Amikor másnap reggel Stubán Ottó, a vadász (Abigél anyai nagybátyja) szótlanul belépett a nemesteleki Fittipaldi Sörözőbe terepszínű kabátjában és nadrágjában, hosszúszárú bakancsában, fejébe húzva nyúlszőr sapkája, mindenki elhallgatott egy percre. Kivételt csak Süket Lóri jelentett, bár ő meg nem is tudott beszélni, hiszen (mint nevéből könnyedén kikövetkeztethető), siketnéma volt gyerekkorától fogva. Mégis, ő volt az egyetlen, aki mosolyogva intve üdvözölte Ottót, melyet a vadász szintén egy mosolygós biccentéssel viszonzott. Ezután csak a tévé zümmögött halkan, valami limonádésorozat ment.
Stubán Ottó letette a kabátot az egyik sarokban levő széktámlára, nyakában lógó távcsövét az asztalra, puskáját pedig a falhoz támasztotta. Utána odalépett a pulthoz, kikért magának egy tonikot, majd aprópénzét kikotorva nadrágzsebéből fizetett Moncsinak, az unott arcú, festettszőke hajú pultoslánynak, aki fél szemmel a tévét bámulta. Visszament a sarokhoz, a Hungaroring térképe alá, levette a nyúlszőr sapkát, így láthatóvá vált rövidre borotvált világosszőke haja.
Miközben gondterhelt arccal, elgondolkodva helyet foglalt, a többiek vigyorogva összesúgtak a háta mögött – Süket Lórit, valamint Főnök Urat, a nyugdíjas magyartanárt kivéve, aki a másik sarokban egy Bismarck-félszáraz hosszúlépés társaságában épp egy bulvármagazint lapozott. Nem a sztárpletykák, még csak nem is a hihetetlen balesetek, angyallátók vagy a ghánai nyolcasikrek érdekelték, hanem a napi pucér csajt nézte. Egy félmeztelen göndör vöröshajú, egy szál tundrabugyiban:
Adél (19) kicsit alulöltözött a novemberi hideghez képest. Ugye, te is felmelegítenéd?
– Hajajj, de fel ám, kívül-belül! – vigyorgott Főnök Úr, majd miután eleget legeltette szemét, félretette a magazint, és valami sportújságot vett elő.
Mindeközben Stubánhoz Patkány lépett oda, akinek bűzét a vadász már akkor érezte, midőn kinyitotta a söröző ajtaját.
– Na, mit lőttél ma Stubán, hallod? Fácánt, nyestet vagy a szörnyet?
Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy egyiket se, viszont egy patkányt szívesen lepuffantana, de inkább nem szólt semmit, rá sem nézett a dagadt fickóra.
– Esetleg fakardozó gyerekeket?
Hát persze, hogy Patkány ezt nem hagyhatta ki.
Még nyáron történt, hogy egy helyi nyugdíjas az erdő szélét átszelő bicikliúton találkozott valamivel, amiről nem tudta, micsoda, de morgásával halálra rémítette. Értesítette a rendőrséget, és itt, a Fittipaldiban is elmondta. Stubán fellelkesült, hogy biztosan az lesz az, amit kutat, de aztán amikor kiderült, hogy csak valami fantasy jelmezes szerepjátékozó fiatalok közül volt az egyik, aki ogrénak vagy trollnak vagy a jó ég tudja minek volt kimaszkírozva, köznevetség tárgya lett.
– Hallod, tegnap láttam a tévében ilyen fickókat, mint te. – folytatta Patkány. – Ilyen szörnyeket kergetnek, hallod, abban a részben a jetire vadásztak Japánban…
– Nepálban. – javította ki Stubán.
– Akkor ott, de mit okoskodsz folyton, hallod? – Patkány maró izzadtságszagához pancsolt olcsó szesz gőze vegyült, vélhetően ettől bátorodott fel ennyire.
Két ivócimborája közül az egyik, a nyüzügébb közbeszólt:
– Biztos bazmeg ezt is valamelyik könyvében olvasta. Azt hiszi bazmeg, hogy mert olvasott valamit, már mindent tud. Karatézni is meg lehet tanulni könyvből? Engem az élet tanított, én bazmeg még egy könyvet sem olvastam el életemben!
– Nos, fiam, meg is látszik rajtad! – vetette oda megvetően Főnök Úr.
– Mit ugatsz, tata?
– Nem hallottad? Mosd ki a füledet, macskajancsi!
Stubán elmosolyodott, Moncsi pedig közbeszólt:
– Fejezzétek be, vagy mindenki húzhat haza! Kora reggel balhézni, bazmeg! Te is, Patkány!
Patkány legyintett, és visszament a másik két kocsmavitézhez.
Stubán tovább folytatta a gondolataiban való elmerülést.
Megint talált egyet hajnalban.
Ismét egy szarvas volt, és nem valami sérült kisborjú, hanem egy egészséges, életerős, majd kétszáz, talán kétszázhúsz kilós bika. Az a lény, amit egyelőre magában a Nagy Feketének nevezett el, kíméletlenül széttépte a szerencsétlen állatot, de alig evett pár falatot a belsőségeiből.
Moncsi felhangosította kicsit a tévét. Épp filmajánló ment: „Ma este 21 óra 10 perckor… Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers és Jesse Ventura… Predator! A Ragadozó!”
Időközben Patkány felhajtott még egy felest, és folytatta tovább az élcelődést két cimborájával – direkt félhangosan, mintha maguk közt beszélnének, de hogy azért Stubán is hallja.
– Hallod, lehet, hogy a Predátorra vadászik, nem?
– Ja! – röhögött ezúttal a másik ivócimbora. – Gyorsan, a helikopterhez!
Mind a hárman harsányan röhögtek, és néhány másik vendég, sőt még Moncsi és Főnök Úr is elmosolyodott.
– Hallod, lehet, hogy a Predátor most is itt van!
– Ja bazmeg, mert láthatatlan páncélja van! – replikázott a soványabb.
– El ne lopja a piánkat, hallod, Stubán, gyorsan puffantsd már le!
Még tovább szőtték a Predator-szálat pár gyengébb poénnal.
– Na jól van. – szólt egy idő után Moncsi. – Ez már kezd unalmas lenni.
– Nem, hallod! – Patkány könnyei kifolytak a nevetéstől, és szinte cincogó hangon folytatta. – Hallod Stubán, szerintem a Predátor járt a minap a Csizmagyári tónál is.
Hirtelen mindenki elhallgatott. Stubán felkapta fejét, és ránézett Patkányra.
– Patkány… – súgta neki a nyüzüge.
– Várj, hallod, szóval szerintem a Predátor dobta a tóba azt a csajt, nem, Stubán? – tovább folytatta vékony hangon. – „Jajj ne, itt a Predátor, mindjárt megesz, segííííítsééég!”
Stubán felállt a székétől, és csak ennyit mondott egészen tárgyilagosan:
– Átléptél egy bizonyos határt.
A két ivócimbora arrébb lépett, Moncsi pedig aggódó tekintettel nézte, ahogy a vadász közelít Patkány felé.
– Három másodperc… – suttogta, amikor már csak egy lépésnyire volt a dagadt fickótól.
Amannak már nem volt ideje megkérdezni, mi az a három másodperc, mert Stubán ekkor egy jobbossal telibetalálta ököllel a bordájánál. Patkány egy darabig nem mozdult, csak nézett maga elé. Főnök Úr elkezdett az ujjaival számolni: egy, kettő, három…
Patkány ordítva és szitkozódva a padlóra esett. Süket Lóri felkacagott. Stubán ezután megitta a maradék tonikot, majd összeszedte cókmókját és távozott a sörözőből.
Főnök Úr is hamarosan így tett, és közben odavetette az egyik idősebb, vele nagyjából egykorú törzsvendégnek és a kacagást ekkorra abbahagyó siketnémának távozása előtt, míg kucsmáját igazgatta:
– Megérdemelte! Tényleg átlépte azt a bizonyos határt!

…

Úgy reggel 8 óra felé már én is magamhoz tértem Mártonházán. A falióra ugyanott ketyegett a biedermeier csendélet mellett. Ezek szerint nem álmodtam az éjjel.
Egyedül voltam a kórteremben. Az éjjeliszekrényen egy csomag a kedvenc kókuszos kekszemből, továbbá narancslé és mellé műanyagpohár kikészítve, valamint egy cetli és egy könyv. A cetlin Abigél üzenete:

„Báthori Józsi!

Ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálsz, esküszöm, megfojtalak! A szívbajt hoztad ránk! Na de megbocsátok ám, és remélem, jobban vagy, mire ezt olvasod. Nekünk hosszú éjszakánk volt, de majd elmesélem inkább. Bejövök még estefelé. Pihend ki magad, aludj sokat! Itt hagytam egy könyvet, ha unatkoznál, bár úgy sejtem, lesznek látogatóid rajtam kívül is.

Csók: Abi

Ui.: Kalebet elrendezem, ne aggódj, a kulcsodat utólagos engedelmeddel elvittem! :-)”

Nem tudom pontosan melyik istenhez, de elrebegtem egy hálát az égiek felé, miután elolvastam az üzenetét. Rögtön ezután Hoffer doki kopogott a félig nyitott ajtón.
– Szép jó reggelt!
Viszonoztam a köszöntését egy intéssel, mire ő odalépett az ágyamhoz széles mosollyal – ámbár nyúzott, kialvatlan arccal –, bal kezében paksaméta, jobb kezét kézfogásra nyújtva.
– Hogy van? – kérdezte.
– Köszönöm, megvagyok! – feleltem.
– Ezt örömmel hallom!
– Mondja csak, Doktor úr, meddig kell bent maradnom?
– Még legalább kettő, de lehet, hogy három nap. – arca szigorúra váltott. – Remélem tudja, József, hogy az életével játszott!
– Tudom, Doktor úr! – feleltem leverten. – Ne haragudjon!
– Nem haragszom. De meg kell ígérnie, hogy pontosan betartja, akár esik akár fúj, a napi adag bevételét!
– Tudom. Még egyszer, ne haragudjon, csak felzaklatott, tudja…
– Igen. – bólintott. – Különös dolgok történnek.
– Magával is?
– Velem is, és szegény Rashad doktornővel is.
– Te jó ég, mi történt Fatimával? – kérdeztem aggódva.
– Majd megtudja, de legyen elég annyi, hogy már túl van a nehezén, és épségben van. Most kérem, ne izgassa fel magát, József!
– Hát jó. – feleltem nem túl nagy lelkesedéssel.
Bosszantó volt a tudat, hogy most néhány napig itt ragadtam az isten háta mögött, miközben ki tudja, mi minden történik a többiekkel.
Mi van, ha Mercédesz elmebeteg gyilkosa épp újabb áldozat után leselkedik? Nem csupán arról van szó, hogy – bár bevallom, szégyen vagy nem szégyen, de elvégre többek közt krimi író is lennék – a nyomozás izgalma hiányzott, hanem féltem attól is, nehogy még valaki a szeretteim közül bajba kerüljön, miközben én semmit sem tehetek, hogy megvédjem.
Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha Abigélnek baja esne…
– Most magára hagyom, József. – szakította félbe gondolataimat a doktor. – Nemsokára jön a reggeli, és ha gondolja, szólok a nővéreknek, hogy hozzanak valami újságot.
– Nem szükséges, köszönöm! Az őrangyalom hagyott itt nekem olvasnivalót. – tettem hozzá mosolyogva, mire Hoffer doki megveregette a vállamat.
Azután kezet fogtunk, elbúcsúztunk, és én meg is néztem az említett olvasnivalót. Nem jutottam sokáig vele, mert valóban már hozta is az egyik ápolónő a reggelit, aminek szívből örültem, lévén farkaséhes voltam. Ami azt illeti, meg tudtam volna enni szerintem egy fél ökröt, noha valószínűleg az sem látszott volna meg rajtam: amióta az eszemet tudom, mindig is vékony testalkatú voltam, és hiába faltam be annyi táplálékot, amitől más ember már nem csupán túlsúlyos lett volna, de a vérnyomása is a csillagos egekbe szökött volna fel, akkor sem vastagodtam semmit sem.
Lassan, úrias tempóban fogyasztottam el a reggelit: a vajas kenyeret, szamócadzsemet, sajtot és a tejet, miközben a könyvet lapozgattam.
Még nem végeztem, amikor megérkeztek az első látogatóim, rögtön hárman: a teljes In The Forest zenekar, a két Sanyi meg a másik Józsi, a Szakonyi. Miután megbeszéltük, hogy vagyok, meg váltottunk pár szót a legújabb, ígéretesebb zenekarokról a színtérről, a doktor tanácsa ellenére csak szóba hoztam a tegnapi eseményeket:
– Egyébként, beszéltetek azóta Rolanddal?
– Ne is mondd, Józsi! – szólt Amalek, azaz Horváth Sanyi. – Ha tudtuk volna a részleteket, nem is mutatjuk meg a dalt. Mármint, hogy Lady Noir az…
– Lady Noir? – kérdeztem meglepetten.
– Mercédesz.
– Igen. – helyeselt a gitáros Szakonyi Nokturno Józsi. – Ez innentől nekünk is személyes ügy.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, csakúgy, mint Debrecenben. – kapcsolódott be aztán a beszélgetésbe Molnár Sanyi is.
– Várjunk csak, ti honnan ismeritek… honnan ismertétek egyáltalán Mercit?
Volt osztálytársam, Horváth Sanyi mesélte el a történetet:
– Mikor eldöntöttük, hogy három lemez után valami forradalmit kéne alkotnunk, bele is vetettük magunkat a dalszerzésbe. Ahogy álltak össze a számok, éreztük, hogy ez nagyon jó lesz, főleg, ha belevisszük ezeket a szokatlan hangszereket. Az más kérdés, hogy élőben majd hogy oldjuk meg, talán samplerrel, de ez még odébb van.
– Mármint?
– Úgy értem, tudod, én kipróbáltam elég sok hangszert, meg zenesuliba is jártam, így hát feljátszottam ezeket…
– A templomi orgonát kivéve! – szólt közbe Nokturno.
– Igen, a templomi orgonát kivéve, mert azt Nokturno tolta.
– Egyházi suliba jártam.
– Tudjuk! Szóval nem csak az orgonát, hanem ugyebár a csellót…
Egy pillanatra csendben néztük egymást, majd folytatta:
– Szóval, én mindenképpen szerettem volna vonós hangszert is, mert azok olyan szomorúak.
Ebben igaza volt. A vonósok a világ legszomorúbb hangszerei. Különösen a cselló.
– Mivel semmilyen vonóson nem tudott egyikünk sem játszani, kitaláltam, hogy kellene egy vendégzenész. – folytatta. – Még tavaly, pont így ősz felé olvasgattam a Vas Népét. Na jó, igazából csak lapozgattam, mert annyira nem érdekeltek a cikkek, és épp ezen a vonós dolgon járt az eszem. Akkor pillantottam meg a kultúra rovat vagy micsoda egyik cikkét: „Az ifjú rigókői csellóművésznő újabb elsöprő sikere Berlinben”. Ez volt a címe. El is olvastam nyomban, természetesen Mercédeszről szólt. Azonnal megszületett az ötlet a fejemben, és a srácok is rábólintottak.
A srácok akkor is bólintottak helyeslőn, hogy valóban így történt.
– Rövid nyomozással kiderítettem az e-mail címét, és írtam neki. Hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol megmutattam neki a zenénket. Nem tudtam, mire számítsak, hisz ő klasszikusokban utazott, de legnagyobb meglepetésemre nagyon is bejött neki a dolog. Mint kiderült, nem volt neki teljesen új a black metal: elmondta, hogy pont azelőtt pár héttel, hogy én írtam neki, hallott először egy Dimmu Borgir lemezt, és nagyon tetszett neki.
Szóhoz sem jutottam. Erről az oldaláról én sem ismertem Mercit. Úgy tűnt, hogy formálódott valamelyest az ízlése, mert annak idején határozottan kijelentette, hogy nem érdeklik az „üvöltözős, hörgős zenék”. De hogyhogy nem beszélt erről? No persze az is igaz, hogy ritkán találkoztunk azóta, mióta a Bécsi Zeneakadémiára felvették.
– Tehát – folytatta Amalek Sanyi a történetet. –, elkezdtük a közös munkát, ami ugyan nem haladt zökkenőmentesen, mert rendkívül elfoglalt volt, de szerencsére Bécsről hamar el lehet jutni Szombathelyre.
– Honnan jött ez, hogy Lady Noir? – vágtam közbe a kérdésemmel.
– Onnan – vette át a szót Azgorh Sanyi. –, hogy Mercédesz annyira belejött a közös munkába, hogy azt mondta, ha szükségünk van rá, a későbbi lemezeken is szívesen közreműködik. Természetesen ennek nagyon örültünk, mivel lenyűgözően játszott.
– Igen, a próbateremben voltunk akkor, emlékszem, és én vetettem fel neki tréfásan, hogy akkor neki is kell művésznév. – szólt közbe Szakonyi Józsi.
– Igen, te mondtad neki, mire ő egyből rávágta, mintha csak készült volna rá, hogy legyen akkor Lady Noir. Hát ennyi.

Ahogy befejezték a történetet, először az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy pont úgy beszéltek tegnap és most is, mintha valami szaklapnak adnának interjút. De ami lényegesebb, hogy már értettem, Merci miért nem említette ezt az egyszeri vendégszereplésen túlmutató közreműködését egyik kedvenc bandámnál: egyrészt a lemez maga is titoktartás közepette készült, másrészt azt hiszem, engem is meg akart lepni.
Már csupán egyetlen kérdés maradt a fejemben: honnan tudhatta Mercédesz gyilkosa, hogy az In The Forest-nek félig-meddig tagja lett?
Kérdésemet nem egészen ebben a formában, de feltettem:
– Ki tudott arról, hogy Merci veletek zenél?
– Nem sokan. – felelt Horváth Sanyi. – A menedzserünknek mondtuk el, de ő hetek óta külföldön van, valamint a francia kiadónknak, másnak nem. Hogy Lady Noir… Mármint Mercédesz kinek mondta el, azt nem tudjuk.
– Thalabérnak?
– Neki sem.
– Nos, arra kérlek titeket, ezt mondjátok el Varjú Rolandnak is, még ma!
– Amiatt ne aggódj, druszám! – nincsenek szavak rá, mennyire gyűlöltem és gyűlölöm valamiért ezt a szót. Természetesen Szakonyi Józsi mondta. – Már indulunk is hozzá, mert vár minket az őrsön.
Azzal elbúcsúztak, én pedig elkezdtem olvasni a könyvet.

…

Zádor Robinak (az alpolgármester fiának) finoman fogalmazva sem ez volt élete legjobb napja.
Ott kezdődött a dolog, hogy a töri doga írása közben puskázni próbált, persze nem egyedüliként. De Ferenczy tanárnő csak őt szúrta ki, és azonnal be is vágta az egyest.
Utána fizikaórán kihívta a Móricz felelni. Nem tudott semmit, újabb karó.
Jött a nagyszünet, és a többiekkel együtt kiment a hátsó udvarra, a focipálya mellé a „cigisbokorhoz”. Ez szinte már napi rutin volt mindannyiuknak, ám ezúttal az őrnek kiállított elsős gólyának inába szállhatott a bátorsága, mert a nagydarab Jeszenák Albert igazgató közeledtére nem kiáltotta el magát a megbeszéltek szerint, hogy: Vörös Kód!
– Na! Ha még egyszer meglátlak titeket itt bagózni, főleg téged, Robika, tantestületit kaptok, világos? He!
Azzal mintegy nyomatékosítandó szavait, Robikát, azaz őt felpofozta nagy lapáttenyereivel.
Később, amikor vége volt a tanításnak, kifelé sétálva elmélázott azon, mennyire kicseszett vele a sors, így nem vette észre időben azt a bulldogképű, agyonvarrt rosszarcú pasast, aki ott várt rá a Csáth Géza mellszobor közelében.
Hiába váltott irányt, túlságosan késő volt és nem tudott nekilódulni, így Lalika – mert hogy ő volt az – utolérte, és azzal a mozdulattal a gimi oldalsó kerítésének lökte.
– Ne lökdöss, te faszkalap! – Zádor Robi öklével suhintott Lalika felé.
Válaszul a nagydarab fickó, mintegy megalázandó őt, felpofozta.
– Te így nem beszélhetsz velem, bazmeg, te csíra! – megfogta a grabancánál, és fenyegetően az arcába bámult. – Hol van a Riczinger Dani lóvéja?
– Gondolom, a bukszájában! – sok mindent el lehetett mondani a Zádor fiúról, de hogy nem ijedt meg a saját árnyékától alacsony, vékony termete ellenére sem, az is biztos.
Újabb pofont kapott.
– Na idefigyelj te kis köcsög, a szombat esti Atomparty-ra legyen meg a Dani pénze, érthető?
– Szombat estig? Honnan a fenéből szerezzek addigra annyi pénzt?
– Az a te dolgod, kérjél mondjuk anyádtól, úgyis eléggé ki van tömve, vagy mittudomén!
– Ja persze, és mégis mi a faszt mondjak muternak szerinted? Hé, anya, vettem ettől a Danitól ezt-azt, de ne aggódj, semmi törvé…
Lalika ezúttal úgy gyomron vágta, hogy pár pillanatig nem kapott levegőt, és a könnye kicsordult.
– Fogd be a pofádat! Ide figyelj! – még egyszer hozzávágta a kerítéshez. – Ez csak ízelítő volt, de ha szombatra nem lesz meg a pénz, úgy agyon fogunk verni, hogy szefós leszel, megértetted? Sőt, ha rossz napunk van, ki fogunk nyírni!

Zádor Robi nem szólt semmit, de Lalika nem is várta meg a válasszal, mert még egyszer megcsapta, ezúttal a fülénél, majd dolga végeztével távozott. Robi látta, hogy néhányan a suliból végignézték biztos távolból az iménti jelenetet. Miután erőt vett magán, kiegyenesedett, és ahogy feléjük nézett, azok elfordították fejüket és más irányba indultak el.
Elbotorkált a játszótér felé a Magyar László közön át, ahol leült egy padra, és már rá is gyújtott volna, ám kék Bondos doboza üres volt. Mérgesen a földhöz vágta a dobozt, és félhangosan szitkozódni kezdett.
Ekkor meglátta a kis karcsiszemüveges elsőst, aki nem figyelmeztette őt és a többieket Jeszenák közeledtére. Se szó, se beszéd, rohanni kezdett feléje, dühvel teli. Az elsős megpróbált menekülni, de őt, az iskola egyik leggyorsabb sprintelőjét esélye sem volt lehagyni. A csúszda és a közeli garázsok közti fenyőfás résznél kapta el.
– Te rohadt kis köcsög, te faszszopó kis buzi!
Zádor Robi a földre terítette, majd jó néhányszor belerúgott szerencsétlenbe. Dühe aztán hamar elszállt, és hirtelen, saját magát is meglepve, karját nyújtotta az elsősnek, hogy talpra segítse. Az elsős azonban odébb gurult, és sírva elrohant, ő pedig, miközben csöpörögni kezdett az eső, elindult a Fehérlófia utca irányába.
Azon gondolkozott út közben, mitévő lehetne most. Óriási pácba keveredett, és szüleinek nem mondhatja el, mert akkor, bár talán megúszná valahogy ép bőrrel (hiszen anyjának üzlettársa volt a Riczinger apja), de az amúgy sem rózsás kapcsolatuk teljesen tönkremenne, és lehet, hogy ki is tagadnák…
Jó darabig töprengett még aközben is, ahogy útirányt váltva elindult a Csöpi felé cigit venni, amikor meglátta a ’72-es Plymouth Dustert ott parkolni az egyik élelmiszerbolt előtt. Mint ahogy Pallasz Athéné kipattant teljes páncélzatban Zeusz koponyájából, megszületett a nagy ötlet benne is problémája megoldására egy pillanat leforgása alatt.

…

Az amerikai kocsi büszke tulajdonosa, Varjú Roland felügyelő úgy egy órával később elgondolkozva sétált fel-alá irodájában, miután megette az akciós kakaóscsigát. Egyik kezében cigarettája égett, a másikban öngyújtóját dobálgatta.
Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda nemsokára megérkeznek. Már túl volt az In The Forest zenekar tanúvallomásán, és a nap folyamán beszélt Jaguárral is. Merci szüleit, a Horváth-házaspárt is meg akarta látogatni szerény Vámbéry Ármin utcai otthonukban – végül azonban meggondolta magát és sarkon fordult, amikor (épp mielőtt megnyomta volna a csengőt) hangos zokogás, Mercédesz édesanyjának keserves jajgatása ütötte meg fülét a lehúzott redőnyű házból.
Megbontott egy üveg Napóleont, kitöltött egy fél decit. Két slukk közt fel is hajtotta, majd ránézett apja megsárgult fényképére:
Micsoda remek nyomozó is volt Varjú János! Kifejezetten a kéj- és sorozatgyilkosokra szakosodott: toronymagasan több pszichopatát küldött a hűvösre annak idején, mint bármelyik másik kolléga. Sőt, a szovjetek anno kikérték a véleményét a hírhedt rosztovi rém, Andrej Csikatilo ügyében is.
Tettei csupán azért nem derültek ki, mert a Kádár-korban fent kellett tartani a látszatot, hogy a szocializmusban már nincs komoly bűnözés. Ebbe is rokkant bele, és abba, hogy gerinces jelleme, és hozzá, a fiához hasonló nyers stílusa miatt a testület félig-meddig kiközösítette. Vajon mit tenne most ő?
Maklár Ernő kopogott ajtaján, és belépett egy nagy csomag papírral.
– Ezeket kéne kitölteni, felügyelő úr! – mondta az őrmester.
– Tedd csak le, Ernő, ide az asztalomra.
Ernő úgy is tett.
– Jutott valamire, nyomozó úr?
– Egyelőre nem. Kibaszottul óriási szerencse, hogy Rashad doktornő épségben megúszta az éjjeli kalandot, de a boncolási jegyzőkönyv emiatt félbe maradt. – elnyomta cigarettáját. – Amíg az nincs kész, addig nem haladunk.
– Egészen biztos, hogy nem a doktornő támadója volt Horváth Mercédesz gyilkosa?
– Ezer százalék. Hoffer elmondta, hogy az a fickó csak aznap éjjel tudott elszökni. Ugyanis előtte is próbálkozott már. Sőt… – tette hozzá nagy füstkarikát eregetve. – Hoffer elmondta, hogy a legtöbb éjszakát, így csaknem az egész múlt hétvége éjjeleit is, morfiumtól mély álomban töltötte.
– Értem, nyomozó úr! Nos, addig is tudunk azért tenni valamit, nem?
– Persze, hogy tudunk! – válaszolt Varjú. – Először is, az ujjlenyomat vizsgálatok mellett kezdjetek el átnézni minél több iratot az elkövetkezendő napokban.
– Milyen iratokat?
– Minden fellelhető iratot! Itt nálunk először, aztán ha az nem vezet eredményre, a városházán – ez ügyben beszélj Jaguárral! Hátha lebuktatjuk azt a rohadt szemétláda gecit a kézírása alapján.
– Értem, szólok a Szabó Marciéknak is! – mondta Maklár.
– Azt kibaszottul jól teszed, Ernő! – rágyújtott egy újabb cigarettára. – Továbbá Bécsben is el kell érni valakit.
– De kit?
– Nem tudom, basszameg, bárkit, akivel ott bizalmasabb kapcsolatban lehetett! Valami mentorát akár, meg kell tudni, voltak-e ott riválisai? Ezt a részét rád bízom, érted? Te vagy perfekt németből. Én Rigókőn szaglászom.
– Értem, felügyelő! Akkor felhívom a bécsi rendőröket!
– Nagyon helyes! – nyugtázta a felügyelő. – Nagyon helyes!
Maklár Ernő ezután kilépett az irodából, így körülbelül egy fél órára magára maradt Varjú Roland a gondolataival, mielőtt megérkezett mind a két lány.

…

– …Szóval, egy kicsit befenyítettem a kis köcsögöt!
– Jól van, Lalika! – Riczinger Dániel nagyot ásított. – Kösz, és majd akkor még hívlak!
Elköszönés nélkül kinyomta a telefont, és ledobta a lakkozott tölgyfa éjjeliszekrényre. Ezután kimászott ágyából, és miközben nagyot nyújtózott, a tévéje fölé, a frissen meszelt falra kitett szamurájkardot nézte, mely egy Ferrari- és valami néger gengszterrapper poszterei közt függött.
– Dani! – apja kopogott.
– Gyere be, Fater! – válaszolt nagyot ásítva.
Riczinger István rögvest nyitotta is az ajtót.
– Már megint hol voltál este?
– Bocs, későn értem haza, közbejött ez meg az.
– ,,Későn!” Na jól figyelj rám! – Dániel legnagyobb meglepetésére apja bevágta a szobaajtót, és nagy léptekkel odalépve hozzá, elkapta a karját. – Majdnem éjfélig fent kuksoltam, de te csesztél hazajönni, pedig megígérted! Elegem van! Ha most nem leszel a segítségemre, mehetsz Isten hírével ebből a házból, megértetted?
Dániel félig tátott szájjal nézte apját, majd így szólt:
– Te jó ég, mégis, mi a francról van szó?
Riczinger István elengedte legidősebb fia karját, és odalépett a szoba ablakához. Félrehúzta kicsit a függönyt, mintha azt nézné, figyeli-e valaki Hercegprímás utcai házukat, és közben kifejtette:
– Mint mondtam, Vojnárovics Imréről van szó. Legyen elég annyi, hogy most életbevágóan fontos lenne a hírnevén bármilyen csorba.
– És én mégis mit tudok tenni?
– Vojnárovics veszélyes figura. – fordult felé apja. – De a Riczingerek sokkal veszélyesebbek! Tudom, hogy nem éppen makulátlanok a módszerei. Azt akarom, hogy találj valamit!
– Mit találjak?
– Bármit, bármilyen reá nézve kínos, vagy terhelő dolgot, érted? Akár róla, akár valamelyik lányáról!
– És, hogy csináljam, Fater?
Időközben fölvett egy fekete Nike melegítőnadrágot, felsőtestére pedig egy kínai sárkányos, nagy V-nyakú világosszürke izompólót húzott.
– A módszert rád bízom.
Dániel elvigyorodott.
– Nos, édesapám! – színpadiasan meghajolt, és kezét nyújtotta. – Ne aggódj, a te fiad örömmel elintézi az összes fattyú Vojnárovicsot!
Riczinger István is elvigyorodott. Nem fogadta el azonban fia felé nyújtott kezét, amitől annak hozzá hasonló rókaképén kissé összehúzódtak szemöldökei, míg ő szótlanul kilépett szobája ajtaján.
Röviddel azután, hogy kilépett, a (Dániel, az ifjabbik István, és Dávid után) legkisebb, még csak hatéves Riczinger fiú, Ákoska tűnt fel az ajtóban:
– Karate! – kiáltotta vékony hangján, és hongkongi verekedős filmekből ellesett mozdulattal ugrott legidősebb bátyja felé.
Dániel hagyta, hogy Ákoska belerúgjon és -boxoljon párszor hasába, és tettetett halálos sérüléssel kinyúlt az ágyon.
– Segítség, itt van Jackie Chan! – nevetett.
Vagy negyedóráig játszott még tovább vele, majd az ágyhoz szorítva megcsiklandozta:
– Még sokat kell gyakorolnod, öcsém!
– Fogok is, hogy legyőzhessem a gonoszt! – kisöccse párnával próbálta őt ütlegelni.
Miután még harsányabban nevetve elengedte Ákoskát, felöltözött, és néhány perc múlva, mielőtt lement késői reggelijét elfogyasztani, újból tárcsázta Lalika számát.

…

A Herzog Ferenc kórházban az élet ugyanolyan mederben folyt tovább, mint máskor: Varjú úgy döntött, nem verik nagydobra az éjszaka megesett támadást, a kórház dolgozói is csak annyit tudtak, hogy Rashad doktornő nincs jól. Így nem csoda, hogy a kora délutáni órákban felvételre várakozó betegek sem tudtak semmit sem az egészről – kivéve Jaguárt, aki értesült az esetről.
– Köszönöm a segítségét, kedves!
– Igazán nincs mit, Polgármester úr! – mosolygott a huszonéves recepciós nővér. – És utólag is boldog születésnapot kívánok Önnek!
– Nagyon köszönöm, kedves! – Jaguár visszamosolygott, és halkan, hogy más meg ne hallja, hozzátette: – Remélem, Rashad doktornő jobban lesz mihamarabb, kérem, semmiképpen ne felejtse el átadni neki ezeket a leleteket!
– Emiatt ne aggódjon, Polgármester úr!
– Akkor, további szép napot, kisasszony!
– Köszönöm, Önnek is!
A polgármester elköszönt, majd elindult a részleg kijáratához. Már épp nyúlt a súlyos vasajtó felé, amikor az kívülről kinyílt, és Hajnal Teodóra lépett be két nagy bevásárlótáskával.
– Tessék csak! – tartotta az ajtót a göndör barna lánynak.
– Köszönöm! – felelt illedelmesen Dóri.
Alig hogy két lépést tett befelé, Jaguár utánaszólt:
– Bocsáss meg egy pillanatra!
Dóri meglepődve nézett vissza rá.
– Igen?
– Csak azt akarom kérdezni, hogy van anyukád? Hallottam, hogy nagyon beteg.
– Nem túl jól sajnos… – felelte. – Nagyon aggódok érte. Holnapután műtik.
– Értem. – bólintott a polgármester. – A legjobbakat kívánom nektek!
– Köszönjük!
Azzal Jaguár megfordult, és viharos sebességgel elhagyta a Herzog Ferenc területét. Pár pillanat múlva a kórház parkolójában volt, és már fel is pattant Pannónia motorjára. Alig volt forgalom, ezért nagy gázt adott, ám a Horthy Miklós útra befordulva mégis hirtelen satufékeznie kellett.
– Hé kölykök, a szüleitek nem tanítottak meg, hogy nézzetek körül a zebrán? – úgy ordított rájuk, mint ahogy a nagyragadozók üvöltve morognak.
A két iskolatáskás kölyök – Somlai Ferike és a kis kövérkés Müller – az ijedtségtől és az adrenalintól lélekszakadva szaladt tovább immár a járdán.

– Hubasszameg! – hadarta lihegve pár száz méterrel odébb a Müller gyerek, teljes nevén ifj. Müller Konrád, ahogy megálltak a kopjafás honfoglalási emlékmű előtt. – Ez majdnem megkarcolt!
– Fuh… – Ferike nagyokat nyelve szedte a levegőt, és gyorsan elő is kapta asztmás inhalálóját. – De már… nincs… messze… – nagyot szippantott. – Palkóék…
– Ülj le egy kicsit, nem kerget a kutyafejű tatár!
Miután kifújták magukat, Müller mondott valami otromba felnőttes viccet, amelyet ugyan nem értettek teljesen, de azért jót nevettek rajta, és így megnyugodtak mind a ketten. Pár perc múlva folytatták útjukat, immár sietősebben, ahogy az esőcseppek elkezdtek szitálni, és átsétálva a játszótéren megérkeztek a Tormay Cécile utcai lakótelephez.
Nyitva volt a panelház bejárati ajtaja, így nem kellett felcsöngetniük, hanem felsétáltak két emeletet, és már ott is voltak a Dömötör-lakás ajtajánál.
Kopogtatásukra Palkó apja nyitott ajtót:
– Csókolom Laci bácsi, meghoztuk Palkónak a leckét, bemehetünk?! – Müller egy szuszra hadarta el mindezt, olyan izgatott volt.
– Csókoljátok ám a nénikéteket, meg persze, majd néhány év múlva a csajokat! – intette meg tréfásan az elvörösödő fiúkat. – Férfiak úgy köszönnek egymásnak, hogy: Jó napot kívánok!
Müller ismét nagy levegőt vett:
– Jó napot kívánunk Laci bácsi, meghoztuk Palkónak a leckét, bemehetünk?!
– Persze! – nevetett a Dömötör apuka. – Kerüljetek beljebb, fiúk!
Odabent Palkó fél szemmel a Pokémont nézve, fél szemmel pedig egy néptáncfajtákról szóló könyvet olvasva az ágyában feküdt. Kis szobája volt, melyet ikertestvérével, Pannival osztott meg – nagy bosszúságára.
– Helló, Palkó! – köszöntötte az elsőként belépő Feri. – Mi történt veled?
– H-h-h-hellósztok! Megfáztam, és f-f-f-fáj a fejem.
– Szimulááááál! – gúnyolódott Müller.
– Nnnn-ne kiabálj már, te b-b-b-barom! – szólt mérgesen Palkó.
– Bocs!
– Amúgy sem ssssz-szimulálok! – tette hozzá. – Lá-lázas vagyok. A do-do-do… A do… A doktor kiírt e-e-e-e, egész hétre!
– Hát, akkor gyógyulj meg mihamarabb! – mondta Ferike.
– Igen, gyógyulj meg! – helyeselt Müller, majd Ferikéhez fordult. – Akkor ketten megyünk vámpírra vadászni?
– Nem! – tiltakozott a Somlai gyerek. – Palkónak is jönnie kell! Ráérünk péntekig, amúgy sem engednének ki minket hétköznap sokáig, így addig haditervet készítünk!
– És mégis miért is érünk rá péntekig?
– J-j-j-jjjaaaa, m-m-m-miért?
– Azért, mert a vámpír, miután eleget táplálkozott, nem jön elő, hanem hetekig is pihen akár.
– Szóval az idő n-n-n-n-nekünk dolgozik!
– Pontosan! – mondta Ferike.
– Ez egy baromság! – hadarta Müller. – Szerintem most találtad ki, Feri! Inkább szólni kéne a rendőröknek, nekünk ez túl veszélyes!
Ferike mérgesen nézte kövérkés barátját:
– Nem, az a baromság, amit te mondasz! Eddig se hitt nekünk egyik felnőtt sem!
– Sz-sz-szerintem igaza van! – szólt Palkó. – Gy-gy-gyerekeknek ez veszélyes!
– Hát jó… – fonta össze a karjait duzzogva Ferike. – Kettő egy ellen, legyen. Itt a házi, Palkó. – nyújtott aztán át pár füzetet – Nem sok, gyorsan le tudod másolni.
– R-r-r-rendben, addig nyu-nyugodtan egyetek, van a k-k-kkonyhában tea és keksz!
Müllernek nem kellett kétszer mondania, egyből ment is ki a szobából fellelkesülten. Ferike azonban bent maradt.
– Én most nem kérek. Megvárom, amíg végzel, és utána… – nagyot sóhajtott. – Mi ketten elmegyünk a rendőrségre!

…

– Tehát… – szólt Maklár Ernő, ahogy leült a számítógép elé. – Kezdheti is, Vojnárovics kisasszony!
– Rövid leszek. – bólintott Tilda. – Idén történt, augusztus vége volt. Rávettem Mercit, hogy jöjjön el velem a Spártába, a nyárbúcsúztató bulira.
– Ketten voltatok? – kérdezte Varjú Roland.
– Ketten, igen. Szóval elmentünk, koktéloztunk, jól éreztük magunkat, ilyesmi. Aztán belevetettük magunkat a táncba, eleinte együtt, de aztán szétváltunk: én is pár sráccal, meg ő is. Még jó pár számot végigtáncoltam, aztán amikor jött valami bénább hiphop hülyeség, visszamentem előbb a pulthoz még két koktélért, majd őt kerestem. De nem találtam sehol.
– Kik voltak azok a srácok? – most az egyszer az apjához hasonlóan nagydarab Jeszenák Aranka kérdezett, aki ott állt az ajtónál keresztbefont karral.
– Fogalmam sincs, valószínűleg nem idevalósiak. Szóval kerestem, de hiába. Megkérdeztem az egyik srácot, akivel táncolt, valami Kornél, az csak a vállát vonogatta. Mivel bent nem volt, a kinti részhez mentem, és akkor megláttam őt… Riczingerrel beszélt egy félreesőbb részen, egy tujabokor melletti padnál.
– Riczinger Dániellel? – ismét Varjú Roland folytatta a kérdezősködést.
– Vele, igen. Úgy meglepődtem, hogy ugyan mi dolga lehet azzal a szemétládával, hogy földbe gyökerezett a lábam, és nem is mentem oda egyből.
– Hallottad, mit beszélnek?
– Azt sajnos nem! Félrehúzódva vártam egy kicsit. Mercédesz kétségbeesett tekintettel mondott valamit, de sajnos nem hallottam a zajtól, hogy mit. Aztán mire elindultam feléjük, befejezték a beszélgetést. Riczinger felszívódott, Merci pedig csak a földet bámulta, és megtörten… igen, ez a jó szó, megtörten állt ott.
– Elmondta, miről volt szó?
– Sajnos nem. Rákérdeztem, de akkor erőltetett mosolyt varázsolt az arcára, és gyorsan el is terelte a szót. Kivette a kezemből a neki szánt koktélt, koccintottunk, és a vizsgáiról és fellépéseiről kezdett beszélni. Később pedig, szánom-bánom, de nem hoztam szóba ezt az esetet.
– Hogy érted, hogy később? Azon az estén?
– Igen. Illetve nem egészen, msn-en beszélgettünk többször is az ősz folyamán, de ott nem került szóba a dolog, élőben pedig… Azóta csak egyszer találkoztunk Abiéknál hármasban, még múlt szerdán.
– Tehát október 30-án.
– Igen. Akkor láttam utoljára. Ugyanis Helga idén is cseszett hazajönni – tette hozzá dühösen. –, így nekem kellett apunak segíteni minden temetőt végigjárni. De visszatérve, látszott Mercin, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, és azt hiszem, így utólag belegondolva, hogy félt valamitől. Azt is mondta, mert azért rákérdeztünk ám, hogy majd később mondaná el, mi a gondja, úgyis itt lesz vasárnapig. Szerintem Riczingertől félt.
– Értem.
– Nos, ennyi. Roland… Illetve, Varjú felügyelő, én biztos vagyok benne, hogy az a rohadék nyírta ki!
Varjú Roland nem válaszolt semmit egyelőre.
Abigélhez fordult, aki át is vette a szót:

– Nos, Tildához hasonlóan én is láttam Mercédeszen a múlt szerdán, hogy nem egészen önmaga. Valóban említette nekünk, hogy valamit el szeretne majd mondani. Érezni lehetett a hangján, hogy rettenetesen fél valamitől, vagy valakitől.
– Te is úgy gondolod, hogy Riczingertől?
– Talán tőle is, de… Nem tudom. Azt hiszem Tilda, fáj, de ki kell mondanom – fordult barátnőjéhez –, hogy mind a ketten hibáztunk!
A Vojnárovics-lány szomorúan sóhajtott, majd Abigél így folytatta:
– Makacsul rá kellett volna kérdeznünk újra, meg újra, amíg el nem mondja, mi bántja. De most már késő. Nem voltunk akkor elég figyelmesek, no persze ki gondolta volna, hogy ez fog történni…
Most ő is nagyot sóhajtott.
– Én is akkor láttam utoljára. – folytatta aztán. – Mint tudjátok, megígértem apáméknak, hogy elutazom Egerbe a hétvégére a dédipapához, aki szegény magára maradt, vigasztalni és segíteni neki meg az ottani rokonok sírjait rendbe rakni, satöbbi. Aztán azon az éjjelen, Halottak Napja éjjelén nem tudtam aludni, és akkor…
– Egy pillanat, Mercédesznek mi volt a programja a múlt hétre?
– Csak annyit mondott, hogy ő is találkozik még pár emberrel, de nem kérdeztük, kikkel, gondoltuk, a volt osztálytársaival meg a rokonaival. Ja igen, meg a templomba is elment, mert az utóbbi időben kissé megint vallásosabb lett. De egyébként egyedül volt, mert ugyebár Jenő bácsiék elutaztak Kaposvárra.
– Igen.
– Nem is gondoltuk, hogy bármi baja eshet.
– Erre senki sem gondolt, azt hiszem. – mondta megrendülten Varjú Roland. – Szóval, ott tartottunk, hogy nem tudtál aludni szombaton.
– Valóban, nem tudtam…
Elakadt a hangja.
– Mi történt akkor, Abigél? – kérdezte Varjú Roland.
Abigél ránézett Tildára, és azt mondta neki:
– Jobb lenne, ha kimennél most innen.
– De…
– Kérlek!
Varjú bólintott.
– Aranka, kísérd ki Vojnárovics kisasszonyt!
Miután a két nő távozott, Abigél borzongva folytatta:
– Nos, én akkor ott voltam vele, azon az éjjelen. Igen, ott voltam Mercivel, túl a tér és idő… korlátjain. Éreztem a fájdalmát, ahogy ütlegeli valaki. A kezeim ki voltak kötözve két oszlophoz vagy cölöphöz… Mármint Merci kezei… Térdre rogyott.
– Megkorbácsolták?
– Nem. Azt hiszem, bottal vagy műanyagcsővel…
Kellett egy kis szünet, míg Abigél folytatni tudta, mert elkezdett zokogni.
– Később is folytathatjuk a jegyzőkönyvet. – mondta Varjú.
– Nem, felügyelő! Még friss az emlék, vagy nem is tudom, minek nevezzem…
– Hol volt ez, Abigél? Mit láttál?
– Nem tudom, hol volt, csak annyit, hogy valami zárt térben. Sötét volt, és olyan fajta hideg, penészes levegő, mint az alagsorokban.
– Biztos, hogy nem álom volt?
– Biztos!
– Szóval semmit nem láttál?
– Semmit, mert semmi fény nem volt ott. Merci könyörgött, de az a valaki, aki ütlegelte, nem kegyelmezett, hiába sírt. Aztán… Úristen, még élt…! Megfogta a jobb kezét, az ujjait leszorította a… gyűrűsujja kivételével…

Abigél felemelte jobb kezét, ránézett ujjaira, ordított, majd öklendezni kezdett, és elszédülve majdnem lefordult a székről, de a felügyelő még időben elkapta.– Jól… jól vagyok…
– Semmi gond, Abigél, majd folytatjuk!
– Nem, még… még van valami… – nyögte. – Látok… egy koporsót…! Édes istenem!!! Az az ujjam, az u…!!!
Bal tenyerét a szája felé húzta, de nem bírta tovább visszatartani az öklendezést, és odaokádott a padlóra.
Ekkor Maklár Ernő is felpattant a gép mellől, és ott termett mellette. Pár másodpercre rá csörgött Varjú telefonja.
– A francba, hogy ez a vacak is most csörög!!!
Jeszenák Aranka benyitott időközben. A felügyelő jelzett neki, hogy vegye át a helyét, ő pedig odébb lépett, és megnézte, ki keresi:
– Persze, hogy pont most kell hívnia öreganyámnak! – felvette. – Halló, mama, majd visszahívlak késő… Hogy mi? Tessék? Tessék???
Míg odébb vonult, két beosztottja már kifele támogatta Somlai Abigélt.
– De minek olvastad el, ha nekem címezték?! Nem, nem azért üvöltözök! Szóval, miért nyitottad fel?
A felügyelő kínjában felnevetett.
– Te jó ég, mama! Most már mindegy, mi volt ráírva? Mi?? Hangosabban!
Idegesen zsebében kotorászott közben, hogy elővegyen egy cigarettát.
– Igen, itt vagyok, de mindjárt leteszlek… Illetve, várj! Csak a cetli volt? Igen? Biztos? Teljesen biztos? Akkor jó, tedd oda a nappali asztalára, a borítékba vissza! Majd megnézem én is, igen, viszhall!

Meggyújtotta a cigit, és idegesen, káromkodva majdnem a földhöz vágta a telefont. Mikor lenyugodott kissé, Maklár Ernő felmosóval felvértezve, félve bekukucskált:
– Minden rendben?
– Úgy néz ki, hogy minden rendben? Szerinted minden rendben, Ernő? A kurva istenit!
– Elnézést! – szabadkozott Ernő. – Nem úgy értettem.
– Tudom, baszki!
– De hát mégis, mi történt?
– Az történt, Ernő, hogy kaptam egy újabb levelet. Feladó nuku! Öreganyám pedig kibontotta és elolvasta. Na, mit tippelsz?
Maklár Ernő nagyot nyelt.
– Ugye, ugye nem volt benne…?
– Nem, hála a jó égnek! Csak egy újabb cetli.
– Elnézést, felügyelő úr, de miért nyitotta ki Magdi néni a levelet?
– Nos, Ernő… – fújt ki egy nagyobb adag füstöt Varjú Roland. – Ez annyira böszme, hülye indok, hogy inkább most el se mondanám. A lényeg viszont az, hogy aki a levelet írta, találkozni akar velem.
– Mikor, és hol?
Nem válaszolt egyből, hanem elnyomta a cigarettát, majd az oldalához nyúlt, és kezébe vette pisztolyát.
Tele volt a tár, teljesen feltöltve munícióval.
Apjára gondolt, miközben a stukkert nézte néhány másodpercig.
Ernő, aki azt hitte, már nem is kap választ, nekiállt közben feltakarítani a hányást, de aztán Varjú Roland, aki közben készült kitölteni egy újabb deci konyakot, elszánt arccal így szólt:
– Ma éjjel tizenegykor. A Romkápolnánál.

Korábbi részletek: http://ujnautilus.info/28752-2

II. Boszorkányok órája (Rigókő)

„Kaleb… Kaleb…”
– Mit mond? –
– Kaleb a macskája.
Hoffer doktor és Abigél suttogtak valahol.
– Vagy úgy! Biztos aggódik érte.
Félálomban voltam. A félhomályban megpillantottam egy faliórát egy biedermeier csendélet mellett. Nemsokára éjfél.
– Tényleg itt akar maradni, Somlai kisasszony? Ma éjjel ügyeletes vagyok úgyis.
Ezek szerint Mártonházán vagyunk.
– Igen, doktor úr!
– Hát, rendben.
Azzal visszazuhantam az álomtalan pihenésbe. Szerencsére nem nyiffantam ki. Én hülye, pedig az epilepszia nem játék! Röstellem, de mint később megtudtam, miattam csúszott egy napot Abigél és Tilda tanúvallomásának lejegyzése.

Hoffer Nándor tovább folytatta éjszakai körútját, bekukucskálva minden kórterembe. A páciensek úgy aludtak, mint a tej.
Mély csönd uralkodott a Mártonházai Pszichiátriai és Neurológiai Intézet zöld folyosóin, melyet csak olykor tört meg egy–egy égve hagyott neoncső zizegése.
Legalábbis egy darabig.
Először műanyagzacskó zörgését hallotta, így hát mielőtt a zárt részlegre avagy zárt osztályra indult volna, még bement a konyhába. A rövid barna hajú, kövér éjszakás nővér épp akkor bontotta ki az instant nescafét.
– Jutka! – suttogta Hoffer doktor, miközben vastag, kerek szemüvegét bal, jobb kezével pedig válláig érő márványfehér haját igazította. – Nekem is készítene egyet? Mindjárt jövök!
– Rendben, Főorvos úr!
Azzal a Főorvos úr kiviharzott, és már el is indult célja felé. A zárt osztályt vastag, helyenként kopott, ólomszürke színű fémes ajtó választotta el az intézet többi részétől.
Hoffer nem hordott orvosi köpenyt, hanem kockás világoszöld–fehér inget és farmert viselt. Nadrágja zsebeibe nyúlt először, azok tele voltak mindenféle cetlivel, meg a telefonja, vászonzsebkendője, aprópénz… A kulcs sehol. Aztán eszébe jutott, hát persze, az ingzseb!
A kattanás hangosan visszhangzott az ólomszínű ajtó zárjáról, és a tájképekkel és kisállatos fotókkal díszített sötétzöld, helyenként hiányos vakolatú falakról.
– Ki kéne már cserélni ezt a nyamvadt rozsdás vackot.
A zárt osztályon jelenleg két páciens volt, így az öt szobából három használaton kívül volt. Miután az ügyeletes ápolóhoz beköszönt, Pepihez ment be. Ő most sem aludt, hanem az ágyán ült, és szenvtelenül nézve kifele szobája rácsos ablakán keresztül, szokás szerint halk, monoton hangon zagyvaságokat halandzsázott.
– Pepi, most már aludjon, éjfél közeleg!
Pepi engedelmesen elhallgatott, és nagyot nyújtózva elfeküdt az ágyon.
Ismét csönd volt.
Legalábbis egy darabig.
Most másodszor tompa puffanást hallott.
Azonnal kirohant a folyosóra. A másik ajtó nyitva, előtte a padlón valami gemkapocs. A zárt részlegen ügyeletes fiatal, fekete hajú ápoló pedig vérző fejjel tápászkodott fel.
– Róbert! – szólt hozzá a doki.
– Doktor úr… én nem értem…
– A francba, megint megpróbál megszökni! – szitkozódott Hoffer doki. – Maga maradjon itt, mindjárt szerzünk segítséget!
Talpak surranása, majd újabb tompa puffanás, Jutka nővér fojtott nyüszítése.
De az ólomszürke ajtót valamiért mégsem volt könnyű elsőre elmozdítani. Pár másodperc hiábavaló próbálkozás után vette észre az ajtó innenső sarkához tett, ékként funkcionáló műanyagvázát.
Jutka épp tápászkodott felfele a konyhában, mire odaért.
– Jól van, Jutka?
– Kutyabajom, de a kulcsok…
A betegek tovább aludtak, mint a tej, és mivel Abigél is elszundikált, senki nem hallotta a doktoron, valamint a két ápolón, Róberten és Jutkán kívül, mi történt.
Hoffer lélekszakadva rohant a bejárat felé, amit akkor már belülről kinyitott a szökevény, és nagy sietségében nyitva is hagyta, így a kissé feltámadó szél mozgatta ide–oda. Kiérve Hoffer meglátta, hogy a szökevény épp mászik ki a kapu melletti kerítésen. Megpróbált utána lódulni nagy lendülettel, de már késő volt.
Odakint sötét és hideg, olyan sötétség, hogy semmit nem lehetett látni.
Mártonházán, ezen a szellemfalun ugyanis már csak egy–két ház volt lakott, ahol nagyon idős emberek éltek, a többi épület rég lepusztult és visszahódította a természet. Busz is csak naponta kétszer fordult erre Rigókő felől és felé, kora reggel és késő este. A Mártonháza név tehát szinonimája lett évtizedek óta a városban mind a szanatóriumnak, mind az őrületnek és a tébolynak.
Nem csoda, hogy a szökevény könnyedén felszívódott a sötétségben.
Hoffer Nándor visszaszaladt a klasszicista épületbe, és azonnal értesítette a rendőrséget.

…

Kattanás. Villanás. Újabb kattanás.
Ez már vagy a negyvenedik fénykép, elég lesz.
Kávéskanál zörgése.

Kattanás. Diktafon bekapcsol.
Felvétel indul.

Kétezerkettő, november harmadika vasárnap, huszonhárom óra ötven perc, Rigókő, Herzog Ferenc Kórház. A boncolást végzi Dr. Rashad Fatima. A boncolás oka: az elhunyt minden kétséget kizáróan gyilkosság áldozata lett.
Az áldozat neve Horváth Mercédesz, huszonegy éves, középmagas, karcsú fiatal nő. Kórisme alapján allergiája, szervi baja, pszichés zavara, és más komolyabb betegsége nincsen és nem volt, leszámítva egy gyermekkori szívritmuszavart, mely azonban nem szorult műtétre, mert a pubertáskor magától elmúlt.
Az áldozat meztelen holttestére a Csizmagyári tóban bukkant rá egy helyi horgász ma reggel hat óra tájt, és azonnal értesítette a rendőrséget, akik kihívtak, hogy a helyszínelés keretében szemrevételezzem a holttestet. Már akkor láttam, hogy az áldozat halálát nem vízbefúlás okozta. Csupán néhány órával azt megelőzően, hogy a horgász rátalált, dobhatták a tóba, mert a test alig puffadt fel.
Az áldozat nyakát valamilyen éles tárggyal elvágták, és apró törmelékkavicsokat fedeztem fel zúzódásokkal és véraláfutásokkal teli bőrébe mélyedve, melyből az a következtetés vonható le, hogy ököllel vagy talán valamilyen ütleggel, kavicsos talajon fizikailag súlyosan bántalmazták. Ezen kívül döbbenten láttam, hogy a jobb gyűrűsujját is precízen eltávolították valamilyen vágóeszközzel.
(Szünet)
95%–os biztonsággal úgy becsülöm, hogy Horváth Mercédesz legalább két vagy három napja halott. Halálát tehát biztosan nem fulladás okozta, az elkövető a halál beállta után dobta a tóba.

Kattanás.
Nagy sóhajtás. Éjfél múlt, az idő most rohan.
Újabb kattanás.

Elsőként, mielőtt a tényleges boncolásba belekezdek, az áldozat nemi szervét fogom megvizsgálni.
(Szünet)
A szűzhártya már nincs meg…
(Hosszabb szünet)
…Mindazonáltal, mivel a clitoris, labia majora, labia minora stb., egy szóval a vulva, a test többi részéhez képest meglepően ép, továbbá más sérülések és erőszakos közösülésre utaló nyomok nincsenek a test ezen részén; valamint  UV–lámpával sem fedeztem fel száradt spermium nyomát, ezért kijelenthetem, hogy az áldozat jóval a gyilkosság előtt veszítette el szüzességét, és a tettes rajta nemi erőszakot nem követett el.
(Hosszabb szünet)
Most megkezdem a tényleges boncolást. Az alsó hasfalnál kezdem. Várjunk csak, itt feljebb, a szív tájékán van valami tűvékony, alig látható…

Zörgés.
Nyikorgás.

Kattanás.

Újabb zörgés.

– Ki van itt?
Semmi válasz.
– Van itt valaki?
Továbbra is semmi válasz.
Az óramutató már jóval túl az éjfélen.

– KI VAN ITT?
Újabb tompa puffanás.
Majd csönd.

…

Telefoncsörgés.
– Halló!? Nem, Varjú Roland nincs itt.
Ásítás.
– Gondolom, otthon alszik. Hogy mi??? Azonnal!
Kagyló le.
– Mi történt?
– Aranka, vedd a kabátod! Gyorsan, majd útközben elmondom!

Újabb telefoncsörgés néhány perc múlva.
– Halló!? Autólopás, azt mondja? Egy stoppos? Te jó ég! Miért állt meg egyáltalán ilyenkor egy stopposnak, éjfél után? Áh, értem. Igaza van, bajban is lehetett volna éppenséggel… Még egyszer, merrefelé? Úristen! Mondja az adatokat! Hát a típust, rendszámot, meg hogy merre hajtott el! Mondja már jó ember, az Isten szerelmére!! Köszönöm!!
Kagyló újra le.
– Aranka, te vezetsz, én hívom közben a nyomozót!

Utolsó telefoncsörgés további néhány perc múlva.
De ekkor épp senki nincs a kapitányságon.

…

„Különös, hogy ilyetén, a magyar népi hiedelemvilágtól, és egyáltalán a nyugati, európai keresztény gondolkodástól idegen elemek megjelentek Somlai Anna utolsó szó jogán mondott beszédében. Lehetséges volna, hogy a cigányság hozta magával keletről a…”
– Ez így nem jó, át kell fogalmazni. Legyen akkor előbb a lábjegyzet.
„Hangsúlyozzuk, hogy keresztény gondolkodástól idegen, mert bizonyos ógörög szerzők, mint például Püthagórász, Szókratész, vagy Szókratész tanítványa, Platón, komolyan hittek a lélekvándorlásban, lásd (itt és itt).”

Vojnárovics Tilda nagyot ásított, majd úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Nem tudott tovább haladni, túl sok volt a sokk és a feszültség mára.
Illetve akkor már nem mára, hisz elmúlt éjfél pár perccel.
Kikapcsolta a számítógépet, levette szemüvegét, majd nekiállt átöltözni. Az egyik kedvenc lovas pizsamáját vette magára, ám mielőtt lekattintotta volna az éjszakai lámpát, kinézett szobája ablakából. Ez az emeleti szobai ablak az oldalsó udvarra nézett, az istálló felé, mely egy vénséges, akkor épp kopaszodó tölgyfa mellett állt. A fa egyik erős ágáról még mindig ott lógott már kissé elhagyatottan – kivéve, amikor Berci macska ott lustálkodott – az öreg hinta, melyet az apja saját kezűleg készített még eredetileg Helgának, amikor ő, Tilda még a világon sem volt.

Elmerengett…
Évekkel ezelőtt történt, Szent Iván éjjelén.
Akkor, azon a nyári éjszakán a szép tiszta égbolton fénylő csillagok ragyogták be a dombokkal körülvett völgyet, közepén a Telki heggyel, hol Rigókő és a környező települések elterülnek. Kellemes meleg szellő fújt az évnek e legrövidebb éjjelén, és ők, a három legjobb barátnő, ott álltak a tölgyfa és az istálló között: Abigél és ő már tizennyolc évesek voltak, de mivel Abi, aki a legproblémásabb volt, megbukott matekból és évet ismételt, csak ő volt hármójuk közül végzős diák a Csáth Géza gimiben. A harmadik pedig, Merci, mindkettejüknél fiatalabb, még csak elsős. Különös, mennyire más jellemeket hozott össze a sors: ő éltanuló, gazdag, sportos és népszerű lány; Abigél különc, kívülálló, lázadó, hófehér arca akkor tele piercinggel, haja fiúsan rövidre nyírva; Mercédesz pedig csendes, álmodozó és elvont művészlélek.
Az egész Abigél ötlete volt.
Ő belement, és a két idősebb barátnőjét mindenben utánozni akaró, naiv, túlságosan is naiv kis Mercit sem kellett sokáig győzködni – főleg, mivel mind a hárman nagyon odavoltak Az eastwicki boszorkányokért.
Megvárták az éjfélt, Abi elővette a kést, majd mindhárman kinyújtották jobb karjukat, és kitartották tenyerüket. Abigél először a saját, majd sorban az ő, és végül Mercédesz tenyerén ejtett vágást. Azután sorra kezet fogtak, mielőtt a tenyéren ejtett vágott sebeiket kezelték volna.
Barátnők, mindörökké…

Tilda elsírta magát, lekapcsolta a villanyt, és gyorsan az ágyba ugrott. Akkor nyugodott meg kissé, amikor megérezte egy szőrgombóc érintését a lábánál.
Berci macska dorombolása kísérte őt álomtalan éjszakájába.

(Pihenését később egyébiránt kora reggel a telefonja csörgése szakította félbe. Apja újabb sms üzenetet küldött:
„Csak késő este érkezem haza, Tildám. Lesz egy vendégünk is. Nemsokára hívlak. Puszi: Apu”)

…

Hoffer Nándor lerakta a telefont, majd ellenőrizte, hogy a zárt osztály ajtaja jól be van–e csukva, és persze Róbert állapotát, aki időközben ellátta vérző fejét. Szerencsére neki se esett komolyabb sérülése, így maradt vigyázni a zárt részlegen: még csak az hiányozna, ha Pepi is megszökne valahogy.
Bár ő már aligha veszélyes bárkire, hiszen lassan a kilencvenhez közelít, inkább magában tehet kárt – no meg a frászt hozhatná bárkire üveges tekintetével, miközben halandzsázik.
Somlai Abigél szemei eközben mintegy varázsütésre nyíltak ki.
Ránézett az órára: éjfél múlt ekkor pár perccel.
Elégedetten nyugtázta, hogy én aludtam, mint a bunda. Félretette a kezében levő könyvet, majd lábujjhegyen kiosont a kórteremből, és izgatottan Hoffer doktort kereste.
Szerencsére nem kellett sokáig kutakodnia.
– Doktor úr!
– Somlai kisasszony, maga ébren volt?
– Nem doktor, most ébredtem fel!
– Nos, nagy baj van!
– Tudom!
Hoffer Nándor elképedve nézte a hófehér bőrű, fekete hajú lányt.
– De hiszen azt mondta…
– Figyeljen rám, doki! – szólt határozottan Abigél. – Arra ébredtem, hogy egy nő segítségért kiált! Tudom is, hogy kicsoda!
– Álmodta, sem Jutka, sem…
– Nem álmodtam! – erősködött a lány. – Kérem, értse már meg, mit akarok!
Hoffer még mindig értetlenül nézte, de aztán Abigél szemeiben látott valamit.
– Jézusom… Jutka, a kocsikulcsot! Maga pedig hívja a rendőrséget, Somlai kisasszony!

…

Varjú Roland szemére nem jött álom, ezért amilyen halkan csak tehette, felöltözött, és elindult ki a terasz felé. Fel akarta kattintani még az előszobában a kinti lámpa kapcsolóját, hogy némi fény legyen az éjszaka teljes sötétségében, de nem gyúlt fény. Csak az ódivatú barna és fekete színű lábbelikkel teli piros cipősszekrény tetején levő digitális óra piros jelzője világított: 23:58
– A rohadt életbe, elfelejtettem a villanykörtét! – morgott magában.
Elővette zseblámpáját, így annak halovány fényénél ki tudta nyitni a bejárati ajtót, hiszen már szürkületben sem látott éppenséggel túl jól.
Kint a teraszon borzongva fejébe húzta csuklyáját, és miközben rágyújtott egy cigarettára, az égboltot nézte: bár csodák csodájára alig voltak felhők ezen a késő őszi éjszakán, de mivel éppen újhold volt, az ember a saját orráig sem látott el, ő pedig nem éppen kiváló látásával még addig sem: azonban Varjú Rolandnak volt valami titokzatos érzéke, tán harmadik szeme, így, hogyha esetleg valami merénylő húzódott volna meg a ház sarkánál, azt ösztönei megsúgták volna neki. Bár akkor pont nem volt ott senki, volt már rá példa, hogy ez a különös képessége mentette meg az életét.

Fel–alá sétálgatott a teraszon, miközben nagy slukkokat nyelt a cigiből. Gondolkodni próbált, de akkor csak zavaros gondolatok futkároztak ide–oda agyában. Bár magának sem vallotta volna be, de Horváth Mercédesz halála mélyen megrázta. Noha a külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy Varjú Rolandot, ezt a megrögzött agglegényt a nők mintha hidegen hagynák, és csak a munkájának élne, én tudtam, hogy nem ez az igazság.
Még évekkel ezelőtt Varjú egy darabig diszkréten udvarolt Mercinek. Hihetetlen, hogy Rigókő, mely majdnem tízezres lakosságszáma ellenére olyan volt, mint egy nagy falu, szóval, hogy a város lakói mit sem tudtak az egészről.
Viszonyuk nem tartott sokáig, talán mert ők két külön világ voltak, talán mert Bécs, ahová Merci felvételt nyert, túl távol volt Rigókőtől. Ki tudja?
,,Ne félj, mikor leszáll az éj, és eljő a boszorkányok órája; mert soha nem halunk meg, és a hosszú éjszaka után felragyog majd az arany hajnal, és én itt leszek.”
Most, hogy senki nem látta, egy könnycsepp gördült le arcán.

Még nem szívta el egészen a dekket, amikor hallotta, hogy csörög Nokia 3310–ese.
A hamutálként funkcionáló, vízzel teli dunsztos üvegbe dobta a csikket, és gyorsan felvette a hangosan csörgő készüléket, nehogy nagymamája esetleg felébredjen.
– Hallgatom, Szabó!
Szabó Marci elhadarta már a rendőrautóban ülve, mi történt. Varjú nem kérdezett semmit, hanem berohant fegyveréért és a kocsikulcsért, és rövidesen úton is volt a sötétkék Dusterrel.

…

Tamás atya sem tudott aludni azon az éjjelen, csak forgolódott.
Már elmondta a lefekvés előtti imát, de annyira forogtak agytekervényei, hogy csak meredten bámulta a szobája falán hol a feszületet, hol Szűz Máriát a gyermek Jézussal, hol pedig az immár felnőtt Jézust és Szent Lázárt, ahogy utóbbi kilép a barlangsírból, még halotti gyolcsokba csavarva, a zsidók csodálkozó tömege láttára.
A fiatal atya egyre azon gondolkozott, mit tehetne: Horváth Mercédesz gyilkosa szabadlábon, őt viszont az esküje köti…
Ráadásul, spekulált tovább, bár Varjú Roland csakugyan brilliáns nyomozó hírében áll, és a városban azt pletykálják, hogy az a krimiszerző barátja, Báthori is segít neki, mégis komoly kétségei vannak afelől, hogyha nem adja tudtukra azt, amit szegény Mercédesz elmondott neki az október 30–i esti mise előtti szentgyónásán, amikor utoljára látta, valaha is elkapják a tettest.

Felkelt az ágyából, és felkattintotta az éjjeli lámpát. Ránézett a faliórára: éjfél múlt.
Megborzongott.
Eszébe jutott, hogy a babona szerint – noha neki, mint az Úr szolgájának, nem szabad adnia babonákra – éjfél és egy óra közt a legéberebb a Gonosz. A Gonosz, aki mindenütt ott van, de Rigókőn különösen tanyát vert.
Ugyanakkor, nem csak a sötétség erői voltak a szokásosnál is éberebbek és aktívabbak ilyenkor, hanem az Anyaszentegyház szellemi védelmezői is: azok a néma szerzetesek, akik a Telki hegy túlsó felén laktak, önként vállalt remeteségben, és alighanem már készülődtek az ekkor esedékes zsolozsmára.
Már ha egyáltalán ott éltek még a kolostorban, és nem csak kísérteteik jártak ott. A nap folyamán ugyanis, amikor megkísérelt bejutni hozzájuk, hiába döngetett a nagy, gótikus, érces kapun, választ nem kapott, csak a csípős hideg szél fújt be reverendája alá. Pedig úgy hallotta régebben, hogy legalább még hárman vagy négyen lehetnek a barátok.
Persze, az is lehet, hogy akkor éppen pihenőt vagy szilenciumot tartottak.
Ott, a Boszorkányerdő szélén, a Telki hegy szőlőtermelésre alkalmatlan, sziklásabbik oldalán, Rigókő várának álmatag romjai alatt terült el az egész történelmi Magyarország egyetlen megmaradt karthauzi kolostora.
,,A kolostor itt áll a középkor óta, amióta megépítették – jutottak eszébe a Szentjóbra áthelyezett Alfonz atya szavai. –, a sziklás kapaszkodók és az erdő ősöreg fái által rejtve, benőtt ösvények közt. Megmaradt II. József kalapos király és jóval később a kommunista állampárt egyházpolitikai lépései ellenére is. Századok múltak, háborúk dúltak, forradalmak jöttek és nemzedékek mentek, még az Egyházban is változások történtek a múlt század derekán, de a kolostor: nem változott semmit.”
Lekapcsolta újból az éjjeli lámpát, és megpróbált elaludni.
Ismét Mercédesz jutott eszébe.

Négy évvel ezelőtt történt…
Pár hónappal azután, hogy frissen végezve a papi szemináriumban Rigókőre került, az öreg Alfonz atya helyére, huszonévei elején, a Prohászka Ottokár Művelődési Központban látta először Horváth Mercédeszt, aki a helyi Sárgarigó Néptánccsoport műsora után egy vonósnégyes tagjaként lépett fel. Vivaldi Négy évszakából a Telet játszották, mivel hogy adventi műsor volt, két másik lánnyal, a két hegedűssel, és egy brácsás, félcigány forma fiúval.
Illetve, dehogy! Eszébe jutott (immár félálomban) egy emlékkép, melyet tudatalattijába kívánt száműzni és elfojtani.
Nem sokkal előtte, amikor a Csáth Géza Gimnáziumba sietett bérmálkozásra felkészítő hittant tartani a végzősöknek kora délután, valami miatt nem a fő–, hanem a hátsó kaput vette igénybe. Mivel az iskola épületének hátsó ajtaja felújítás miatt zárva volt, oldalt, a tesifolyosóra nyíló ajtón ment be.
A lányöltöző ajtaja résnyire nyitva maradt, és ő önkéntelenül is odakapta a fejét. Mercédesz végzett utoljára az aznap utolsó 7. tanórára eső testnevelés utáni zuhanyzással. Egy pillanatig megdermedt, ahogy az akkor 11. évfolyamos lány – törölközőbe csavart haját leszámítva – oldalvást állva neki, teljesen meztelenül épp a bugyiját húzta fel…

…Kinyitotta szemét, fordult egyet, és már ott is volt, az ágya mellett. A törölközőből kiszabadította még mindig csuromvizes haját, és egy pillanat múlva már mászott a fiatal pap fölé.
„De hiszen… te meghaltál a tóban!”
„Csak fürödtem egyet benne. Hát nem látod, hogy a hajam még nem száradt meg?”
„Nem, ez nem lehet…”
„Csitt!”
A lány jobb kezének ujjával az atya ajkához ért, másik kezét pedig egyre lejjebb csúsztatva kényeztette.
Tamás atya remegett a rémület és izgalom különös egyvelegétől, ahogy a lány a mellkasától indulva végighúzta ujját; és ahogy húzta, húzta öle felé, a vágy kígyója tekergett végig gerinccsigolyáin, lefelé, hol nagyra nőtt, aztán…
Aztán pár perc múlva csöpögni kezdett a meleg vér, a lány nyakából, a tenyeréből, onnan lentről, nagy cseppekben, rá az ő hasára…
„HULLAGYALÁZÓ!!!”
Egy démon üvöltött rá, majd felnevetett, hogy beleremegett a falon a feszület is; torz viaszszín arca, fekete szemeivel és tűhegyes fogsorával, Mercédesz arcának helyén.

Tamás atya valósággal felugrott, amikor magához tért lidérces álmából, és gyorsan a fürdőszobába szaladt. Bedobta ruháit a szennyesbe, és azzal a mozdulattal már a zuhanyrózsa alatt is volt. Ahogy a hideg víz végigcsorgott testén, elvegyülve könnyeivel, már ott a tisztálkodás közben elkeseredetten, félhangosan fohászkodott irgalomért.
Mikor visszatért szobájába, és tiszta ruhát vett magára, folytatta tovább néhány percig a fohászkodást sírva, immáron az ágya mellett térdelve. Végül aztán nagy nehezen megnyugodott. A Gonosz csatát nyert, a halálos bűn sebét ejtve rajta, de most visszavonult, legalábbis egy időre…
Elimádkozott sietve egy tized rózsafüzért, majd, midőn végzett vele hajnali egy óra előtt pár perccel, elővett remegő kézzel egy papirost, és elkezdett egy levelet fogalmazni az éjjeli lámpa halovány fényénél.

…

Az alig pislákoló félhomályban, ahogy a doktornő magához tért, bal szeme sarkánál egy sötét alakot látott fel–alá sétálgatni.
Gerincénél hideg, fémes érintés, felette a hullaház szellőzőrendszerének hűtőrácsa a méregzöld plafonon, lábfeje és karjai is valami vászonnal kikötözve. És fázott.
– Mit… akar…? – nyögte.
– Á, hát magadhoz tértél, Fatima!
Az alak, egy szúrós szemű, zsíros sötétbarna hajú, kissé kövér fickó fölé hajolt, és egy bonckést szorított a torkához.
– Ha sikítani vagy kiabálni merészelsz, kivéreztetlek, mint egy vágásra érett tyúkot, megértetted csibém?
Rashad doktornő megkísérelte jelezni bólintással, hogy megértette, de rettenetesen sajgott a tarkója.
– Ki maga? – suttogva tette fel a kérdést.
Megborzongott. Nem csak a hidegtől, de a félelemtől is. Mert noha igyekezett leplezni, de a halálfélelemtől borzongott minden idegszála, a haláltól, mely minden egyes nap ott volt vele. A hidegtől pedig azért, mert az őrült megfosztotta minden ruhájától, egyedül az ankh fémes érintését érezte nyakcsigolyájánál.
– Az nem érdekes. – mondta az őrült, aki ezután egy hosszabb monológba kezdett, végig a doktornő szemeibe nézve zavaros tekintetével. – Legyen elég annyi, hogy már régóta szeretlek és gyűlöllek. Lángolón beléd szerettem, amikor megláttalak azon a patológia bevezető előadáson, bár nem ismertelek! Azt hiszem, a testedbe szerettem bele, csibém… – megnyalta a szája szélét. – De aztán meggyűlöltelek, amikor a gólyabálon, bár te ezek szerint nem emlékszel rám, mert ott a többi részeg tyúkkal vihorásztatok már, nem kevés pezsgőt ittatok, és megalázóan elküldtél a hülye barátnőiddel együtt! Kurvák vagytok, kurvák vagytok mind, és én mindannyiótoknak el fogom vágni a torkát, a világ összes kurváját ki fogom nyírni, és most veled kezdem, csibém!
Rashad doktornő nagyot nyelt, és elkezdett szipogni.
– Te ölted meg Horváth Mercédeszt?
Ahogy ezt megkérdezte, oldalra fordította a fejét, mert nem bírta nézni az őrültnek a tekintetét. Meglátta a mellette levő vizsgálóasztalon a csellistalány holttestét.
– Ne szakíts félbe, csibém! – vicsorgott rá az őrült, miközben a hajánál fogva visszarántotta, hogy őt nézze. – Amúgy nem tudom, kiről beszélsz, de ha ő is egy kurva, szívesen elvágom a torkát. Ja, hogy ez itt? Nem, nem ismerem! De látom, valaki más már megtette helyettem, amit meg kell tenni! De hol is tartottam? Ja igen, megvan, szóval a kurváknál, hát persze. Azért kezdem veled, mert rengetegszer fantáziáltam arról, hogy egy ilyen kreol kurvát megdugok, mielőtt elvágom a torkát…
Fatima nehezen vette a levegőt.
– Aztán meg felboncollak, bosszúból is, mert engem kirúgtak az orvosiról és nem volt alkalmam boncolgatni, nem úgy, mint neked, állandóan a hullák között voltál, ezért gondoltam, hogy elbújok itt, hogy megvárjam azt az arab kurvát, mármint téged, erre itt vagy, hát fantasztikus, mondom, persze csak magamban, nehogy bárki meghallja… Elmondom, hogy óriási szerencsém volt, hogy pont Mártonházára hoztak el még ki tudja mikor, nem számolom már a napokat meg éveket, miután megállapították, miután kirúgtak az egyetemről, hogy veszélyes vagyok a társadalomra és kiszámíthatatlan, mert megtámadtam egy kurvát, egy mocskos büdös kurvát, akit ki akartam nyírni, ide, a közeledbe, hát nem kegyes velem Fortuna?
A doktornő alig tudta követni, de már nem is figyelt annyira oda.
Magában fohászkodott az istenekhez: a Szentháromsághoz és távoli őseinek hatalmasságaihoz egyaránt, Anubiszhoz és Oziriszhez, hogy szenvedése rövid legyen, és a túlvilági bíró előtt méltónak mutatkoztassék a Paradicsomba belépni.
– Nem is figyelsz rám, te mocskos kurva, mi? Nem is érdekel, mit mondok, mi?
Egy darabig csendben maradt, majd közelebb hajolt.
– Na, még ezt a szart elveszem innen, mielőtt megtudod, miért is félelmetes a sötétség! – nyúlt az ankh felé.
Ekkor azonban olyan dolog történt, amit a doktornő sosem felejtett el később, soha, de soha.
Bár csak zavarosan emlékezett rá, és nem is tudta Varjú Rolandnak pontosan elmesélni, de úgy rémlett neki, mintha a talizmánjából valami halovány fény tört volna elő, egyenesen az őrült szemébe.
Amaz kezeit arca elé kapta védekezésül, és oldalra nézett, abba az irányba, ahol Mercédesz holtteste feküdt. Hirtelen olyan valami tükröződött arcán, amit Fatima sosem feledett: valami meglepettséggel vegyes félelem…
A kezeit és lábait túl gyengén kötözte ki az őrült, ezt érezte már előtte is, és ez a pár másodperc elég is volt, hogy kiszabaduljon. Elkezdett futni, menekülni valamerre, mire az futott utána.
Innentől még zavarosabbak emlékei, úgy rémlett neki, hogy az őrült egy darabig kergette és üvöltözött, talán percekig. Rémlett neki, ahogy megpróbál kijutni, de zárva az ajtó, és nincs nála a kulcs. A kergetőzés folytatódik, aztán sarokba szorul, majd…
Majd, amikor az őrült majdnem belévágja a bonckést, csattanás, egy férfi – Szabó Marci rendőr – hangja: „Álljon meg, kezeket fel!”…
Az őrült megfordul, a bonckéssel megindul a zsaru felé, lövés, újabb lövés. Szabó Marci nyomában Varjú Roland és Jeszenák Aranka is megérkezik.

Az őrült holtan esik össze.
Végre vége, de sokkos állapotban van, hívják kollégáit.

Sem a zsaruk, sem a hamarosan megérkező, lórúgásnyi nyugtatóval felszerelt Dr. Hoffer Nándor pszichiáter, sem a vele levő Somlai Abigél nem látta azonban azt, amit ő.
Mert, bár zavaros volt minden, de arra tisztán emlékezett, hogy amikor az őrültet elvakította a fény, mely kitört az ankhból, oldalra nézett. És akkor, abban az egy pillanatban, mely az életét megmentette – és ebben teljesen biztos volt –, Horváth Mercédesz nem volt ott a boncasztalon.
Pontosabban: akkor is ott volt valahol a hullaházban, mert érezte jelenlétét; de nem ott volt…

Rab vagyok,

Vergődő és vak fogoly

Ott, hol még

Homály: a halál honol,

S barangol

Barlang útvesztőjében,

Borongó

Tárnák süket csöndjein.

Cseppkőre

Hullanak csak könnyeim,

Húsomban

Hideg láncom vasa ég:

Hagyatva

Kínlódok magamba’ rég.

Csontjaimban bűnöm súlya ég.

Nyelvemre fagyhatna erőtlen

Sóhajom,

Én mégis

A mélyből kiáltok fel hozzád:

Hited oltsa szívemnek szomját!

Fakaszd az élet vizét,

Béklyóim repessze szét!

Nyújtsd ki kezedet felém,

Megváltóm,

Mielőtt

A föld fölém csuszamlik,

A boruló sírfödél,

A haláltól oly súlyos,

Kőszívű, nehézkes éj:

A mély’…

A most következő írás főszereplőjéről, az elmebeteg gyilkos és kannibál Farkas Lajosról – ki a tévénéző közönség által jól ismert Laki Piroska egyes részeit felfalta – számos hátborzongató pletyka látott napvilágot a bulvárlapok hasábjain és az országos televízióban is. Azonban egyetlen történet sem áll közel az igazsághoz, és közel sem olyan borzalmasak, mint a valóság.

Halála előtt – tudniillik a börtönben agyonverték cellatársai – hősünk elmesélte nekem, mi vezetett borzalmas tetteihez. Következzék hát az ő története.

Farkas Lajos egy elszegényedett miskolci család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Már tizennégy éves korában kirúgták otthonról deviáns viselkedése miatt, mivel rendkívüli módon szerette terrorizálni a kisebb állatokat és elfogyasztani belsőségeiket. Évekig hajléktalan semmittevőként tengette az életét. Sokszor aludt árokparton, erdőben, csövezett kriptákban, városi csatornákban és elhagyatott házakban. Ételt kukákból és dögkutakból szerzett magának, és gyakran evett elhullott állatokat – vagy élve elfogta a kisebbeket.

Egy nap, midőn már hónapok óta a fővárosban tengődött, rámosolygott a szerencse. Már-már mesébe illő, ami ezután történt vele. Szóval, egy jótékony alapítvány munkatársai rátaláltak, és segítettek neki beilleszkedni a társadalomba. Egy darabig szállást és ételt kapott az alapítvány hajléktalan-szállójában, és egy pszichiáter segítségével leszokott beteg szokásáról. A következő nehéz években tehát elindult a „normális” életvitel irányába.

Az alapítvány szerzett neki munkát vidéken, egy tiszántúli faluban: a településhez közeli fröccsöntő gyárban dolgozott. Ezen felül, a falu szélén, egy eredetileg önkormányzati tulajdonban lévő, kisebb parasztházat szociális alapon, olcsón kibérelt.

Ennél a pontnál, ha valóban egy mesét mondanék, akár véget is érhetne a történet a boldog befejezéssel, és azzal a tanulsággal, hogy jó szándékú embertársaink segítségével, és persze kellő akaraterővel még nehéz körülmények között is felülemelkedhetünk hibáinkon és helytállhatunk. Azonban, a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberfaj genetikailag, gyárilag hibás, és Farkas Lajos sem volt kivétel: legfeljebb elsorvasztani tudta magában súlyos elmebaját, ám évek múltán egy kicsit másféle, nem kevésbé bizarr deviancia vett rajta erőt.

Történt egy napon, hogy szokásához híven a televíziót bámulta este, a megfáradt munkás nap végén. Mivel alapjaiban egyszerű lélek volt, beérte az egyik kereskedelmi csatorna műsora által nyújtott szórakozási lehetőséggel. Említett csatorna akkoriban indította népszerű, énekes tehetségeket kutató, úgymond „sztárcsináló” műsorának ki tudja hányadik évadját. Bár Farkas Lajos sose konyított az énekhez és zenebonához, mivel meglehetősen botfülű volt, de mindig jót szórakozott azon, ahogy a zsűri megalázta a valóban tehetségtelen versenyzőket.

És akkor, pontban 21 óra 34 perckor, a reklámblokk utáni folytatásban a képernyőn feltűnt egy olyan gyönyörű, talán nem is e világi teremtés, hogy Lajosunknak tátva maradt a szája, majd, amikor pacsirta módjára dalolni kezdett, hősünknek már a padlón kellett keresnie az állát:

,,Szívemben nincsen soha többé nyár,

Hisz nem láthatlak soha többé már…”

 A mindössze 18 éves, göndör, szőkés barna hajú felvidéki lányka, Laki Piroska saját szerzeményével a zsűrit is lenyűgözte, olyannyira, hogy meg is nyerte ama fordulót.

Eztán a következő fordulókat ugyanúgy vitte, és bár a döntőbe is bejutott, a lány végül – sokak bánatára – azt nem nyerte meg. Persze, ettől függetlenül ugyanolyan felkapott sztárocska lett belőle, mint a győztesből. Hamarosan alá is írta első lemezszerződését (a lemezt (,,A tovatűnt nyár” címűt) Farkas Lajos az elsők közt rendelte meg), és egyre több cikk is megjelent róla a bulvármédiában.

Hősünk minden ilyen szennylapot megvett, hogy kivagdossa belőlük a Laki Piroskára vonatkozó cikkeket; eztán sorba rendezte, katalogizálta, ahogy azt bármely tisztességes életmű-kutató tenné. A tévészerepléseit felvette a lomispiacról szerzett videomagnóra, azokat újra és újra megnézte. Valahányszor hallotta Laki Piroskát valami új kontextusban megszólalni, vagy egy új zeneszámot énekelni, szinte tapsikolt örömében.

Egy nap az az ötlete támadt, hogy a szobája egyik sarkából eltünteti az amúgy is semmire sem használt, szúette könyvespolcot, és helyette inkább kidekorálja a művésznőről összeszedett fényképekkel. Egy női magazinból kivágott, életnagyságú poszter lett e kis zug éke.

Idővel néha kenyeret, süteményt vagy gyümölcsöket, és virágokat helyezett oda. Amikor egy nap a tévében bejelentették, hogy Piroska egy férfimagazin kedvéért aktfotózást vállal, és megmutatták a forgatás részleteit is, Lajosunk számára új dimenzióval gazdagodott imádata. Természetesen ezt a műsort is felvette, és a magazint is beszerezte, a benne lévő képeket ugyanúgy a sarokba kiragasztván. Ezeket nézegette a leggyakrabban, esténként pedig arról fantáziált és álmodott, ahogy Piroska feszülős bőrruhában szigorú dominaként megparancsolja neki, hogy a lábát nyalogassa. Ezt nagyon élvezte, de ezt most nem óhajtjuk részletesebben kifejteni.

Egy idővel egyre kevesebb hír jött Piroskáról. Még egy lemeze kijött, de már alig foglalkozott vele a média, és lassan kezdték elfelejteni. Hűséges rajongói közt persze megmaradt Farkas Lajos is. Ő egyébként egy nap kicsit megingott, amikor az egyik újságnak többen azt nyilatkozták, hogy egy híres focistával látták az énekesnőt kézenfogva. Rosszul lett a gondolattól, hogy a lány másé lehet. Átkokat szórt a focistára, azt kívánta, sorvadjon el a lába és a nemi szerve, és végül himlőben pusztuljon el. Piroskának pedig újabb, másfajta áldozatokat hozott, a kertben fogott patkányt, valamint verebeket és más kismadarakat.

Bár a focistának nem lett semmi baja, később mégis lehozta a média, hogy szakított az „álompár”. Farkas Lajos majd kiugrott a bőréből örömében, és egy újabb patkányt vitt áldozatul Laki Piroskának.

Ám mindez az öröm még semmi volt ahhoz képest, amikor hallotta, hogy a művésznő legújabb koncertje náluk lesz a falunapon! Bizony, mert addigra Piroska csillaga már leáldozóban volt, ezért csak falusi haknikon tudott zsebpénzt szerezni főiskolai tanulmányaihoz (kommunikáció- és médiatudomány szakra járt).

Hősünk szabadságot vett ki már egy héttel a jeles esemény előtt, mindennap illegett, szépítkezett – azaz órákon át nézte magát a tükörben, ötvenszer átigazítván haját, és egyszer még meg is fürdött –, és persze közben újra és újra meghallgatta Piroska lemezeit. No, meg persze a napi áldozat se maradt el, de most csak egy ízben vitt egy énekesmadarat – különben virágokkal kedveskedett inkább.

A koncert egészen középszerű volt – bár szegény Piroska becsületére legyen mondva, nem playbackről ment –, de Lajos végigtombolta.

,,Egyszer talán újra

Szerelemben

Kéz a kézben

Jössz velem az útra…”

Együtt énekelt, együtt lélegzett földöntúli boldogságban a felvidéki csalogánnyal, aki ezt látva széles mosollyal honorálta igyekezetét, valahányszor megtalálta őt tekintetével a közönség soraiban (ami nem volt nehéz, mert elől volt), és egy ízben a kezét is felé nyújtotta.

Miután vége lett a koncertnek, Farkas Lajos azonnal rohant, hogy beszéljen Piroskával. A lány a kocsmához ment, hősünk pedig sietett utána, ám ekkor megtorpant. Egy nyegle, punkfrizurás fiatal fiúval váltott csókot a lány! Egy pillanatra azt gondolta, mindjárt megüti a guta, és legszívesebben odament volna, hogy – az ő szóhasználatát idézzem – megfojtsa azt a taréjos barmot!

Ámde, ekkor előbújt Farkas Lajos ördögien ravasz énje, és jobbat talált ki. Pontosan nem emlékszem, mit mondott, hogy mit beszélt a párocskával, miután odament. Néhány szemtanú emlékszik, hogy félrevonultak így hárman, és hősünk rozzant Wartburgja felé mentek. Lajos minden bizonnyal azt mondta, autogramot kérne a lánytól, de lemezei a kocsijában vannak.

Nos, ezt nem tudni, de az biztos, hogy a kocsihoz közel, viszont másoktól kellően távol leütötte őket, majd elviharzott tanyájára.

Csak reggel tűnt fel Piroska talajrészeg menedzserének, hogy aranytojást tojó tyúkja sehol sincs, és hívta a rendőrséget. Ekkor azonban már késő volt.

Farkas Lajos részletesen kifejtette nekem, mit tett azon az éjszakán. Az énekesnő barátját, Olivért (aki egyébként főiskolai szaktársa volt) jó alaposan agyonverte egy kalapáccsal a kertben, majd a kútba dobta.

Piroska már csak arra tért magához, hogy félmeztelenre vetkőztetve és megkötözve fekszik a hideg padló koszos deszkáin, és hogy saját képei tornyosulnak fölé a félhomályban, miközben a saját lemeze szól. A szája nem volt bekötve, bár hiába is sikított, ahogy tudott… nem hallotta senki.

Lajos ekkor jelent meg újra előtte. Hiába sírt, könyörgött, az elmeháborodott és hátborzongató külsejű, ápolatlan férfi meg se hallotta, mit mond, csak az ő egyik legnagyobb slágerét énekelte:

,,Azok a kék szemek

Értük én odaveszek

Azok a kék szemek

Felfaló tekintetek…”

Meglepő, de Farkas Lajos nem követett el nemi erőszakot a kiszolgáltatott lányon. Valami sokkal, de sokkal borzalmasabbat cselekedett vele ekkor. Bár Piroska érezhette, hogy fortyogó víz gőze száll a konyhából a szobába, nem is sejtette, mi következik vele. Néhány percig csak nézte őt üveges szemeivel a tébolyult ember, majd kirohant a konyhába. Egy hatalmas hentesbárddal és egy vágókéssel tért vissza, miket meglátván Laki Piroska elájult. Farkas Lajos precízen először a lány fejét és a melleit vágta le, majd szinte csontról-csontra, porcról-porcra haladva széttrancsírozta, a késsel pedig kivágta a belső szerveit.

Ezután újságpapírokba csomagolta a megmaradt részeket, külön a zsírt, a húst, a beleket és a csontvelőt, és elsőként a szívét és a máját tette bele a fazékba (melyeket aztán sózott főtt krumplival, csalamádéval és egy üveg koccintós bor kíséretében ízletesen el is fogyasztott), a többit pedig a spájzban lévő fagyasztóba helyezte.

Ha már nem lehetett az övé Piroska, úgy döntött, hát magához veszi. Illetve, magába. És ha teljesen felfalja, hitte, ahogy nekem elmondta, hogy a lelke is vele marad, és mindörökre neki fog énekelni álmaiban. Meg fog bocsátani, mert látni fogja, igaz szerelemből és imádatból tette, és még a túlvilágon sem fogják elválasztani őket.

Hogy terve meghiúsult, az annak köszönhető, hogy reggel végül megérkeztek tanyájára a rendőrök a szemtanúi beszámolókat követve. Ekkorra már Laki Piroska több szervét elfogyasztotta (akkor épp a combját rágcsálta, egy nagy kondérban pedig pörköltnek való rotyogott a tűzhelyen).

A kiérkező zsarukra ököllel támadt rá a vérengző pszichopata, így hamar le tudták ütni a gumibottal. Egyikük később mesélte, hogy majd fél évig szanatóriumba kellett járnia: nem bírta elfelejteni, ahogy az eszméletlenül is vicsorgó Farkas Lajos véres fogain ott csüngtek a mócsingok, melyek Laki Piroska húsából megmaradtak.