A RIDEGVÁRI HARANGOK (3/2)

Piroska néni vállán nyolcvanöt év súlyával gondterhelten tért egyik este nyugovóra. Nem csoda, ultimátumot kapott a tanácstól, – na, most önkormányzatnak becézik –, hogy ha nem kaszálja le kertjében a parlagfüvet, tizenötezer forinttól ötmillió forintig büntetik. Piroska néni szeme majd kisült a szégyentől. Hosszú életében még egyszer sem marasztalták el amiatt, hogy hanyag gazdasszony. Amit kellett, elvégzett, még jobban is, mint elvárták. De hát az öregség…! Nem bírta már a munkát a ház körül. Legutoljára két éve serénykedett a kertjében: gyomlált, palántázott, öntözött, de már az idén örült, ha megfőzhette az ebédjét. Gyerekei, unokái elhagyták, pontosabban nem törődtek már vele, sem a kertjével, házával. Pedig arról már hulladozott a vakolat, és az udvarát, kertjét is belepte a csalán, parlagfű.
Evett pár falatot, aztán eltette magát holnapra. De csak forgolódott, forgolódott anélkül, hogy álom jött volna a szemére. Egyfolytában azon rágódott, hogy lejárt a határidő, reggel jönnek kényszerkaszálni. Jaj! – kapott hirtelen a szívéhez. Már megint hogy kalapál! Csak nagyobb baj ne legyen belőle, mert még telefonja sincs, hogy kihívja a mentőket. Éjféltájt furcsa berregést hallott a kert felől. Mi ez? Tolvaj? Nézzük meg gyorsan, ki jár itt! Izgatottan osont az ajtóhoz, lenyomta a kilincset. Nem nyílt ki. Ekkor ijedt csak meg igazán. Ez a tolvaj bezárta a házába! Így persze háboríthatatlanul végezheti a dolgát odakint. Csupán azt nem értette, miért kell ehhez ekkora zajt csapnia – találgatta magában. Hát azért nem, mert mégsem tolvaj a nyavalyás! – ütött a homlokára hirtelen. Vagyis nem lehet más, mint a trottyos Koós szomszéd, aki a parlagfű miatti mérgében (biztosan ő jelentette fel emiatt) miszlikbe akarja vágni a kulipintyóját.
– Segítség!
A zaj megszűnt, de elhallgatott Piroska néni is. Nem okos dolog ám újat húzni egy ilyen megvadult bakkecskével, hacsak nem kockáztatja meg, hogy bejöjjön, és ő hallgattassa el örökre. Rövid csend, aztán folytatódott a berregés. Kilesett az ablakon. Az udvaron senki, a kertjébe meg amúgy sem láthatott. Visszafeküdt az ágyába, és egy pohár vízbe cseppentett néhány Herzpflege szívcseppet. Amint megvirradt, újra megpróbálkozott az ajtóval. Engedett, végre megnézhette, mi történt. Valaki bevakolta a ház falát, és, szinte alig hitt a szemének, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből.
Egyik nap szokatlan szélvihar söpört végig a városon, utána eleredt az eső és meg sem állt mindaddig, amíg el nem árasztotta a fél várost. Következménye több volt, mint siralmas. A vályogházak egy része beomlott, a vizes árkok kiöntöttek, utcák, kertek, pincék kerültek víz alá. Farkas adóhatósági tisztviselőnek szép erős háza volt, mely vígan ellenállt mindenfajta viharnak. Mindössze két cserép mozdult el a helyéről. Ezt is akkor vették észre csak, amikor elkezdett beázni a plafonjuk. Nem nagy ügy, két perc alatt helyrehozható. Farkas úr nyomban fel is hívott egy tetőfedőt ez ügyben.
– Hülyének néz? – krákogott a mester a telefonba. – Két cserépért másszak fel magának egy tetőre?
A második iparost sehogy sem tudta elérni. Annyian keresték, hogy folyton foglaltat jelzett a telefon. A harmadik rögvest jött volna, ha annyit fizet, amennyi száz cserép felrakásáért járt volna.
– Próbálkozz másokkal! – tanácsolta a felesége higgadtan. – Elvégre nem kell ehhez szaktudás, bárki helyre tol nekünk két cserepet, ha szépen megkérjük.
No meg, ha nem hiányzik belőle a segítőkészség, jó szándék. Sajnos, úgy látszott, pontosan ebben szűkölködött Ridegvár, mert az egész városban egyetlen polgár sem óhajtott a meglehetősen rosszhírű ellenőr segítségére sietni.
– Nincs más megoldás, nekem kell felmásznom – adta fel végül keserűen a 99 kilós Farkas úr.
Kihozott egy létrát, és elindult lassan, óvatosan felfelé. De már az ötödik lépcsőfok után megpihent, a tizediknél elszédült, az utolsónál pedig megijedt: mi történik, ha ő most innen lepottyan?
Az utcán néhány arra tévedt járókelő figyelte, miben mesterkedik Farkas úr.
– Hahó, szerencsés repülést! – göcögött egy görkorcsolyás tinédzser.
– Mész innen, te naplopó! – rivallt rá Farkas úr felesége mérgesen. – Gyere le, Berci, inkább ne kockáztass!
A férfi felnézett a tetőre, onnan az égre, mely lassan ismét kiderült, és arra a következtetésre jutott, hogy ő erre a fedélre soha életében nem fog felmászni.
– Igazad van, nem érdemes. Különben is minden cserép eltörne alattam.
– Micsoda nyuszi! – gúnyolódott egy sovány alak odalent.
– Savanyú a szőlő – tódította egy harmadik.
– Köszönöm a dicséretet – lépett Farkas úr hozzájuk, amint lemászott a létráról. – Hát csak tessék, tessék! Próbálják meg maguk is!
– Mi miért? – ütődött meg a soványabb.
– Mondjuk úgy, hogy virtusból. Mutassák meg, miszerint maguk aztán nem nyuszik. Mellesleg ön alatt biztos nem törhet el egyetlen cserép sem.
– Alattam nem, fel is mennék, higgye el, ha nem magáról lenne szó, igen tisztelt Farkas úr.
– Gondoltam. Akkor mást ajánlok. Látják ott fent azt a két elmozdult cserepet? Hozzák rendbe, és én itt helyben leperkálok maguknak kétezer forintot.
– Csak?
– Jó, legyen a duplája.
– Ezt ni! – köpött a tisztviselő elé kajánul, és fütyörészve otthagyta, nyomában a többiek egy fekete szemüveges, bajszos alak kivételével.
– Ez Ridegvár! Köszönöm a segítségüket, uraim! – kiáltott utánuk keserűen Farkas úr.
– Majd én felmegyek – szólalt meg ekkor a bajszos tag, és feleletet sem várva felmászott a tetőre. – Kész, most már nyugodtan várhatják a következő zivatart.
– Farkas úr és neje hálásan mondtak köszönetet.
– Tessék a négyezre! Ahogy megígértük.
– Semmiség. Ennyi munkáért nem fogadok el egy garast sem, de ha nagyon akarja, adakoz-hat a szegények javára.
– Adakozunk, adakozunk. Na, vegye már el, jóember!
– Hálásan köszönöm. A szegények nevében. Egyedül azt szeretném, ha maguk személyesen adnák át. Mondjuk úgy, hogy beteszik egy perselybe. Látják, nincs is messze a katolikus Nagytemplom. Fáradjanak oda, és a dolog el van intézve.
Hogy miért ragaszkodott ehhez a „jóember”? Fogós kérdés, aminél már csak az a fogósabb: vajon Farkas úr valóban betette azt a pénzt a perselybe?
A Rapcsányi család Ridegvár ún. felsőbb rétegéhez tartozott. Az apa bankigazgatóként, az anya jogtanácsosként kereste kenyerét, így ebbe a kenyérbe – sok szegény családtól eltérően – akadt is mit aprítaniuk.
– Boldog emberek! – irigykedtek sokan reájuk.
Pedig ha tudták volna, mekkora teher nyomja a szívüket! Aha, tehát betegek, cukorbaj, rák, leukémia…! Egyik sem! Mindnyájan egészségesek voltak. Csak éppen a fiúkkal nem tudtak egyenesbe kerülni, tudniillik rendszeresen inputolt, magyarul: iszogatott a Rudika. Kezdte a gimiben, és folytatta az egyetemen, amit persze be sem fejezett emiatt.
– Valamit elrontottunk – vádolta az apa önmagát, amikor már marihuánás cigarettát is talált a fia zsebében. – Pedig mi igazán mindent megadtunk, amivel boldoggá lehet tenni egy gyereket. Bántalmaztuk, eltiltottuk-e valamitől is valaha? Egyetlen egyszer sem. És pénze is volt a kölyöknek, külön szobája, számítógépe, tanára, miközben sok gyerek már csak egyszer eszik naponta.
– Ja – értett egyet vele Rapcsányi felesége komoran. – De a baj, megvan, és nem volna helyes, ha beletörődnénk abba, hogy kudarcot vallottunk.
– Logikus, csakhogy mit tegyünk, mert én már minden ötletből kifogytam.
– Nana, azért nem mindenből. A megoldás neve dr. Barabás.
A felsőbb körökben is tekintélynek örvendő bankember úgy felszisszent, mintha a tyúkszemére lépett volna valaki.
– De hiszen ő drogosokat, alkoholistákat gyógykezel. Jó, megengedem, bizonyos szempontból Rudi is… Ki van zárva, én… én nem fogom, nem akarom hírbe hozni a családot.
Egyik este feldúlt arccal sompolygott haza Rudika.
– Sziasztok! – dünnyögte oda a tévé előtt ücsörgő „ősöknek”, azzal már tovább is állt volna, ha a jól fésült, hűvös modorú apa rá nem szól a fiára.
– Megállnál egy percre, fiatalúr? Beszélni szeretnék a fejeddel.
– Már megint? Nem halaszthatjuk holnapra? Most nem érzem túl jól magamat.
– No persze, gyomrodra ment a kisüsti.
– Képzeld, ma még nem is ittam egy kortyot sem, és nagyon hálás lennék, ha a jövőben…
– Ccc, kérlek, ne emeld fel a hangodat! – emelte fel kezét szenvedő arccal az anyuka. – Először is fáj a fejem, reggel óta migrénem van. Másodszor egy jól nevelt fiatalember mindig udvariasan válaszol, ha kérdezik.
– Bocsánat! – juhászodott meg Rudika anélkül, hogy bővebben elmagyarázta volna, mi történt.
Pedig határozottan történt valami, s ahogy telt az idő, egyre több jel mutatott arra, hogy megváltozott, méghozzá előnyére a Rudika.
– Szavamra, rá sem ismerek a fiamra – vidult fel fokozatosan Rapcsányi. – Már kora este hazajön, és nem érzek rajta semmit se. Holott azelőtt csak úgy bűzlött a pálinkától, vodkától.
– Én sem. És mintha a haverjait is kerülné – egészítette a jogtanácsosnő. – Bárcsak tudnám kinek, minek köszönhetjük ezt a hihetetlen változást!
– Gratulálok a fiadhoz! – lepte meg Rapcsányit egyik nap a régi jó barát, aki nem volt más, mint dr. Barabás. – Nagy akaratereje van, annyi szent. Még egy-két hét, és teljesen meggyógyul. Mindenesetre nagyon jól tettétek, hogy hozzám irányítottátok.
A bankvezér hirtelen azt sem tudta, örüljön, vagy haragudjon a jó hírnek. Egy dolog mindenképpen bizonyos: sem ő, sem a felesége nem küldte terápiára Rudikát. De akkor ki, tekintettel, hogy erre maga a fiú sem gondolt mostanig?
Nos, ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Kb. három héttel ezelőtt fekete szemüveges, bajszos polgár szólította le Rudit a nyílt utcán.
– Bocsánatot kérek, amiért zavarom, de volna egy rettenetesen nagy kérésem. Maga, ugye, Rudika, Rapcsányi Ottó igazgató úr fia.
– Az vagyok, de honnan ismer maga bennünket?
– Egyszerű: a Rapcsányi családot mindenki ismeri ebben a városban. Hát kérem, az volna a tiszteletteljes kérésem… Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam: Wagner Richard volt közterületi-felügyelő és hajléktalan.
– Értem – kotort elő a fiatalember száz forintot. – Fogja, ez a magáé! Nem sok, de ismeri a mondást: sok kicsi sokra megy, vagy: aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.
– Milyen igaza van! Milyen igaza van! – törölgette szemét a hajléktalan. – Pontosan ezért kerültem én is az utcára. Nem becsültem én meg, kérem, sem a kicsit, sem a sokat, és… Hát igen, ez az igazság: mindenemet elittam.
Hopp, egy sorstárs! Adjunk neki még egy százforintost! – süllyesztette kezét Rudika ismét a zsebébe.
– Hagyja, nagyon köszönöm, de én egészen másfajta segítségre gondoltam.
– Másra? Tán vásároljak magának egy zongorát, Wagner úr?
– Zongorát? – rökönyödött meg a fekete pápaszemes. – Miért éppen zongorát?
– Csak vicceltem. De bökje már ki végre, mégis mit óhajt! Ruhát? Üdülési csekket? Pájinkát?
– Ki akarok gyógyulni a drogból és italból, fiatalúr. Csakhogy ehhez kis segítség is kellene, más szóval protekció, hogy bejussak Barabás doktorhoz, s miután az apja meg a doki puszipajtások…
– Az anyját! Honnan ilyen tájékozott, bácsikám? Még a végén kiderül, nem is közterület-, hanem detektív-felügyelő volt valamikor.
– Akkor számíthatok magára?
– Fölösleges. Kérjen időpontot tőle, utána sétáljon be szépen a rendelőjébe, és a többi már megy magától.
– Hogyha ez ilyen egyszerű lenne! – sóhajtott fel a hajléktalan. – Először is – szimatolt körbe komikusan – be sem engednének. Aztán egy terápiához csinos summa kell, és az biztosan nem rongyos 100-200 forint lesz.
– Azt hiszem, igaza van, de semmi vész, majd én beviszem a doktorhoz, aztán meglátjuk, mit tehetek.
– Épp erre szerettem volna megkérni. Hálásan köszönöm – csókolt kezet váratlanul a fiúnak. – Isten áldja meg a jóságát!
– De Wagner úr! Ne szégyenítsen meg így a nyílt utcán!
– Bocsánat, zavarok? – nyitott be Rudika pár perccel később egy bozontos szemöldökű, Faludy Ferenc-hajú orvoshoz.
– Á, Rudika, de rég nem láttalak! Foglalj helyet, hamarosan végzek, utána elmondhatod, mi a baj.
– Semmi, nem azért jöttem, de ha nem tetszik ráérni, majd… majd később elmondom.
– Kíváncsivá tettél, talán inkább most mondd el.
A fiatalember közelebb lépett az orvoshoz, és halkan, nehogy más is meghallja, előadta a ké-rését.
– Kérlek, a kedvedért. Hadd lássuk azt a bácsikát! – hordozta körül tekintetét dr. Barabás. – Itt nincs. Úgy tűnik, meggondolta magát, és hazament.
– Igen, úgy tűnik. Hát akkor viszontlátásra, tovább nem is zavarok.
Az orvos szeme megvillant.
– Hohó, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – gondolta vidáman, nagyon jól tudván, miféle szenvedélynek hódol legjobb barátja fia is. – Nem zavarsz, sőt, kifejezetten megkérlek, vegyél részt te is a mai „szeánszon”! Biztosítalak, érdekes lesz. Nézd csak azt a szöszi, sudár lányt ott a csoport közepén! Most éppen ő fog magáról beszélni. Hallgasd meg, utána mondj te is néhány biztató szót szegénynek!
– Én? Milyen alapon, egyébként is mit értek én az ilyen kábítószeres izékhez? – szabadkozott Rudika.
Végül mégis csak ott maradt, és azontúl ő is rendszeresen bejárt az orvoshoz. Na nem Barabás, sem a saját gyógyulása, hanem csak úgy a szöszi kedvéért.
Ridegvár idegeit egy ideje megmagyarázhatatlan események borzolták. Valaki vagy valakik hetek óta jártak-keltek a városban. Kárt ugyan nem tettek, de mindent láttak-hallottak. Szimatoltak jobbra, szimatoltak balra, belopózkodtak az udvarokba, kertekbe, és ezzel az emberek életébe, titkaiba. Ez magánlaksértés, uraim – méltatlankodtak egyesek. Biztosan Márton atya hívei, akiket folyton jótettekre ösztönöz. No de ki kérte rá? Mindenki úgy él, ahogy tud vagy engedik, és azt sem igen szívleljük, ha folyton kilesik, mikor, hányszor fingjuk el naponként magunkat.
Márton atya kellemes csalódással vette tudomásul, hogy mégis csak termékeny talajba hulltak az elvetett magocskák. Egyedül arra nem jött rá, pontosan kik azok a hívei, akik missziós munkájában immár tettleg is segítik. Erre kérdezett rá közvetlen feljebbvalója, az esperes úr is, amikor magához hívatta Ábriskát.
– Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nem tudom.
– Hát az meg hogy lehet? – csóválta meg fejét rosszallóan a gömbölyű hasú, kerek képű egyházi vezető. – Engem úgy tájékoztattak, hogy senki más, mint Gáspár Dömötör, a saját sekrestyésed, testvérem. Legalábbis az egyikük, mert a többi kiléte egyelőre ismeretlen. Megerősíted, vagy cáfolod?
– Dömötör bácsi? – nézett nagyot a lelkipásztor. – Aligha, pontosabban én semmit sem tudok az egészről.
– Pedig többen is tanúsítják, és nem csak ezt. Valami olyasmit is, miszerint a jó öreg többször is fiamnak szólított.
– Előfordult, ugyanis Gáspár bácsi… Hogy is fejezzem ki magamat? Nem teljesen… normális – védekezett zavartan, és gyorsan el is magyarázta, mire alapozza a gyanúját.
– Mindegy – zárta le az eszmecserét az esperes. – Bármelyik oldalról nézzük az öreget, mindenképpen kompromittálja az egyházat. Summa summarum: el kell távolítanunk a templomból.
A fiatalember szívére akkora kő esett, hogy majd összeroskadt alatta.
– Most mi a baj? – tűnt fel az esperesnek Ábris nyugtalansága.
– Csak az, hogy az öregnek semmi pénze, vagyona, ráadásul imádja a munkáját. Már kora gyermekkora óta ministrál, és ha most elbocsátjuk, olyan pofont kap, amitől örökre elmegy a kedve az… egyháztól.
– Ha kishitű, minden bizonnyal, ugyanis ez a lényeg, nem a pénz meg a munkahely. Az Úr gyakran megpróbál bennünket, de aki igazán hisz őbenne, hitében megerősödve áll ki minden tűzpróbát – oktatta ki kenetteljesen fiatalabb paptársát. – Ami pedig téged illet, javaslom, nem, mint feljebbvalód utasítalak, revideáld a módszered. Én megértem, hogy jót akarsz, de ehhez partnerre van szükségünk. Magyarán: nem tűzzel-vassal, hanem a hívők akaratának maximális figyelembevételével kell visszavezetnünk az eltévedt bárányokat az akolba. Ezt diktálják egyébként a demokrácia elvei is, szerelmetes testvérem.
– Már bocsánat, én talán nem így teszek? Esetleg feljelentett, panaszkodott rám valaki? – mosolygott magabiztosan Ábriska.
– Fájdalom, panaszkodott, és imádkozzunk azért, hogy erről csak te még én tudjunk, mert ha a főtisztelendő püspök úr is megtudja… Tulajdonképpen jelentenem kellene az esetet, de ha megígéred, hogy még ma lefújsz mindenféle segélyakciót, lezárjuk az ügyet, és mindnyájan jól járunk – egyezkedett az esperes Ábrissal.
Hiába, csínján kell bánni ezekkel az atyákkal. Túl nagy mostanság a paphiány, és ha ez a kolléga is kiugrik, honnan vesz helyette másikat? Valószínűleg ezt tanácsolná a püspök is, ergo vigyázat: úgy kell tárgyalni, hogy egyik fél érdeke se sérüljön.
– Megígérem, hogyne, magától értetődik, de mégis kik és mivel vádolnak?
– Az első kérdésre sajnos nem válaszolhatok, mert a feljelentések egytől egyig anonimek. De ettől még feljelentések, melyeket kötelességünk kivizsgálnunk. Na, nézzük! – pislantott az előtte fekvő írásba. – Elekes Piroska. A feljelentő azt állítja, hogy Dömötör, vagy más, a merénylő kiléte itt ismeretlen, tolvajkulccsal hatolt a házába, és rázárta az ajtót a nénire, amitől ő hajszál híján infarktust szenvedett.
– Szegény asszony! – törölte meg homlokát megcsappant önbizalommal a fiatal plébános. – De mi ebben a jótett, vagy, uram, bocsá’, kirabolta volna a nénikét?
– Nem, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből. A dologban azért mégiscsak lehet valami huncutság, hiszen megtehette volna ezt nyíltan, fényes nappal is. Talán elcsent valamit a kamrából, Piroska néni mindenesetre erre gyanakszik.
– Ennyi?
– Rapcsányi Ottó. Ismered?
– A bankárt? Felületesen, ugyanis szemita, vagyis nem tartozik a gyülekezetünkhöz.
– A feljelentő szerint Dömötör összeboronálta Rapcsányi fiát egy prostituált drogossal.
– Mi célból?
– Valószínűleg nem célzatosan. Így alakult. A bankár ugyan elismeri, miszerint Dömötörnek köszönheti, amiért a fia csoportterápiára jelentkezett, de ez az affér a drogossal elég szerencsétlenül folytatódott.
– Amennyiben?
– Amennyiben Rudika feleségül akarja venni a prostituáltat. A Gici család – folytatta az esperes. – Az apa munkanélküli cukorbajos, az anyának sok a gyomorsava. Erre mit csinál a brigádod? Ötven paradicsompalántát ültet Giciék kertjébe, amitől aztán mindketten még betegebbek lesznek, mint azelőtt.
Ábriska idegesen feszengett, s alig várta, hogy elbúcsúzhasson a méltatlankodó atyától.
– Dömötör! – vette elő otthon még aznap a sekrestyést. – Csalódtam benned. Mondd, miért nem voltál hozzám őszinte!
A zömök, meglepően jó erőben lévő egyházfi komikusan hunyor¬gott.
– Jaj, ne vágj ilyen arcot, mert még elnevetem magamat. Pedig mindketten kihúzhatjuk a gyufát ez egyszer.
– Fiam…
– Kérlek, ne szólíts fiadnak! Nézd, már régen be szerettem volna vallani, hogy te meg én… Szóval nem vagyunk rokonok – öntött tiszta vizet a pohárba; igaz, ezzel is sokkolja az öreget, viszont annál könnyebben válik meg tőle, amikor érdeme elismerése mellett nyugállományba helyezi. – Nem tagadom, hogy hasonlítok a fiadra, de csak hasonlítunk, ezzel vége, nincs tovább.
– Ez… ez nem igaz – dadogta a sekrestyés. – Te igenis az én fiam vagy, és az is maradsz halálig.
A plébános, mit tehetett egyebet, megint csak ráhagyta. Ha nincs kivel, nincs kivel. Egy DNS-vizsgálat ugyan mindent egyértelműsítene, de aki nem épeszű, azt nyilván még ezzel sem tudná meggyőzni.
– Jó, egyelőre ne bolygassuk, mindössze azt áruld el, miért boronáltad össze Rudikát azzal az örömlánnyal?
– Miféle örömlánnyal, és ki az a Rudika? Én… én nem ismerek semmiféle Rudikát – tette hozzá bizonytalanul.
– Hazudik – állapította meg magában a lelkipásztor; ezek szerint még az ilyen derék bácsik is rizsáznak? – Rendben, hagyjuk a Rudikát, de azt már csak bevallod, hány önkéntesből áll az… akcióbrigádunk.
A sekrestyés most még nagyobb szemeket meresztett. Így persze elég nehéz lesz kinyomozni, mi az igazság ebben a Timur és csapatára[1] emlékeztető sztoriban. Még az is megeshet, hogy valóban vétlen a jóember, és akkor még ennél is cikisebb lesz referálnia az esperesének. Akkor tovább: küldjük nyugdíjba Gáspár Dömötört!
– Jól van, beszéljünk másról? Hány éve is szolgálod az egyházat?
– Sok. Még gyerekkoromtól, amikor ministránsnak szegődtem.
– Nagy idő, és mondd, nem fáradtál bele ennyi munkába? Hiszen akár nagyapa is lehetnél, márpedig egy nagyapa, akárhogy is nézzük, olyan, mint egy múlt századi rádió, itt recseg, ott ropog…
– Az lehet. Én nem. Én még máma is elviszek egy zsák cementet a hátamon. Megmutassam?
– Elhiszem, elhiszem – nevetett a plébános. – De akármennyire is erős vagy, az idő csak elszállt fölöttünk, és ilyenkor úgy illik, hogy átadjuk helyünket a fiataloknak.
– Hogyne! – bólogatott egyetértően a sekrestyés. – Majd egyszer, ha csakugyan eljön az ideje. Te, Ábriska – nézett hirtelen farkasszemet az atyával –, te nyugdíjba akarsz engem küldeni.
– Miért, nem mennél?
– Nem – válaszolta kurtán, ellenségesen.
– Pedig a szolgálati éveid alapján bármikor elmehetsz, és, minek is tagadjam, az esperes úr is ezt akarja.
– Mióta? Esetleg haragszik rám? Mégis mit vétettem, hogy ezzel akartok büntetni? – borult el egyre jobban a tekintete.
– Semmit. Félreérted a helyzetet. Szó se róla, itt-ott te is hibáztál. Például meg kellett volna velem is beszélned azt a humanitárius akciót. Végül is egyházi ügy, és ilyenkor nem cselekedhetünk mások megkérdezése nélkül, ez, ugye, evidens.
– Ha te mondod, hanem nyugdíjba akkor sem megyek, tisztelendő úr. Inkább…
Kicsit megállt, eltűnődött, majd így folytatta.
– Inkább kilépek, és máshova megyek dolgozni.
– Rossz döntés. Kérlek, gondold át még egyszer, ami pedig az emberek támogatását illeti, azt bízd nyugodtan ránk és az önkormányzatra. Ez nem a te dolgod, hanem a miénk, testvérem – lélegzett fel megkönnyebbülten Ábriska, az ügyet szerencsésen lezárta, referálhat a főnöknek.
Gáspár Dömötör szavának állt, felmondott. Ellenben másutt dolgozni már nem akaródzott az öregnek. Egyedül élt, így senkinek sem tartozott magyarázattal. Azért a templomot sem kerülte, és ugyanúgy ellátogatott a misékre, mint sekrestyés korában.
– Jól vagy? Nincs szükséged valamire? – puhatolódzott lelkiismeret-furdalástól gyötörve hébe-hóba a tisztelendő.
Dömötör feleletre sem méltatta. Haragudott rá, csalódott benne? Nem nyilatkozott. Egyedül a szeme vádolt vagy könnyezett. De akkor is csak lopva, csöndesen, amikor Ábrison felejtette időnként. Annál elégedettebb volt viszont az esperes.
– Laudetur Jesus Christus! Örülök, hogy megértetted, mi egy katolikus pap dolga. A kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, drága testvérem.
Márton atya nyugalmát azonban ez a dicséret sem billentette helyre sokáig. Ez a Dömötör, ez a Dömötör… ! Miként tegye jóvá, amit elkövetett ellene? Amíg ezen morfondírozott, töprengett, újabb meghívást kapott felülről, ám ezúttal a polgármester hívatta magához.
Fekete, hosszú haj, markáns arcvonások, rekedtes hang, könnyed járás, mozdulatok. Ez volt Pataky polgármester. Az ilyen típusra szokták mondani: fess férfi, akár színésznek is beválna. Nos, nem vált be. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre ugyan bejutott, de már az első év után kirúgták. Erre olyan lóra nyergelt át, ahol sikeresebben kamatoztathatta tehetségét: felcsapott politikusnak, hogy pár ügető kör után polgármesterré válasszák. (Szegény Pataky! Csak polgármesternek? Hát… nem lehet mindenki Arnold Schwarzenegger, még kevésbé Ronald Reagan. Bár ki tudja, még ez is bekövetkezhet idővel!)
– Dicsértessék! Örülök, hogy megismerhetem. Már olyan sok szépet hallottam önről, hogy személyesen is meg akartam ismerni.
Hízelgő bevezetés, ami persze semmit sem változtat a lényegen, mely szerint nem úgy végzem a munkámat, ahogy ő és a város elvárja. Utána elővesz egy csomó feljelentést, azzal megismétlődik az esperesnél ismert színjáték – szorongott a tisztelendő, mert ugyan mi másért rendelte volna magához. A polgármester percekig licsegett-locsogott (pontosabban lamentált) anélkül, hogy rátért volna a lényegre. Mellette, korosabb, ősz halántékú ember, a város egyik alpolgármestere jegyzetelt.
– Szóval akad itt bőven hiányosság, aminek legfőbb jellemzője a közömbösség. Holott a mi munkánkhoz hit, meggyőzőerő és kreativitás szükségeltetik. Vagyis csupa olyan karakterisztikum, ami önt minősíti. Így van, alpolgármester úr?
– Így, polgármester úr.
– Ebből kiindulva elhatároztuk, hogy a jövőben csakis ilyen elemekkel dolgozunk, azaz szétválasztjuk a búzát a pelyvától. Aki megfelel, marad, aki nem, hasznosabb munkatársra cseréljük. Mi, az önkormányzati tisztviselőkarral egyetértésben, önre szavaztunk.
– Megtisztelnek – érzékenyült el a lelkipásztor, aki egész más fogadtatásra számított. – De miből következtetik, hogy én alkalmasabb vagyok másoknál, nem szólva arról, hogy nem is dolgozom önöknek. Én, kérem, pap vagyok, nem jegyző, képviselő, vagy ilyesmi.
– Ezen ugyan nem múlik. Majd megválasztjuk, mert nekünk igenis ilyen kaliberű emberekre van szükségünk. Attól pedig ne tartson, hogy alkalmatlanabb másoknál. Hallottunk ám mi is az ön karitatív teamjéről, és aki ma egy ridegvári lakost mobilizál, annak ugyancsak szuggesztív egyéniségnek kell lennie. Eltaláltam, alpolgármester úr?
– El, polgármester úr.
– És most konkrétan: ezennel ünnepélyesen felkérjük, kapcsolódjék be az önkormányzati munkába, ami abból áll, hogyha elindítunk egy-egy akciót, ön mozgósítja a híveket. Ez lehet önkormányzati választás, csatornázási program, szelektív hulladékgyűjtés, városi ünnepségek előkészítése, közlekedési feladatok stb. Másrészt igyekszik minden lakosságot érintő kérdésről információkat gyűjteni. Ha egy utcában meghibásodik a villanyvilágítás, azonnal jelenti, ugyanígy, ha gázszivárgást, csőtörést észlel, vagy A. horogkeresztet rajzol B. boltjára…
– Köszönöm, világos – hökkent meg a horogkereszt szóra; még jó, hogy nem azt kérik, jelentse fel azokat, akik elítélőleg nyilatkoznak a kormányról, polgármesterről, ilyen-olyan szervezetről, pártokról… – Csak az a bökkenő, hogy akármilyen hasznos munka is, ennyire konkrétan nem tudnék, de nem is óhajtok foglalkozni semmiféle kérdéssel. Az én asztalom elsősorban a Szentírás, aztán a templom és a gyülekezet. Ezt követik az erkölcsi normák, a szellem csiszolása, lelki vigasztalás. Engedje meg, hogy idézzem a főtisztelendő esperes úr szavait: a kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, tisztelt polgármester úr.
– Bocsásson meg egy pillanatra! Jöjjön velem alpolgármester úr!
A két férfi a szomszédhelyiségbe ballagott.
– Megértettük, és elfogadjuk az álláspontját – tájékoztatta Ábriskát a polgármester, amint öt perc körül újból előbukkantak. – Ennek ellenére kérjük, gondolja át még egyszer az érveit, utána kérdezze meg önmagát: vajon egyedül is ugyanannyit tehet a híveiért, a városért, mint önkormányzati képviselőként egy egész hivatali apparátussal az oldalán? A mozgósítás, konkrétumok tekintetében pedig megnyugtatom: a legtöbb problémát megoldhatja a szószékről, prédikáció formájában is. Más szavakkal ki sem kell mozdulnia a templomból, legfeljebb a fontosabb értekezletek idején. Viszontlátásra! Kérem, telefonáljon be holnap, és közölje velünk, hogy döntött!
Márton atya vegyes érzelmekkel bandukolt hazafelé a főutcán. Természetesen örült, hogy fejmosás helyett megdicsérte a város első számú polgára. Egyébiránt szívesen segítene is neki olykor egy-két tanáccsal. De csak olykor és csakis tanáccsal, vagyis ez a mindent látó-halló és erről rendszeresen referáló szerep egyáltalán nem illik az egyéniségéhez. Valahogy olyan spiclis, politikai agitátor íze van az egésznek. Abban viszont igazuk van, önkormányzati képviselőként sokkal többet tehet a hívőkért, mint ezzel az egyelőre még számára is ismeretlen karitatív brigáddal. Föltéve, hogy egyáltalán létezik.

 


[1] Arkagyij Petrovics Gajdar egyik legnépszerűbb ifjúsági regénye.

 

 

Folytatása következik…

 

(Illusztráció: Szűz Mária kegyhelye)

Vélemény, hozzászólás?