Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.
Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráeszmélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.
– Hé, ez az én placcom!
– Kibérelted? Muti a bérleti szerződést! – helyezkedett el komótosan a nagyra nőtt…
Koldus, muzsikus vagy olyan, mint ő koldus-muzsikus? Mindjárt kiderül! Aha, már készíti is a transzparenst. Nézzük, mi van ráírva!

BETEG A KISFIAM. MEG KELLENE MŰTENI.
KÉREM, SEGÍTSENEK
ITT ÉS MOST, KÜLÖNBEN MEGHAL A KÁLMIKA.

Szegény gyerek, vajon milyen betegségben szenvedhet? – enyhült meg az utcai muzsikus, és a férfi sityakjába pottyantotta egész napi gázsiját.
– A műtétre.
– Kösz. Isten fizesse meg a jóságod.
– Nincs mit, de… jól vigyázz! Ha most átvertél, kiverem a fogadat!
– Hát azt nehezen, mert hogy azt már kiverték – nevetett a langaléta, akinek a szájában valóban nem sok fog fehérlett.
A szakállas, sötét szemüveges kolléga visszabattyogott a placcára. Hopp, egy nénike! Nosza, játsszunk neki valamit!

De szomorú ember lettem, minden álmot eltemettem.
Csak a neved, azt a rosszat, mondogatom órák hosszat.
Jaj, a napok egyre múlnak, elfeledni mégsem tudlak.
Szívemnek csak egy a vágya, véssék neved a fejfámra.

Az idős asszony gyönyörködve hallgatta, majd nagylelkűen kicsípett a retiküljéből ötszáz forintot.
– Köszönöm. Maga igazi nagy művész – törölte meg a szemét meghatottan.
– Piti! Szolgálj, pajtás, a szép hölgynek!
– Jaj, de édes kiskutya! Nem hamis? – simogatta meg kedvesen.
Ekkor vette észre a táblás kéregetőt. Elolvasta a feliratot, és gyorsan kicserélte az ötszázast egy százasra.
– Elnézést, a Kálmika… Inkább neki adom az ötszázast. Ugye, megérti?
A harmonikás bólintott. Természetesen megérti. Nem olyan kérges szívű ő, hogy ezért bárkire is morogjon. Csak amikor a járókelők továbbra is a kollegát részesítették előnybe, szökött ráncba a homloka. Nem jól van ez így, a szentségit. Hiszen ez az ürge mindenkit elhappol előle, más szóval, ha sürgősen nem áll odébb egyikük, csakhamar szögre akaszthatja a hangszerét, utána akár magát is melléje.
– Figyu, Frici, vagy hogy hívnak. Nem keresnél egy másik placcot magadnak?
– Á, nem. Nagyon jól megvagyok én itt, mért kérded? – vigyorgott rá a fiatalember.
– Na hallod, mióta itt tarhálsz, alig keresek valamit. Én megértem, hogy szarban vagy, de azért valahogy nekem is meg kell élnem, Fricikém.
– Akkor alászolgája! Elég nagy ez a város ahhoz, hogy máshol is produkáld magadat.
– Miért én? Ne felejtsd, ki jött ide hamarabb, különben sem szeretek én már összevissza császkálni.
– Sajnálom, én sem. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta a harmonikás felé a tenyerét.
A férfi ránézett, és szó nélkül otthagyta. Utána elkezdett pakolni. Utóvégre valóban akad még máshol is hely ebben a barátságos városban.
– Gyere, Piti, költözünk!
Aztán mégsem költözött, különösen, amikor megtudta, hogy az égimeszelő csúnyán átrázta. Dehogyis gyűjt az műtétre, hiszen még csak kölyke sincs a taknyosnak. Hirtelen elöntötte szívét a melegség. Eszébe jutott az a fekete ruhás, szomorú tekintetű úrinő, aki újabban erre sétáltatja a kutyáját, leül egy padra, és onnan tapsol neki időnként. Egek, hogy ez milyen kecses, finom hölgy! De miért nem jön közelebb? – töprengett a muzsikus, és elhatározta, hogy azért is közelebb csábítja. Egyszóval marad, legfeljebb szerez ő is egy táblácskát, és ráírja… Mi a francos francot is? Megvan: ugyanazt a szöveget, mint ez az imposztor! Csak ő nem a kisfia, hanem, hehehe, édesanyja műtétjére fog gyűjteni.
A fiatalember ugyancsak pislogott, amikor másnap szemébe ötlött a felirat. Hát még, amikor a bevételt is megolvasta esténként.
– Nem lesz ez így jól, Harmonikás. Azt hittem, elpucolsz, erre fel még a klienseimet is elhappolod előlem.
– Sajnálom, meggondoltam magamat. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta feléje tenyerét ezúttal a szakállas.
– Pfuj, micsoda szőrős szívű muzsikás! – köpött a tenyerébe a hosszúra nyúlt kéregető. – Elhúzod a csíkot, vagy kitaposom a beledet – karolta át a férfi derekát.
– Vagy én a tiédet – rántotta földre a muzsikus, aki ugyan idősebb volt a fiúnál, ezzel szemben izmosabb.
Egy ideig némán, Piti ugatása közben henteregtek egymáson, aztán kiengedvén a gőzüket el kezdtek fáradni.
– Ne hagyd magad, csináld ki a kintornást!
– Ennek annyi, húzz be neki egy utolsót! – biztatták őket a köréjük gyűlt emberek.
– Feladod? – lihegte a szakállas tudván tudva, hogy ha nem kerekedik fölül azonnal, olyan szépen, kimerül, hogy magától is padlót fog.
– Majd, ha piros eső esik, apukám.
Még egyszer utoljára nekigyürkőzött. Hiába, mintha megbénultak volna az izmai.
– Oké, meggyőztél. Ezer forint elég lesz?
– Ötezer.
– De az istenit az anyádnak, miért ragaszkodsz ehhez a helyhez ennyire? – tévedt tekintete a fekete ruhás asszonyra.
Ni csak, közelebb jött! De vajon kinek a kedvéért? – nézett a nőről Fricire, majd megint az asszonyra. Tehát így állunk – kapott észbe komoran, azzal minden erejét összeszedve egy K.O.-val padlóra küldte a krapekot.
– Mára ennyi, de ha holnap is itt látlak, esküszöm, lepedőben visznek a híd alá.
Ezzel csatát nyert, mert ilyen az élet, ugyebár: harc, csata, háború, és mindig az győz, aki erősebb.
Ja, de még nem nyerte meg a háborút, ugyanis a srác helyett csakhamar felbukkant egy másik… muzsikus kezében a következő feliratú táblával.

Szegény menekült szír vagyok. Adakozzanak a migráns szíreknek!

Ekkor ébredt rá először, milyen boldog volt, amikor még egyedül kukorékolt a szemétdomb tetején. Hát igen, ez is benne van a pakliban – sóhajtotta nagy búsan. Itt már csak a jóisten segíthet. Csakhogy melyik Istenhez fohászkodjék: Jáhvéhoz vagy Allahhoz? Nézzük talán az utóbbit!
– Fenséges Allah, Mindenható Teremtő, kérlek, ne engedd, hogy rajtam kívül más kakas is kukorékoljon a portámon! – imádkozott este, amint lefeküdt, és alig hitt a szemének, amikor másnap egyetlen ember sem bukkant fel az imaház környékén.
Teltek az órák. Senki. Még a smaragdzöld szemű hölgy sem sétáltatta arra a kutyáját. A fenébe is, mi történt? Csak nem terroristát szimatolnak ebben a nyiszlett muszlimban! Mindegy, bármi történt is, annyi haszna lesz a dologból, hogy érdeklődés híján ez a kakas is lelécel.
Tévedett, méghozzá óriásit, mert amikor másnap ismét kioldalgott a placcára, már húsz afrikai menekült toporgott a hirtelen eleredő esőben. Lám-lám, milyen galibát okozhat egy imádság. Vagy inkább rossz időben, rossz helyen könyörgött?
Ki tudja, végtére az sincs kizárva, hogy a muszlimok Istene nem is ért magyarul.

(szerzői illusztráció)

A férfi pontban fél hétkor esett be a villamos alá. Éppen azon a helyen, ahol a villamos kiér az alagútból, így a vezető a hirtelen szemébe tűző világosságtól néhány pillanatig szinte nem is lát semmit. Nem mintha lenne ideje a fékezésre, egy ilyen villamos átlagos féktávja nyolc-tíz méter, nincs esélye annak, aki pont az alagút végénél esik alá. A vezető tehát ilyen helyzetben biztosan nem hibáztatható.
Mikor Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes a helyszínre ért, a holttest körül már összegyűlt egy kisebb embertömeg, mely főként a villamos utasaiból és egyéb járókelőkből állt, akiknek kora reggel nem akadt jobb dolguk. Rátkay éppen a reggeli bevásárlást intézte. Tizenöt éve szerelt le, illetve ment nyugdíjba, mindössze ötvenkét évesen. Bár régen nincs állományban, még mindig nem tudta megszokni, hogy fél hatnál tovább is alhat, így heti kétszer már hatkor elindult a közeli piacra. Ekkortájt még kevesen vannak a villamoson, az utcán is alig néhányan lézengenek. A piacon gyakran találkozik kollégákkal, akiket a fegyveres nyugdíjasok klubjából ismer. Ilyenkor katonás sorban állnak a zöldséges előtt és átbeszélik az újság bűnügyi rovatát.
A holttest groteszk látványt nyújtott. Egy holttest persze önmagában groteszk, de ezt a férfit a villamos kereke a csípője táján szelte ketté. A törzs nem vált teljesen szét, néhány véres idegrost még egyben tartotta. A férfi lábai ellentétes irányokban égnek álltak, mintha a halál pillanatában spárgázott volna. Az arc azonban nem roncsolódott, így a férfi kora könnyen megállapítható volt. Hatvanöt és hetven közötti, közepes fizikai állapotban lévő, középen kopaszodó állampolgár, ránézésre hajléktalan.
Az egyik szemtanú, egy középkorú nő elővette a mobilját és a rendőrséget meg a mentőket hívta. Rátkay, mikor meglátta, hogy telefonál, gyorsan odament hozzá, közelhajolt az épp beszélő nőhöz és azt mondta:
– Kérje a gyilkosságiakat, ne csak egy járőrt küldjenek! Önkezűség és véletlenszerűség kizárva, a bűnügy mélyebb vizsgálatot igényel.
A nő Rátkayra nézett, rögtön látta, hogy ezt az embert komolyan kell venni, nem a levegőbe beszél, kérte tehát a gyilkossági főosztályt is. Rátkay fontoskodva feltette vastag, sötétbarna keretes szemüvegét, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A szemüveg miatt a kollégái már húsz éve is gúnyolódtak a háta mögött és azóta sem jött divatba. De Rátkayt sosem érintette meg semmilyen divat szele. Szakember volt. Ha egy ügyre koncentrált, sosem mellőzhette a szemüveget. Részben a jóleső állandóság miatt, részben pedig azért, mert ténylegesen távollátó volt, ahogy azt már harminc éve, az első alkalmassági vizsgálaton megállapították nála.
Rögtön intézkedni kezdett. A holttest körül szabályos vizsgálati színhelyet alakított ki. Ő ugyan sosem csinált ilyesmit, annak idején más ügyekben működött közre, de a főiskoláról még emlékezett az elméletre. A bámészkodókat utasította, hogy álljanak arrébb. Rátkay határozott fellépését és erősen kopaszodó, de tekintélyt parancsoló arcát látva nem is ellenkeztek. Gondosan felmérte a tetthelyet és bevásárló listája hátára jegyzeteket készített. Empirikus megfigyeléseket végzett, a sínre ragadt kénport morzsolgatta az ujjai között, a járda nedvességét vizsgálta, a halott férfi kabátjának szakítószilárdságát becsülte meg. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Végre megérkeztek a nyomozók. Két férfi, egyik sem lehetett több negyvennél. „Ifjú titánok” gondolta Rátkay. A tapasztalt öreg kolléga enyhe lenézésével tekintett rájuk, de kicsit irigyelte is őket. Mindig is szeretett volna a gyilkosságiaknál dolgozni, de akárhányszor kérte, sosem helyezték át és végül harminc évet húzott le a zsebtolvajlási osztályon. „Rád ott van szükség Géza” mondták neki. „Nélküled mit kezdenének ezek? El lennének veszve!”. Titkon azért szerette volna ő is bőrkabátban járni a várost saját szolgálati autójával, termoszból kávét inni, jóban lenni az alvilági besúgókkal és mindig nyomozni, gondolkodni, sikereket elérni. De nem, számára maradt a kék formaruha és a jelentéktelen lopási ügyek.
Mikor a nyomozók odaértek, rögtön látták, hogy Rátkay ura a helyzetnek, itt vele van beszélnivalójuk.
– Tehát ön is kolléga. – nézett rá barátságosan a magasabb nyomozó. – Szabad a nevét uram?
– Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes, kérem tisztelettel. Van néhány észrevételem az esettel kapcsolatban.
– Természetesen uram. Megkérdezhetem, hogy milyen osztályon teljesített szolgálatot?
– A lopási osztály zsebtolvajlási alosztályának vezetője voltam a II. kerületi rendőrkapitányságon, csaknem harminc éven keresztül.
A két nyomozó lopva egymásra nézett, az alacsonyabb alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Szép életpálya uram. Manapság sajnos egyre több a zsebtolvajlás, szükségünk van az éber szemekre. – a két nyomozó összenevetett.
Rátkay feszes, precíz mondatokban adta elő nekik megfigyeléseit. Megint az őrszobán érezte magát. Logikusan, jegyzőkönyvszerűen magyarázott. A lényeget mondta és ahogy régen sem, most sem veszett el az apró részletekben. Lényeglátásáért mindig dicsérték, annak idején bármilyen hülye fogalmazó nyomdakész jegyzőkönyvet tudott írni a tényállásból, amit felvázolt. A férfi tehát nem beesett a sínek közé, hanem egyértelműen lökték. Akcidencia kizárva. Az alkoholos befolyásoltság mértéke a bűncselekmény hiányát nem támasztja alá. A járda egyenletes, száraz felületű, a síkosság mértéke elenyésző. Az elkövető valószínűsíthetően hátulról támadt és erőteljes lökéssel taszította a sértettet a villamos alá. Indítéka alaposabb vizsgálatot igényel. Rátkay a nyereségvágyat első körben kizárná, ennél valószínűbb az aljas indok. Mikor mondandója végére ért, a jegyzeteit tartalmazó bevásárló listát átadta a nyomozóknak és azt tanácsolta nekik, hogy készítsenek róla biztonsági másolatot a kapitányságon. A nyomozók mosolyogtak Rátkayn és illedelmességből elvették a jegyzeteket, az egyik zsebre rakta, a másik fáradtan hümmögött.
– Nézze, Rátkay úr. Mi igazán értékeljük az ön által tanúsított ügybuzgalmat. De ez itt egy teljesen hétköznapi eset. Itt járkál a szatyraival ez a csöves, nyilván seggrészeg. Összevissza támolyog, a zacskókat nem bírja el. Megszédül, elesik, begurul a vonat alá. Ennyi történt, semmi több. Aztán órákon keresztül jegyzőkönyvezhetünk a csóri csöves miatt.
Rátkay azonban nem tágított. Nem értette, hogy a két nyomozó előtt miért nem nyilvánvaló, ami számára az. A csapatmunkának ezt a részét sosem szerette. Sok nyomozót már annak idején is korlátoltnak tartott, akik nem látják a fától az erdőt. Aztán eszébe jutott egy másik körülmény, amiről eddig nem beszélt.
– Ha jobban megnézik a férfi orrnyergét. Kétoldalt ki van pirosodva. Ez arról tanúskodik, hogy szemüveget hord, ráadásul valószínűleg egy masszívabb, ódivatú darabot. A szemüveg tehát nem volt rajta, így azt sem láthatta, hogy valaki közelít felé. Éppen ezért védekezni sem próbált, mikor belökték, minden egy pillanat alatt történt.
– Rátkay úr, ezek tényleg nagyon jó meglátások. De meg kell mondjam, jelen helyzetben nem igazán vesszük hasznát. Másrészt a pasas szemüveget is hordott, nézze csak. Ez is összeroncsolódott az eséskor.
Ezt mondta a nyomozó és lábával finoman megemelte a halott férfi vállát és egy vastag, sötétbarna keretes szemüveget vett föl a sínről, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A bal lencséje teljesen összetört, a jobb pedig megrepedt. A szemüveg szára is kettétört, a vége ernyedten lógott, az apró műanyaforrasztás szinte teljesen elengedett. Rátkay zavartan megtapogatta zsebében a szemüvegét. Nem találta sehol, a zsebben csak az üres tok volt.
– Szóval maguk szerint teljesen átlagos eset? Semmi különös? – kérdezte Rátkay immár teljesen összezavarodva.
– Így van, teljesen hétköznapi – mondta a rendőr és szomorúan elmosolyodott. – Sőt. Tulajdonképpen elég unalmas.

(Illusztráció: crmnts)