Amikor a kötél szakad

Kezdhetem? Kezdem. Kis panziót üzemeltetek. Tudja, amolyan Bed & Breakfast típust, amiből meggazdagodni nem lehet, de az embernek tiszta marad a lelkiismerete, mert nem henyél, és mert fizeti az adót. Arról a városi házról beszélünk, ami a fedett piac és a középiskola között, a zsákutcában húzódik meg. Valamikor egy kocsma is volt ott, de azt még a maga ideje előtt lebontották. Ma már nem isznak annyit az emberek, ami elég baj. Ha innának, az államnak nem kellene annyiszor megemelnie a jövedelemadót. Szóval, ott van az én kis panzióm. Olyan kicsi, hogy nevet se adtunk neki. Az emberek úgy szokták emlegetni, hogy a csincsillás ház. A csincsilla a földkerekség legkedvesebb állata. Nincs nála szebb szeme egy élőlénynek se, beleértve a hamvas szüzeket. A legelsőt még az apámtól kaptam, már vagy negyven éve. Apám még házat is épített nekik. Háromemeleteset, plexiből és csibedrótból. Mert a csincsillák mindent megrágnak ám. Volt abban minden: hálószoba, nappali, étkező. Fatörzs futott végig a három szinten, mint valami csigalépcső. A miniszterelnök megkövezése nem örvendeztetné meg úgy a lelkem, mint a látvány, amikor kinézek az ablakból, és látom az apró drágákat, ahogy ott mosakszanak. Nap, mint nap, alaposan. Ők voltak az én igazi társaim. Amikor a nyereséget kalkuláltam, miattuk tettem. Meg persze apám emléke miatt. Jó kis hely az, én mondom magának. Látnia kellene. Nem kívánkoztam én soha, sehová onnan. Szinte mindennap új arcok érkeztek. Ezrével fordultak meg nálam. Mind hozott magával valamilyen érdekes történetet. Mint a csomagokat, úgy rakták le. Mikor elmentek, mindenkiről tudtam, hogy családos-e, van-e adóssága, mit nem szeret enni és kire szavaz. Jól kijöttem mindegyikkel. És kivétel nélkül imádták a csincsillákat. Mondom magának, legalább annyi fénykép készült róluk, mint a királyról. Sose nősültem meg, annyira nem érdekelt a női nem. Persze, hogy voltak barátnőim, egészséges férfi lennék, vagy mi! De amióta házasságkötéskor az örök hűség mellett életre szóló pénzügyi támogatást is alá kell írnia a férfinak…! Hát nem bolondultam meg! Nem úgy, mint a képviselők, akik azt a törvényt hozták, hogy a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a nőket kivonják a munkapiacról, és minden munkahelyet férfi fog betölteni. Micsoda marhaság ez, kérem? Azóta minden nő férjhez akar menni! Az persze érthető, hogy gyerekre vágynak, mert hát biológiailag úgy vannak megteremtve. Ki jár a legrosszabbul? Hát a férfi! Amióta börtönbüntetés jár a házasságon kívüli apaságért, azóta vagyunk kiszolgáltatva a nők kényének-kedvének! Nem kell messzire mennem, az én családomban is arat a nőuralom. Egyetlen dolgot tudok csak a nővérem javára írni. Mióta anyánk megöregedett, az év nagy részét nála tölti, vidéken. Azt mondja, ott boldogabb. Talán igaza van. Nem tudom megmondani, sose volt családom. Az édeskéken kívül persze! Nekem ők a családom.Ők voltak. Negyven évig. Itt, ni, a fotón, jól láthatja. Ez itt a két húgom meg az öcsém. A nyakigláb kamasz én lennék. Ez pedig a csincsillaház. Volt. Negyven évig. Negyven hosszú évig itt állt az ablakom alatt. A függönyt is csak miattuk húztam szét. És aztán egy reggel, úgy négy hónapja, felébredek, odalépek az ablakhoz – és mit látok…? Az áruház parkolóját! Azt, amit egyébként eltakart a csincsillaház! Ellopták a csincsillákat! Fel tudja ezt fogni? Negyven évig mindenki békében élt itt, és egyszer csak jön egy senkiházi, és elviszi őket mindenestül! Fel tudja ezt fogni? Futottam én fűhöz-fához! Még a helyi újságban is adtam fel hirdetést. Mehettem a sóhivatalba! Valaki azt mondta, húshiány van, biztos azért vitték el őket! De hát öregek voltak szegénykéim, már vagy nyolc éve nem vettem újat! És még ha úgy is volt, mármint hogy a húsukért kellettek valakinek, miért vitték el a házat is? Persze, hogy szomorú voltam, de sose fordult meg a fejemben, hogy pótoljam őket. Elvégre ha, mondjuk, autóbalesetben meghal az ember egész családja, azt se tudja más személyekkel helyettesíteni. Megcsömörlöttem én ettől a világtól, de igen nagyon! Végül aztán úgy döntöttem, hogy a hátsó kertbe kiscsirkéket telepítek. Építettem is nekik házat, mint apám a csincsilláknak. Mondtam is magamnak, na, Ádám, ha elkapták volna a frakkodat, már neked is lenne fiad, és akkor ezt neki építenéd! Fából készült az otthonuk. Ablak is volt azon. A szomszéd még cserepet is adott – és ha akartam, az egész tetőt egy mozdulattal le tudtam emelni. Még annak is utánanéztem, hogy kell őket tenyészteni. Tudta, hogy léteznek tojóhibridek? Na, mikor ezt olvastam, rögtön tudtam: nekem ilyen tyúk kell! Rendeltem hát három Minorkát. Mikor azok megérkeztek! Szentséges ég! Én ilyen szép tyúkokat még a tévében sem láttam! Egy feketét és két fehéret kaptam. De micsoda feketét! És a taraja! Mint a pipacs! Rögtön belé is szerelmesedtem. Erre mi történik? Átjön a szomszédom. Azt mondja, te Ádám, hiszen ez a fekete egy kakas! Mondom, hogy lenne már az, tyúkot rendeltem. Mondja: ez pedig kakas! Summa summarum, két tyúkom lett, meg egy kakasom. Persze reklamáltam. Majd levonnak egy csinosabb összeget az adómból. Boldog vagyok velük. A két tyúk állítólag évi száznyolcvan tojást termel ki együttesen! Úgy legyen! Esténként bezárom őket a házukba. A kakast nem, az igen szabadságszerető. Még anyámnak is küldtem róluk képet. Azt mondta, akár nevet is adhatnál nekik, Ádám! De nekem csak a kakason járt az eszem. Elhatároztam ugyanis, hogy először annak kell nevet adni. Reggelente elhúztam a függönyt, és vártam (mert közben áthurcolkodtam a másik, kertre néző szobába, hogy ne is lássam többé azt az otromba fémkonstrukciót, ahova mostanság a bicikliket parkolják). A szomszédom ugyanis azt mondta, a legjobb ötletek egyszerre csak kipattannak az ember agyából. Vártam hát. De a sors megelőzött! Egy héttel később elhúzom a függönyt, és… Azt hittem, megnyílik a föld alattam! A kakasom véres cafatokban hever a meggyfa alatt, a két tyúk a fa csúcsán! Kirohanok, a két hisztérika egymáshoz bújva toporog az ágon. Azt a krisztelejszomát! – kiáltok fel. Ahogy közelebb lépek a házukhoz, apró mozgolódást hallok bentről. Közelebb megyek, benézek a csibehálós ablakon. Mit látnak szemeim!? Azt hittem álmodom. Egy nagydarab madár ül ott, a sarokba húzódva. Akkora a csőre, mint egy tőr, és lefelé görbül. Milyen madár? Nem tudom. Fogalmam sincs az állatokról. Apám szokta mondani, fiam, öregapád korában a latin ment ki a divatból, az én koromban a számolás, mire te belenősz a kamaszéveidbe, nem lesz itt szerves anyag, amit ne emberi kéz fabrikált volna természetes elődje képére! Akkor elhatároztam, hogy nem is kínozom az agyam holt tudással, ha már semmire se jó. Szóval, továbbra is lehajolva, bámultam a madarat a drótos ablakocskán keresztül. Mit tegyek, mit tehetek, töprengtem, bár eleinte inkább a kakaskám fölött búsultam. Hogy kerül ide ez a nagy madár? Sas, sólyom vagy héja! Ennyi madárról tudok csak. Meg a verébről, de az talán kisebb, emlékeztettem magam. Egyet se láttam élőben, manapság már nem is lát az égen repülő madarat az ember, én meg nem járok a természettudományi múzeumba. Oda csak a családos embereknek kötelező. Mondtam, no, Ádám, ez valami igen bátor és értékes madár lesz, jobb, ha értesíted a természetvédelmi hivatalt, hadd intézzék a többit ők maguk. Fölhívtam hát a hat-hat-hatot, az rögtön át is kapcsolt. Vártam két órát, fél napot, semmi. A végén még börtönbe kerülsz, Ádám, figyelmeztettem magam, ha kimúl ez a szárnyas ördög, a hátralevő éveidet egy ablaktalan helyiségben, tyúkszar-eltakarítással fogod tölteni! Madár, szólítottam meg. Csak a fejét mozdította felém. A pokolba veled, gondoltam. Nem mondtam ki hangosan, mert az ördög jutott az eszembe, a régi legendákból. Ahogy zöld szemeit rám vetette, a hideg is végigfutott a gerincemen! Mégis sikerült a garázdát befognom. Kesztyűt húztam, és rádobtam egy hálót. Kiskomám, mondtam neki, te se fogsz többet az udvaromban vérengzeni. Vittem a szerszámosházba, mikor a kerítés mögül megszólalt a szomszéd, hogy hát maga meg mit csinál, milyen madara van? Egyenes beszéddel válaszoltam neki, szomszéd, nem tudom én azt, de megölte a kakasom! Ezek után csak vártam… Ültem az elülső szobában, kénytelen voltam azt az ordenáré parkolót bámulni, hogy lássam, mikor érkeznek a természetvédelmiek. Helyette egy rendőrautó áll meg az udvaromban. Kiszáll a rendőr és egy civil, és hangosbemondó tölcsérrel a nevemet kiabálják. Jóember, mire való ez a nagy hűhó, szólok rá az ablakból. Olyan durva volt, mint a pokróc. A tölcséren keresztül harsogta, hogy tudomásunk van róla, hogy maga fogva tart egy védett ragadozót, nyissa ki az ajtót, különben betörjük. Ácsi, ember, ácsi! Ezek nem a bejelentésemre jöttek, hanem valaki, és én a szomszédra gyanakszom, feljelentett. Kinyitom az ajtót. Esküdözöm, próbálkozom megmagyarázni, de csak lenyomják a fejem, karjaim a hátam mögött, csuklómon bilincs, és rám szólnak, ha nem hagyom abba, akkor zsákot húznak a fejemre. Ahogy maga engem nem látott sírni, úgy anyám se, de akkor, mondom magának, majdnem sírva fakadtam! Kettőnk közt maradjon: ha végre visszatérünk a békés hétköznapokba, akkor fölmegyek a padlásra, és megkeresem apámnak azt a vastag könyvét, amiben az Istenről vannak olyan szép történetek. Nekem az az érzésem, nem is kitaláció az! Lehet, mégiscsak ott ül, és lát minket? Azért gondolom csak, mert, mert alighogy kiléptünk az ajtómon és elindultunk a rendőrautó felé, a természetvédelmiek járműve állt meg keresztben előttünk. Mindenre fény derült, hát persze! Rögtön elengedtek, az adómból majd elengednek valamennyit, nyugtattak meg. De maga azt nem hiszi el, hogy megviselt a szomszéd árulása! Mert hát ki jelentett volna fel? Egyébként héja volt a madár. Mikor elmentek, megetettem a tyúkokat (tényleg, nem tud valami jó tyúknevet?), és elhatároztam, hogy a szomszédnak ezután még csak köszönni se fogok, és inkább ki se megyek a kertbe, ha meglátom őt a kerítés túloldalán. Nem is mentem. A tévében új játékot lehetett játszani, feliratkoztam hát. A tamagocsira emlékeztetett. Tudja, mi a tamagocsi? Apám gyerekeskedett, mikor a japánok feltalálták. Virtuális élőlény, két gombbal működik, etetni, itatni kell, játszani kell vele. Ha nem teszi az ember, akkor meghal, és az szívszaggató. Ez a tamagocsi. Amire a tévében feliratkoztam, arról szólt, hogy királyságot kell építeni, kormányt alakítani, adót kell beszedni, segíteni a méheknek, különben kipusztulnak a fák és kihal az emberiség, szóval minden, ami a jelen életben égetően kulcsfontosságú. Ezzel csaptam el az időmet napokig. Már épp belefáradtam, mikor a nővérem telefonált. Szülni fogok, jelenti be. Nem is tudtam, hogy terhes! Azt mondja, miért ne lehetne. Miután a férje teherbe ejtett más nőt, nővérem úgy döntött, más férfit választ magának, elvégre joga volt hozzá, és most új gyereke lesz. Na, mindegy, nem értem a nőket. Le kell utaznod hozzánk! – adja ki parancsba. Anyánkkal valami baj van, beutalták a neurológushoz, és én tíz hónapos terhesen alig vonszolom magam a konyhától az ajtóig, nemhogy a kórházban töltsek vele egy napot. Szülni fogok, Ádám. Ismétli, mintha süket lennék. De hát ott az új férjed, próbálkozom. És mit csináljak én a dilidokinál? Nevet rajtam, és azt mondja, ez nem dilidoki, te ostoba! Esetleg várhatnánk, amíg lebabázol – bátorkodom. Azt mondja, lehetetlen, mert anyánkkal valami nincs rendben, és ha kezelésre szorul, jobb elkezdeni mielőbb, nem várhatunk újabb hónapot. Summa summarum: nővérem a kórházban, sógorom a tengeren szolgál, tudja, a bevándorló-elhárítóknál, és hát az embernek csak egy anyja van. Mit tehettem volna? Lemondtam az előrerendeléseket, majd fizethetem a kötelezettségmulasztási illetéket, rábíztam a tyúkjaim etetését a szomszédra, igen, arra, akire gyanakszom, de hát mit tehettem volna, és leutaztam B321-be, hogy kövessem nővérem instrukcióit. Az ember hiába tiltakozik, a nők erőszakosabbak.Annyit előrebocsáthatok, hogy az egészségügy is ebek harmincadjára került. Mikor megérkezem, anyám épp egy lapjára állított konyhaasztalt pakol lábakkal égnek meredő székekkel. Anyám, kiáltok fel, mit csinálsz, mire a nyakamba csimpaszkodik, és az ajkait nyújtja, drága férjem, sikít, továbbra is rajtam csüngve. Majdnem behasadt a dobhártyám! Most már látom, mégiscsak igaza van a nővéremnek anyám tekintetében. Számot kell kérned, Ádám, ma már nem küldenek levélben időpontot, túlságosan kevés a doktor és sok a beteg, úgy is mondhatnánk, aki kapja, marja alapon működik a provinciális betegellátás, hadarja nővérem. Mi az a provinciális? Ne törődj vele, arra ügyelj, hogy legeslegkésőbb reggel hatra ott legyél, mert hétkor kezdik osztani a számokat, és csak tizenöt beteget fogad a neurológus. Anyánkat hagyd otthon, csak ha megvan a szám, akkor vidd őt be. Most pedig feküdj le, utasít a nővérem, biztos fáradt vagy. Hát persze, hogy az voltam! És dühös. És csalódott. Ellenőriztem anyám zsebeit, van-e nála gyufa, ne már, hogy sikerüljön tábortüzet raknia a házban. Éjfélig nem tudtam elaludni. Ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam, hol és mit rontottam el, hogy ennyi csapás ért az utóbbi időben. Minden, a társadalommal szembeni kötelezettségem leróttam. A karitász-előírásoknak megfelelően hetente egy napot hulladékszortírozással töltök a telepen. Nem bántottam senkit sem. Megvizsgáltam a gondolataim, nincsenek törvényellenesek. Nagyon elszomorodtam! Hála a kék égnek, eszembe jutott apám, aki sokszor biztatta anyámat, az élet már csak ilyen, asszony, ne kínozd magad túlságosan, minden elmúlik, menj, feküdj le, hunyd le a szemed és számold a bárányokat, biztos elalszol közben és másnap már mindent rózsásabb színben fogsz látni. Így tettem hát én is! Biztos voltam, hogy másnap minden rózsás színben fog ragyogni.Nem így történt! Ha ezt tudom, le sem fekszem! Öt óra után arra ébredtem, hogy beállt a nyakcsigolyám. Tudja, milyen az? Az ember nem tudja a nyakát mozgatni. Például, ha körül akar nézni, akkor az egész felsőtestével kell elfordulnia. Alig tudtam felhúzni a cipőmet. Már-már azon voltam, felhívom a nővérem, hogy tanácsot adjon, de aztán eszembe jutott, hátha éppen szül, meg hát megígértem, amit megígértem, emlékeztettem magam. Benéztem anyámhoz, aki mélyen aludt, és háromnegyed hatkor elindultam a kórházba. Aggódtam, hogy talán a vinciális kórházak ilyen korai időben zárva tartanak, de szükségtelen volt. Egyáltalán nem elmaradott helyek ezek a vidéki kórházak! A lift is működött, és a büfésnő gondolkodás nélkül útbaigazított: második emelet, jobbra, doktor MK2035, és egy papírt nyomott a kezembe. Apámnak talán mégis igaza volt, gondoltam, de nem tudom, minek kapcsán. Csing! Kinyílik az ajtó. Jobbra térek. Mi ez itt, mondom?! Vagy harminc ember ott sorakozik. Sztrájkolnak a kórházi alkalmazottak? Vitamint kínálnak az ápolók? Nem értem, hiszen csak tizenöt páciens kap számot, nem? Mit tegyek? Egészen kétségbeestem. Először arra gondoltam, talán mégiscsak jobb lenne, ha hazamennék és holnap újra próbálkoznék. Elvégre is, ha tizenöt számot osztanak ki, akkor én ide ma be nem jutok. Csakhogy megígértem, és az ígéret szép szó! Nem tudom, igazából mit jelent, de apám szokta mondogatni. Várok tehát egy picit, aztán előrelépve bekopogok. Persze előtte bocsánatot kértem a várakozóktól. Kijön a nővér. Megkérdem, mi a teendő. Jöjjön vissza jövő héten! – tanácsolja. Kicsit ideges lettem. Kisasszony, én százötven kilométert utaztam, hogy ma az anyámat, aki nyolcvankettő éves, bár ezt nem szereti hangoztatni és igazából senkire se tartozik, szóval hogy anyámat ide elhozhassam. Sajnálom, uram! – biggyeszti le az ajkát. Elkeseredtem és egészen tanácstalanná váltam. Mondom magamnak, ahogy apám mondaná, szedd össze magad, apafej, nincs olyan, hogy lehetetlen, gondolkodj! Ahogy ott ültem és erősen próbáltam gondolkodni, egy egészen ismerős arc közeledett a folyosó végén. Ahogy közelebb ért, rögtön megismertem! Úgy megörültem, hogy minden bajomról elfeledkeztem! A felém közeledő tekintetből láttam, hogy a férfi is rám ismer. Már-már üdvözöltük egymást, mikor valaki a háta mögül, papírt lobogtatva, megszólította: Doktor MK2035! Kérem, várjon…! Megnéztem a beutalót. MK2035! Egy és ugyanazon orvos! Fortuna rám kacsintott! – sóhajtottam fel, de csak úgy belül, tudja, mikor az ember mellkasában szétfolyik valami melegség. Doktor MK2035 az én szívbéli barátom volt mielőtt a családja Romániába költözött volna, hogy ott egy árvaotthont gyámságuk alá vegyenek. Tizenkét évesek voltunk, és Toni a legjobb barátom volt! Együtt jártunk iskolába, és iskola után mindig velem jött a csincsillákhoz. Amikor elköltöztek, nem aludtam három napig, és a csillagokat bámultam, mert apám elmagyarázta, hogy az esthajnalcsillag irányában Románia felé nézek, és az esthajnalcsillag épp úgy ragyog Románia felett, mint felettünk. Ezután sokáig az Esthajnalcsillag volt a legjobb barátom. Toni, ahogy megígérte, mindig írt a világhálón, ahogy akkor hívták, és én is írtam neki. Fotókat is cseréltünk, így igazából egészen sokáig barátok maradtunk. Amikor egyetemre került, többször találkoztunk, mert visszaköltöztek az országba, de Toni megnősült, és az asszonytartás nagyon drága mulatság manapság, így aztán, érthetően, ideje java részét családjával töltötte. Nem haragudtam rá. Nekem a csincsillák jelentették a családot. Hogy rövidebbre fogjam, ott áll előttem a legjobb barátom. Megöleljük egymást. Megkérdi, mi járatban vagyok. Ecsetelem a helyzetet. Nem tudlak ma bevenni, barátom, csóválja a fejét. Az engedélyemet tenném kockára. Manapság már olyan vadul óvja az erkölcsöket a rendészet, mintha már elfelejtették volna, hogy a nevelés és nem a büntetés az, ami építő hatással van az egyedekre. De barátom, a nővérem kórházban, a férje a tengeren, én százötven kilométert utaztam, és odahaza várnak a tyúkjaim! Toni mélyen a szemembe néz, lehajtja a fejét és a fogai közt gyorsan elmormolja, időpontot kell kérned a nővértől, aki átnyújt majd egy csekket, azt még ma fizesd be a postán, és gyere vissza holnap reggel nyolcra. Mire való az a befizetés? – nézek végre kék szemeibe (mert közbe felemelte a fejét), pedig én barnára emlékeztem, és ez kissé megingat abban a hitemben, hogy a barátommal állok szemben. Illeték ellenében időpontot kapsz, mondja. Holnap nyolc óra? – és mosolyog. Megismerem a mosolyát. A nővér kiadja a csekket, elrohanok a postára, hogy befizessem a tíz pénzt. Sorakozni kell, sebaj, úgy örülök barátomnak és kedvességének, hogy nem igazán számít egy kis sorakozás. Tizenhét éve nem láttam, mit számít az a tíz perc, fél óra! Csakhogy én gyorsan fáradó típus vagyok. Már-már megemelem a hangom, úgy elfogy a türelmem, mikor az elektronikus táblán lassan pergő betűk figyelmeztetnek: A hivatal zéró tolerancia szabályzat alapján operál, verbális és fizikai agresszió esetén a Rendszer működésbe lép. Türelemre intem magam. Újabb tizenegy perc, végre masinához jutok. Ezen a csekken nincs számlaszám – közli a monitor, és a csekk kigördül a tenyerembe. Nincs kinek reklamálni. Visszabandukolok a kórházba. Már el is feledkezem fájós nyakamról. Újra elnézést kérek a várakozóktól, bekopogok. A nővér három perc negyven másodperc után kinyitja az ajtót. Nem enged be, de az ajtót résnyire nyitja. Nem idézhetem, mert csúnya szavak hangzanak el, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki számlaszám nélküli csekket kapott. Ez kihágás kategóriába, barátom pedig kétségbe esik. A kihágás bírsággal, és ismétlődés esetén további, súlyosabb szankciókkal jár. Jöjjön vissza holnap nyolcra anyukával, ja, és készpénzben is fizetheti az időpontos betegellátást – így szól a nővér. Fiatalember, én hajnali három óra harminckét perckor érkeztem ide, várjon a sorára, szól rám egy öregasszony. Ekkor eszembe jut a nyakam. Ahelyett, hogy az ágy szélén sopánkodom, én is korábban kijöhettem volna! Sebaj, kaptunk időpontot, és ahogy apám mondaná, legyünk pozitívak, agykontrollozzunk és mondjuk együtt: az Élet szép! Anyámmal másnap reggel megjelentünk. A többiek legnagyobb felháborodására (persze nem mutatták, a kórház is zéró tolerancia szabályzat alapján operál) negyvenkét percig vizsgálta barátom anyámat, aztán összeölelkeztünk. Nincs mit tenni, az én anyám is úgy döntött, nem használja az eszét többé – ennyit tudtam meg. 

Hazatértemkor az első utam a tyúkokhoz vezetett. Nem is tudom, mi ütött belém. Talán ezek az érzések vagy mik!? Még a szívem is dobogni kezdett, amikor a találkozásra gondoltam. Kettőnk közt maradjon: annyira nosztalgikus hangulatba estem! Eszembe jutott, hogy a panziónk előtt valamikor játszótér volt, és a buszok ötpercenként közlekedtek. Ilyen szamárságok… Szombatonként apám kezembe nyomott egy egyest, én meg kifutottam a sarki boltba, hogy megvegyem a hétvégi újságját. Vasárnap reggel pedig, még mielőtt felébredtem, anyám feltette főni… nos, hm, igen… a tyúkhúslevest… Tudom, nincs mentségem rá, de tényleg úgy elhatalmasodott rajtam az akarat! Maga nem emlékezhet az aranysárgán gyöngyöző lére. Én, kérem, csak újra érezni akartam az ízét! És hát igen, levágtam a tyúkokat! Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom! Van itt egy asszony, aki állítólag jól tud főzni, belőle szedtem ki, hogy főzték régen a tyúkhúslevest. A férje nemrég halt meg, és állítólag van egy olyan  sovány gyereke, hogy hálni jár belé az lélek. Biztos ez is olyan allergiás fajta, szelíd, ragyogó szemű, mint a csincsilla. Az ügyvédem talán felveszi majd vele a kapcsolatot. Ha a nőci beleegyezik, hogy összeházasodjunk, a bíróság eltekint a börtönbüntetéstől. Akkor én is építhetek egy csincsillaházat a gyereknek. Hogy milyen lesz, azt még pontosan nem tudom, kicsit másabbat szeretnék. Hogy mi van, ha a nő nem egyezik bele? Miért ne egyezne, minden kisgyerek szereti a csincsillát! Kis szerencsével fia van annak az asszonynak… Ennyi a történetem. Most már kikapcsolhatja a masináját.

 

 

 

(Illusztráció: chkn)

Vélemény, hozzászólás?