Csípős hideg borzongatta meg a Csizmagyári tó nádasát ama késő őszi nap kora hajnalában, amikor Kistotya cigány kiment horgászni Cseroki, zsemleszín drótszőrű vizslador kutyája társaságában. 2002. november harmadika, vasárnap volt, egész Rigókő csendes és nyugodt, akár csak – különös módon, a nádas ringatózása ellenére – a tó víztükre.
Elővette horgászfelszerelését, megbontott egy doboz Kanizsait, és közben készítette elő a csalit. Megborzongott kissé a hidegtől, hiába volt rajta kék-fehér, csíkos, kötött sapkája és vastag, zöld baseball-kabátja.
Még jobban megborzongott, amikor a pár méterrel arrébb futkosó Cseroki egyszer csak szűkölve felnyüszített, megtörve a tópart csendjét.
Mérgesen odalépett a vizsladorhoz, mire az farkát behúzva távolodott a vízpartról.
– Mi az anyád hétszentsé… – kezdte volna, ám ekkor megpillantotta azt a nagy valamit, amit Cseroki kimeredt szemekkel figyelt, ügyet sem vetve rá.
Ez a nagy valami, ami nagy csomó hínárnak tűnt a már foszló sötétségben, félig kint volt a vízből.
Kistotya megfogott egy elkorhadt faágat, majd odalépett a hínárhoz. Cseroki nagyot vakkantva melléugrott.
– Nüm’mész! – suhintott a vizslador felé a bottal, mire az kétségbeesett nyüszítéssel válaszolt.
Ezután leguggolt, és elkezdte piszkálni a hínárnak látszó valamit. Még hozzá sem ért, amikor hirtelen (pedig nem jött nagyobb széllöket), az addig csendes Csizmagyári tavon végigtáncolt egy hullám, mintha valaki egy hatalmas követ dobott volna a közepébe. Ezúttal Kistotya is önkéntelenül hátrébb ugrott, ahogy azt a valamit kilökte magából a víz.
Egy hulla volt, és az, ami nagy csomó hínárnak tűnt, a hulla hosszú, nedves, iszappal teli haja.
Így talált rá Horváth Mercédesz, a szeretett, híres csellistalány holttestére, és ekkor kezdődtek azok az események, amelyek örökre megváltoztatták Rigókőt.

…

–  Azt kérdeztem, hol a horgászengedély?!
Kistotya lesütött szemmel nézte az eléje rakott kávéscsészét, ami rögtön ezután táncolt is egyet az asztalon, és kis híján kilötyögött belőle a tartalma.
– Baszd meg, Ernő! – üvöltött Varjú Roland felügyelő úr, rácsapva az asztalra. – Ne baszogasd most a tanút, világos?
Délelőtt fél tizenegy felé járt az idő. Már jócskán kivilágosodott, de a nap fénye alig szűrődött be a kapitánysági várószoba ablakainak poros rolói között.
– Hazamehet! – mondta ki kisvártatva Varjú, ez a középmagas, göndör fekete hajú, sötét szemű nyomozó, rangja szerint alezredes.
Maklár Ernő őrmester kivezette a cigányt, így hárman maradtunk bent a várószobában: a felügyelő úr, Rashad Fatima doktornő és jómagam: Báthori József, közepesen sikeres író. A másik két rigókői rendőrtiszt, Szabó Marci hadnagy és Jeszenák Aranka zászlós még a tett helyszíne, a tó közelében kutakodtak. Ami engem illet, még nem tértem egészen magamhoz a tegnapi koncert óta: egyik kedvenc black metal zenekarom, a szombathelyi In The Forest lépett fel az este Gönczi rockkocsmájában, a Blackbirdben.
–  Ki tehetett ilyen szörnyűséget? – nyögte maga elé a doktornő.
– Ha rajtam múlik, hamarosan kiderül és lecsukatom egy életre! – mondta elszántan Varjú. – Legszívesebben mondjuk villamosszékbe küldeném, de hát a mocskos, úgymond!, „jogvédők”… Na, de most mondjad, kérlek, mik az első benyomások?
– Nos… – Rashad doktornő hangja elcsuklott kissé, mivel neki is kedves ismerőse volt az áldozat. – Horváth Mercédesz… első ránézésre, én szerintem már legalább két napja halott volt. És… – Megköszörülte torkát, hogy erőt vegyen magán. – A jobb kezén levő gyűrűsujja hiányzik, és egy nyaki vágás jól látható, akár csak a zúzódások a karjain és a mellkasán, és törmelék-kavicsok mindenütt a bőrén. Egyebet egyelőre nem tudok, sajnos.
– Köszönöm, Fatima! – bólintott a felügyelő. – Kezdetnek ez nagyon sok segítség.
– Igen, de majd csak… szóval majd a boncolás után tudom megmondani, hogy van-e belső sérülés, illetve történt-e nemi erőszak.
Nem bírtam tovább, és félhangosan elkezdtem zokogni.

…Szinte láttam őt ülni az egyik üres fotelben, hosszú, derékig érő gesztenye hajával, és hallani véltem csellójátékát.

Ahogy finom, kecses hosszú ujjai között a vonót mozgatta, miközben átszellemült, angyali áhítattal nézett, macskaszerű szemeivel. Már régi, szívet szorongató, mély, mélabús, mégis gyönyörű emlék…

–  Pajti!– lépett oda hozzám Varjú felügyelő. Felnéztem rá, és láttam, hogy valahol a lelke mélyén ő is megrendült. – Mindannyian nagyon szerettük őt!
– Igen! – helyeselt Rashad doktornő, aki szintén elkezdett zokogni.
A cselló hangja szétfoszlott.
Maklár Ernő is visszatért, aki meglepetten nézett végig rajtunk, majd ő is odalépett hozzám, és megpaskolta a vállamat.
– Elkapjuk a rohadékot! – biztatott az alacsony, fiatal kora ellenére kopaszodó, inas Maklár.
Válaszolni akartam valamit, de egy pillanat múlva felhangzott az In The Foresttől a kedvenc számom, a Seven Keys to Another World. A vadonatúj walkman-mobilom csörgött.
–  Elnézést! – mondtam, és közben erőt vettem magamon, megtörölve arcom.
Abigél hívott.
– Halló?
– Halló, Józsi?! Abi vagyok! – hadarta. – Tíz percet késik a vonatom, úgyhogy huszonöt perc múlva érkezem! Kijössz elém?
– Persze!
Azzal elbúcsúztam a többiektől, majd kilépve a rendőrkapitányság kapuján, rágyújtottam.
Gyalog érkeztem, gyalog is indultam hát el. Hamarosan egy ezüst Ford Focus, Horváthék kocsija parkolt le Varjú Roland felügyelő úr 1972-es sötétkék Plymouth Duster járgánya mellett.
Alig fél óra múlva, a Herzog Ferenc Kórház alagsorában levő hűtőházban, Horváth Jenőné szinte ráugrott a holttestre, ahogy Rashad Fatima kicsomagolta.
–  MERCÉDESZ, KISLÁNYOM! – üvöltött. – KICSIKÉM!
Ezután tényleg rávetette volna magát – férje, valamint a doktornő és a felügyelő együttes erővel is alig bírták lefogni, de még időben közbeléptek.
– Asszonyom…
– ERESSZETEK EL!
Egy pár perc múlva, mikor az asszony megnyugodott, Varjú Roland jobbnak látta, ha mindannyian elhagyják a hullaházat. A doktornő kávét adott a feldúlt nőnek, és kimentek levegőzni, így a felügyelő kettesben maradt Horváth Jenővel.
– Fogadja őszinte részvétem!
– Köszönöm! – sóhajtott Horváth Jenő, és megtörölte szemét és nagy, vastag fekete bajuszát.
– Biztosíthatom, hogy a gyilkos nem ússza meg!
– De ki tehetett ilyet a mi drága Mercédeszünkkel?
– Elnézést, Jenő bá, de meg kell kérdeznem, mi okból utaztak el Kaposvárra?
– Tudja, felügyelő úr, Hermina odavalósi, és elmentünk meglátogatni az ottani rokonait, meg a temetőt is megnéztük. Apósomék már nem élnek, a bátyjáéknál voltunk, és úgy döntöttünk, elutazunk egy hosszú hétvégére, úgyis régen láttuk a sógorékat. Jajj istenem! – nyögött fájdalmasan. – Miért is nem jött velünk Merci?
– Hmm… Miért?
– Neki ma este már Bécsbe kellett volna indulnia, mert holnap vizsgadarabot ad elő, azt mondta, tanulna inkább. Meg ugyebár ma fellépett volna a gálán.
– Értem. Nos, köszönöm, Jenő bá, egyelőre ennyi! Most menjenek haza nyugodtan, még keresni fogom magukat!

Odakint, a jegenyék alatt, a kórház egyik padján ülve Horváth Jenőné Hermina még hosszú, hosszú percekig jajveszékelt. Rashad doktornő már azon gondolkozott, hogy nyugtatót kéne neki adni, de aztán az asszony egyszer csak alig hallhatóan azt kérdezte tőle:
– Feltétlenül fel kell boncolni, doktornő?
Rashad Fatima nagyot sóhajtott, majd bólintott.
– Igen, ez az eljárás ilyen…
– Gyilkossági ügyekben.
– Sajnálom.
– Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Varjú felügyelő közelebb kerüljön és elkapja a kislányunk gyilkosát… Tudja Fatima, nekünk ő volt az egyetlenünk. Harmincöt éves koromban hordtam ki a szívem alatt. – tette hozzá könnybe lábadó szemekkel, nehéz szívvel.
A doktornő is elérzékenyült, és közben jól megnézte Horváth Jenőnét. Még így, ötvenen túl is szép arcvonású asszony volt. Hosszú, gesztenyebarna haja már őszülőben, macskaszerű szemeiben most csak az üresség. Mintha csak Mercédeszt látta volna idősebb kivitelben.
– Emlékszem, már egészen kicsi gyermekként a zene volt a mindene. – folytatta egy nagy levegő után, fájdalommal teli szép arcán immár némi mosollyal. – Egy szintetizátort kapott először, de aztán a zeneiskolában előbb a hegedűbe, majd végül örökre a csellóba szeretett bele. Mégis, ki tehette ezt?
– A felügyelő bizonyosan elkapja, akárki volt, emiatt ne aggódjon!
Ekkor jelent meg Horváth Jenő, és elbúcsúztak.

Miután a gyászoló szülők elmentek, a doktornőhöz a felügyelő lépett oda.
– Fatima, mikorra tudnád elvégezni a boncolást? – kérdezte.
– Este, de lehet, hogy éjjel. Ma még vizitálnom kell, meg ki kell mennem később Szentjóbra egy idős páciensemhez, aztán meg papírokat kell töltenem, tudod.
–  Ja tudom, a hülye bürokratikus szarságok.
A doktornő elmosolyodott.
– Nos, igen. A lényeg, hogy holnap reggelre megleszek a boncolási jegyzőkönyvvel.
– Köszönöm, Fatima!
– Igazán nincs mit! Hadd kérdezzem meg, súgnak valamit az ösztöneid?
– Igen, de… Még nem akarom elkiabálni, és előbb pár tanút is ki kell hallgatni. A mai nap folyamán elsőként a két legjobb barátnőjétől kérdezősködök. Abigéltől meg Tildától. Megkértem Józsit, hogy szóljon nekik. Na meg még ki kell találnom, mit mondok a sajtónak, és ha jól sejtem, Jaguár is keresni fog.
– Értem.
– Szóval – mondta a felügyelő, miközben elővett egy cigarettát. –, addig nem teszek semmit, amíg nincs pontosabb alap, és a lehetséges indítékok között is vacillálok. Tudod, mint az a… hogy is volt az az egyiptomi mondás a kígyóról meg a skorpióról?
– Nos, valahogy úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „Mivel a kígyóra figyeltünk, nem vettük észre a skorpiót.” – a doktornő a nyakában szerencsehozó talizmánként hordott ankh amuletthez nyúlt önkéntelenül is. – Apám azt mondta, még a fáraók idejéből származik.
Rashad Fatima, a Herzog fiatal főorvosa és a patológia doktora ugyanis félig egyiptomi származású volt apai ágon, ami meg is látszott sólyomarcán és enyhén bronzárnyalatú bőrén. Az édesapja Rashad Ahmed, kopt keresztény jogász, aki a vallási üldöztetés elől menekülve jutott el Magyarországra még a Kádár-korban.
– Igen, szóval, akire gyanakszom – mondta Varjú. –, róla nehogy kiderüljön, hogy ő „csak” egy kígyó.

…

Ahogyan ott sétáltam a kihalt vasútállomáson, nem látva néhány kósza peronőrt vagy pályamunkást leszámítva egy lelket sem, a homályszürke égbolt alatt az oszlopok mintegy torz acélerdő fái, a sínek pedig mint rémisztő vadcsapásai a dudálva ordító vasszörnyeknek tűntek fel előttem.
Hogy miféle régi, elfeledett és elfojtott rettenetes titkok repdestek a csontdermesztő, kabátom alá is befújó széllel, mely ide-oda dobálva ráncigált néhány zacskót és felborzolta a hajnal óta dérharapta tuják halovány zöldjét és a kopár őszi fák ágait-bogait, arról sejtelmem sem volt egyelőre.
Rengetegszer megjártam már ezt az utat, a Nemestelek irányába vezető kertek alatti dűlőktől kezdve a Szent Lázár Templom előtti kopott macskaköves téren, és a Pestispincékről nevezett szűk utcán át, majd nyílegyenesen a Herman Ottó úton keresztül a külváros felé. Szerettem a régi és a még régebbi e kimondottan eklektikus egyvelegét, a századeleji szecessziós házak, a falusias kocka-porták, a fehérre meszelt pavilonok, bódék és a páremeletes panelek sajátos harmóniáját, melytől Rigókő vasútállomás felé eső része is oly különös volt.

Elméláztam gondolataimban a peron egyik padján ülve, magányosan, és észre sem vettem, amikor odalépett elém.
Persze, ilyen máskor is előfordult, hiszen Somlai Abigél nem úgy mozgott, mint a közönséges halandók, ó, nem! Ő úgy sétált, miként a könnyű tavaszi szellő ugrándozik a mezők fűszálai és a rózsák bimbói felett, vagy ahogyan az őzek futnak szökellve. Persze akkor e költői képek nem jutottak eszembe, mert közelgett a tél, és szívembe is a hosszú éjszaka.
Azonban mint mindig, akkor is halálosan gyönyörű volt hófehér, szép bőrével, télen is pirosló arcával és piros téli kabátkájában, obszidiánfekete haja pedig fehér kalapja alatt. Fehéres-pirospozsgás arca most azonban neki sem volt vidám, hanem mély szomorúság hervasztotta tekintetét.
Jaj, Józsi…! – suttogta, majd zokogva átölelt, és egy csókot nyomott homlokomra.

Még egy jó darabig nem szóltunk semmit. Csak a szél támadt fel.
–  Abigél, szerintem az lenne a legjobb, ha hazakísérnélek.
– Nem, Józsi! Beszélnem kell a felügyelővel!
– Most rögtön?
– Most rögtön! Egyébként is, a szüleim most azon a hülye gálán vannak.
– Tudom. – bólintottam. – Merci… mondott valamit neked?
– Nem egészen. Kifejtem majd, csak induljunk!
– Rendben. A felügyelő a Herzog Ferenc kórházba ment Rashad doktornővel és Merci szüleivel. Nem tudom, végeztek-e már. Útközben felhívom. Induljunk!
Átvettem egyik táskáját.
– Várjunk csak… – szólt hirtelen Abigél elsápadt arccal (már amennyire az ő arcán lehetett látni sápadtságot), és ránézett órájára.
– Mi az?
– A gála!
Azzal előkapta telefonját, és már tárcsázta is édesanyja számát.
– Na?
– Ki van kapcsolva. Kénytelen leszek apámat hívni!

…

♪ Fogj egy sétapálcát, ♪
♪ És légy vidám! ♪
♪ Köss a nyakkendődre ♪
♪ Csokrot komám! ♪

A közönség soraiban feszengve nézte egymást a sok neves vendég: köztük Abigél szülei, Somlai Ferenc és neje, Stubán Katalin; továbbá Vojnárovics Imre, Zádor Miklósné, a Riczinger-klán tagjai (a legidősebb fiú, Dániel kivételével), no meg Jeszenák Albert igazgató, Tamás atya, és persze az ünnepelt: Jaguár. Kériné, az énektanárnő viszont annál ragyogóbb arccal figyelte tanítványai produkcióját.
Mikor vége lett a musical-betétnek, melyet a Csáth Géza Gimnázium elsőosztályosai adtak elő, zavart tapsba kezdett a publikum, és mindenki igyekezett mosolyt varázsolni arcára. Többé-kevésbé ez sikerült is, bár példának okáért Jaguár esetében (nevéhez méltóan) inkább vicsorgásnak hatott. Kériné mélyen meghajolt, és kedvetlen tanítványai sután próbálták utánozni.
–  Most jön, ugye? – suttogta Vojnárovics Imre a mellette ülő Somlai házaspárnak.
– Remélem! – válaszolta Somlai Ferenc. – De előbb le kell tudnunk a… – ekkor szólalt meg telefonja. – Elnézést!

– Nagy, nagy szeretettel köszöntjük tehát városunk polgármesterét 75. születésnapja alkalmából! – üvöltötte a mikrofonba Galambosné, a Prohászka Ottokár Művelődési Ház igazgatónője.
Miután Jaguár felállt, meghajolt és megtapsolták, Galambosné folytatta:
– Elmondanám továbbá, hogy városunk elnyerte a vasútállomás fejlesztésére szánt 700 millió forintos állami tendert! Nagyon-nagy köszönet illeti meg ezért Riczinger István képviselő urat, és Zádor Miklósné alpolgármester asszonyt, egyben a Rigókő VasútÉp Kft. ügyvezető igazgatóját!
A Riczinger-patriarcha és Zádor Miklósné is felálltak helyükről és meghajoltak.
– Bohócok… – sziszegte maga elé Vojnárovics Imre.
–  És most következzék városunk egyik legtehetségesebb leánya! Kérem, fogadják szeretettel…
Somlai Ferenc hevesen gesztikulálva integetett Galambosnénak, majd felrohant a színpadra. Odasúgott valamit a magas, fekete hajú hölgynek.
– Elnézést kérünk… – szólt nagyot nyelve Galambosné. – De Horváth Mercédesz koncertje elmarad!
Egy darabig döbbent csend uralkodott a nézőtéren, mindenki zavartan figyelte egymást, aztán feszengés kezdődött.
– Várjunk csak, tényleg, nem is láttam Horváthékat a fél tizes misén sem, a többiekkel ellentétben… – ezúttal Tamás atya mormogott maga elé, aztán mintha beléhasított volna a felismerés, keresztet vetett és fájdalmasan felnyögött.
Senki más nem szólt már rajta kívül: Mercédesz halálhírére teljes síri csend telepedett a művelődési ház dísztermére.

…

Vojnárovics Tilda a szokásosnál később kelt aznap, pedig különös, bizarr és szürreális lidércnyomása volt, melyet el is mondott nekem a telefonba (miközben mi Abigéllel úton voltunk a rendőrkapitányság felé). Megmondom őszintén, akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget beszámolójának:
– Álmomban az erdőben voltam, Józsi.
–  „Az” erdőben? – kérdeztem.
– Igen… A Boszorkányerdőben. – hangja általában fesztelen és csicsergő volt, de valami jeges rémület, mely megfagyasztotta, még az éteren át is érezhető volt.
– Valaki üldözött. – folytatta. – Hátranéztem, de nem láttam az arcát. Elestem egy kiálló gyökérben, bele abba a tűzrakó helybe, amit a régi tanösvényen használtak, tudod, amit már benőtt a gaz. Felkeltem, de nem bírtam tovább menekülni, csak forogni, mert egyszerre fellobbant a tűz… Üldözőm nevetett, bár még mindig nem láttam az arcát. A lángok beborítottak, mégis láttam, hogy feketerigók gyülekeznek a környező fákon.
– Amikor láttam, hogy keres, arra gondoltam, közlöm vele Mercédesz halálát, de ahogy zaklatottan mesélte rémálmát, tudtam, hogy inkább majd később lesz alkalmas.
– A hegy nagy öregje lent álmodik, barlangok ölében, kőszálak szívében…
– Ez mi?
–  Ezt mondta, igen, mondta, emberi hangon az egyik rigó. És még valamit, de arra nem emlékszem… – egy kis hatásszünetet tartott. – Ijesztő volt! A lángok pedig elemésztettek volna, de felébredtem.
–  Tilda… – mondtam neki. – Jól figyelj rám! Csak a kutatásaid viseltek meg. Sokat foglalkoztál mostanában a folklór… sötétebb oldalával.
– Azt mondod?
– Igen, és még valami… – már ott voltunk pár méterre a kapitányságtól. – Akartalak is hívni ez ügyben. Délután majd be kéne menned Rolandhoz.
– A rendőrségre? De miért?
– Igen. Majd megtudod. Én is ott leszek, ha minden igaz.
– Nos, rendben!
Tilda azzal elbúcsúzott, majd kinyomta a telefont. Ágya csuromvizes volt az izzadságtól, így első dolga volt, hogy huzatot cserélt. Rögtön ezután rohant is a fürdőszobába, megszabadult pizsamájától és hidegzuhanyt vett.
Később, míg elfogyasztotta a reggeli csokis croissant egy bögre tejjel, kerek olvasószemüvegét igazgatva számítógépén rendezgette előadásai jegyzeteit, és nem utolsósorban készülő tézisét: A rigókői Somlai Anna-ügy; avagy egy nem mindennapi 18. századi boszorkányper furcsaságai – ha minden gond nélkül megy, már csupán három hónap választja el néprajzkutatói doktori címétől.
Mire végzett, a nap jócskán a delelőn túl járt. Felöltötte ruházatát, és kiment, hogy népes állatseregletét – kik édesapja és Helga nővére távollétében az egyetlen társaságot jelentették – üdvözölje, és ellássa őket élelemmel, vízzel és törődéssel.
Vojnárovicsék birtoka, mely a Nemestelek nevű városrészen feküdt, az I. Ferenc utcában, ugyanis Rigókő egyfajta nem hivatalos állatkertjeként is funkcionált.
– Sziasztok, Berci és Burkus! – köszöntötte Tilda először a sötét cirmos macskát és a fekete vizslador kutyát, akik a teraszon gubbasztottak. – Szép napot, Bori! Hogy vagytok, Bimbó és Bende? Bocskor, Bence, Bambi! – köszöntötte sorra a rackajuhot, a holstein fríz tehenet és bikát, a parlagi kecskét, a gyöngykakast és az őzgidát. – Bellerophón, remélem jól vagy! – arca ragyogott, ahogy fehér lipicai paripája szőrét kefélte később.
Ahogy befejezte ezek, és többi állatai ellátását, meghallotta, hogy Burkus kutya nagyon ugat, így a birtok kovácsoltvas kapujához sietett.
Lord Geri állt ott.
– Már megmondtam, hogy a számítógépem jól működik, és nem érek rá megnézni a találmányaidat sem, Geri, és…
– Nem azért jöttem. – a sötétbarna hajú, szakibajuszos, hosszú bőrkabátot viselő fiatalember szomorú arccal vakargatta pelyhedző állát.
– Hát?! – vágta csípőre kezeit a Vojnárovics lány.
– Részvétemet akartam kifejezni. Tudom, mennyire jó barátnők voltatok.
– Tessék? – Tilda szemei elkerekedtek.
– Te nem is tudod? – kérdezte Lord Geri.
– Mit???
Burkus elhallgatott, mintha átérezné a helyzet súlyosságát, Berci macska pedig odasurrant Tilda lábához.
– Egy cimborám mondta, aki ma a Fittipaldiban találkozott a cigánnyal.
– De mit? – Tilda egyre aggódóbb és idegesebb lett.
– Mercédesz… – nyögte Lord Geri, miközben a Boszorkányerdő felé vezető földút irányába nézett. – Mercédesz meghalt.
Feltámadt a szél, belekapva Tilda sötétszőke hajába, de a lány bele se borzongott, mert elborították a könnyek.
Nem látott semmit, nem hallott már semmit, és nem érzett semmit.
Nem látta, ahogy egy feketerigó röppen az egyik elülső udvarukon levő örökzöld fenyőfa ágára, nem hallotta, hogy Geri még hozzáteszi, hogy a tóból halászták ki, és nem érezte az élet örömét: semmit sem érzett, csak valami lelkét facsaró ürességet, miközben rohant befelé a kulcsokért.

…

Úgy délután három óra körül legkésőbb már csaknem egész Rigókő tudott a szörnyű esetről.
Először a nemesteleki Fittipaldi Söröző törzsvendégei körében terjedt a hír, mivel Kistotya, miután Varjú elküldte, beugrott oda, ahol rögtön három felest is elfogyasztott, annyira sokkolta az eset.
De Rigókőn, a Prónay Pál és a Rongyos Gárda utcák sarkán levő Csöpi Presszóban is egészen levert volt a hangulat. Még Hájas, a kanárisárgára festett hajú, becenevével ellentétben sovány negyvenes rocker sem poénkodott, pedig a tévében épp paródiáinak kedvenc alanya, Medgyessy Péter miniszterelnök beszélt.
–  Hát én nem szerettem sose ezt a klasszikus zenét, kivéve amikor vegyítik a rockzenével, mint mondjuk a Nightwish, az fasza, de érted… – magyarázta a Vikingnek, akivel néha együtt szoktak pecázni. – De azért hallottam ezt a lányt, és bazmeg! Szép is volt, szépen játszott, na! Nem tudom mi lett volna, ha mi találjuk meg!
–  Meg milyen jószívű volt! – vetette oda Főnök Úr, a ragasztott vastagkeretes sztk-szemüveget viselő nyugdíjas magyartanár a szomszédos asztaltól, ahol egyedül ücsörgött tippmixével és egy megviselt Karamazov fivérek kötettel. – Mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkihez!
–  Így van! – helyeselt Hájas. – Kitaposnám a beleit annak, aki megölte!
– Honnan tudod, hogy nem öngyilkosság volt? – kérdezte halkan a Viking, beleszívva piros Mustang cigarettájába.
– Az kizárt! – emelte fel mutatóujját Főnök Úr. – Aki ismerte azt a kislányt, az tudja, hogy kizárt!
–  Uraim, majd az Ernőt kifaggatjuk este! – szólt közbe a pultnál ácsorgó, sáros barna-vörös kockás favágóinget viselő Boti bácsi, az erdész. – Már ha Flóra asszony elengedi otthonról!
Ez utóbbi megjegyzése egy kicsit feloldotta a hangulatot, de nem sokáig. Megszólalt a harang.

Tamás atya, a nem messze levő Szent Lázár Templom plébánosa ugyanis rendkívüli gyászharangszót rendelt el, és miközben kongtak, búgtak a harangok, a sekrestyében járkált idegesen fel-alá.
– Csakis az a sátáni banda ölhette meg! Az az In The Forest! – magyarázta neki özvegy Izsó Györgyné, a gondnokasszony és egyben a szépkorú laikus imakör vezetője. – Láttam a plakátjukat, tegnap léptek fel! Nem szabadna városunkba engedni ilyen ördögi zenekarokat, főleg nem Halottak Napján!
A pap nem reagált semmit, csak kezébe szorította rózsafüzérét. Gondolt aztán egyet, magához vette kocsikulcsát, és már viharzott is kifelé.
– El ne felejtse a legfrissebb miserendet kifüggeszteni! – vetette oda Izsónénak.
– De hát, hova indul, Plébános úr?
Tamás atya, ez a nyakigláb, barna hajú és szemű fiatal pap nem válaszolt, csak bepattant rozzant barna Wartburgjába, és már úton is volt a rendőrkapitányság felé.
Mikor megérkezett néhány kanyar után, megállt, de még nem állította le a motort. A fenti visszapillantóban farkasszemet nézett önmagával.
– Ezt mégsem mondhatom el… – nyögte aztán maga elé. – Hiszen ez gyónási titok.
Azzal éles kanyart vett, és rálépve a gázpedálra más irányba indult: a Rigókő-Nemestelek, Szentjób és Mártonháza települések, valamint a Boszorkányerdő által közrefogott Telki hegy irányába.

…

Mi egy kicsit korábban épp a vasútállomással szemben levő Szomorú Fűzfa Vendéglőben beszélgettünk, ahol szokásos közös vasárnapi ebédünket szoktuk fogyasztani Varjú Roland felügyelő úrral.
Abigél csak azért nem volt akkor velünk, mert miután megérkeztünk a kapitányságra, Maklár Ernő közölte, hogy Varjú még a Herzog kórházban van Rashad doktornővel és Horváthékkal. Ekkor rábeszéltem, hogy menjen haza egy kicsit ő is, kifújni magát, és hogy átgondolja, mit akar majd mondani egészen pontosan Varjúnak – hisz, ahogy sejtettem, jegyzőkönyvbe kerül majd mondandója. Végül nagy nehezen beleegyezett. Ennek nagyon örültem, mert szerettem volna kettesben beszélni a felügyelővel.
– Valami elképzelés? – kérdeztem. – Úgy értem, gyanúsított?
– Nincs. – villájával szétpasszírozta az egyik sült krumplit. Nem nagyon nyúlt az ételhez, a rántott szeletből is alig evett. – Illetve volna, bár az ösztöneim azt súgják, pajti, hogy itt valami nagyobb disznóság van a háttérben.
– És ki volna az? – kérdeztem, miközben leerőltettem egy kis krumplit a torkomon. Nekem se volt nagy étvágyam. – Csak nem…?
–  De igen!
Ki se kellett mondani a nevét Riczinger Dánielnek. A felügyelő egyből tudta, kire gondolok.
–  Az a féreg! – folytatta, miközben belekortyolt a sörébe. Bár egy rendőrnek nem szabadna szolgálat közben innia, Varjút az ilyen szerinte „országvilág böszmeségek” nem foglalkoztatták, elvégre csak egy-két sört (meg pár deci konyakot) szokott legurítani. – Hidd el, az a rohadt geci bármire képes! Az az egy baj, hogy eddig mindig kicsúszott a kezeim közül, de addig csúszkál, amíg egyszer el nem kapom és meg nem fojtom, az hótziher!
– Roland, gyilkosságra azért talán csak nem képes! – tiltakoztam.
Mit véded, úgy csinálsz, mintha nem ismernéd?! Én láttam a bűnlajstromát. Mindig szerzett valami alibit, vagy az apja kihúzta a csávából. No meg azt hallottam, hogy állítólag egyszer a diszkóban még nyár végén Mercédesszel beszélt valamit, szóval kíváncsi leszek arra, mit mond Abigél meg Tilda. Beszéltél velük, ugye?
–  Igen. Apropó… – vetettem közbe. – Ha már a tanúknál tartunk! Szerinted milyen nyomon lehet még elindulni?
–  Nos, pajti. – mondta elgondolkodva. – A csodálói mellett irigyei is voltak, az biztos. Itt a sok középszerű senki közt Mercédesz nem a kibaszott pénzével vagy apuci-anyuci hátszelével lett valaki, hanem a tehetségével!
–  Tudom – bólintottam.
–  Mindazonáltal, mint mondtam, úgy érzem, itt valami többről van szó. Ha érted, mire gondolok…
– Értem, persze! – bólintottam, és suttogva hozzátettem: Több dolgokat rejt a köd Rigókőn.
Varjú Roland is bólintott. Megittuk a sört (én alkoholmenteset), majd fizettünk és kisétáltunk a vendéglő ajtaján. Már szálltunk volna be a felügyelő Plymouth Dusterébe, amikor megcsörrent a telefonja.
Sms-t kapott, és miközben olvasta, láttam, hogy elképed az arca. Aztán így szólt:
– Útba ejtjük a házamat.
– Miért?
– Öreganyám üzent. – mondta, miközben nyitotta ki amerikai benzinzabálója ajtaját. – Talált egy nekem címzett levelet a postaládában, amin nem volt feladó!

…

A gálán továbbra is fagyos volt a hangulat, így nem is tartott sokáig.
Tamás atya rögtön távozott, ahogy megtudta Mercédesz halálhírét. A többiek koccintottak egyet Jaguár hetvenötödik születésnapja alkalmából, miután Galambosné rövid tósztot mondott. Rögtön ezután maga a polgármester mondta, hogy mindenki menjen haza, kivéve azt a néhány embert, akikkel beszélni óhajt: Zádor Miklósné alpolgármester, Riczinger úr, Vojnárovics úr és Jeszenák igazgató, és még három másik képviselő.
Így hát nyolcan maradtak, elvonulva a művelődési ház egyik termébe, ahol helyi költők, köztük fiatalok és a Csáth Géza diákjai szoktak egyébiránt felolvasóesteket tartani. A falakra szépen ki is voltak rakva alkotásaik egy állandó kiállítás részeként.
Jaguár leült a terem elején lévő asztal mögé, a többiek az első székeknél foglaltak helyet.
– Zádorné asszony, uraim! – kezdte a kackiás, őszes bajszú és nagy szakállas, szilaj polgármester, aki életkorából legalább húszat letagadhatott volna. – Önök is tudják, hogy ez az ügy, mivel a kislány városunk büszkesége volt, híres csellóművész… Szóval, hogy micsoda felfordulással jár majd. Ezért úgy döntöttem, hogy, bár a sajtó képviselőit tájékoztatjuk az esetről, a részleteket illetően, ameddig ki nem derül, ki volt a tettes, teljes hírzárlatot rendelek el!
Mint egy ragadozó, úgy tekintett végig a jelenlevőkön, illően becenevéhez. Nevét állítólag onnan kapta, hogy fiatalkorában, miután átszökött a vasfüggönyön Nyugatra, néhány évig valahol Ecuadorban harcolt marxista gerillák ellen egy zsoldoscsapat tagjaként. Ott ragadt rá: El Jaguar…
Később, mikor visszatért szülővárosába, a rendszerváltás után, hősként ünnepelték. Egyből indult a polgármesteri székért, amelyet azóta is mindig megnyert, pedig soha egyetlen párt tagságát sem fogadta el. Ahogy ő mondta, az összes politikai erő volt bolsevik káderekből és kiszesekből áll, ezért nem áll össze velük.
Folytatni akarta, de csörgött a telefonja.
–  Szívem… – mondta a kagylóba. – Visszahívlak később! Igen, már nagyon várom a meglepetést. Igen! Na, szia!
Rövidre zárta hát a beszélgetést aktuális feleségével, aki egyébként egy huszonéves szombathelyi fehérnemű modell volt, szóval nem idevalósi.
– Tehát – folytatta. –, ezt kérem, maguk is vegyék tudomásul!
–  Elnézést, mi tudomásul vesszük – szólt a rókaképű, szeplős Riczinger István. –, de mi a helyzet városunk, hát… Érdekes kopójával, hogy is hívják? Holló Rajmund?
– Varjú. – helyesbített Vojnárovics Imre, kis kerek szemüvege fölött ránézve. – Varjú Roland. Kedves képviselőtársam, ezzel azért tisztában kéne lennie, nem gondolja?
–  Ahogy magának is tisztában kéne lennie a hatályos adózási törvényekkel, Vojnárovics úr! – replikázott Riczinger.
–  Közgazdaságin végeztem, Riczinger úr! Vagy netán gyanúsít valamivel? Inkább mondják, mi a helyzet a beígért vasúti felsővezeték-cserével? – kérdését Zádor Miklósnéhoz is szegezte.
Jeszenák Albert felpattant helyéről:
– Na! Uraim, most nem a Városházán vagyunk! Moderálják magukat! He!
A vastagbajszú, őszes fekete kefehajú igazgató föléjük magasodott vagy két fejjel alapból is, de így még nagyobbnak tűnt.
Mindenki elhallgatott.
– Köszönöm, Igazgató úr! – biccentett Jaguár, Jeszenák pedig azzal visszaült a helyére. Mind a ketten megsimították bajszukat.
– Varjú Rolandnak természetesen szólok, nemsokára fel is hívom. Most hazamehetnek, köszönöm, hogy meghallgattak!
– Nos, én amúgy sem maradtam volna sokáig a mélyen tisztelt társasággal, holnap kora reggel ugyanis üzleti ügyben a fővárosban kell lennem. Agyő! – mondta Vojnárovics Imre gunyorosan, miközben szemüvegét feljebb tolta.
Miközben Riczinger gyilkos tekintettel nézett végig rajta, magához vette aktatáskáját, majd öt perccel később, kilépve a Prohászka Ottokár Művelődési Ház ajtaján, tárcsázta Tilda lánya telefonszámát.
Tilda azonban akkor kerékpározott a Teleki úton Rigókő felé, épp a Csizmagyári tó melletti szakaszon, amelynek túlsó részén, a fákon ott virítottak sárgán a rendőrségi szalagok. Bár hallotta a telefoncsörgést, nem állt meg, mert a csípős késő őszi széltől átfagyott teste: átkozta is magát, amiért olyan szellősen öltözött, holott a tél már mutogatta karmait.
Vojnárovics Imre ezért egy sms-t küldött neki, mielőtt beszállt autójába:
„Kiscsillagom, hívj majd fel. Elindultam Pestre. Sajnos van egy rossz hírem is. Puszi: Apu”

…

Somlaiék is hamarosan hazaértek Metternich utcai otthonukba, a mályvazöld színű emeletes, piros cseréptetős családi házba.
– Ferike! Hol van a nővéred? – kiáltott Somlainé fel az emeletre, miközben sétált fel a lépcsőn.
Ferike gyorsan elrakta a Garfield magazint, az asztalára tette a matekkönyvet, és kinyitotta az ajtót.
– Elment valahová, anya!
– Nem mondta, hova? – anyja már felért az emeletre.
–  Nem, anya!
Adott egy puszit neki, majd bementek a szobába.
– Remélem, készülsz a holnapi matekdogára!
– Persze, anya!
– Megnézhetem a leckefüzeted?
– Őőő… izé… Nem lehetne, hogy, szóval majd ha végeztem, izé, akkor megmutatom?
Az asszony csípőre tette a kezét.
– Mutasd, Ferikém! És ne „izézz!”
– De anyaaa… Még néhány példa hátravan, nem lenne jobb együtt mindet? – erősködött nyafogva, ám csibészes mosollyal Ferike.
–  Na jó! – mosolyodott el anyja, aki nem tudott nem megenyhülni kis kócos szőke tízéves fiacskája könyörgéseitől (bizony, külsőre nem hasonlított a nővérére). –  Nem vagy éhes?
– Nem, anya!
Pár perccel később, miután anyja magára hagyta, az ajtó félig nyitva maradt, és Ferike ismét előkapta a Garfield magazint. Csak pár képsorral jutott azonban előrébb, mert bár szülei igyekeztek a földszinten minél halkabban beszélni, mégis megütötte fülét e szó: „Meggyilkolták.”
Félretette a lusta, kövér macska történeteit tartalmazó képregényt, és lábujjhegyen osont lefelé a lépcsőn.
– Igen, szerinte meggyilkolták. – hallotta apja hangját. – Az imént beszéltem Abival, ő ezt mondta.
–  Szegény lány! – jajdult fel Somlainé. – Szegény kis Mercédesz!
–  Sőt, azt is mondta, hogy különösen sokat szenvedett halálakor…
–  És ő ezt mégis honnan tudja? Csak nem megint a… „látomásai”?
–  Nem tudom, drágám.
Ferike izgatottan ment vissza szobájába, becsukta az ajtót, és rögvest bekapcsolta a számítógépet.
Feszülten várta, hogy végre beléphessen MSN-fiókjába. Amint ez megtörtént, már meg is írta üzenetét két legjobb barátjának az osztályból, a Müllernek és Dömötör Palkónak (akkor épp nem voltak bejelentkezve):

A vámpír áldozatot ejtett, a nővérem egyik barátnőjét. Nem szabad tovább húzni az időt, el kell mennünk a Csizmagyárba, hogy elpusztítsuk. Holnap megbeszéljük a részleteket! 

Ezután lerohant a földszintre, és a spájz felé indult. Miközben kutakodott a befőttes üvegek, edények és zöldségek között, egyszer csak apja lépett be:
– Kisfiam, mégis mi dolgod van itt?
– Fokhagymát keresek, apa! – válaszolt zihálva Ferike.
– Mégis minek?
– Vámpírra fogunk vadászni Palkóékkal!
– Adok én neked vámpírt, te büdös kölök, nyomás vissza matekozni!
– De apa…
– Mars a szobádba!Ferike megadóan és duzzogva elindult fel az emeletre, Somlai Ferenc pedig alighanem azon tűnődött, vajon miért vannak neki ilyen fura gyerekei?
…

– Nem, Polgármester úr. Varjú Roland felügyelő úr még nem érkezett vissza. Igen, Polgármester úr. Rendben, Polgármester úr, átadom neki! Rendben! Igen, igen! Rendben, viszhall!
Alig hogy Maklár Ernő lerakta a kagylót és kortyolt még egyet kávéjába, beléptünk Varjúval a kapitányságra.
–  Felügyelő úr! – pattant fel Maklár. – Jaguár telefonált épp ebben a minutumban, és azt mondta, hogy…
– Jó, jó, most rohadtul nem izgat, mit mondott! – legyintett a felügyelő, miközben vetettük le a kabátunkat.
– De…
– Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda itt vannak?
– Izé, nem… Még nem. Csak Aranka meg a Szabó Marci voltak itt ebédidőben.
– Találtak még valamit?
– Sajnos nem, de idefelé jövet megbírságoltak két gyorshajtót is…
– Remek, itt ne is száguldozzon senki! – Varjú mintegy magának mondta. – Jól meg kell őket bírságolni, itt gyerekek is vannak! Úgy van…

Ezután beléptünk a felügyelő úr irodájába, ahol izgatottan elő is vette a borítékot.
Egy papírcetli volt benne, és még valami…
–  Azt a kibaszott leningrádi mocskos kurva istenit!!!
Varjú Roland még egészen visszafogottan káromkodott, legalábbis ami a hangerőt illeti. Teljességgel megértettem kifakadását, ahogy halálra sápadva nézte a boríték tartalmát. Én is csak döbbent bénultsággal meredtem az asztalra.
Az futott csak át az agyamon, hogy micsoda szerencse, hogy sem Abigél, sem Tilda nincsenek most itt velünk.
Mind a ketten rágyújtottunk egy cigarettára.

„Hét a száma a kulcsoknak,
Hét a nyitja a kapunak.
Máris ismersz hatot,
Hisz régóta tudod,
Hogy egy mind, hogy mind’ – egy. 

A szűz méhe,
Szajha vére,
Csókjuk másik világ ölelése;
A bölcs szava,
Őrült dala,
Fülelj, elméd hogy meghallja;
Mester aranya,
Mágus akarata,
Felragyog a titok aranyajtaja: 

Láss, szemem!

Szív, mutasd magad! 

A hetedik én vagyok.”

 

Ez volt ráírva a levélpapírra, amit Horváth Mercédesz levágott jobb gyűrűsujja mellé csomagolt valami elmebeteg.
–  Roland, ez… – nyökögtem. – Ez a szöveg… nekem nagyon ismerős!
A felügyelő rám nézett, még egyszer átolvasta, majd felállt az asztaltól, és rágyújtott még egy cigire. Elővett egy kis Napóleon konyakot is, ki is töltött fél decit magának. Engem is megkínált, mind a cigivel, mind a konyakkal: elfogadtam mindkettőt, pedig nem szoktam mostanában alkoholt fogyasztani.
Miután belekortyoltunk mindketten az italba, ismét rám nézett, majd elővette a mobilját, és tárcsázott. De nem emelte a kagylót a füléhez.
Megcsörrent a telefonom.

♪ Seven is the number of the keys… ♪

– Ez nem lehet…!
– Figyelj, Józsi! – ragadta meg a vállamat. – Ugye, azt mondtad, holnapig itt lesznek Rigókőn az In The Forest-es srácok?
– Igen.
– És hol?
– Azt hiszem, Thalabérnál lehetnek… De meg kéne kérdezni Gönczit!
– Akkor… – szólt elszántan Varjú, elnyomva cigarettáját. – Ne is vesztegessük az időt!
– Majd én felhívom. – ajánlkoztam.
Azzal tárcsáztam is Gönczi számát, miközben Varjú gondosan becsomagolta szegény Mercédesz ujját valami fóliába, és filctollal ráírt.
A dalszöveget, illetve annak magyar fordítását tartalmazó papirost pedig visszacsúsztatta a borítékba.
Már majdnem kinyomtam lemondóan a telefont, de Gönczi úgy a nyolcadik kicsöngésnél felvette:
-Szevasz Józsi, mondjad!
– Cézé! – másik becenevén szólítottam meg. – A tegnapi fellépők Thalabérnál vannak, ugye?
– Eeegen… Nagyon állat buli volt, nem?
– Az ám!
– Na, hát szép kuplerájt csináltak nekem tegnap hullarészegen! Majdnem reggel hatig buliztak… Thalabér meg ők is megígérték, hogy segítenek takarítani! – panaszkodott. – Aztán most mégis csak ketten vagyunk Izával. Na mindegy, veled mi újság?
– Majd mesélek Cézé, de most le kell tennem! Sok sikert, a pultos Izának pedig mondd meg, hogy Varjú nyomozó csókolja!
A felügyelő elvörösödő arccal nézett rám.
– Haha, rendben, átadom neki! Szervusz!

– Ezt muszáj volt, baszki? – Varjú most inkább pulykának tűnt.
– Ugyan már! – mondtam nevetve. – Én csak segítem a bimbódzó románcotokat.
Talán poénom nem volt éppen a helyzet komolyságához illő, de valamivel oldanom kellett saját feszültségemet is.
– Nem is tudtam Józsikám, hogy kibaszott randiguru lettél! Na mindegy, akkor induljunk Thalabérhoz!
Miután kiléptünk az irodából, Varjú Roland elkiáltotta magát:
– ERNŐ!
– Igen, felügyelő??? – egy szempillantás alatt ott termett előttünk Maklár őrmester.
– Nekünk el kell mennünk! Ha időközben megérkezik Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda, mondd meg nekik, hogy egy órán belül itt vagyunk, várjanak addig. Kínáld meg őket kávéval, vagy ha kérnek, akkor konyakkal.
– Értettem, felügyelő!
– Ezt pedig… Rakd el!
– Ez mi?
– Bizonyíték.
Felkaptuk kabátunkat, és egy perc múlva már útnak is indultunk a Dusterrel.

…

– Még van egy kis dolgom, drágám, de egy-két órán belül otthon vagyok! – mondta a telefonba Riczinger István feleségének, lánykori nevén Bakonyi Katalinnak.
Zádor Miklósné eközben rámosolygott, és megcirógatta még egyszer meztelen mellkasát, miközben ő szabad bal kezével beletúrt az alpolgármesternő göndör szőke hajába.
– Rendben, majd mesélek!
Azzal kinyomta a mobiltelefonját, és letette a franciaágy melletti elefántcsontszín éjjeli szekrényre, majd nagyot nyújtózott.
– Cigarettát? – kérdezte Zádorné.
– Továbbra sem dohányzom, már öt éve leszoktam.
– Én sem. De szex után valahogy mindig megkívánom!
Azzal áthajolva Riczinger felett, az éjjeliszekrényből kivett egy doboz vékony, mentolos női cigit és öngyújtót, majd nagy füstkarikákat eregetve elégedetten felsóhajtott.
– Nem szabadna ám az ágyban rágyújtani, Jankám! Nem félsz, hogy tűzhalálban pusztulunk el?
Zádor Miklósné Janka felnevetett.
– Ha a karjaidban halok meg, az egész jó halálnem… Nemde bár?
Riczinger nem válaszolt, hanem témát váltva így szólt:
– Egyelőre még jobb lenne életben maradni. Legalább addig a pár évig, míg Jaguár fel nem dobja a talpát, hogy végre… – nem fejezte be a mondatot.
– Hogy végre?
– Tudod te azt nagyon jól!
– Hogyne tudnám! – nevetett Zádorné. – Meg tudok még egyet s mást is ezen kívül! Ha az a bolond férjem tudná, amit én! Nos, Jaguár…
– Kímélj meg a részletektől! – Riczinger rókaképén nem leplezett irigység jelent meg.
Zádorné Janka most még hangosabban felnevetett.
– Nem arra gondoltam, Istikém! Azzal úgysem tudnánk megzsarolni, és, őszintén szólva, nem is akarom. Meg amúgy is! – tette hozzá. – Mióta azzal a kis buta, üresfejű csitrivel összeházasodott, én már nem vagyok elég jó neki. Szerintem fülig szerelmes belé!
– Kit izgat?! Azt mondd, hogy akkor miről van szó?
– Nos, édes… Arról van szó, hogy nem kell éveket várnunk, míg az öreg nagymacska alulról szagolja az ibolyát. A múltkor ugyanis nyitva felejtette az irodáját valami nagy sietségben, és én voltam olyan vakmerő, hogy belekukkantsak a papírjaiba. És tudod, miket találtam?
– Mondjad már!
– Rendben, de az információnak ára van!
– Hmm… Örömmel fizetek! – mondta Riczinger, és jobb kezével benyúlt a takaró alá.
– Ez a beszéd! Szóval… Két érdekes dokumentumot is találtam. Az egyik egy orvosi jelentés, a másik pedig Jaguár kézzel írott jegyzetei. Úgy sejtem, hogy a gálán akarta bejelenteni, de annak a kislánynak a halálhíre közbejött.
– Nem volt az már kislány, húsz éves volt!
– Te már csak tudod, igaz? Vén kecske! – gúnyolódott Zádorné. – Na mindegy, szóval Jaguár átadja másnak a stafétabotot, és időközi választásokat szándékozik kiírni!
Riczinger arca valósággal kivirult, és egy csókot nyomott az alpolgármesternő ajkaira.
– Jövőre, Istikém, már te leszel az alfahím Rigókőn!
– Imádlak, te istennő!
Egy darabig még incselkedtek, de aztán Riczinger így szólt:
– Azért ne igyunk előre a medve bőrére! Az a kurvapecér Vojnárovics is biztosan indulni fog! Kíváncsi vagyok, most miben sántikál!?
– Valakit rá kéne állítani. – javasolta Zádorné.
– Hmm, igazad van! Fel is hívom a legmegbízhatóbb emberemet!
Azzal Riczinger István már tárcsázta is fia, Dániel telefonszámát.

…

– Szóval, hová ilyen sietősen, Tildácska? Vár valami új kandúrod?
– Hé, hagyd békén, vagy esküszöm, hogy szétrúgom a tökeidet!
Somlai Abigél valóban elszánt mozdulattal rohant oda a nagydarab, apjához hasonlóan szeplős, zselézett hajú Riczinger Dániel és a kis törékeny Vojnárovics Tilda közé.
– Hát jó… – vigyorgott rájuk. – Hát jó! De ezzel még nincs vége, te ribanc! Ki foglak készíteni a szemét apáddal együtt!
– Kotródj már el! – úgy üvöltött rá a sápadt, feketehajú Abigél, mint valami kicsinyét védő szibériai anyatigris. – Vagy eljössz velünk ide két utcányira? Tudod, a rendőrségre?
– A világért sem hagynám ki – még mindig vigyorgott. –, de sürgős dolgom van!
Miután a fiatal Riczinger lelépett, Abigél odalépett a pityergő Tildához, és átölelte.
– Köszönöm, Abi! Alig hogy lezártam a biciklimet, már itt is termett ez a rohadék!
– Jól van, semmi baj! – simogatta Tilda arcát.
– Lefogadom, ő ölte meg…
– Ne folytasd! – szólt rá Abigél. – Ezt bízzuk Rolandékra! És egyébként is, tudok valamit.
– Mi… micsodát?
– Majd elmondom az őrsön, mert Rolandnak, és ha ott van, Józsinak is hallania kell. De mondd, mit akart tőled ez a dúvad barom?
– Nos, én, én… Nem is tudom… Annyira röstellem, azért nem mondtam senkinek.
Tilda már vacogott, ezért Abigél még jobban átölelte.
– Nem baj, most már mondd csak!
– Hát jó… Szóval, még nyáron, de csak mert azt akartam, hogy végre békén hagyjon…! Elmentem vele randira. De ennyi, semmi más nem történt!
– Rendben…
– Undorodom tőle, érted?!
– Rendben, nyugodj meg, kérlek! – mondta a Somlai lány. – Gyere, menjünk, mielőtt fagyosszentek leszünk!
Tilda ezen elmosolyodott, majd úgy is tettek, ahogy barátnője javasolta.
Néhány perccel később értek oda, miután mi már útban voltunk Thalabérhoz.

Mindeközben Riczinger Dániel a Jáva Kávézó felé sietett, ahol egy neki dolgozó haverja, Lalika várta. A néhány éve nyílt, belül boldog békeidős reklámplakátokkal díszített Jáva volt Rigókő egyik legdrágább vendéglátó egysége, ahol rengeteg kávékülönlegességet és cseh söröket is lehetett kapni.
Már csak két lépésre volt a bejárattól, amikor apja felhívta.
– Fater, mondjad!
– Megmondtam, ne beszélj így velem!
– Jól van, bocs!
– Nincs jól! – folytatta Riczinger István. – Szeretném, ha ma este kivételesen nem kujtorognál, mert beszédem van veled!
– Miről?
– Nos, egyelőre annyit mondok, hogy köze van ahhoz a szarházi Vojnárovicshoz.
– Vagy úgy! – időközben már belépett a kávézóba, és a pult felé ment, ahol ott ücsörgött rá várva Lalika. – Épp az imént találkoztam a ribanc lányával.
Lalika közben intett, majd öklüket összeütköztetve üdvözölték egymást.
– Melyikkel?
– A kisebbikkel.
– Értem, mindegy. A részleteket majd elmondom este.
– Rendben! Egy órára haza tudok ugrani, de utána lenne még dolgom. A kocsidat kölcsön tudod majd adni a napokban? Tudod, az enyém lerobbant!
– Nem szívesen, de legyen…! És amit mondani fogok, azt ne vedd félvállról! Vedd úgy, hogy ez egy lehetőség, hogy bebizonyítsd, nem csak egy púp vagy a család hátán!
– Ja, ja, oké! Na most leteszlek, csá!

Riczinger István gondterhelt arccal nézett maga elé, azon gondolkozva, jó döntést hozott-e?
De aztán félbeszakította a gondolkodást, ahogy Zádorné Janka beleharapott fülcimpájába és vörösre festett körmeit vállába mélyesztette.

A Jávában Riczinger Dánieltől és Lalikától néhány asztallal odébb Hajnal Teodóra és Damirov Karina ültek, forrócsokit szürcsölgetve.
A göndör, gesztenyehajú Teodóra egyedülálló anya gyermeke volt: Hajnal Judit, a Bóbita egyik óvónőjének egyke leánya, Mercédesszel egyidős. Ő volt a Kárpátaljáról pár éve Rigókőre költözött festőművésznő, Damirov Karina legjobb és egyetlen barátnője. Talán nem véletlenül találtak egymásra, hisz mindkettejükről rosszmájú szóbeszédek terjengtek: Teodórának apja kilétéről találtak ki mindenfélét a népek; a gyakran feketében járó, rengeteg fura ékszert hordó, a magyart törve és enyhe akcentussal beszélő Karina pedig már alapból gyanús volt a törvénytisztelő, istenfélő polgároknak.
A hosszú fekete hajú, kék szemével átható tekintetű kárpátaljai festőnő egyébként egy régi gimnáziumi ismerősöm (azóta műszakvezető a Vojnárovics Nyomdában), Krassói Balázs kedvese volt: Nemesteleken, a Boszorkányerdő közelében laktak, és rengeteg macskájuk miatt Macskássy Úrnak illetve Macskássynének hívták őket a hátuk mögött.
– Na, milyen volt tegnap a koncert? – kérdezte Teodóra.
– Egész jó. – felelt Karina, majd témát váltva megkérdezte: De előbb azt mondd meg, mikor is lesz édesanyád gyomorműtétje?
– November hatodikára van kiírva, az szerda. Remélem, nagyon remélem, hogy jól sikerül! Én nem is tudom, mit csinálnék, hogyha…
– Sikerülni fog, Dóri! Nem kell aggódnod!
– Köszönöm! – mosolygott rá Teodóra.
Beleszürcsölt egyet a forrócsokiba, és folytatni akarta, de ekkor valaki felhangosította a sarokban levő tévét.
Ők ketten, akár csak a többi vendég, köztük Riczinger és Lalika is odakapták fejüket. A városi televízió, a TV-Rigókő megszakítva riportműsorát Maróti Levente gyepmesterről és helyi ebtenyésztőről, rendkívüli élő adásban tájékoztatta a város lakóit Mercédesz esetéről.
Így hát az utolsók közt ők is megtudták a csellistalány halálhírét.

…

Feltámadt a hideg novemberi szél, belemarva arcomba, mikor megérkeztünk Thalabér Koroknay István utcai házához. Láttuk, hogy a kert ház melletti részén ott parkol mind a két furgon: Thalabér munkahelyi fehér Volkswagenje, és az In The Forest zenekar fekete Volvo turnéjárgánya is.
Csöngetésünkre Thalabér öreg barna vizsladorja heves ugatással odarohant a kapuhoz, de amikor meglátta, hogy én vagyok az, abbahagyta, és megpróbált pacsit adni a kerítésen keresztül.
– Szervusz, Tábornok! – köszöntöttem az ebet. – Itthon van a gazdid?
A válaszra nem kellett sokáig várnom, mert már ki is lépett a bejárati ajtón.
– Szevasztok! – intett. – Gyertek be, hozom a kapukulcsot!
Míg kereste a kulcsot, Varjú és én tovább barátkoztunk Tábornokkal.
Kellett pár perc, mire Thalabér újra kijött, és kinyitotta a kaput.
– Még egyszer, szevasztok!
Kezet fogtunk.
– Mi járatban? – kérdezte, miközben mentünk befelé a lakásba, próbálva elkerülni, hogy Tábornok az ugrálás közben összesározza kabátunkat a mancsával.- Beszélnünk kell Sanyiékkal. – mondtam.
– Itt vannak, bár előre szólok, nem vagyunk a toppon!
Ez így is volt, olyannyira, hogy állapotukból ítélve legfeljebb pár órája lehettek ébren. De ott voltak mind a hárman: a hosszú fekete hajú, kecskeszakállas basszusgitáros és énekes Azgorh (polgári nevén Molnár Sándor); a nyurga szőke, még hosszabb hajú gitáros Nokturno (Szakonyi Józsi), akin félig elkenődve még mindig ott virított a corpsepaint, azaz hullasmink; és az alacsony, kopasz dobos Amalek (Horváth Sanyi, egyébként általános iskolában két évig osztálytársam, mielőtt Szombathelyre költöztek – nem rokona Horváth Mercédesznek). Mind a hárman egyetemisták amúgy civilben.
Thalabér hamar felajánlotta, hogy kávét főz mindannyiunknak, melyet örömmel el is fogadtunk. Miközben ő a konyhában intézkedett, mi a nappaliban beszélgettünk, egyelőre még csak a két Sanyival.
– Na, ugye jó volt a tegnapi koncert? – kérdezte Horváth Sanyi.
– Jaja, de most nem emiatt jöttünk! – válaszoltam.
– Hanem?
Varjú Roland válaszolt helyettem:
– Ugye ez ismerős?
A dohányzóasztalra kitett papiros fölé hajoltak mind a hárman, mivel Szakonyi Józsi is visszatért a mosdóból, ahol lemosta magáról a corpsepaint maradványát.
– Hé, ez a Seven Keys magyarul! – mondta Molnár Sanyi.
– Azt tudjuk. – mondta a felügyelő. – Ki írta a dalszöveget?
– Nos, a helyzet az… – szólt ismét Sanyi, a Molnár. – Hogy ezt nem mi írtuk!
– Tessék? – Varjú Roland felpattant a fotelből. – Na ne szórakozzatok velem!
Mintha kiszökött volna belőlük a másnaposság, szemük a meglepetéstől új fénnyel ragyogott fel.
– Ide figyeljetek, egy fiatal lány meghalt, vili?
A srácok szóhoz sem jutottak, akár csak a meglepett Thalabér, aki közben kinézett a konyhából.
– És…? – kérdezte ezúttal Nokturno, azaz Szakonyi Józsi.
– És, alig hogy kihalásztuk a tóból, elküldték a levágott ujját ajándékcsomagban e dalszöveg kíséretében az én címemre.
– Mi a fasz?! – szinte egyszerre mondták mind a hárman, és ők is felugrottak helyükről.
Nem akartam egyedül ülve maradni, ezért követtem a példájukat.
A levegő csak úgy izzott a feszültségtől.
– Roland! – szólt a dobos Horváth Sanyi. – Gyanúsítasz minket valamivel?
Thalabér mentette a helyzetet, amikor elkiáltotta magát, hogy kész a kávé, és mindjárt hozza.
Helyet foglaltunk mind az öten.
– Nem, de jobb lenne, ha mondanátok pár szót erről a dalról, és… Itt kéne maradnotok még pár napig Rigókőn.
– De hát holnapután Sárváron lépünk fel, szerdán meg Répcelakon!
– Akkor átteszitek későbbre a fellépéseket, a leningrádi kurva életbe! – a felügyelő ismét felkapta kissé a vizet. – Ha Thalabér beleegyezik, maradhattok itt, vagy ha ez nincs ínyetekre…
– Beleegyezek! – házigazdánk már megjelent a tálcával, rajta a kávéscsészékkel és némi aprósüteménnyel. – Legalább nem a szomszédomat kell megkérni, hogy etesse meg Tábornokot, amíg melózok. Mindjárt hozom a feketét az uraknak!
– Köszönjük! – szóltam.
– Egy kis Unicumot vagy konyakot hozzá?
– A konyak jöhet! – válaszolta Varjú, miközben a kezébe vett egy csokis kekszet.
Nem ette még meg, hanem pörgetni kezdte az ujjai között, ahogy a kulcscsomóját is szokta néha.

– Nos. – kezdte fél perccel később Molnár ’Azgorh’ Sanyi, miközben rágyújtottunk, és mindenki töltött magának kávét. – Fura, hogy pont ez a dalszöveg jött elő! Még annak idején Amalek talált rá.
Horváth ’Amalek’ Sanyi, aki addig elgondolkozva a zöld-fekete téglalapmintás padlószőnyeget bámulta, bólintott, majd jelentőségteljesen végignézve a társaságon, átvette a szót.
– Igen, ez a jó szó, rátaláltam.
– Hol?
– Valami okkultizmusról szóló honlapon, az interneten.
– Milyen honlapon? – előztem meg a kérdéssel Varjút.
– Nem emlékszem, vagy száz ilyen oldalt végignéztem már, hogy ihletet nyerjek a zenénkhez.
– De angol, vagy magyar nyelvű volt? – kérdezte Varjú.
– Magyar nyelvű. Nokturno, aki ugyebár anglisztikás, fordította le angolra, mert az eddigi lemezeinken angolul akartuk a szövegeket.
A másik Józsi, azaz Nokturno helyeselt:
– Igen, és passzolt is annak az albumnak, a Walpurgis Night-nak a koncepciójához.
– Igen, de – vette vissza a szót a dobos Horváth Sanyi. –, mi főleg lázadásból meg polgárpukkasztásból éneklünk a Sátánról meg a halálról, meg ilyenekről, szóval sose nyírnánk ki senkit rituálisan vagy mittudomén hogy!
– Értjük. – mondtam.
– Sőt! Segítünk nektek kideríteni, ki ölte meg azt a lányt! – egészen belelkesült, és hadarva folytatta. – Van már némi tapasztalatunk nekünk is. Emlékeztek, amikor Debrecenben léptünk fel még tavalyelőtt szeptemberben? Akkor ugye ott maradtunk pár napig, és tudjátok, ott volt a Törölközős Gyilkos esete. A helyi rendőrség tehetetlen volt, de mi akkor…
– Jól van, tudjuk, de ezt a sztorit már vagy ötezerszer hallottuk! – állította le Varjú, mire Horváth Sanyi szomorúan, de elhallgatott. – Engem inkább még mindig az érdekelne, mi van ezzel a szöveggel?
Molnár Sanyi válaszolt a felügyelő kérdésére:
– Nos, a srácokkal arra gondoltunk, hogy bár lehet, hogy veszítünk pár régi rajongót, de az új lemezünkön, ami már majdnem kész egyébként, kicsit kísérletezősebbre vesszük a figurát, merészebbek leszünk. Beleviszünk nem szokványos hangszereket is. Meg például a Szomorú vasárnapot is feldolgoztuk, tudjátok. Avantgárdnak lehetne mondani, de azért black metal marad! Ja igen… – tette hozzá. – Thalabér keveri az anyagot!
– Így van, nagyon fasza lemez lesz! – Thalabér megsimogatta most kissé torzonborz arcszőrzetét, miközben láthatóan nagy elégedettséggel mosolygott.
Mivel alacsony, kissé elálló fülű figura volt, majdnem elnevettem magam, mert önkéntelenül is az ír szerencsemanó, a leprechaun jutott eszembe róla, ahogy vigyorgott.
– Ez kurva jól hangzik, de hogy jön ez ide? – kérdezte a felügyelő.
– Úgy, hogy ezen már magyarul lesznek a szövegek.
– Egy kivételével, ami akkádul! – szólt közbe Szakonyi Józsi.
– Igen, egy kivételével. Tehát, a régi dalok közül is egyet feldolgoztunk áthangszerelve meg egy kis extrával megfűszerezve, immáron magyar szöveggel…
– Ha jól sejtem, ez a Seven Keys to Another World. – mondtam ki a konklúziót.
Hevesen bólintottak mind a hárman, Thalabérral együtt.
– Szeretném meghallgatni! – szólt aztán Varjú.
– Rendben! – mondta Molnár Sanyi. – Thalabér, menjünk a pincébe!

Megittuk a kávénkat, és le is mentünk Thalabér pincéjébe, ami egyben a keverőstúdiójaként is funkcionált.
Míg ügyködött a potméterekkel, volt osztálytársamhoz szóltam:
– És milyen új hangszerek vannak benne?
– Majd meghallod! – mosolygott elégedetten. – Annyit elárulok egyébként, hogy egy itteni, rigókői illető, egy csajszi is volt olyan kedves, és közreműködött.
Baljós sejtelem támadt a szívem mélyén, és nagyot nyeltem.
– Csak nem egy… Névrokonod?
– Hallgasd! – mosolygott sokat sejtetően.

Hirtelen azt hittem, a telefonom szólalt meg, ahogy felhangzott az általam jól ismert kezdő dallam, de aztán Thalabér adott egy kis kakaót, és a pince falairól dübörögve visszhangoztak a riffek.
A műfaj klasszikus, nagy norvég mestereire emlékeztető karcos gitárszólamok, a basszus zúgása, és a dobnak a blast beat-je is a helyén volt, ahogy az eredetiben. Akkor lepődtem meg, amikor egyszer csak valami kísérteties hangú jazztrombita lépett be. Szokatlan volt, de tetszett.
Majd Azgorh vokálja, károgó üvöltése is jött, amikor kell:

♪ HÉT / A SZÁMA / A KULCSOKNAK ♪

♪ HÉT / A NYITJA / A KAPUNAK ♪

 Volt még pár csavar, alákevert zajok, és különös volt magyar szöveggel is hallani, de elsőre nem tűnt fel semmi.
Aztán a szám vége felé…
– Most fülelj! – bökött meg Horváth Sanyi.

Azonnal felismertem.
Az eredeti számot záró gitártémát ebben a változatban csellóval játszották. Melankolikus, mégis gyönyörű dallam volt, és az a virtuóz művésznő egészen fantasztikus improvizációkat vitt bele.
Ismét szinte magam előtt láttam őt. Ott ült a pince ajtajánál, a lépcső legfelső fokán.
Hosszú, gesztenyebarna haja befonva és hátrakötve, macskaszemei egy másik világba tekintettek. Angyali áhítattal húzta a vonót, magasabb szférákba emelve a pokolian szép, szívszorongató, sötét dallamot.
A pinceajtó kinyílt mögötte, és egy sárgarigó szállt be rajta.
Végre láttam a fényt!
A fényt az alagút végén! Van remény!

„Józsi… JÓZSI!”

De aztán nagy szél süvített be…

A sárgarigót elkapta egy nagy, ocsmány, szőrös pók a sarokból… Erre ő felsikított, abbahagyva a játékot.

„Úristen, rohama van, gyorsan hívjatok mentőt!”

A szél húzta magával kifelé a pinceajtón… Kétségbeesetten kiáltott…

„Itt vannak mindjárt!”
„Rendben, én addig rohanok vízért!”
„Én pedig felhívom Rashad doktornőt!”
„Nem, Hoffert kell hívni!”

„Segíts, Józsi! Ott sötét van, és félek…”
Nem tudtam mozdulni.
Eltűnt a fény a pinceajtóból, a szélvihar húzta magával kifelé őt, a kinti fény helyébe támadt végtelen, mély feketeségbe.

„Itt vannak…”
„Itt vannak, Józsi…”
„Több dolgokat rejt a köd Rigókőn…”
Teljesen megbénultam.

Őt beszippantotta a fekete homály, a pinceajtó bevágódott, én pedig ott maradtam egyedül a sötétségben.
A fény eltűnt.
Nincs többé remény.

Horváth Mercédesz halott.