Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.