Kozmikus horror és a Cthulhu-mítosz

Of such great powers or beings there may be conceivably a survival… a survival of a hugely remote period when… consciousness was manifested, perhaps, in shapes and forms long since withdrawn before the tide of advancing humanity… forms of which poetry and legend alone have caught a flying memory and called them gods, monsters, mythical beings of all sorts and kinds… [1]

Ezzel az Algernon Blackwood-tól való idézettel kezdődik H. P. Lovecraft egyik legismertebb elbeszélése, a Cthulhu hívása (The Call of Cthulhu, 1926). Azért is érdemes idézni, mert nem csupán a kozmikus horror de facto defínicójának tekinthető, de általánosságban véve a mitológiára vonatkozóan is találó. Hiszen a felvilágosodás mítosztalanító racionalizmusával párhuzamban a modern regényekből teljesen eltűnt a mitikus háttér, mint kapcsolódási pont az olvasó számára.
Kivételt csupán a spekulatív fikció jelent: több fantasy és science-fiction univerzum rendelkezik saját mitológiával, és természetesen a horror műfajára is hatványozottan igaz ez. A horror azonban abban különbözik a másik két műfajtól, hogy világa, univerzuma része a mi valóságunknak a folklór, a szóbeszéden terjedő rémhistóriák, modern városi legendák, és összeesküvés-elméletek révén egyaránt.
Amiben a kozmikus horror különbözik a (nevezzük így) „populáris”- vagy „népi” horrortól, az először is ezeknek a meghaladása; vagy inkább, ezekre és az ezekben megsejtett összefüggésekre építve egy homályos, sötét és baljós mitológia alkotásának folyamata. H. P. Lovecraft nagy jelentősége abban áll, hogy bár művei önmagukban, külön-külön is élvezhetőek és értelmezhetőek, de a mögöttük rejlő fiktív mitológiai háttér akkor bontakozik ki (persze sosem teljesen, hisz ha már valamit teljesen ismerünk, akkor már nem is félhetünk tőle, tehát nem lenne valódi horror), ha az életmű egészét szemléljük. Éppen ezért ez a mitológia csak a „beavatottak”, a rajongók és epigonok számára ismerhető. Lovecraftnek ezt a művei mögött meghúzódó fiktív mitológiáját nevezi az utókor (leghíresebb, de korántsem a legnagyobb hatalmú entitása után) Cthulhu-mítosznak August Derleth, a szerző egyik epigonja nyomán.
A Cthulhu-mítosz legfontosabb elemei a következők: először is léteznek fiktív forrásai[2], mint „d’Erlette gróf Cultes de Goules-ja, Ludwig Prinn De Uermis Mysteriis-e, az Unausprechlichen Kulten von Juntztól, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részletei és az őrült arab Abdul Alhazred rémületes Necronomiconja.”[3] Aztán ott van maga a pantheon[4]: a „Nagy Öregek” és „Külső Istenek”, melynek leggyakrabban szereplő tagjai közé tartoznak a démonszultán Azathoth, Nyarlathotep (a Kúszó Káosz), Yog-Sothoth (a Kapu és a Kulcs) vagy Shub-Niggurath (az Erdők Fekete Kecskéje Ezer Ivadékkal) és persze maga a Nagy Cthulhu.[5] Ezeknek az embertől idegen, rettenetes lényeknek alattvalói is akadnak, „szolgafajok”, mint a rettenetes mélységlakók, a shoggoth-ok vagy a Yuggoth bolygó (a Plútó) lakói. Valamint, mitológia természetesen mit sem ér mitikus helyszínek (mint Arkham, Kingsport, nem is beszélve az Álomföldekről) és „hősök” (mint Randolph Carter) nélkül.
Mint minden mitológia, a Cthulhu-mítosz sem csupán Lovecraft saját univerzuma, hanem a „beavatottaké” is, noha természetesen ő az alfája és omegája. Persze e mitológia és maga a kozmikus horror sem előzmények nélkül való. Az ősi mítoszok és a folklór egyes elemei mellett konkrét szerzők is megjelennek közvetlen előképként. Az elsőre konkrét példának említhetjük az Innsmouth-ban megjelenő tengeristent, a levantei pantheonból származó Dagont[6].
Ami pedig az elődöket illeti, oda kell sorolnunk Lord Dunsany-t, kit maga Lovecraft is úgy jellemez, mint „Egy új mitológia és meghökkentő folklór megalkotójaként (…) a fantasztikus szépségek különös világának elkötelezettje, a durva és visszataszító hétköznapi valóság elleni küzdelem élharcosa.”[7] Lord Dunsany olyannyira jelentős szerzőnk számára, hogy Lovecraft külön esszét is írt a munkásságáról Lord Dunsany and His Work címmel.
Fontos és megemlítendő a már idézett Algernon Blackwood mellett megemlíteni a főként Az ördög szótára (The Devil’s Dictionary, 1906) szerzőjeként ismert Ambrose Bierce-t, aki a Carcosa lakója (An Inhabitant of Carcosa, 1886) című elbeszélésében egy rémálomban megjelenő idegen város játssza a központi szerepet. Carcosát vette kölcsön a hazánkban kevésbé ismert Robert William Chambers A Sárga Király (The King in Yellow, 1895) című, több elbeszélést magában foglaló művében. Robert W. Chambers-t nem csupán azért fontos megemlíteni, mert a Sárga Király, azaz Hastur szerves része lett a Cthulhu-mítosznak, de ő az, akinél már markánsabban megjelennek a kozmikus horror stílusjegyei, mint azt maga Lovecraft is írja:
A sárga ruhás király, e lazán egybefont novella-gyűjtemény, melynek darabjait egy szörnyűséges, elolvasva rettegést, tébolyt és kísértet-tragédiát előidéző, betiltott könyv köti össze, a kozmikus félelem jelentős magaslatait éri el. (…) A Sárga Jel, ami Hastur átkozott kultuszának idejéből maradt fenn – az ősi Carcosából, melyről a kötet szól, és melynek lidérces emléke ott lappang minden ember agyának legrejtettebb zugában.[8]
Természetesen nem térhetünk ki a Cthulhu-mítoszhoz kisebb-nagyobb mértékben hozzájáruló kortársaira és baráti körére, a nagy Weird Tales[9] nemzedék tagjaira, mint Robert E. Howard (kinek legismertebb figurája Conan a Barbár), Robert Bloch (aki az Alfred Hitchcock által megfilmesített Psycho szerzője), és a hazánkban legkevésbé ismert, de a sajátos mitológiához leginkább hozzájáruló Clark Ashton Smith[10].

A kozmikus horror fő ismertetőjegyei tehát: óriási idő- és térbeli távlatok okozta iszonyat; homályos, iszonyú mitológia; az emberiségnél sokkal ősibb és hatalmasabb lények jelenléte; idegen, nem ehhez a dimenzióhoz tartozó világok; sötét szekták és kultuszok praktikái, varázslatok, (rém)álmok, iszonyú művészet, mint kapcsolódási pont a világokhoz és lényekhez. Nem elhanyagolandó épp emiatt a kozmikus horror kapcsolata a (dark) fantasy, illetve a science-fiction műfajával sem.
Lovecraft életművéből előbbire példa az Álomföldeken játszódó történetei, utóbbira pedig a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness, 1930), az Eryx falai közt (Within the Walls of Eryx, 1936), vagy a Szín az űrből (The Colour out of Space, 1927). A kozmikus horrorban vajmi kevés esély van a happy endre, mivel oly hatalmas, félelmetes és idegen, tehát megismerhetetlen (és gyakran megnevezhetetlen) erőkkel áll szemben az emberiség, melyekkel szemben csak ideiglenes részgyőzelmeket arathat.

A végzet a vérben, avagy Innsmouth árnyéka

Talán az egyik legáltalánosabb mítosz, amely szinte minden kultúrában kivétel nélkül jelen van,  a „származás mítosza”, a szülőkkel és még távolabbi felmenőkkel való hasonlóság. Ezt a mítoszt nem csökkenti a „fekete bárány”-jelenség sem, sőt, megerősíti, hisz akkor is felmerül a kérdés: „kire ütött ez a gyerek?”. Nem tudni, hogy az egyén, az individuum csupán a nevelés, a szülői minta és a közvetlen környezete hatására válik-e hasonlatossá felmenőihez, miként azt a behaviorizmus állítja, vagy a génjei, a vére determinálják.
A generációkon átívelő, családi átokban való, gyakorta babonás hit, mint olyan, szintén egy idős tehát az emberiséggel. Még a modern kor sem mentes ilyen hiedelmektől, kiváló példa erre a Kennedyek tragikus sorsa.
P. Lovecraft több művében jelentős szerepe van a már nem is determinált, hanem predestinált átoknak a vérben. Ez olykor, mint a Charles Dexter Ward esetében (The Case of Charles Dexter Ward, 1927) természetfeletti, mágikus hatás eredménye, ahol a címszereplő testét egy őse, a rá külsőleg is hasonlító salemi boszorkánymester, Joseph Curwen szelleme veszi birtokába. A dolog a küszöbön (The Thing on the Doorstep, 1933) című műben szintén boszorkányság révén szállja meg az elbeszélő barátja, Edward Derby feleségének, Asenath Waite-nek testét halott apja, Ephraim Waite, mely esemény aztán a nő halála után majd még bizarabb fordulatot vesz…
A szintén természetfeletti, az ördög fia, Drakula esetében már említett infernális származás is megjelenik az Arthur Machen The Great God Pan (1890) című műve által ihletett Rémület Dunwichben (The Dunwich Horror, 1928) című elbeszélésben, ahol az antagonista Wilbur Whateley-ről és – nevezzük így – különös ikertestvéréről is kiderül, hogy a szörnyű Yog-Sothoth gyermekei.

Amikor nem természetfeletti, hanem nagyon is természetes, iszonyú magyarázata van a családi átoknak, akkor az Lovecraft műveiben általában a belterjesség oka. Homályosan utalva erre, hátborzongató sorokkal így ír erről az új-angliai puritánok kapcsán, A kép a házban (The Picture in the House, 1920) című novellában:
Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik a vadonban keresték a szabadságot (…) A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erői különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben, beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlődtek ki bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből. Szükségtől fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám őket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre ízléstelenebben fejtődtek rejtegetnivalóik közepette.
Nem kevésbé hátborzongató A lesben álló rettenetről (The Lurking Fear, 1922) való leírása, aki/ami egy belterjes család utolsó (?) sarja: „Undorító volt, (…) az emlős degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zűrzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang.”
Említésre méltó még az Arthur Jermyn (Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and His Family, 1920), ahol a főszereplő rájön családfáját kutatva, hogy ősei között nem-emberi lény is akad, és ezért véget vet életének. A Patkányok a falban (Rats in the Walls, 1923) című elbeszélés abból a szempontból érdekes, hogy itt maga az elbeszélő a terhes családi örökség hordozója, és éppen ezért sorsa elkerülhetetlen. Lovecraft-nek talán azok a történeteia legsikerültebbek, melyeket E/1-ben írt, már csupán a beleélés szempontjából is, a Patkányok a falban éppen ezért is annyira mellbevágó.
A történetben az elbeszélő, Mr. Delapore (keresztneve ismeretlen), egy sötét múltú angliai família Újvilágban élő leszármazottja, elhatározza, hogy (miután elvesztette egyetlen fiát) visszavásárolja, és odaköltözik a családja egykori szigetországi birtokára. A felvonásban megismerjük származásának borzasztó részleteit és a családfájához kötődő sötét történeteket és mendemondákat, melyeket ő legalábbis egészséges szkepticizmussal kezel. Miután beköltözik a felújított birtokra, és egyúttal – szimbolikus módon – nevét megváltoztatja az ősi de la Poer írásmódra, kezdetét veszik a gyanús események, materialista világnézete meginog, és végül őt is utoléri a családi átok és őrület, a családfájában és vérében rejlő végzet…

Annak oka, hogy az Árnyék Innsmouth felett olyannyira egyedi az életműben talán abban keresendő, hogy Lovecraft ebben az írásában számos motívumnak és tematikának mesteri egyvelegét nyújtja. Az öt fejezetre osztott, kisregény hosszúságú, mégis novellisztikus csattanóval rendelkező elbeszélés a Cthulhu-mítoszba ágyazott kozmikus horrort vegyíti a családi átok elemével.
A történet dióhéjban: az elbeszélő[11] elmeséli, mi történt a szövetségi kormány által razzia alá vett tengerparti, félreeső halászközösséggel, Innsmouth-tal, ugyanis ő volt az, aki a hatóságokat értesítette az ott folyó különös dolgokról. Newportbury-ben tartózkodván ugyanis elhatározta, hogy (puszta kíváncsiságtól vezérelve) elutazik a félreeső, különös és baljós mendemondákkal teli kisvárosba (mielőtt eredeti tervei szerint Arkhamba indul), hogy utánajárjon a sötét híresztelések valóságtartalmának. Az indulás előtt megtudja, hogy a zárkózott kisváros bőséggel rendelkezik arannyal, és az ottani halászok hálói halaktól roskadoznak. Megtekint továbbá a helyi Történeti Társaságnál egy Innsmouth-ból való különös, „sápadt aranyból” készült, furcsa tengeri motívumokkal díszített diadémot. Szintén fontos, hogy már az indulás előtt hall a titokzatos helyi kultuszról, mely kiszorította a kereszténységet is, és melyet egy bizonyos, a távoli déltengereket is megjárt kapitány, Obed Marsh vezetett be, kinek utódai azóta is irányítják a közössége; valamint az innsmouthiak – a feltételezések szerint beltenyészet, illetve a déltenger lakóival való állítólagos vérkeveredés okozta – jellegzetes antropológiai sajátosságairól.
Amikor megérkezik a buszjárat, az elbeszélő is megfigyeli a sofőrön e sajátosságokat:
Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó járása – szörnyűséges lúdtalpa lehetett -, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan.
Megérkezve a városba a helybelieken is megfigyeli főként a kacsázó járást, és nem utolsósorban megpillantja a helyi kultusz, Dagon Ezoterikus Rendjének templomát, és mintha látna egy diadémmal ékesített alakot elsuhanni ajtójában, ki különös félelmet kelt benne. Egy boltos, ki nem idevalósi, és csupán az üzlet miatt van itt, azt tanácsolja neki, hogy beszéljen egy bizonyos Zadok Allen-nel, mivel ő – bár iszákos – az egyetlen helyi, aki némi whiskyért cserébe szívesen szóba áll idegenekkel.
A harmadik fejezet Zadok Allen meséje, amiben fény derül Innsmouth sötét múltjára. Az öreg elbeszéli, hogy annak idején, amikor Innsmouth-ban óriási ínség volt, Obed Marsh kapitány miként hozta magával egy távoli, csendes-óceáni szigetről Dagon kultuszát, és hogyan beszélte rá a városiakat arra, hogy hagyjanak fel keresztény hitükkel, és kövessék az ősi tengeristent, aki gazdagon megjutalmazza őket arannyal és hallal. Dagon cserébe mindösszesen emberáldozatokat követelt, valamint azt, hogy gyermekei, a mélységlakók párosodhassanak az emberekkel. A félig mélységlakó-, félig ember hibridek születéskor még emberiek, de az idő múlásával egyre inkább hal- és békaszerűek lesznek, míg végül teljesen átalakulnak, hogy aztán végleg a tenger mélyére költözzenek, ahol halhatatlanságban élnek tovább. Az elbeszélő csupán viszkigőzös lázálomnak hiszi a részeges öreg meséjét, és otthagyja.
Mivel kénytelen az estét Innsmouth-ban tölteni, mielőtt Arkhamba továbbutazna, bérel egy szobát a hotelben. Ezután következik a történet legfeszültebb fejezete, mely a survival horror mesteri iskolapéldája, Lovecraft életművének egyik leginkább idegtépő, és majdhogynem egyedülálló, az idővel versenyt futó, akciódús menekülős jelenetsorozata. A lerobbant hotelben ugyanis a városka lakói megpróbálnak az éjszaka folyamán rátörni az elbeszélőre, aki csak hihetetlen, a feszültségtől és életösztöntől elképesztő mértékben felerősödött gyors reakcióidejének és helyzetfelismerő képességének köszönheti, hogy előbb a hotelből is sikerül elmenekülnie üldözőitől, majd Innsmouth utcáin is sikerül elkerülnie őket. Végül, a történet csúcspontjában (bár nem veszik észre, ő azonban a város határában megbújva megpillantja a lények sokaságát, amint előözönlenek a tenger felől, és ahogy teljes valójukban látja a szörnyetegeket), elájul…
Ha itt érne véget a történet, akkor is kerek egész lenne, és mondhatnánk, hogy az Árnyék Innsmouth felett egy egészen kiváló horror. Azonban az utolsó fejezet az, aminek csattanója – túlzás nélkül – mesterművé avanzsálja az írást.
Az ötödik fejezetben ugyanis az elbeszélő – többek között azért is, hogy feledni tudja a csodával határos módon túlélt innsmouthi élményeket – genealógiai kutatásba kezd. Ekkor kezd el szépen lassan összeállni a kép, és válnak érthetővé a korábban elrejtett nagyon apró utalások, mint Zadok Allen megjegyzése a tekintetéről, vagy az, hogy miért is tudta olyan könnyen imitálni menekülése közben Innsmouth utcáin a kacsázó járást, ezzel észrevétlenné válva… Amikor a családi hagyatékból pedig előkerül egy sápadt aranyból való diadém, immáron nincs kétsége az olvasónak sem, és végül, ahogy átcsap hamisítatlanul kozmikus horrorba térben és időben, beágyazódva a Cthulhu-mítoszba, kezdetét veszi az átalakulás és az őrületbe hajló viaskodás a végzettel, Innsmouth árnyékával is.

Pth’thya-l’yi nyolcvanezer éven át élt Y’hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után. Y’hanthlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe. Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. (…)

Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád; kiúszunk az Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába…. alábukunk a tenger homályába, elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok; odalent, a vak óceán fenekén megleljük majd a haláltalan Y’ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket… és ott fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva… amíg a csillagok állása kedvezőre fordul… és azután is, mindörökké…

Mivel ott rejlenek eleve elrendelve a vészterhes örökségben, átokként a vérben az egyén számára, és ott rejlenek a csillagok állásában a világ menete számára, a sors és a végzet elkerülhetetlennek tűnik. Ha pedig így van, létezik-e szabad akarat, és ha létezik, valóságosan létezik-e, vagy csupán egy illúzió? Kibontakozhat-e a szabad akarat, ha csakugyan létezik, az idő zsarnoksága közepette?
További kérdéseket is felvet azonban a történet, melyek természetesen a szabad akarat versus predestináció nem csupán ontológiai, de – mint egyháztörténetből ismert – teológiai, és ezáltal metafizikai kérdésköréhez is kapcsolódnak: hogyan reagál az én, mikor a másban saját magával szembesül? Lehetséges-e, hogy az idegentől, a mástól, az ismeretlentől való félelem egy projekció? Lehet, hogy valójában tényleg „Minden heteron (»más«) fel nem ismert auton (»önmagam«)”?[12]

A szabad akarat problémaköre szorosan kapcsolódik a méltóság kérdéséhez. Mint általában a regényhősök, az Innsmouth elbeszélője is látszólag szabad akarattal, méltósággal rendelkezik, azt hiszi a tragikus(nak tűnő) végkifejletig, hogy a valóság objektívan megismerhető és a ráció számára befogadható. Mondhatni, tipikus lovecrafti protagonista, aki egészséges szkepticizmussal szemléli a világot. Nem elég azonban, hogy a racionalitása meginog az innsmouth-i események hatására, de a családfakutatás és a hagyaték kézhezvétele után mindezeket mintha elveszítené. Hiszen nem tud már mit tenni, őt is hívja a mélység.
Amitől igazán különös ez a csavar, azt talán úgy tudjuk legjobban szemléltetni, ha kicsit összevetjük a Patkányok a falban-nal. Mr. Delapore, később de la Poer végzete sejthető, mivel az a történet eleve genealógiai fejtegetéssel kezdődik, és ő a baljóslatú szigetországi helyszínre is (többek között) saját származása miatt utazik oda. Az Innsmouth elbeszélője azonban, mint már említettük, pusztán egy érdeklődő, kíváncsi egyetemista, aki csak kitérőnek szánja a különös kisvárosba történő kiruccanást, mintegy passzióból nyomozgat. Szokatlan és szinte egyedülálló megoldás, hogy a felmenők viselt dolgaira, és ezáltal az események ilyen elképesztő összefüggéseinek felismerésére a történet végén, és nem előrevetítve, folyamatosan kibontakozva derül fény.
Szeretjük azt mondani, amikor számunkra kedvező találkozások és véletlenszerű események történnek, hogy ennek így kellett lennie, és pozitív töltetű felhangot kap, sőt, örömmel tölti el az embert, hogy nincsenek véletlenek. Ilyenkor az ember számára nem kellemetlen, hogy szabad akarata nem érvényesült, mert a dolgok jobbra fordultak. Azonban, ha a látszólag véletlenszerű események baljós összefüggéseket tárnak fel, a szabad akarat látszólagos hiánya a tehetetlenség érzésével tölt el minket, ez pedig, felismerve az események feletti kontrollunk meg-nem-létét és méltóságunk csorbulását, iszonyatos szorongást, dühöt, félelmet okoz.
Az Innsmouth elbeszélője számára azonban ez még szörnyűbb, még iszonyatosabb, még horrorisztikusabb, mert felismerése és végzete kozmikus jelentőségű, az egzisztenciális jellegű angst-nál jóval túlmutatóbb, metafizikai rettenet, ahol ráadásul az ’én’ ’mástól’ való viszolygását és félelmét felváltja egy kétrétű gyötrődés és belső konfliktus. Egyrészt, a már ismert világhoz kötődés és a hozzá való idegenség érzete, ahogy szépen lassan átalakul ő is a mássá; másrészt pedig a még ismeretlen világhoz való vonzódás és az irányába való viszolygás. Ebben rejlik a rettenete annak a felismerésnek, hogy a szörny, akit kerestem, üldöztem, vagy éppen menekültem, szóval aki ellen harcolok, arról kiderült, hogy én magam vagyok. (Vö. Dr. Jekyll és Mr. Hyde!)
De összevethetjük Oidipusz király történetével is az Innsmouth-ot: nem csupán azért, mert ez is valóban „apázó” történet (az elbeszélő ugyanis Obed Marsh kapitány leszármazottja), hanem mert Oidipusz király ugyanúgy a vak végzet áldozata, aki a végén szembesül azzal, hogy a rettenetes alak, akit keresett, ő maga. (Nem mellesleg a Seneca-féle változat öt felvonásból áll.)
Nem csak ebben áll azonban a szabad akarat és a sors problémaköre. Olybá tűnik, hogy az idő is a végzetnek dolgozik a szabad akarat ellenében. A modern ember számára ez különösen elemi tapasztalat: azáltal, hogy a világ (tehát az idővel ellentétben a szabadságot jelentő tér) kisebb lett az információmennyiség által, és ugyanezen információmennyiség miatt az élet is felgyorsult, az idő és vele a halál általi fenyegetettség (noha a modern ember ki akarja zárni mindennapjaiból a halált) is még szorongatóbb.
Az Innsmouth-ban is jelentős szerepe van az időnek, nemcsak a feszültséggel teli hoteljelenetben, ahol minden másodperc számít, de a végkifejletben is. Ha az elbeszélő valóban a mélységlakó létre predestinált, ami pedig halhatatlansággal jár, azaz az idő legyőzésével, tényleg olyan rettenetes történet ez? A válaszunk az, hogy igen, azonban mielőtt ezt kifejtjük, ezzel összefüggésben át kell térnünk a történet egy másik aspektusára is.
Az Árnyék Innsmouth felett értelmezhető egy fordított beavatás- és megváltástörténetként is. Maga a tenger, az ősvíz mint olyan egyrészt az eredettel, az őskáosszal függ össze. Ordo ab chao: a Genezisben Isten lelke a vizek fölött lebeg a kezdet kezdetén, mielőtt megkezdi a világ megteremtését.
Ezek azok a vizek, ahol a mélység sárkánya, a káosz szörnyetege lakozik, ez a motívum pedig egészen sok helyütt előfordul az emberiség mítoszaiban és legendáiban: gondoljunk a leviathanra, vagy Tiamatra, vagy a skandináv mitológia Jörmungandr világkígyójára. Különös, kettős viszony ez, mert mint mondtuk az eredettel, de a pusztulással is összefügg, hiszen a mélység lakói, mint Indiában a nagák, az emberiség és a világ vesztére törnek, akárcsak a Jelenések Könyvében a tengerből előtörő fenevad, az ősi sárkánykígyó. (Dagon[13] egyébként eredetileg nem tengeristen volt[14], de ez most csupán vallástörténetileg érdekes.)
Számos nyelvben a ’mélység’ fogalma, így példának okáért az angolban is az ’abyss’ egyaránt jelenti a tenger avagy óceán mélyét, valamint az alvilágot, a halottak világát is. A kereszténységbe való beavatás során, a keresztség szentségében a hívő szimbolikusan alászáll a halál birodalmába, akárcsak Krisztus a Jordán vizébe illetve kereszthalála után, a feltámadás és mennybemenetel előtt. Sőt, ez a beavatás azonban nem csupán szimbolikus a hívő számára, de valóságosan szakrális jelentőséggel is bír, mivel a bűnöket eltörli, ezáltal a halál ereje semmivé foszlik.
A kereszténység megváltástana tehát felfelé irányul, a mennyek országába és az örökéletbe. Ezzel szemben, az Innsmouth elbeszélőjének sorsa inkább egy fordított, sőt, emellett hiányos megváltás. Figyelemre méltó egyébként a település neve: az alvilág ugyanis a kereszténységben is nem csupán egy hely, de egy száj is, az ördög szája, ld. a történetben szereplő Ördögzátonyt, ahonnan a lenti világba lehet eljutni.
Fordított és hiányos megváltásra van tehát predestinálva az elbeszélő a vérében rejlő végzete miatt: Obed Marsh leszármazottja ő, és a családi hagyatékból előkerülő diadém, mely a mélység sápadt aranyából (vö. az alvilág aranya motívuma, mint pl. Siegfried átkot hozó Nibelung-gyűrűje!) készült, főpapi ékességként szolgál; bár úgy tűnik, (főpapi) beavatás nem történt az ő esetében, mégis könnyen elképzelhető, hogy az események láncolata volt mégis a beavatás maga, hiszen a (főként okkult) beavatásoknak traumatikus jellege is van. A beavatás változással jár együtt, mely átváltozást, a külső átalakulását és belső átlényegülést is jelent, mi szintén nem kevésbé traumatikus és megrázó folyamat.
Végül pedig, megtörténik maga a fordított megváltás befejezése, az alászállás a mélységbe az átváltozás végén. Azért fordított tehát, mert lefele tör, de semmiképpen nem kárhozat, vagy legalábbis nem tűnik annak, mivel az elbeszélő leírása szerint nem jár örök szenvedéssel. Azonban mindenképpen befejezetlen, sőt, hamis megváltásnak mondható azon okból, hogy kiderül a történetből: a mélységlakók halhatatlansága nem örökéletet jelent, hanem azt, hogy nem öregednek, azaz természetesen úton nem halnak meg, de elpusztíthatóak, ahogy az öreg Zadok Allen fogalmaz: „De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé tényleg halhatatlanok lettek.”
Obed Marsh leszármazottja, az elbeszélő is így mászik vissza a vízbe, és a „többé-kevésbé” halhatatlanságba, visszatérvén elkerülhetetlenül az eredethez és az őskáoszhoz, hova a (nem is annyira vak) végzet vezette el.
Zárásként érdemes pár mondatot ejteni az árnyékról magáról is, mely jungi értelemben is fontos kifejezés. Az árnyék jungi értelemben a személyiség alsóbbrendű része, amely általában a személyiség negatív jegyeit jelenti[15].
Ilyen értelemben Innsmouth árnya, mely eléri az elbeszélőt, és mely végzetét okozza, önmaga személyiségének feltáratlan, alsóbb rétege. Hasonló figyelhető meg a Patkányok a falban című műben is, ahol szintén alászállás történik, és a patkányok jelképezik az őrületen keresztül Delapore jellemének sötétebbik oldalát.
Ugyanez a sötét én jelenik meg Marsh-leszármazott elbeszélőnél is, és olybá tűnik, hogy ez nem csupán individuális jegyük: mintha maga az árnyék lenne az, amely szintén öröklődik a vérben: nem csupán viselkedés- és szokásbeli karakterisztikumokat hordoznak a nemzedékek magukban és adják tovább, de felmenőik súlyos teherként rájuk hagyományozott sötét oldalát is, melyet megtestesíthet az Usher-ház, a de la Poer-birtok – és a baljós új-angliai Innsmouth egyaránt.

[1] Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet és a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek nevezve őket. (Kornya Zsolt fordítása)

[2] „Lovecraft írásaiban az elbeszélő számtalanszor hivatkozik bizonyos fiktív vagy valóban létező művekre, melyek között lényegében a tematikus kapcsolat az, hogy valamennyinek tárgyát alkotja a borzalom, ennek felfoghatósága, különböző attríbútumai, megnyilvánulásainak és a felé irányuló megismerési/uralási kísérleteknek a története, irodalmi elbeszélhetősége stb.” (Sárközy Bence, H. P. Lovecraft: A borzalom helye az irodalomban = Elmélet / Irodalom / Történet: A komparatív megértés lehetőségei, szerk. SÁGHY Miklós, TÓTH Ákos, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 52. oldal)

[3] E felsorolás a The Shadow out of Time (Árnyék az időn túlról, 1931) című műből származik

[4] Helyesen jegyzi meg Szentmihályi: „Lovecraft számára egyébként a démonok, ördögök vagy a mi számunkra a földönkívüliek – nagyjából ugyanazok a lények.” (Szentmihályi Szabó H. P. Lovecraft = Az őrület hegyei, Szeged, Lazi Bt., 1998. URL: http://hplovecraft.hu/index.php?module=bio&id=68)

[5] E nevek pontos kiejtése rejtély, melyet maga Lovecraft sem oldott fel teljesen egyértelműen, ezáltal is növelve és kihangsúlyozva idegenszerűségüket

[6] Dagon címmel már megjelent 1917-ben egy rövid novella Lovecraft-től, melyben azonban még nincs kidolgozva a mélységlakók ura

[7] H. P. Lovecraft Supernatural Horror in Literature, 1925-1927. URL: http://hplovecraft.hu/biblio.php?module=read&id=154&lang=angol

[8] uo.

[9] A Weird Tales Magazin jelentőségéről, hogy Lovecraft és köre írásainak elsöprő többsége megjelent, nemzedék jelentőségéről ld. bővebben Kornya Zsolt: Röviden a fantasyről, Helios sci-fi fanzin 1., 1988., 29-30. URL: http://fantasycentrum.hu/old/VEGYES/KZSrovidenafantasyrol.htm

[10] „A titokzatos, ártó hatalmú grimóriumok a Cthulhu-mítosz talán leghatásosabb elemének bizonyultak; úgy vonzották a pályatársakat, mint mécsvilág az éjjeli lepkéket. Lovecraft egyetértésével, sőt biztatására nekiláttak szaporítani a számukat, és szépen felosztották őket egymás között. Robert E. Howardnak például von Junzt Unaussprechlichen Kulten című műve jutott, Clark Ashton Smithnek az Eibon Könyve, Robert Blochnak pedig a De Vermis Mysteriis, az obskurus Ludwig Prinn tollából. A Lovecraft által kreált Necronomicon nyomdokain haladva valamennyien megírták a gonosz könyvek történetét, egy-egy novellát kanyarítva köréjük keret gyanánt.” (Kornya Zsolt (Raoul Renier), A csillagvámpír, 2007. URL: http://hplovecraft.hu/index.php?module=cikkek&id=38

[11] Az elbeszélő nincs megnevezve a műben.

[12] László András: Solum Ipsum: Metafizikai aforizmák, Bp., Kötet, 2000, 20.

[13] Figyelemreméltó, hogy (noha valószínűsíthetően nincsenek etimológiai okai), Dagon isten neve mennyire a hasonlít a latin ’draco’ és angol ’dragon’, azaz sárkány szavakra

[14] Erről bővebben ld.: http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/judaica/ejud_0002_0005_0_04808.html

[15] Ld. bővebben: Carl Gustav Jung, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Bp., Európa, 1990.