A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra. Fanyar grimaszát nem tudni, minek köszönhette: alkotója értelmezte-e újra az anyatermészetet, vagy megtépázott büszkeség ült-e ki arcára társtalan városi magányában. Bár felső teste mozdulni látszott, karcsú lábai megmakacsolták magukat az üvegsziklán, melyből valami természeti csoda folytán zabfű fakadt kisebb csoportokban.
Míg a fémállat ezüstös zöld fényben fürdött, a postás maga mögött hagyva piros kis kocsiját, fordított a kapu gombján, és a főbejárathoz szaporázott. Hamarosan meglebbent a bedobónyílás, a mozaikmintás előszobacsempére beszökött a fény, és már landolt is a köteg levélküldemény. A csapófedél hangosan kattant, s az előcsarnok újra sötétségbe borult. A fémes hang bejárta az egész házat. Mint tenyér csattanására, felébredt a háziasszony, Rottné, aki addig nyakig betakarózva, mint egy gerenda aludt, egyedül, a hitvesi ágyban.
Történetünk azonban jóval előbb kezdődött, mint tizenegy harminc. Mrs. Rott, ez a kissé szottyadt, de még akaratos hableány, álmában dagonyás tavon csónakázott, és mint önjelölt szamaritánus, hősi erőfeszítéssel kihalászott a hínáros tóból egy ördögien vigyorgó, egyébként bájos fiúgyereket. A fürtös csöppség szájából és füléből megállás nélkül patakzott a sár és a hínár. Az eleven jelenet hatására, ami egészen felzaklatta, felpattantak szemei és tekintete megállapodott az acélkék római sötétítőn. Az, határozottan kriptára emlékeztette. Felsóhajtott. A mögötte álmosan pislákoló éjjeli lámpa talpazatában három órát mutattak a fluoreszkáló kristályok. Nem kellett hátra néznie, hogy tudja, mennyi az idő, ismerte a ház minden éjjeli arcát. A gekkó lent, az üvegezett hátsó verandán, szobor mozdulatlanságával aludt. Az éjjeli buszjáratok megritkultak, és a közeli Grand Hotelben is csak a portás pislákolt a recepciós pult mögött, az, aki minden éjjeli műszakja kezdetén félretette neki a már kidobásra ítélt magazinokat.
Felkönyökölt, és szeplős, csontos jobbjával végigsimította a mellette üresen tátongó lepedőt. Újabb sóhaj hagyta el a száját. Minden súgást és a távolból bizonytalanul szűrődő hangot elnémított, gyertyaláng-fújásnyi mozdulattal, egy láthatatlan erő. Az élet jelei mozdulatlanságba meredtek. Meg sem próbálta felébreszteni őket. Az éjszaka ráerőszakolt csendje azon jelenségek közé tartozott, melyeket rég elfogadott és melyek megváltoztathatatlanságába többé-kevésbé beletörődött. Az erőszakos ébredés úgy beépült életébe, mint az a dél körül felbukkanó utcaseprő, aki melankolikus tekintettel tette a dolgát, miközben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott. Az asszony persze szinte mindent meg- és kipróbált, elvégre porcikái bosszantóan igényelték a zavartalan éjszakai pihenését, de reggelente már nem segített sem a hűvös zuhany, sem az egész órán át tartó kényeztetés, aminek alávetette magát, abban a reményben, hogy az illatok és krémek által némi erő és derű is szívódik bőrén és zsigerein át egész valójába. Elkeseredett időszakaiban le-leosont az alagsorba és az emeletről szűrődő fényben percekig bámulta az éppen aktuális házvezetőnő leesett ajkait. Hogy irigyelte őt! Mindegyiket! És milyen sértve érezte magát, amikor egyik-másik nő utalást tett arra, hogy kissé furcsa szokás a fizetett alkalmazott álmát bámulni. Mintha ő valóban kíváncsi lett volna a szerencsétlenek álmára! Sértettsége megtiltotta, hogy elmagyarázza, miért és miben is megnyugtató számára, ha mások álmák figyelheti. Szánalommal vegyült, enyhe megvetéssel kezelte őket, mint képességeikben korlátozott egyedeket, akik csontvázból és izomból tevődnek össze, s akik a lélek gazdag tárházát nem ismerhetik. Az arcok cseréjével a neveket is elfelejtette, mint ahogy a visszhang se ér el hozzánk végül, ahogy távolodunk a közegtől, mely életre keltette őket.
Némi megkönnyebbülést álmatlan hajnalaiban végül az Éjjeli Baglyok telefonos szolgálat hozott számára. Ahogy máskor, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a házvezetőnő alszik, suhanó szellemhez hasonlatosan, most is leosont. Az alagsori konyha ajtaja, karnyújtásnyira tőle, tárva volt. Az ablakon át látta, a kinti lámpa fénye árnyékot vetett az olajfára, amely sötéten, hangtalan hajladozott a korahajnali szellőben, mint legyező, magasan felette, a járda szintjén. Hallgatózott. A bojler lángra lobbant és búsan búgott a szomszédos helységben, melynek ajtaját résnyire nyitva felejtették. Csak a házvezetőnő hálószobájának ajtaja volt zárva. Inkább csak megszokásból várakozott. A ház, amelyben már több, mint harminc éve élt, idegennek tűnt. Az éjjeli fényben fürdő fikusz, mint egy betolakodó, most is meglepte, mintha nem is az övé lenne.
Nagy, talpas pohárnyi Pimms-el tért vissza második emeleti hálószobájába. Az ajtó halkan kattant mögötte. Aprólékosan elrendezte, keze ügyébe, ha szükség lenne rá: az italt, a zsebkendőt, a körömráspolyt és egy magazint, amit előzőleg már vagy tízszer végiglapozott, és bár unalmasnak tartotta, mégse dobta ki a színes fotók miatt. Miután befészkelte magát az ágyba, feltárcsázta a szolgálatot. A szám ez alkalommal hosszan csöngött. Arcán a várakozás, mint megszáradt iszappakolás feszült, csak szemgolyói jártak elevenen a párna mintájáról szeplős kézfejére és vissza. Üdvözült csücsörítéshez hasonlított mosolya, mikor a vonal túlsó oldalán végre megszólalt a Hang. Ám mielőtt az végigmondhatta volna a bemutatkozás kötelező sablonszövegét, Rottné szavába vágott:
– Ó! Itt a te Paulád! Úgy örülök, hogy te vetted a hívást! – eresztett el egy röpke sóhajt, majd miután marokra fogta a pohár italt, hátradőlt a párnán és lehunyt szemmel vágott bele mondókájába:
– Pontosan erre a megértő, emberi hangra vágytam! Amióta nem beszéltünk motoszkál bennem ez a nyugtalanság, és csak most, a hangodat hallva jöttem rá, mennyire hiányzik egy igazán megértő barátnő az életemből. Igen, tudom, a mi kapcsolatunk más elveken alapszik, és így persze tragikus, hogy egy arctalan nővel kell megosztanom lelki tusáim… Megint úgy érzem magam, mint Csipkerózsika, aki felébredt, míg mások százéves álmukat alusszák! Hogy nem beszéltünk tíz napja? Hm! Mintha csak tegnap lett volna! Mit is csináltam közben? Millió dolgot és semmit. Elgondolkodtam az ötleteden, el bizony, és újra beiratkoztam a sportcentrumba. Tegnap például öt kilométert letekertem. És igazad volt, ez alkalommal egy férfiedzőt kaptam. Az a szörnyű nőszemély már nem is dolgozik ott. …Hogy milyen a hangom? …Feldobott hangulat? Nem, egészen biztosan nem… nem, nem alszom jobban kicsit se, többször felébredek éjszakánként, de igyekszem elfoglalni magam valami hasznos és okos dologgal… azért azt nem mondanám, hogy előrehaladás, de tény, időnként egész kalandornak érzem magam! Az ember elvégre nem hagyatkozhat mindig, mindenben másokra. Csak ezek a hosszú, üres délutánok ne lennének. Tudom, hálásnak kellene lennem jó sorsomért, de néha úgy szeretnék egy jót sikítani! Bármilyen új irányba is igyekszem eltolni napi tevékenységeim, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy semminek nem látom az értelmét. Mintha az egész életem ismétlődések sorozatából állna! Semmi sem lep meg, semmi sem okoz örömet. Néha egészen megijedek, hogy valami baj van velem… persze, tisztában vagyok vele, hogy ez így igazán rettenetesen hangzik, de biztosíthatlak róla, a te Paulád tiszta szívből igyekszik, hogy jobb emberré váljon, és nemcsak hogy elfogadja az úgynevezett megváltoztathatatlan dolgokat ebben az őrült gyorsasággal változó világban, hanem maga is változni próbál! Különben is, ki bírja ma már nyomon követni a világ eseményeit? És honnan jön a bizonyosság arra vonatkozóan, mikor kell és lehet változtatni? Itt van ez a mi negyedünk. Valamikor ez egy igazán rendes környék volt. Ha látnád, ami itt most megy! A közeli étterem teraszára se merek kiülni, inkább telefonon rendelem az ételt. A minap, mikor mégis meggyőztem magam – hiszen olyan szép idő volt- épp csak kihozzák a bárányragut, már meg is jelenik egy alpári alak, tudod, olyan, akitől a víz is kiveri az embert, koszos trapéznadrágban és lógó cigarettával szája csücskében nekiáll nyúzni a harmonikáján valami ismeretlen dallamot. Szinte fájt! Mindezt az étterem előtt, a járdán, kérés nélkül. Végül az egyik vendég kezébe nyomott egy ötöst, hogy távozzon. A nyomorult meg azt hitte, hogy a muzsikálásért kapta! Mert mondanom sem kell, nem értett egy szót sem a nyelvünkből. Őszintén, mégis mit képzelnek ezek! …Semmi bajom a külföldiekkel, és igazad van, nem szabadna, hogy az ilyen dolgok felzaklassanak! …De hát mondd, mi történik velünk manapság? Olyan értelmetlen tűnik néha az élet! Mi végre születnek ilyen emberek? … Ó, igen, tudom, régen is voltak utcai zenészek, na, de kérlek, azok zenélni is tudtak!… Igen, értem, talán tényleg nem szabadna így beszélnem, de én nem vagyok egy szörny, ismersz! Ha dolgoznának, igen, semmi bajom azokkal, akik igyekeznek, akarnak és tudnak dolgozni. Bár, hogy őszinte legyek, manapság igencsak nehéz jó alkalmazottat találni. Már olyat, aki megüti a mércét… Igazad van, hála Istennek, az én életemre egyenes hatással nem lehetnek, hiszen én hozom a döntéseket. Ó, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról! Arról, ahogy tartják a markukat!… Hát persze, hogy igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani! Például az alkalmazottakról beszélve, mindig eszembe jutnak az olyan őszinte és tiszta emberek, mint például a postásunk. Húsz éve járja az utcánkat. Ripsz-ropsz dolgozik, szinte percre pontos, és mindig van egy-két kedves és udvarias szava. Nem tartja fel az embert, nem akadékoskodik. Alkatilag nem egy feltűnő férfi. Ha holnap ismeretlen helyen találkoznék vele, véletlenszerűen, talán el is mennék mellette, annyira hétköznapi. Még emlékszem rá, mikor több haj volt a feje tetején, haha! Amikor a környéket kezdte járni, a gyerekei még kicsik voltak, most meg már egyetemisták. Szegény feje, lassan belerokkan a taníttatásukba, amit persze nem rovok fel neki, de mégis, minek, attól még nem lesz igazi közgazdász vagy jogász valaki, ha elvégez egy-két évet az egyetemen. Álmodik-a-nyomor eset, ahogy a férjem mondja… Hogy hogyan értem? A kapcsolatok, azok határozzák meg az ember sorsát, érted, mire gondolok. Nagy a felelősség, és azt nem lehet akárkire rábízni. Na, de hát a legjobbakat remélem neki! Már csak azért is, mert bár csak egy postás, úriemberként is tud viselkedni! Láthatod, nem vagyok egy szörny! Már ismerhetnél, hogy én mindig őszinte önkritikával beszélek. Itt van az ő esete is. Évekkel ezelőtt, hogy is mondjam, huncutságba keveredtünk. Szinte rögtön azután történt, hogy megkapta a mi körzetünket. Olyan más volt, mint az előző postás. Mozdulatai olyannyira megkomponáltak voltak, mint egy távolba ugróé. Akkor még éjszakánként jól aludtam és reggel kilenc körül már talpon voltam. Az étkező ablakán keresztül láttam, ahogy kicsit ügyetlenkedik a kapugombbal, ezeknek a külföldieknek évekig tart, míg megszokják, hogy nem lenyomni, hanem csavarni kell a kapugombot. Aztán láttam, ahogy sürgős léptekkel az ajtónál terem, és ha nyitva volt a nappali ajtaja, hallottam, ahogy sustorog a küldeményekkel. A gép csapágyainak rövid, ritmusos kattanásait jutatta eszembe! Nem is tudom, miért mondom el neked. Talán mert tényleg briliáns volt, látnod kellett volna! Egy napon aztán ott állt az ajtóban, kissé csapzottan, a napfény egész szikrázó fénybe borította, mint az Arkangyalt. Ahogy megnyitottam az ajtót, a fuvallat arcomba terelte az enyhe izzadtsággal keveredő parfümét. Nem is tudom, mi ütött belém! Egyszerűen azt akartam, valaki átkaroljon, hogy egy kis boldogságmorzsa nekem is jusson. Anyám mindig arra biztatott, és a férjem is azt mondogatta még annak idején, hogy Nyuszika, amire nagyon vágysz, azt el kell venni, senki nem fogja tálcán kínálni. Persze nem terveztem el előre semmit. Szerencsétlen ürge! Egyszer csak, mint akit meghipnotizáltak, elnyomott magától, és lenyomta a szokásos maszlagot, amellyel a férfiak mindig előhuzakodnak, ha inukba száll a bátorság. Így, utólag olyan vicces: „Drága asszonyom, drága asszonyom!”, lihegte, közben éreztem marka szoritását, amitől még izgatottabb lettem. „Egy olyan gyönyörű nő, kinek bájai a görög istennőkével vetekszenek…”, erre az egy mondatára világosan emlékszem! Ha Erik mondaná, megsértődnék, mert azt hinném, gúnyolódik. De a pasi, ha láttad volna, tényleg ragyogott. Ekkor már nevetnem kellett, azt hiszem kissé megsértettem, pedig nem akartam, pláne a hízelgő hasonlat után, de a Martini addigra már megeresztette a nyelvem. Ezért sem iszom már annyit manapság. Mást is mondtam neki, de csak annyit hajtogatott, sajnálom, igazán, most mennem kell, holnap, meglátja, asszonyom, más színben fogja látni a világot. Hát nem láttam, azóta se látom! Nem haragudtam rá, ezekre a szerencsétlen ördögökre nem lehet, a kispolgári görcsösség úton-útfélen megnyilvánul náluk. Nem is tehetnek róla, ebbe születtek bele, ők is ezt adják tovább. Amikor arra utaltam, hogy úriemberként viselkedett, azért tettem, mert soha, egyetlen alkalommal sem tett célzást arra, ami akkor történt köztünk. Pedig aggódtam, az ilyeneknél sose tudhatja biztosan az ember, de ennek mintha kigumizták volna a memóriájából az esetet! Elnéztem őt azután is, az étkező asztalától, reggelizés közben. Öt perc különbséggel be lehetett határolni, mikor érkezik! Őrület, ahogy sietett! Hogy hova, miért és kiért? Ma már belátom, Eriknek volt igaza. Tudom, nem éppen hízelgően fogalmazott, különösen, mert akkor még nem ismerte a postásunkat, hiszen többet volt házon kívül, mint otthon. Na, nem mintha most gyakrabban látnám, de tény, manapság már Erik is nagyon kedveli. Karácsonyra vettünk is neki egy rendes pezsgőt champagne truffle-val a Fortrumban. Elég borsos árat fizettünk érte, de nem sajnálom tőle. A fickó rendes ember, kész, ennyi! …Óh..uh.. a te Paulád úgy elszomorodik néha! Olyan üresség van bennem! Miért találkozunk emberekkel, akik egy pillanatra különös fontossággal bírnak, de mint elvarratlan fonál, szempillantás alatt eltűnnek az életünkből? Mióta a gyerekek bentlakásos iskolában töltik az év nagy részét, még nagyobb ez az üresség. A te gyerekeid veled vannak, gondolom? …Hogyne, igen, én szamár, tudom, nem beszélhetsz a magánéletedről. Ami elég furcsa, hiszen én mást sem csinálok, mint őszintén feltárom neked a magamét. Ah! A te Paulád igazából nem leli a helyét. Sose találta. És a bajok csak tornyosulnak. Újabban a fülem cseng szakadatlan. A gyomrom, mi van a gyomrommal? Nem, az sincs rendben, ahogy az izületeim sincsenek. Ne is beszéljünk erről! Drágám, de hiszen már mondtam neked, ha összeszámolhatnánk, mennyit költöttünk pszichológusra, zéró sikerrel! Igen, igen, hogyne tudnám, az apró bajok az élettel járnak, de miért kellene beletörődnöm? Mi lenne, ha mindnyájan beletörődnénk abba, ami nekünk adatott? Hová fejlődne ez a világ! …Más a véleményed? Gondolod, hogy eljön egy nap… az ember életében, amikor minden a helyére kerül és … ? Hogy menned kell? Ilyen hirtelen? Ó, hogy sajnálom! Holnap is dolgozol? És holnapután? Hát, talán mással is megbeszélhetem gyötrelmeimet. Mindenesetre jó éjszakát neked, vidám szabadságolást, én még kicsit bámulom a plafont, megpróbálok sírni, az általában jót tesz, csak nehezen megy. Remélhetőleg még hét óra előtt visszaalszom, haha! Talán helyet kellene cserélnünk, haha, hiszen neked nincsenek gondjaid az alvással, vagy vannak? Ó, igen, értem…! Pá, a te Paulád is búcsúzik! Pá! Pá!
Az asszony letette a készüléket. Miért beszél annyit? Miért ezekről a dolgokról? És miért telepedik a mellkasára ez a nehézség, szinte rögtön azután, hogy leteszi a kagylót?
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A szokatlan ötlettől majdnem jókedvre derült. A friss levegő szinte betört a szobába. A nő élvezte az éjszaka nyers érintését. Gyermeki izgalommal fülelte a zajokat. És ekkor hirtelen úgy érezte, a belőle előzőleg feltörő szavak a szívéből szóltak, mikor azt mondta, semmi, de semmi nem okoz számára örömet. A sötét és a hideg is hirtelen viszolygásra ingerelte. Csalódottan bújt vissza az ágyba. A magány paplanként fedte be testét. Szemeit szorosan összezárva csúszott lejjebb az ágyon. Tudta, ha most kitart, végre elalszik.

A postás kissé csapzott halántékkal baktatott fel a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Az elvitelre kitett fekete kukazacskó szagát már a harmadikon érezte. Nekiveselkedett az ajtónak (az kissé nehezen nyílt, a napokban szereltetett fel rá hangszigetelőt és a műbőr bevonat még szorult), és közben a kellemes késődélutánra gondolt, amit majd a kanapén elnyúlva tölt, várva, míg felesége befejezi a konyhái csörömpölést, befutnak a gyerekek és végre leülhetnek a szűk kis helységben a még szűkebb asztalhoz, vacsorázni.
Az ajtó végül megadta magát, és a férfi – meglepetésére – asszonyával találta magát szemben. Az asszony ideges látványa nyugtalansággal töltötte el, ám még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elcsattant egy pofon. Jókora, nagy ívből lendülő, ötujjas telitalálat. Nem is látta a mozdulatot, csak a csípős érintésre tért magához. A nő közelhajolt a férfi arcához, orruk szinte összeért:
– Ezt a te görög istennődért!
A férfi szemei kikerekedve kapaszkodtak nője vizes tekintetébe (ekkor vette csak észre, piros az orra), és tátva felejtette a száját, mint amikor kisgyerek korában bámulta, lenyűgözve, az első hóesést.

(Illusztráció: insmn)