Alain Badiou: LÉTEZIK-E A MÁSIK? (Az etika)

 

  1. LÉTEZIK-E A MÁSIK?

 Az etika mint „a másik etikája” vagy „a különbözőség etikája” víziójának a kiindulása inkább Emmanuel Lévinas, mintsem Kant téziseiben ragadható meg.
Egy fenomenológiai kitérő után (példaértékű szembesítés Husserl és Heidegger között) életművét Lévinas annak szentelte, hogy a filozófiát az etika javára fordítsa. Miatta van szükség, minden napi divatot félretéve, bizonyos etikai radikalizmusra.[1]

  1. A lévinasi értelemben vett etika

Sematikusan: Lévinas a metafizikát, görög eredetének foglyaként, úgy fogja föl, mint ami a gondolkodást az Azonos logikájának, a szubsztancia és az identitás elsőbbségének rendelte alá. Ám őszerinte lehetetlen összehozni a Másik valamely elgondolását (és így egy a másokhoz kötött etikát) az Azonos despotizmusából kiindulva, képtelenség ennek a Másiknak az elismerése. Az Azonos és a Más dialektikája – „ontológiailag” az önmaga azonosságának primátusa felől szemlélve, a Másik hiányára szerveződve a tényleges gondolkodásban – eltörli a más minden valódi tapasztalatát, és elzárja a másságra nyitott etika útját. Tehát a gondolkodást el kell billenteni egy másféle eredet, egy nem görög eredet felé, amely radikális és elsődleges nyitást kínál a Másikra, s amely ontológiailag megelőzi az identitás konstrukcióját. Egy ilyen kibillentéshez Lévinas a zsidó hagyományban talál támpontot. Amit Törvénynek nevezünk (ami egyszerre időtlen és tényleges, miként a zsidó Törvény előáll), éppenséggel nem más, mint az elméleti gondolkodásban az Azonos-előtti-létben megalapozott a Másikhoz kötött etika, a szabályozottságok és az identitások felderítéseként tekintve. Voltaképpen a Törvény nem azt mondja meg nekem, ami van, hanem azt, amit a mások létezése kikényszerít. A Törvény (a Másiké) szembeállítható a (reális) törvényekkel.
A görög gondolkodás szerint adekvát módon cselekedni – ez először is feltételezi a tapasztalat elméleti jártasságát, hogy a cselekvés megegyezzen a létező ésszerűségével. Ebből kiindulva léteznek az Állam /Cité/ és a Cselekvés törvényei. A zsidó etika szerint, Lévinas felfogásában, mindez a Másikra való nyitottság közvetlenségében gyökerezik, aki kimozdítja a reflexív alanyt. A „te” fontosabb az „én”-nél. És ennyi a Törvény minden értelme.
Lévinas egész sor fenomenológiai témát kínál fel, melyekben megtapasztalható a Másik eredendősége, ezek központjában található az arc, a Másik sajátos és „személyében” adott ajándéka a maga hús-vér epifániájával, mely nem egy mimetikus elismerés bizonyítéka (a Másik mint hozzám „hasonló”, velem azonos), hanem ellenkezőleg, az,  amiből kiindulva etikailag próbára tehetem magam a Másiknak „szentelt”-ként, amiként létemben megjelenik, és alárendelődöm ennek az elhívásnak.
Az etika Lévinas szerint a gondolkodás új neve, az, ami kibillentette a maga „logikai” fogságát (az identitás elvét) az alapító másság Törvényének való prófétikus alárendelése felé.

A „különbözőség etikája”

Tudván vagy nem tudván, ezen rendelés nevében fejtik ki nekünk ma, hogy az etika nem más, mint „a másik elismerése” (szemben a rasszizmussal, amely tagadja e másikat), vagy „a különbözőségek etikája” (szemben a szubsztancialista nacionalizmussal, mely kizárná a migránsokat, vagy a szexizmussal, amely tagadná a női-létet), vagy a „multikulturalizmus” (szemben a viselkedést és az intellektualitást egységesítő modell kierőszakolásával). Vagy egész egyszerűen a jó öreg „tolerancia”, ami abban áll, hogy ne sértődj meg, ha mások másként gondolkodnak és cselekszenek, mint te tennéd.
Ennek a józan beszédmódnak sem ereje, sem igazsága. Előre legyőzetett abban a versenyben, melyet a „tolerancia”, a „másik elismerése” és „az identikus összezsugorodás” között hirdetnek.
A filozófia becsületére legyen mondva, először is le kell szögezni, hogy „a különbözőséghez való jog” eme ideológiája vagy a jóakaratról szóló mai katekizmus a „más kultúrák” tekintetében – különösen távol állnak Lévinas valóságos felfogásaitól.

A Másiktól az Egészen-Másikig

  1. Az etika mint felbomlott vallás

Mivé válik tehát ez a kategória, ha el kívánja törölni vagy maszkírozni akarja saját vallási értékét, miközben megőrzi nyilvánvaló konstitúciójának elvont elrendezését („a másik elismerése”, stb.)? A válasz világos: főzetté a macskáknak. Kegyesség nélküli kegyes diskurzussá, lelki pótlékká tehetetlen kormányok számára, az osztályok harcának tüzét helyettesítő kulturális szociológiává a prédikáció szükségletei szerint.
Az első gyanú akkor hatalmasodik el rajtunk, amikor megállapítjuk, hogy az etikát és „a különbözéshez való jogot” fitogtató apostolokat látható módon elrémíti minden kicsit is kitartó különbség. Mivel szerintük az afrikai szokások barbárak, az iszlám-hívők irtóztatóak, a kínaiak totalitáriusok, és így tovább. Igazság szerint ezt a hírhedett „másikat” csak egy másik jelenítheti meg, vagyis ki más, ha nem az azonos, aki mi vagyunk. A különbözőségeket tisztelni kell, noná! De azzal a kikötéssel, hogy a különböző az parlamentaro-demokrata legyen, a piacgazdaság élharcosa, a véleményszabadság, a feminista, a gazdasági… szabadság hordozója. Ami azt is jelenti: tisztelem a  különbözőségeket, természetesen annyiban, amennyiben az eltérő pontosan úgy tiszteli, mint én a fenti különbözőségeket. Ahogyan „nincs szabadság a szabadság ellenségei számára”, ugyanúgy nincs tisztelet az iránt, akinek a különbsége éppen abban áll, hogy nem tiszteli a különbségeket. Csak lidércnyomásos rosszkedv fogja el az etika élharcosait mindenkivel szemben, aki hasonlít egy „integrálódott” muzulmánra.
A probléma az, hogy úgy tűnik, a „különbözőségek tisztelete”, az emberi jogok etikája identitásként határozható meg. És ettől fogva a különbözőségek tisztelete csak annyiban alkalmazható, amennyiben e különbözőségek ésszerűen egyneműek ezzel az identitással (mely identitás mindenekelőtt a gazdag, ám látható módon alkonyati „nyugati emberé”). Sőt ezeknek az országoknak az immigránsai az etika élharcosainak szemében megfelelően különböznek azoktól, akik „integrálódtak”, beilleszkedni akarnak (ami, ha közelebbről megnézzük, azt jelenti: el kívánják törölni saját különbözőségeiket). Éppen az történik, hogy – leoldva a vallási prédikációról, amely megadja nekik a „kinyilatkoztatott” identitás tágasságát – az etikai ideológia csupán a hódító civilizáció végszava: „Válj olyanná, mint én, és én tisztelni fogom a különbözőségedet!”

  1. Vissza az Azonoshoz

Az igazság az, hogy az igazságok korunk valóságosan mai és nem-vallási elgondolásának terepén minden etikai prédikációval a másikról és a másik „elismeréséről” tisztán és egyszerűen fel kell hagyni. Hiszen az igazi, rendkívül nehéz kérdés éppen az Azonos elismerésének a kérdése.
Állítsuk fel a mi saját axiómáinkat! Nincs semmiféle Isten. Ami azt is jelenti: nincs Egy. A sokszorosság „egy nélkül” – miután minden sokszorosság mindig is csak a sokszorosság sokszorosa –, ez a lét törvénye. Az egyetlen megállóhely az űr. A végtelen – miként már Pascal tudta – az egész helyzet banalitása, és nem valamely transzcendencia predikátuma. Mivel a végtelen – miként Cantor a halmazelmélettel megmutatta – valójában csak a sokszoros-lét legáltalánosabb formája. Voltaképp minden helyzet, amiként van, elemek végtelenségéből álló sokszorosság, melyekben egyetlen elem már maga egy sokszoros. Egy helyzetben (egy végtelen sokszorosban) a maga egyszerű megjelenésében tekintve a Homo sapiens faj lényei közönséges sokszorosságok.
Mit kell hát gondolni a másikról, a különbözőségekről, ezek etikai elismeréséről?
A végtelen másság egész egyszerűen az, ami van. Bármilyen tapasztalat a végtelen különbözőségek végtelen kibontakozása. Ugyanígy az önmagam reflexív tapasztalatának igénye egyáltalán nem egy egység intuíciója, hanem megkülönböztetések labirintusa, és Rimbaud bizonyosan nem tévedett, amikor meghirdette: „Az én az egy másik.” Nincs akkora különbség, mondjuk, egy kínai paraszt és egy fiatal norvég munkás között, mint önmagam és bárki más között – ideértve önmagamat is.
Akkora, de egyben sem nagyobb, sem kisebb.

  1. „Kulturális” különbözőségek és kulturalizmus

A mai etika nagy lármát csap a „kulturális” különbségek körül. A „másikról” vallott felfogása a lényegénél fogva a különbözőségek e típusát célozza meg. A nagy eszménye a kulturális, vallási, nemzeti stb. „közösségek” nyugodt együttélése, a „kizárás” elutasítása stb.
Sokkal inkább az hangsúlyozandó, hogy e különbözőségeknek semmi jelentőségük nincs a gondolkodásra nézve, ezek csak az emberi faj végtelen sokszorosságának evidenciái, melyek ugyanolyan nyilvánvalóak köztem és lyoni barátom között, mint az iraki síita „közösség” és a tenyeres-talpas texasi cowboyok között.      A mai etika objektív (vagy történeti) alapzata a kulturalizmus, a valóban turisztikai megbűvölés az erkölcsök, szokások, hitek sokszorossága számára. És egészen sajátos módon a képzeletbeli alakzatok (vallások, szexuális megjelenítések, a tekintély megtestesülési formái…) tarkasága számára. Igen, az etikai „objektivitás” lényege a vulgáris szociológián múlik, közvetlenül örökölve a rácsodálkozást a vadakra, úgy értve, hogy a vadak köztünk vannak (külvárosi drogosok, hitbeli közösségek, szekták, a belső fenyegető másság egész zsurnaliszta cókmókja), amivel az etika – anélkül, hogy kutatási beállítódásán változtatna – a maga „elismerését” és a maga szociális munkásait állítja szembe.
E felszínes leírásokkal szemben (mindaz, amit nekünk elregél, egyszerre nyilvánvaló és ezért összefüggéstelen realitás) a valódi gondolkodásnak ezt kell állítania: miután a különbözőségek vannak, és miután minden igazság a létre-jötte annak, ami még nincs, a különbségek pontosan azok, amiket minden igazság lerak, vagy jelentéktelennek jelenít meg. Semmilyen konkrét szituációt nem lehet „a másik elismerésének” motívumával megvilágítani. A modern kollektív együttállásban mindenütt vannak emberek, akik másféleképp esznek, számos idiómát beszélnek, másféle kalapot hordanak, különböző rítusokat gyakorolnak, különbözőek és változatosak a viszonyaik a szexualitáshoz, szeretik a hatalmat vagy a zűrzavart, és így élik világukat.

  1. Az Azonostól az igazságokig

Filozófiailag, ha a másik közömbös, ugyanez a nehézség áll elő az Azonos oldaláról. Valójában az Azonos nem az, ami van (legyen a különbözőségek végtelen sokszorossága), hanem ami eljön. Már nevet adtunk neki annak a tekintetében, hogy csak az Azonos eljövetele van: ennek neve az igazság. Csak egy igazság van, s ez mint olyan, közömbös a különbözőségekre. Mindig is tudott volt, még ha minden korszak szofistái küszködtek is ennek a bizonyosságnak az elhomályosításával: egy igazság a mindenki szerint azonos.
Amit kinek-kinek igényelnie kell, és amit mi „halhatatlan létének” neveztünk, biztosan nem a „kulturális”, tömeges és jelentéktelen különbségek elfedése. Hanem a képesség az igazra, vagy ennek az azonosnak a létére, amit egy igazság megidéz a tulajdon „azonosságával”. Vagy, a körülmények szerint, a képesség a tudományokra, a szerelemre, a politikára vagy a művészetre, mivel szerintünk ilyen egyetemes nevek alatt mutatkoznak meg az igazságok.
Ez igazi perverzió, melynek ára történelmileg szörnyű, az, hogy úgy hittük, képesek vagyunk egy „etikát” hozzátámasztani a kulturális relativizmushoz. Hiszen ez azt igényli, hogy a dolgok egyszerű esetleges állapota mögött alapként egy Törvény álljon.
Csak igazságoknak van etikája. Még pontosabban: csak az igazságfolyamatnak van etikája, annak a munkának, amely e világba elhoz néhány igazságot. Az etikához a Lacan által feltett értelemben kell nekilátni, amikor – szembeállítva egymással Kantot és egy általános erkölcs indíttatását – a pszichoanalízis etikájáról beszél. Az etika nem létezik. Csak valaminek az etikája van (a politikának, a szerelemnek, a tudománynak, a művészetnek).
Valójában nincsen egyetlen Alany, hanem annyiban vannak alanyok, amennyiben igazságok vannak, és annyiban vannak szubjektív típusok, amennyiben igazságeljárások vannak.
Ami minket illet, négy alapvető „típust” jelölünk meg: politikait, tudományosat, művészetit és szerelmit.
Minden emberi állat, miután részesül ilyesféle igazságból, beírja magát a négy szubjektív típus egyikébe.
Egy filozófia egy gondolkodási helyet kíván magának megszerkeszteni, ahol a kora sajátos igazságaiban adott különböző szubjektív típusok együtt léteznek. De ez az együtt-létezés nem egységesítés, és ezért lehetetlen egy Etikáról beszélni.

III. Az Etika, a nihilizmus alakzata

Ha a Gonosz közmegegyezéses megjelenítéseként vagy a másik okozta gondként határozzuk meg, az etika mindenek előtt az arra való képtelenségét jelzi – és ez mai világunk jellegzetessége -, hogy megnevezzen és akarjon egy Jót. Sőt, messzebb kell menni: az etika uralma a tünete egy olyan univerzumnak, melyben a szükségszerűbe való beletörődés és a tisztán negatív, sőt romboló akarat sajátos kombinációja dominál. Ez az a kombináció, amelyet nihilizmusként kell megjelölni. 
Nietzsche roppant jól mutatott rá arra, hogy az emberiség semmi mást nem akar inkább, mint hogy semmit se akarjon. A nihilizmus név a semminek erre az akarására tartandó fenn, mely olyan, mint egy vak szükségszerűség dublőrje.

  1. Az etika mint a szükségszerűség szolgálólánya

A hírhedett „az ideológiák vége”, melyet szerteszét úgy hirdetnek, mint jó újdonságot, amely kidolgozza a „visszatérést az etikához”, a rövidhírekben a csatlakozást jelenti a szükségszerűség zugügyvédeihez, és az elvek, a cselekvő, harcos értékek rendkívüli elszegényítését.
Egy közmegegyezéses „etika” eszménye, amely az atrocitások látványa által előidézett általános érzületből indul ki és a „régi ideológiai megosztottságokat” helyettesíti, nem más, mint hatalmas tényezője a szubjektív lehangoltságnak, valamint a beleegyezésnek abba, ami van. Hiszen minden emancipatorikus terv, egy eddig nem hallott lehetőség felbukkanása nem más, mint a tudatok megosztása. Valójában egy igazság kiszámíthatatlansága, az újdonsága, a nyílás, melyet a megszilárdult tudásban megnyitott, miként írható be egy helyzetbe anélkül, hogy ne találkoznánk elszánt ellenfeleivel? Éppen mert egy igazság a maga leleményében az egyet olyan dolog, ami mindenki számára van, valóságosan csak azon uralkodó vélemények ellenében valósul meg, melyeken mindig dolgoznak, nem mindenkiért, hanem egyesekért. És ezek az egyesek rendelkeznek a pozíciójukkal, a tőkéikkel, a közvetítő eszközeikkel, persze. De főként ezeknek megvan a realitás és az idő feletti hatalmuk, szemben azzal, aminek – mint minden igazságnak – csak az Időtlenség lehetséges, kétes, bizonytalan eljövetele adatott. Ahogyan Mao Ce-Tung mondta a maga szokásos egyszerűségével: „Ha van egy gondolatod, muszáj, hogy kettéoszd.” Márpedig az etika kifejezetten úgy jelenik meg, mint a közmegegyezés lelki pótléka. A „kettéosztás” borzalommá teszi (ilyen az ideológia, a múltimádat…). Része lesz annak, ami letilt minden gondolatot, minden koherens gondolati tervet, és beéri azzal, hogy az elgondolhatatlan és nevenincs helyzetekre ráborítja a humanitárius fecsegést (amely maga, mint mondtuk, nem tartalmazza az emberiség semmilyen pozitív eszméjét).
Ráadásul „a másik okozta gond” azt jelenti, hogy itt nincs szó, soha nincs szó arról, hogy ráírjunk a magunk helyzetére, és végeredményben magunkra még felderítetlen lehetőségeket. A Törvény  (az emberi jogok, stb.) mindig már ott van. Ítéleteket és véleményeket szabályoz arról, ami végzetesen lezajlik egy más változóban. Ám szó sincs arról, hogy visszamenjünk e „Törvény” alapjáig, a konzerváló identitásig, amely alátámasztja.
Mint mindenki tudja, Franciaország a Vichy /kormány/ alatt megszavazott egy törvényt a zsidók jogállásáról, és ugyanebben az időpontban megszavaztak faji identifikációs törvényeket „titkos bevándorlók” címszó alatt egy feltételezett belső ellenség ellen, s a félelem és a tehetetlenség uralta Franciaország „a jog és a szabadság szigete” lett. Az etika nem más, mint e szigetélet ideológiája, és ezért értékelődik fel a világban a Jog ágyúnaszádjaiba vetett bizalom. De miközben ez történik, miközben belül mindenütt szétterjed az önhittség és a félénk önelégültség, ez terméketlenné tesz minden kollektív összegyűlést a körül, ami itt és most zajlik (tehát végbe kell mennie). Az etika ebben újfent csak a konzervatív közmegegyezés egy változata.
Ugyanakkor jól fel kell ismerni, hogy a belenyugvás a (gazdasági) szükségszerűségekbe nem az egyedüli, sem a legrosszabb a közszellem összetevői között, amit az etika bebetonoz. Hiszen a Nietzsche-i maxima ránk kényszeríti azt a szemléletet, mely szerint minden nem-akarás (minden tehetetlenség) a semmi akarásán keresztül működik, vagy egy másik nevén nevezve: a halál akarásán keresztül.

  1. Az etika mint a halál „nyugati” begyakorlottsága

Még inkább meg kell lepődnünk azon, hogy nem egy megjelölési rendszer tér vissza minduntalan a volt Jugoszláviában folyó háború kapcsán írt cikkekben és kommentárokban: ahol bizonyos szubjektív izgalomtól hevítve díszes pátosszal jelenik meg az, hogy ezek az atrocitások „repülőgéppel Párizstól két órányira” zajlanak. E szövegek szerzői természetes módon hivatkoznak az összes emberi jogra, az etikára, a humanitárius beavatkozásra, arra, hogy a Gonosz (melyről azt hitték, hogy a „totalitarizmus” bukásával az ördögűzés megtörtént) szörnyűsége visszatért. De egyszercsak a megjelölési rendszer zavaros lesz: ha etikai elvekről van szó, az Ember áldozati lényegéről, arról, hogy „a jogok egyetemesek és elévülhetetlenek”, mi kényszeríti ránk a repülőút időtartamát? A „másik elismerése” intenzívebb lenne akkor, ha ezt a másikat bizonyos fokig már-már a kezünkben tartjuk?
A közelinek e pathoszában kirajzolódik a félelem és az élvezet felezőtávolsága okozta reszketés, az iszonyat és a rombolás, a háború és a cinizmus érzékelése, egészen közel hozzánk. Az etikai ideológia a civilizált fedezék bizonyosságának kapujában elrendezi egy zavaros Másik (horvátok, szerbek és Bosznia eme rejtélyes „muzulmánjai”) és egy kimutatott Gonosz büntetendő és lázító kombinációját. Az etika táplálékait házhoz szállítja a Történelem.      Az etika túltáplálkozik a Gonosszal és a Másikkal, hogy tudja csendben (csendben, amely fecsegésének alávaló visszája) nézni ezeket, közelről. Mivel az etikában való belső jártasság magja mindig is az a döntés, hogy ki haljon meg és ki ne haljon meg.
Az etika azért nihilista, mert rejtett meggyőződése az, hogy az egyetlen dolog, mely valóban eljöhet az ember számára, a halál. És ez valóban igaz, amennyiben tagadjuk az igazságokat, amennyiben elutasítjuk azt a halhatatlan szétválasztást, amit ezek az igazságok bizonyos helyzetben véghezvisznek. Az Embernek mint halál-felé-való létnek (vagy boldogság-felé-valónak: ez egyugyanazon dolog), választania kell. Ez a választás ugyanúgy azé, aki megteszi filozófia és „etika” között, vagy az igazságok bátorsága és a nihilista érzelem között.

  1. Bio-etika

Hiszem, hogy az etika kitüntetett választására a „társadalmi kérdések” közül, melyekben hétköznapjaink bővelkednek – sokkal inkább, mint a kisebb jelentőségűek bármelyike – a legmegfelelőbb az örök vita az eutanázia körül.
Az eutanázia szó világosan veti fel a kérdést: „A boldogságról alkotott eszményünk nevében mikor és miként ölhetünk meg valakit?” Ezt szilárd magnak nevezzük valami körül, ami felkelti az etikus érzelmet. Ismeretes, hogy milyen állandó szokványként használja az etika az „emberi méltóságot”. De éppen a halál-felé-való-lét és a méltóság alkotja „a méltó halál” eszményét.    Bizottságok, sajtó, elöljáróságok, politikusok, papok, orvosok vitáznak egy etikai definícióról, melyet a törvény szankcionál, a méltóképpen szolgáltatott haláléról.
És persze a szenvedés, a hanyatlás nem „méltó”, ezek nem illenek ahhoz a sima, fiatalos, jóltáplált képhez, melyet az Emberről és a jogairól alkottunk magunknak. Ki ne látná, hogy a „vita” az eutanáziáról főleg a szimbolizáció radikális hiányát jelöli meg, már ami ma az öregséget és a halált illeti? Víziójának tűrhetetlen jellegét az élők szerint? Az etika ma itt két, egymásnak csak látszólag ellentmondó ércsatornát köt össze: miután az Embert a nem-Gonosszal, tehát a „boldogsággal” és az élettel határozta meg, egyszerre bűvöli el a halál, valamint a képtelenség arra, hogy ezt beírja a gondolkodásba. Ennek az ingamozgásnak a zsoldja magának a halálnak az átalakítása egy – amennyire csak lehetséges – elkülönített színielőadássá, egy eltűnéssé, melyről az élőknek joguk van azt remélni, hogy ez nem fogja csorbítani fogalom nélküli, irreális kielégültségi beállítódásaikat. Az etikai diskurzus tehát egyszerre fatalista és határozottan nem-tragikus: „hagyja cselekedni” a halált, anélkül, hogy szembesítené az ellenállás Halhatatlanságával.
Jegyezzük meg, hiszen ezek tények, hogy a „bio-etika” és az eutanázia állami felemlegetése kifejezetten a nácizmus kategóriái. Alapjaiban a nácizmus keresztül-kasul az Élet etikája volt. Saját fogalma volt a „méltó életről”, és engesztelhetetlenül magára vállalta, hogy véget vessen a méltatlan életeknek. A nácizmus elszigetelte és a csúcsáig növesztette az „etikai” diszpozíció csíráját, attól fogva, hogy a politika eszközei egészen mássá váltak, mint a fecsegés. E tekintetben hazánkban a „bio-etikával” megterhelt nagy állami bizottságoknak baljós színezete van. Jajgatnak. Mondják, éppen a náci iszonyat tekintetében szükséges törvényeket hozni, hogy az élethez és a méltósághoz való jogot megvédelmezzék, mióta a tudományok vad előnyomulása a kezünkbe adott valamit, amivel mindenféle genetikus manipulációkat művelhetünk. E jajkiáltás ne hasson ránk. Erősen ragaszkodni kell ahhoz, hogy az ilyen állami bizottságok és az ilyen törvényhozások azt jelölik meg, hogy a tudatban és a szellemi alakzatokban a problematika a lényegét illetően gyanús maradt. Az „etika” és a „bio” összedrótozása már önmagában fenyegető. Mindenesetre megvan a hasonlóság a prefixumokat tekintve az (átkozott) eugenetika és a (tiszteletreméltó) eutanázia között. A „jó meghalás” hedonista tana nem állít sorompót a hatalmas, valóban halálos „jó élet” nyilvánvaló instanciája, a „jól-születettség” elé.
A probléma alapja az, hogy bizonyos módon az Embernek a boldogságból kiinduló minden meghatározása nihilista. Jól látható, hogy a beteges jólétünk kapuinál emelt barikádoknak van válaszuk a nihilista hullám, az etikai bizottságok nevetséges és cinkos sorompója ellenében.
Amikor a miniszterelnök, egy ország etikájának politikai karvezetője, kinyilatkoztatja, hogy Franciaország „nem fogadhatja be a világ minden nyomorúságát”, óvakodik attól, hogy elmondja nekünk, milyen kritériumok és milyen módszerek alapján különíti el a fent mondott nyomor egy részét, melyet befogadunk, kétségkívül a visszatartási központokban imádkozva azért, hogy visszamenjenek halálos helyükre, és mi élvezhessük megosztatlan vagyonainkat – melyek, mint ismeretes, egyszerre feltételei boldogságunknak és „etikánknak”. És ráadásul lehetetlen megszilárdítani azokat a „felelős” és nyilvánvalóan „kollektív” kritériumokat, melyek nevében a bio-etikai bizottságok kiindulást keresnek eugenetika és eutanázia, a fehér embernek és boldogságának a tudományos javítása, valamint a szörnyek, a fájdalmak és a kellemetlen kísértetek között.
A véletlen, az életkörülmények, a tudatok labirintusa, kombinálva a klinikai helyzet szigorú és kifogástalan kezelésével, ezerszer többet ér, mint a bio-etika instanciáinak pompás és közvetett igénybevétele, melynek gyakorlati terepe – egészen a névig – nem érezhető valami jónak.

  1. Az etikai nihilizmus a konzervativizmus és a halál lüktetése között

A nihilizmus alakzataként szemlélve, megerősítve azzal, hogy társadalmaink egyetemesen jövő nélküliként mutatkoznak meg, az etika két összepárosított vágy között ingadozik: az egyik konzerváló vágy, mely azt szeretné, hogy mindenütt elismerjék a mi „nyugati” rendünk jogszerűségét, egy elvadult tárgyias gazdaság és egy jogi beszédmód egymásba ékelését, és egy halálvágy, amely ugyanazzal a gesztussal megígéri és elfátyolozza az élet átfogó uralását, ami éppen azt jelenti: szenteld meg azt, ami benne van a halál „nyugati” begyakorlottságában.
Ez az, amiért az etikát jobb lenne – hiszen görögül beszél – „eu-oudénosz”-nak nevezni, áhítatos nihilizmusnak.
Az ellen, amit nem lehet helyreállítani, az a létmódban még nincs, de a gondolkodásunk képesnek nyilvánítja rá magát.
Minden egyes korszaknak – és végeredményben egyik sem ér többet a másiknál – megvan a maga nihilista alakzata. A nevek változnak, de e nevek mögött (például az „etika” név mögött) mindig konzerváló propagandára és sötét katasztrófa-vágyra találunk.      Miközben csak hirdetik annak az akarását, hogy a konzervativizmus lehetetlennek nyilvánítsa ezeket, és miközben az igazságokat szembeállítják a semmi utáni vággyal, elszakadnak a nihilizmustól. A lehetetlenség lehetségessége az, hogy minden szerelmi találkozás, minden tudományos újraalapozás, minden művészeti lelemény és az emancipációs politika minden sorozatának – a jó életvezetés etikája ellenében, a szemünk előtt lesz az igazságok etikájának egyetlen elve –  valóságos tartalma a döntés a halálról.

  1. AZ IGAZSÁGOK ETIKÁJA

Súlyos feladat a filozófus számára, hogy a szavak használatát kivonja mindabból, ami megbecsteleníti őket. Már Platón sokat fáradozott azon, hogy az igazságosság szót megfossza attól a viszálykodó és ingatag használattól, melyben a szofisták részesítették.      Mindenesetre, minden előzetes dacára, próbáljuk megőrizni az etika szót, hiszen azok, akik Arisztotelész óta használták, hosszú és értékes sort alkotnak.

  1. Lét, esemény, igazság, alany

Ha nincs „általában vett” etika, azért nincs, mert hiányzik az elvont Alany, amely felfegyverkezne vele. Csak egy partikuláris állat van, akit a körülmények kitesznek az alannyá válásnak. Vagy inkább annak, hogy belépjen egy alany összetételébe. Ami azt jelenti, hogy mindaz, ami ő, a teste, a képességei egy adott pillanatban megfelel annak, hogy egy igazság legyen az útja. Tehát hogy az emberi állat figyelmeztetést kap arra, hogy Halhatatlan legyen, miközben nem az.
Melyek ezek a „körülmények”? Ezek egy igazság körülményei. De mit kell érteni ezen? Világos, hogy az, ami van (a sokszorosságok, a végtelen különbözőségek, az „objektív” helyzetek: például a másikkal való kapcsolat állapota egy szerelmi találkozás előtt), nem határozhat meg ilyen körülményt. A tárgyiasság e típusából az emberi állat, ahogyan lehet, kivonja magát. Fel kell tehát tenni, hogy az, ami hozzájárul egy alany összetételéhez, többlet, hozzájön e helyzetekhez, minthogy e helyzetek és az ezekkel járó felhasználási módok nem számbavehetők. Mondjuk ki, hogy egy alany, amely túllép az állaton (de az állat az egyetlen hordozója), megköveteli, hogy túllépjen valamihez, valami másra vissza nem vezethetőhöz, aminek nincs szokványos beírása abba, „ami van”. E pótlékot nevezzük eseménynek, és különböztessük meg a sokszoros-léttől, amelyben nincs szó az esemény igazságáról[3] (csupán a véleményekéről), ami arra kényszerít minket, hogy új létmód mellett döntsünk. Ilyen események tökéletesen tanúsíthatók: az 1792-es francia Forradalom, Héloïse és Abélard találkozása, a fizika Galilei-féle megteremtése, a klasszikus zene feltalálása Haydnnél… De ugyanígy: a kínai kulturális Forradalom (1965-1967), egy személyes szenvedély, a Helyek /Topos/ elméletének megalkotása a matematikus Grothendiechnél, a dodekafónia kitalálása Schönbergnél…
Milyen „döntésből” ered tehát egy igazság processzusa? A döntésből, amely ezentúl az esemény-függelék nézőpontjából viszonylik a helyzethez. Hűnek lenni egy eseményhez annyit tesz, mint benne mozogni a helyzetben, melyet ez az esemény kiegészít, vagy elgondolni (de minden gondolat gyakorlat, próbatétel) az esemény „szerinti” helyzetben. Ami természetesen azért áll elő, mert hiszen az esemény kívül áll a helyzet minden szabályos törvényén, arra kényszerít, hogy kitaláljunk egy új létmódot és működtessük e helyzetben.
Világos, hogy egy szerelmi találkozás hatására és ha valóságosan hűnek lenni látom őt, az alaptól a tetőig át kell dolgoznom helyzetem szokványos „beidegződési” módját. Ha hű akarok lenni a „kulturális Forradalom” eseményéhez, teljesen más módon kell a politikát gyakorolnom (sajátosan a munkásokhoz való viszonyt), mint amit a szocialista és szindikalista hagyomány javasol. Ráadásul, Bern és Webern, híven ahhoz a zenei hagyományhoz, melynek neve „Schönberg”, nem folytathatják úgy, mintha mi sem történt volna a századvég újromanticizmusa óta. Einstein 1905-ös szövege után, ha hű vagyok radikális újdonságához, nem folytathatom tovább a fizika gyakorlatát ennek hagyományos keretei között, stb. Az esemény-hűség valós szakítás (gondolkodás és gyakorlat) abban a rendben, amelyben az esemény megtörténik (politika, szerelem, művészet, tudomány…).
„Igazságnak” (egy igazságnak) nevezzük egy eseményhez való hűség valós processzusát. Azt, amit ez a hűség előállít egy helyzetben. Ilyen például a francia maoisták politikája 1966 és 1976 között, amely megpróbál elgondolni és gyakorolni két, egymásba gabalyodott eseményhez való hűséget: a kulturális Forradalmat Kínában és 68 Májusát Franciaországban. Vagy a „kortársinak” mondott zene (a név éppoly elfogadott, amilyen bizarr), amely hű a századelő nagy bécsi zeneszerzőihez. Vagy az algebrikus geometria az ötvenes és hatvanas években, mely hű az Univerzum fogalmához (Grothendieck értelmében véve), stb. Ez immanens szakítás. „Immanens”, mert egy igazság a helyzetben működik, és sehol másutt. Az igazságok Mennyországa nem létezik. „Szakítás”, mert az igazság processzusa – az esemény -, nem lévén benne a helyzet szokványaiban, lehetővé teszi, hogy ne gondoljuk el a megszilárdult ismereteinkkel.
Azt is mondhatni, hogy egy igazságfolyamat különbözik a helyzet intézményes ismereteitől. Vagy – hogy Lacan egyik kifejezését használjuk – egy „nyílás” ezekben az ismeretekben.
„Alanynak” nevezzük a hűség hordozóját, tehát egy igazságfolyamat hordozóját. Az alanynak egyáltalán nincs prae-exisztenciája a processzus előtt. Tökéletesen nem-létező az esemény „előtt” a helyzetben. Azt mondhatni, hogy az igazságfolyamat indukál egy alanyt.
Itt őrizkedni kell attól, hogy az így felismert „alanyt” ne fedje el a pszichológiai alany, sem a reflexív alany (Descartes értelmében), sem a transzcendentális alany (Kant értelmében). Például, a hűség mozgatta alany, akinek megadatott a szerelmi találkozás, a szerelmes alany nem a klasszikus moralisták által leírt „szerető” alany. Mert egy ilyen pszichológiai alany az emberi természetből nő ki, a szenvedélyek logikájából. Amiről mi beszélünk, annak nincs semmilyen prae-exisztenciája. A szeretők mint olyanok belépnek egy szerelmi alany összetételébe, és egymást múlják felül. Ugyanígy egy forradalmi politika alanya nem egy individuális harcos, még csak nem is egy „osztály-alany” agyréme. Sajátos produktum, melynek különféle neve van (olykor „Párt”, olykor nem). És persze a harcos belép ennek az alanynak az összetételébe, amely újra felülmúlja őt (éppenséggel e többlet teszi az eljövendőt mint Halhatatlant).      Vagy még inkább, egy művészeti processzus alanya nem a művész (a „zseni”, stb.). Voltaképp a művészet alany-pontjai a műalkotások. És a művész belép ezeknek az alanyoknak a kompozíciójába (az alkotások az „övéi”), anélkül, hogy bármilyen módon redukálható lenne „őrá” (és egyébként is, miféle „ő-ről” lenne szó?)
Az események másra vissza nem vezethető egyediségek, a helyzetek „törvényen-kívüliségei”. Az igazság hű folyamatai a minden alkalommal tökéletesen feltalált immanens szakítások. Az alanyok, akik az igazságfolyamat helyi körülményei („igazságpontok”), sajátos és hasonlíthatatlan indukciók.
Egy ilyen alanyt tekintve – talán – joggal beszélünk „az igazságok etikájáról”.

  1. Egy igazságetika formális definíciója

Általánosítva, „egy igazság etikájának” nevezzük egy igazságfolyamat folytonossági elvét – vagy még pontosabban és összetettebben, azt, ami konzisztenciát ad valaki jelenlétének az alany összetételében, aki ennek az igazságnak a processzusát gerjeszti.      Bontsuk fel ezt a képletet!
Mit értünk „valaki” alatt? A „valaki” az emberi fajta egyik állata, e sajátos sokszoros típusé, amit a berögzött ismeretek úgy jelölnek, mint odatartozást a fajtához. Nem más ez, mint ez a test, és mindaz, amire képes, és ami belép egy „igazságpont” összetételébe. Azzal a feltétellel, hogy volt esemény, és volt immanens szakítás egy processzus folytonos formájában.
Tehát „valaki” esetileg ez a néző, akinek a gondolkodását színházi csillogás járja át, ejti zavarba, teszi szerteágazóvá, és aki így belép egy művészeti momentum bonyolult alakzatába. Vagy ez a kitartás egy matematikai probléma mellett, épp a véghez vitele során, ama hálátlan munka után, amikor a homályos ismeretek megfordulnak, rávilágítva a megoldásra. Vagy ez a szerető, akiben a való víziója egyszerre ködös és áthelyezett, mert a másikra támaszkodva ráeszmél a vallomás instanciájára. Vagy ez a harcos, aki egy bonyolult gyűlés végén eljut az eddig meg nem talált kijelentésig, melyben felismeri, hogy ki ő és min kell dolgoznia a szituációban.
A „valaki”, akként felfogva, ami tanúsítja, hogy hordozó-pontként odatartozik egy igazság processzusához, egyidejűleg ő maga, semmi más, mint ő maga, minden elismerhető között sokszoros egyediség, és önmaga többlete, mivel a hűség kockázatos nyomát ő lépi ki, viszi egyedi testét, és ugyanannak az időnek a bensőjében beírja testét az örökkévalóság instanciájába.
Mondjuk ki, hogy a róla való tudás tökéletesen hozzáköt ahhoz, ami megtörtént, hogy materiálisan nincs semmi más, csak egy tudás vonatkoztatottsága, de mindezt egy igazságfolyamat immanens szakításaként véve, úgy, hogy ez az odatartozás a saját (politikai, tudományos, művészeti, szerelmi…) helyzetéhez és ahhoz az igazsághoz, amivé válik, a „valaki” érzékelhetetlenül és belsőleg megszakadt, vagy meghasította az igazság, amely eljön e sokszoroson keresztül, aki ő.
Még egyszerűbben mondva: ez az odatartozás egy helyzethez, és egy igazság, eme kifejlő-alany, a „valaki” kétes nyomjelzéséhez a magáról-tudni képességén kívül van.
De azért az, aki belép egy alany összetételébe, mely önmaga szubjektivációja, a „valaki” a maga tudtával létezik.
Most pedig: mit kell értenünk „konzisztencián”? Egészen egyszerűen azt, hogy a magáról tudónak van egy törvénye. Valójában ha a „valaki” csak úgy lép be egy igazság alanyának az összetételébe,hogy „teljesen” kiteszi magát egy esemény utáni hűségnek, annak a problémája megmarad, hogy ez a „valaki” mivé válik e próba során.      Az emberállat szokványos viselkedését feltárja az, amit Spinoza „a létben való kitartásnak” nevez, és ami nem más, mint az érdek követése, vagyis az önmegőrzés. E kitartás a valakinek mint ilyennek a törvénye. Csakhogy egy igazság próbája nem esik bele ebbe a törvénybe. Az odatartozás a helyzethez bárkinek a természeti rendeltetése, ám az odatartozás egy igazság alanyának összetételéhez feltár egy saját nyomjelzést, egy folytonos szakítást, melyben igen nehéz kiismerni, hogy miként nyomja rá magát az egyszerű önmegőrzésre, vagy miként kombinálódik vele.      „Konzisztenciának” (vagy „szubjektív konzisztenciának”) nevezzük ennek a ránehezedésnek vagy kombinálódásnak az elvét. Másként fogalmazva, azt a módot, amelyben a mi matematikai szenvedélyünk odakötődik a kitartásához abban, ami megakadályozza vagy korlátozza ezt a kitartást, és ami nem más, mint az odatartozása egy igazságfolyamathoz. Vagy azt a módot, ahogyan szeretőnk tökéletesen „önmaga” lesz beírása során folytonos próbatételként egy szerelmi alanyba.
Végezetül, a konzisztencia nem más, mint befonódás az igazság alanyának folytonosságában a maga egyediségébe (egy állati „valakiben”). Vagy: kitartása annak, aki saját tudattartama szolgálatában tudja magát.
Lacan ott érinti ezt a pontot, amikor az etika maximájaként javasolja: „Ne engedj a vágyának!” Mivel a vágy a tudattalan alanyának konstitutív eleme, tehát par excellence tudati, vagyis a „Ne engedj a vágyának!” azt kívánja jelenteni, hogy „Ne engedj annak, amit önmagadtól nem tudsz!” Ehhez hozzátesszük, hogy a tudati próbatétel az eseménytöbblet távoli effektusa, a hűségen keresztül a „valaki’ hasítéka a tovatűnő toldalékon, és a ne engedd! végső soron azt kívánja jelenteni: ne engedd az igazság elvével a magad birtokbavételét!
De az igazság processzusa miként hűség, ha a „Ne engedd!” a konzisztenciának – tehát egy igazság etikájának – a maximája, amikor arról van szó, hogy a „valaki” híven létezik egy hűséghez. És ebben csak a folytonosság tulajdon elvét szolgálja, a kitartást annak a létében, aki ő. Összekötve a tudottat a fölismerttel.
Egy igazság etikája tehát ezt nyilvánítja ki: „Tedd meg mindazt, amit megtehetsz, hogy kitarts a mellett, ami meghaladta a kitartásodat! Tarts ki a megszakításban! Ragadd meg a magad létében azt, ami megragadott és összetört téged!”
A konzisztencia „technikája” minden egyes esetben egyedi, a „valaki” állati vonásainak függvénye. Az alany konzisztenciájához – ami a valamivé válását illeti, lévén, hogy igényli és elragadja egy igazságprocesszus – ez a „valaki” szolgáltatja a szorongását és az izgatottságát, e nagyméretű és egykedvű másikat, egy másik a falánk uralmi étvágyával, még egy másik a melankóliájával, ismét egy másik a félénkségével… Az emberi sokszorosság egész anyaga a „konzisztencia” révén hagyja kimunkálni, megkötni magát – természetesen egyszerre azzal. hogy szörnyű erőtlenségeket állít vele szembe, amelyek a „valakit” kiteszik az engedmény kísértésének, a visszatérésnek egy „szokványos” helyzethez tartozáshoz, a felismerés hatásai eltörlésének.
Az etika a sokszoros anyagiság két funkciója közötti krónikus konfliktusban mutatkozik meg, mely a „valaki” egész létét érinti: ez egyrészt az egyszerű kibontása a helyzethez tartozásnak, annak, amit érdekelvnek nevezhetünk, másrészt a konzisztencia, a tudott összekapcsolása a felismerttel, amit szubjektív elvnek nevezhetünk.    Tehát könnyű leírni a konzisztencia megnyilvánulásait, vázolni az igazságok etikájának a fenomenológiáját.

  1. Az etikai „konzisztencia” tapasztalata

Adjunk két példát!
Ha az érdeket „a létben való kitartással” határozzuk meg (ami, nevezzük meg, egyszerű hozzátartozás a sokszoros helyzetekhez), látható, hogy az etikai konzisztencia mint érdek nélküli érdek nyilvánul meg. Érdekből támad, abban az értelemben, hogy odakötődik a kitartás hatóköreibe (egy emberállat, egy „valaki” egyedi vonásaihoz). De érdeknélküli is, ennek radikális értelmében, mivel össze akarja fonni ezeket a vonásokat egy hűségbe, amely a maga részéről egy elsődleges hűséghez fordul, ami az igazságfolyamatot megképezi, és amelynek önmagában semmi köze az állati lény „érdekeihez”, mely közömbös a maga megörökítésére nézve, aminek a rendeltetése az örökkévalóság.
Itt eljátszhatunk az érdek szó kétarcúságával. Persze a matematikai szenvedély, a színházi foteljéhez szegezett néző, az átalakult szerető, a lelkesedő harcos kinyilvánítja, hogy rendkívüli érdekből teszi – a felismert Halhatatlan eljöveteléért, amelyre tudják, hogy nem képesek. Előzetesen semmi nem idézheti elő a létezés olyan intenzitását, mint a színész, aki találkozik Hamlettel, azzal a gondolati érzékeléssel, hogy ketten vannak, ami olyan algebrikus geometriai probléma, amelynek megszámlálhatatlan elágazását gyakran fedezem fel, vagy ezt a gyűlést a szabad ég alatt egy üzem bejáratánál, amikor igazolom, hogy politikai kijelentésem összegyűjt és átalakít. Mindenesetre, halálos és rabló állati lényem érdekei tekintetében nem történik semmi olyan, ami engem érintene, vagy amelynek tudása arra mutatna, hogy egy magammá tett körülményről van szó. Teljes egészében itt vagyok, összetevőimet bekapcsolva egy nálam többe, amely rajtam keresztül beindítja egy igazság átjárását. De azonnal függőben vagyok, roncsolt, elmozdított: érdek nélküli. Mivel a hűségben a hűséghez, ami az etikai konzisztenciát definiálja, nem tudok érdeklődni magam iránt, és így nem tudom követni érdekeimet. Minden érdeket illető képességem, amely a saját kitartásom a létben, e tudományos probléma megoldásának eljövendő következményei felé hajlít, a világ vizsgálatára a szerelmi kettős-lét fényében, arra, ami a találkozásom lesz, egy gond, az örök Hamlettel, vagy a politikai processzus következő lépésére, amikor az üzem előtti csoportosulás szétszóródik.
Csak egy kérdés van az igazságok etikájában: mint valaki, miként folytathatom a túllépést tulajdon létemen? Miként kapcsolhatom össze konzisztens módon azt, amit tudok a felismert megragadásának hatásairól?
Ami éppenséggel azt jelenti: miként folytathatom a gondolkodást? Vagyis miként maradjak fenn sokszoros-létem egyedi idejében, és e lét egyetlen anyagi erőforrását, a Halhatatlant miként gondoljam, hogy egy igazság eljöjjön általam egy alany összetételébe.
Már mondottuk, hogy minden igazság tanúskodik a megképzett tudásokról, és így szemben áll a vélekedésekkel. Hiszen vélekedésnek az igazság nélküli megjelenítéseket nevezzük, a forgalomban lévő tudás anarchikus roncsainak.
Márpedig a vélekedések adják a társadalom cementjét. Ebben tartják fenn magukat az emberállatok, kivétel nélkül mindegyik, nem mehet másként: a múló idő, a legújabb film, a gyermekbetegségek, az alacsony bérek, a kormány aljasságai, a helyi futballcsapat viselkedése, a televízió, a vakációk, a távoli vagy közeli atrocitások, a republikánus iskola keserűségei, egy hard-rock együttes legújabb lemeze, a lélek szellemes észjárása, ha túl sok a bevándorló, vagy ha nincs, a neurotikus tünetek, a finom előételek, a legújabb olvasmány, a sikerek az intézményben, a magazinok, amelyekben oly kedves minden, ahogyan kell, a kocsik, a szex, a napfény… Mit csinálnánk mi, nyomorúságunkban, ha ezek nem forgalmazódnának az ország állatai között? Milyen szorongató csendre ítéltetnénk? A vélekedés minden kommunikáció elsődleges anyaga.
Ismeretes e kifejezés mai felkapottsága, és az, hogy némelyek a demokratikus és etikai belegyökerezettségnek tekintik. Igen, gyakran állítják, hogy ami számít, az a „kommunikálás”, és hogy minden etika „a kommunikáció etikája.”[4] Ha megkérdezzük: kommunikálni, persze, de mit? Könnyű válaszolni: vélekedéseket, vélekedéseket a sokszorosok teljes kiterjedéséről, amiket e sajátos sokszoros, az emberállat kísérletez ki érdekei makacs meghatározásában.
Vélekedések, szemernyi igazság nélkül. Egyébként semmi tévedés. A vélekedés az igazon és a hamison belül van, éppen azért, mert egyedüli hivatása a kommunikálhatóság. Ellenben ami egy igazságprocesszust feltár, az nem kommunikálja magát. A kommunikáció az egyedüli vélekedések kisajátítása (és, ismétlem, nem tudunk túlmenni rajta). Mindaz, ami az igazságokat illeti, azt igényli, hogy megtörténjen volt a találkozás. A Halhatatlant, amire képes vagyok, nem kelthetik fel bennem a kommunikáló társadalmiság hatásai, a hűség révén közvetlenül kell megragadni. Ami azt jelenti: a maga sokszoros-létében egy immanens, és végső soron megkívánt szakítás nyomán keresztül,  roncsoltan, anélkül, hogy tudnánk, egy esemény-szintű többlet révén kell megragadni. A belépés egy igazság alanyának összetételébe nem lehet más, mint az, ami eljön.
Erről tanúskodnak a konkrét körülmények, amelyek közepette valakit a hűség átjár: szerelmi találkozás, amelyet valamely költemény hozzánk intéz, tudományos elmélet, melynek először bizonytalan szépsége leigáz minket, egy politikai helyzet cselekvő észjárása… Itt a filozófia nem tesz kivételt, mivel mindenki tudja, hogy itt az érdektelen érdek megkereséséről van szó, muszáj találkozni, egyszer az életünkben, egy Úr szavával.
Egy igazság etikája a „kommunikáció etikájának” teljes ellentéte. A reális etikája ez, ha igaz, miként Lacan sugallja, hogy minden bejárás a valóba nem más, mint a találkozás rendje. És a konzisztencia, amely az etikai maxima tartalma: „Folytatni!”, e való összekötő szála.
Így is meg lehet fogalmazni: „Soha ne feledd azt, hogy találkoztál!” De tudván, hogy a nem-felejtés nem emlékezés (ó, az „emlékezés etikájának” elviselhetetlensége és zsurnalizmusa). A nem-felejtés abban áll, hogy elgondoljuk és gyakoroljuk sokszoros-létemnek a birtokába jutó Halhatatlanhoz rendezését, valamint abban, hogy egy találkozás, mely áthat, alannyá alakított át.
Amit még egy régi könyvben[5] így fogalmaztam meg: „Szeresd azt, amit soha nem hittél el kétszer.” Ezzel egy igazság etikája tökéletesen szemben áll a vélekedéssel, és, röviden, azzal az etikával, ami nem más, mint vélekedési séma. Hiszen a vélekedés maximája ez: „Csak azt szeresd, amit mindig is elhittél.”

Aszkétizmus? 

Az igazságok etikája aszketikus? Lemondást igényel tőlünk? E vita a filozófia hajnala óta húsbavágó. Már Platón be akarta bizonyítani, hogy a filozófus, az igazságok embere „boldogabb”, mint az élvhajhász zsarnok, és ennél fogva az érzéki állat nem mond le semmi lényegiről, amikor életét az Eszméknek szenteli.
„Lemondásnak” nevezzük azt, amikor ráadjuk magunkat érdekeink követésére, követésre, amely, kívül az igazságon, sokszoros-létünk egészét teszi. Van lemondás akkor, ha egy igazság elragad minket? Kétségtelenül, mivel ez az elragadottság megnyilvánul a különbözővé tevő létezés intenzitásaiban. Nevet is adhatunk nekik: a szerelemben boldogság van; a tudományban öröm van (spinozai értelemben: intellektuális boldogság); a politikában lelkesültség van; és a művészetben – gyönyör. „Az igazságnak ezek az effektusai”, amelyek egyúttal megjelölik valakinek a belépését egy szubjektív összetételbe, hiábavalóvá teszik a lemondásról való összes megfontolást. A tapasztalat a jóllakottságra mutat.
De az etika nem a merő elragadtatottság rendjébe tartozik. Szabályozza a szubjektív konzisztenciát, melynek maximája ez: „Folytasd!” Ám láttuk, hogy ez a folytatás valódi elfordulást feltételez „a létben való kitartástól”. A mi sokszoros-létünk anyagai a szubjektív összetételbe rendezettek, a hűséghez való hűségbe, és nem egyszerű követése az érdekeinknek. Ez az elfordulás lemondásnak minősül?
Meg kell mondani, itt van egy eldönthetetlen pont. Az „eldönthetetlen” azt jelenti, hogy semmilyen számítás nem teszi lehetővé a döntést, ha van vagy nincsen lényegi lemondás.
Egyfelől bizonyos, hogy az igazságok etikája ellentmond egy ilyen távolságnak a vélekedésektől, ami tulajdonképpeni értelemben aszociálissá teszi. Ez a nem-társadalmiság örök idők óta ismert: ilyenek  a Thalesről való képek, aki egy gödörbe esik, mert ki akarja deríteni az égi mozgások titkát, vagy a közmondás szerint: „A szerelmesek mindig egyedül vannak a világon”, ilyen a nagy harcos forradalmárok elszigetelt sorsa, „a zseni magányának” a témája, stb. A legalacsonyabb szinten nem más ez, mint a mai szarkazmus az „intello”-val szemben, vagy a harcosnak mint „dogmatikusnak” vagy „terroristának” a kikerülhetetlen ábrázolása. Csakhogy a nem-társadalmiság beéri az állandó korlátozással, amikor érdekeit követi, hiszen e követést pontosan szabályozza a társadalmi játszma és a kommunikáció. Itt szó sincs elnyomatásról (ami nyilvánvaló módon még létezik, és szélsőséges formákat ölthet), csak egy túlhaladhatatlan, tulajdonképpen ontológiai[6] egyenetlenségről van szó az esemény-utáni hűség és a dolgok normális menete között, igazság és tudás között.
Másfelől fel kell ismerni, hogy a szubjektív összetételbe belesodródott „önmagam” identikus azzal, aki az érdekét követi: szerintünk a „valakinek” nincs két, egymástól elkülönült alakzata. Ezek egyugyanazon élő sokszorosságok. Az én sokszoros-összetételem ambivalenciája teszi, hogy az érdek nem jeleníthető meg tisztábban, mint az érdek-érdektelenség elkülönítése egymástól. Az önmagam megjelenítése egy végtelenül sokszoros összetételű egység fiktív kikényszerítése. Hogy ezt a fikciót főként az érdek betonozza be, az nem kétséges. De minthogy az összetevők kétarcúak (épp ezek szolgálnak a jelenlétem bekötésére egy hűségbe), megeshet, hogy az érdek szabályának a hatálya alatt a fiktív egység úgy rendeződik el, mint egy alanynál, a Halhatatlannál, és nem a társadalmiasult állatnál.
Alapjaiban az a lehetőség, hogy semmilyen aszketizmus ne váljon megfelelővé az igazságok etikája számára, ne függjön attól, hogy az érdek sémájának nincs más módja a fiktív egységesítésre, mint az, ami az igazságok etikájának konzisztenciát ad. Ebből ered az, hogy az érdek-érdektelenség megjeleníthető egyszerűen érdekként. Amikor ez az eset áll elő, nem beszélhetünk aszketizmusról: voltaképpen az érdekelv kormányozza a tudatos gyakorlatot.
De itt csak egy egyszerű lehetőségről van szó, és semmi esetre sem egy szükségszerűségről. Valójában ne feledjük, hogy ahhoz sokkal több kell, hogy az én sokszoros-létem minden összetevője egy együttesbe álljon össze, egyébként nem kevesebb érdekeim követésében, mint egy igazság-alany konzisztenciájában. Tehát mindig el kell érni, hogy az ilyen vagy olyan „alvó” összetevő nyers igénybevétele, akár az érdekek társadalmiasult nyomása alatt, akár egy hűség szakaszaként, megingasson minden korábbi fiktív montázst, melyekbe az önmagam megjelenítését szervezem. Ettől fogva az érdek-érdektelenségnek (egyszerűen, az érdeknek) az érzékelésétől megszabadulunk, a hasadás megjeleníthető lesz, és az aszketizmus napiparancsba jön, minden a visszájára fordul: a szubjektív összetétel elengedésének, meghátrálásának kísértése, egy szerelem széttörése azért, mert egy obszcén vágy kikényszeríti, egy politika elárulása azért, mert „a javak szolgálata” pihenéssel kecsegtet, a tudományos szenvedély felcserélése a megbecsült és hiteles pályafutással, vagy a behátrálással az akadémizmusba egy olyan propaganda fátyla mögött, amely leleplezi az avantgárdok „elmúlt” jellegét.
De akkor az aszketizmus eljövetele azonos az igazság-alany mint merő önvágy felfedezésével. Az alanynak bizonyos fokig meg kell tartania saját erőit, miután már nem oltalmazza a megjelenítő fikció többértelműsége. Az eldönthetetlennek ez a pontja: az alanynak ez a vágya a kitartásban meglévő konzisztenciában az állati vágyhoz mérhető, hogy megragadja társadalmiasult esélyét? E ponthoz érkezve semmi nem ment föl a bátorság alól. Fegyverkezzünk fel, ha lehet, Lacan optimizmusával, aki ezt írja: „A vágy, az, amit vágynak hívunk, /itt Lacan a szubjektív tudatról beszél/ elég arra, hogy azt tegyük, ami az életnek nem az aljasság megcselekvéseiben ad értelmet.”

ELŐZMÉNY:

Alain Badiou: Az etika. Esszé a gonosz tudatáról

JEGYZETEK:

[1]  Emmanuel Lévinas: Totalité et infini, Nijhoff, 1961. Ez a főműve.

[2]  Jacques Lacan: „Le Stade du miroir”, in: Écrits, Seuil, 1966.

[3]  Alain Badiou: L’etre et l’événement, Seuil, 1988. Az esemény elmélete ténylegesen hosszú fogalmi körüljárást igényel, amelyet ez a könyv fejt ki.

[4]  Jürgen Habermas: Théorie de l’agir communicationnel /A kommunikációs cselekvés elmélete/, Fayard, 1987. Habermas megpróbálja kitágítani a „demokratikus” racionalitást, beillesztve a kommunikációt a saját antropológiájába. E szempontból – a Lévinaséval ellentétes oldalon – részt vesz abban, amit a jelenlegi „etika” filozófiai al-struktúrájának nevezhetnénk.

[5]  Alain Badiou: Théorie du sujet, Seuil, 1982. Befejező „előadásaiban” e könyv tartalmazza az alany etikájára vonatkozó kifejtéseket, igaz, kissé másképp tájékozódik annál, mint amit itt találunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[6]  V.ö. Alain Badiou: L’etre et l’événement, op. cit. A vélekedésben szemlélt elem mindig is egy konstruált halmazban szemlélt elem (a halmazt az osztályozásokon keresztül lehet értelmezni). Mindaddig, amíg egy igazságprocesszusból kiindulva szemléljük ugyanazt az elemet, generikus együttesében vesszük (durván: megszabadítva az összes bevett osztályozástól).

Vélemény, hozzászólás?