, ne is beszélj róla! Holnap iskola előtt beugrom a postára, és befizetem a csekket.

 

Madártávlatból mindig csodás a kilátás. Eltűnnek a gödrök, a törött korlátok kisimulnak, a gyom beleolvad a füves övezetbe. Csak ne kellene szembesülni a közelképpel! Kissné az erkélyen ücsörgött, fújta a dugi cigijét, és arra gondolt, mekkora szíve van ennek a gyereknek. Lehet, hogy ő túlzásba viszi, amit tesz? Elvégre épp érettségi előtt áll a gyerek, az ilyen gondok elterelhetik figyelmét arról, ami számára – mindkettejük számára – a legfontosabb.

Csakhogy a fiatal férfi szívós, mint az ökör. Az érettségi is megment, és a felvételi körül sem volt galiba. Kissné olyan hálával gondolt jó szerencséjére, mintha naponta erre emlékeztetné őt a pap.

Ahogy morzsolódtak a hetek, egyre többször csukódott be a gyerekszoba ajtaja az egyedül őrlődő, szerencsétlen flótás mögött. Anyját, ha az benyitott, eleinte csak a vadul esemesező, földön ülő gyerek képe fogadta. Annak, mivel úriembernek nevelték, eszébe sem jutott elővenni imádatának tárgyát, és követelni rajta a kölcsönt. Lelkiismerete sem volt tiszavirág-életű, és úgy tűnt zsenge kora ellenére felelősségérzete is erőteljes kibontakozásnak indult. Először csak egy-egy ötvenes tűnt fel a dobozban. Kissné megtapintotta a ropogós bankókat. Tudta, a péntek éjjelente végzett munkáért járó kereset ez. A hetek múltak, a kis értékű bankók gyarapodtak, mint ahogy sokasodtak a csendes hétvégék is. Kissné figyelmét újra lekötötte a jövő tervezése. A liftes utazáskor már csak bocsánatos bűnökről számolt be szomszédjának, és a vasárnap reggeli, ötödik emeleti kávézásnál se kaparta annyit az asztalterítőt idegességében, mint annak előtte. Megijedt ugyan, mikor a lány új autót kapott, de az sem parkolt sokáig a tömbház előtt. Tapasztalatlan sofőrrel gyakran megesik, vigasztalta Kissné, mikor egy nap megtudta, behorpadt az autó oldala.

– De hiszen nem én voltam az! Nem tudom, ki tette! – sírt a lány.

– Megeshet ám, ha nem figyel az ember – próbálta vigasztalni a fiú. – Nem is kell, hogy észrevedd…

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Különben is, hát nem érted, hogy nem én voltam! – sértődött meg a lány.

Máskor az esőtörlő lógott törött madárszárnyként. Egy másik alkalommal megfeszegették a csomagtartóját. Vandálok! Végül arany festékkel lefújták rendszámtábláját, igaz, pár másik, ott parkoló autóét is. A jármű szervizből szervizbe került. Kissnét mindezek már nem tudták izgalomba hozni. A szeptember már közelgett. Bárhogy számolt, fiának munkába kell majd állnia. Főállásról szó sem lehet, akkor nem lesz se ereje, se ideje tanulni. Nem beszélve arról, hogy igenis, azt akarja, egyetemet végezzen, igazi kollégista évei legyenek, hosszú és teljes ifjúkora!

Végre valahára aztán mégis eljött a nap, amikor a lány, Ámor nyilait kiszaggatva, holmiját sebtében összekapkodva, köszöntés nélkül kisietett a lakásból, beleült a ház előtt várakozó taxiba, és úgy eltűnt az életükből, mintha soha ott sem lett volna! Vannak dolgok, melyek pénzben ki nem fejezhetőek. Ilyen volt az asszony megkönnyebbülése is. Ott üsse a ménkű a tizenöt ezret, ahol van, sóhajtott fel beletörődően, és biztos, ami biztos, kettőre zárta, majd bereteszelte az ajtót a lány után.

– Gyere, vacsorázz, mielőtt elindulsz az éjjeli műszakba! – szólt a fiúnak, és kivette a lábast a hűtőből.

– Nem vagyok éhes – válaszolt az.

– Készítsek szendvicset? Elviszed magaddal? Hajnalra megéhezhetsz. – A fiú megrázta a fejét. Nem sokkal ezután elindult a munkába.

Kissné, aki már egy hete nem járt már a fiú szobájában, kitárta a gyerekszoba ajtaját, hogy végre friss levegőt engedhessen be. A szőnyegen szennyes ruhák hevertek, fiáéi, csitította megdobbanó szívét, újságcikk-kivágások, és százával apró, fehér fecnik, félbehagyott árnyképek hulladékai az ívek és papírgalacsinok alatt. A falon befejezett sziluettek sorakoztak fekete háttér előtt: copfos piszék, szívek és cicák, mandalák és madarak. Honnan kerültek elő ezek a rég elfeledett plüssök? Lányszoba ez a javából, állapította meg. Fia szobáját rózsaszín giccsdobozzá alakították!

Felemelte az ollót, amelyről már hónapokkal előbb lemondott, és zsebre vágta, hogy odakint, a konyhában végre visszategye megszokott helyére. Elsőként az ágyneműt húzta le. Ablakot mosott és felporszívózott, majd azzal a szándékkal, hogy nedves ronggyal kitörölje az ágy szerkezetét, felemelte a matracot. Ekkor ezüstösen megcsillant valami. Vékony nyaklánc volt az, végén hidegen fénylő, kristályos kővel. Nem is emlékezett arra, látta-e a lány nyakában. Felemelte és a fény felé tartotta. Nem tetszett különösebben érdekesnek. Sietősen zsebre vágta, azzal a szándékkal, hogy majd odaadja főnökének, aki talán ekkor majd, szembesítve a tényekkel, állást foglal végre. A kölcsönt is visszakaphatná nagyobb vérveszteség nélkül.

Hajnalig meg sem állt a takarítással. Még virradat előtt lecipelte az összes zsák szemetet. A polcokon pedánsan sorakoztak a könyvek, a Rubik kocka, amelyet a fiú egy perc egy másodperc alatt képes volt kirakni, pár megőrzött játék. Ropogós ágynemű és keményítőillatot árasztó függöny várta a fiút, aki fáradt volt, így különösebben se meg nem lepődött, se harag nem támadt benne, amiért anyja behatolt magánterületébe. Hiába, Lenin is mondta, a robot hasznos eszköze a felesleges érzelmek féken tartásának!

Kissné elő-elővette a láncot, és inkább röviden, mint hosszasan nézegette immár a nappal fényében: a lánc kis híján a kukában végezte. Végül döntésre jutott. Kilenc óra után kis kerülővel indult a piacnak. „Kis összeg is összeg!”, biztatta magát, ahogy benyitott az üzlethelyiségbe, mely mintha a világ minden kincsét és csecsebecséjét kínálta volna.

Kirakta a láncot.

– Mennyit tud ezért adni? – kérdezte sietve, csak hogy túl legyenek már a vásáron.

– Nézzük csak… – mondta a zálogos, s mialatt hosszasan vizsgálódott, a nő idegesen körülnézett, nem lepleződött-e le valamely váratlanul felbukkanó ismerőse előtt.

– Tízkarátos fehérarany lánc… – nézett fel nagyítója mögül a zálogos.

– …huszonöt karátos Top Wesselton gyémántkő. Csinos darab – pislantott fel újra, és ezúttal jobban megnézte magának Kissnét. Annak hirtelen kiszáradt a torka.

– Tizennégyezer nyolcszáz. Ennyit tudok érte felajánlani! Vagy ha gondolja, két-három hónapig megtartom, és akkor… – kezdett bele a zacis.

– Tizenötezer… – mormolta magának Kissné, aki mintha nem hallotta volna a zálogos szavait.

– Rendben, legyen tizenötezer, de többet tényleg nem tudok érte kínálni. Akkor nem jön vissza érte, biztos benne?

– Csak az összeget kérem – mondta, és elpirult.

Mint aki attól fél, hogy lefülelik csínyelkövetés közben, sietősen kibotorkált a boltból, és leült a közeli szökőkút előtti padra. Az ősz pompás színeket ígért.

 

 

 

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)