Az emberi és állati szívet is megroppantó hőségben Riolda egyre csak a homlokát törölgette.
Talán még jobb is, gondolta, ha ezzel az öregasszonnyal társalog, mert ha belegondol az őt a gyerekeitől elválasztó irdatlan távolságra, akkor odafekszik Hildi mellé a ravatalra.
Mi ez az őrültség? Hogy kerülhettem ide?
És mi ez a fejfájdító, ütemes kántálás az utcákon? Ha közel a tenger, akkor mért nem hallani a sirályokat és hullámokat?  És miért nincsenek ebben az átkozott városban madarak?
Ráadásul fárasztó volt követni Hanna héber és szláv szavakkal teletűzdelt latinját, és nem mosolyognia a furcsa grimaszain, melyekkel ez az okos és nagyon is figyelmes asszony követte saját mondandóját. Talán azért, mert süket kicsit, futott át Rioldán.
Ám akármilyen nevetséges is volt ez a töpörödött öregasszony, a könyvtárnak mondott, nyolcszögletű teremben ő tűnt egyedül gondolkodó lénynek.
Talán Hannát is elrabolták?
Riolda nem hitte: a kis öregasszony megszeppent háziasszonyként tett-vett a fogoly nők körül, akik nemcsak a felfoghatatlan helyzettel, de egymással sem tudtak mit kezdeni, a rettegésük kipárolgása még a szerteszét locsolt mósusz szagát is elnyomta.  Riolda úgy érezte magát, mintha megzavarodott méhek vagy hangyák közé pottyant volna.
Az egyik szőnyegen görcsösen himbálózva egy frank hercegnő imádkozott, aki talán maga sem vette észre, hogy a latin szavakat összevissza cserélgeti. Vagy netán így imádkozott korábban is? Az oldalán egy szeplős ír lány ücsörgött, néha felkiáltott, és az emírt vádolta egy tizenhét évvel ezelőtti, Corcban megesett gyilkosságért. Szláv fejedelemasszonyok, akik talán soha nem szabadulnak élve, és nem látják többé a gyerekeiket, őrjöngő indulattal azon veszekedtek, hogy melyikük kislánya szebb.
Riolda hiába próbált a foglyokkal beszélgetni, ezeknek a zavarodott asszonyoknak ugyanúgy nem volt közük egymáshoz, mint N. herceg verseinek, Attila király intelmeinek, Szűz Mária hajtincseinek és a többi találomra összehordott drágaságnak egy királyi ritkasággyűjteményben vagy Ethelred király tróntermében.
De az is lehet, hogy mi is innen-onnan zsákmányolt, találomra összehordott asszonyok ereklyék vagyunk itt, töprengett. Vérző, különféle nyelveken motyogó játékszerek . Egy nyolcszögletű, napfényes teremben, ahol a fóliánsok is csak lakásdíszek. Hiszen a legtöbb könyv üres, mintha arra várnának, hogy ezek az eleven hadizsákmányok teleírják majd a lapokat.
Ám ha ő maga eleven, és tényleg életben van, akkor mi akadályozza meg, hogy megnézze magának ezt az őrült várost, a könyvtárt körülvevő barakkokat és utcákat?
Hannát a kiterített Hildi mellett hagyva Riolda elindult, hogy felderítse a Tökéletes Város álombeli tájra emlékeztető utcáit.

A barakkok közt csatangolva semmi különösebb látnivaló nem akadt.
Kedélytelen nap hevítette a házaknak nevezett, szorosan egymás mellé épített, fehér gömböket. De Almería lakó nem pihegtek édes szörpöket szürcsölgetve függönnyel elfedett, biztonságos fekhelyeken, a felforrósodott, hófehér falak közt még este is rengetegen nyüzsögtek.
A testnyílásra emlékeztetető, vörös kapukon danolászó, lelkesen kergetőző fiatal férfiak rohangáltak fel-alá, olyan izgatottan, mint a viharra vagy gyülekezőre vágyó sáskák. Riolda elképzelte, hogy néhány perc múlva fújtatva, kántálva mind a magasba emelkednek.
Mitől ilyen vidámak és elégedettek Almeríában az emberek?
Ő maga behúzódott egy kőfal csenevész árnyékába, és igyekezett számba venni a furcsaságokat. Belélegezni az utcákon szálldosó port, rendet tenni a gondolataiban.
Vörös kapuk – fehér falak. Az elviselhetetlen erejű napsütés ostorcsapásai alatt rángatózó fiatal férfiak. No de milyen emberi lakhely az, ahol nem élnek fiatal nők és madarak? Milyen arab város az, ahol a polgárok többsége szőke és kék szemű? Milyen északi rabszolga az, aki nevetve tűri a déli napsütés kínjait, és nem vonul árnyékba, még akkor sem, ha a nap céklavörösre égeti a fejét?
Bármilyen visszataszítónak tűnt is a város, már-már elbűvölő volt a szokatlanul éles kontúrjaival. No de miért nincsenek errefelé függönyök az ablakkon, lombos fák az utcákon, amelyek meghosszabbíthatnák Almería lakóinak életét? Az ágakon fészkelő madarak a maguk szeszélyes csivitelésével talán rossz példát mutatnának a parancsra nyüzsgő városlakóknak? Közel a tenger, de még a sirályok rikoltozását sem hallani – mintha valaki félne attól, hogy egy engedély nélkül idetévedő lény a nagy sürgés-forgást kifigyelheti.
De nem nézelődhetett sokáig. Egyszercsak egy szőke óriás odalépett hozzá, és szó nélkül átnyalábolta., Majd a tiltakozásával mit sem törődve, mint egy vég selymet, a vállára dobta, és szuszogva visszacipelte  a könyvtárba.

– Már aggódtunk, Riolda, hogy séta közben valami bajod esik – mondta Hákim, a rettegett az ezermester, aki a könyvtár közepén foglalt helyet egy tolmácsnak látszó idősebb férfival. – Megkértük a mi jó Badr barátunkat, hogy legyen olyan jó, és kísérjen téged vissza a könyvtárba.
Riolda biccentett, és megpróbált uralkodni a felháborodásán.
A hajfürtjeit a kendője alá simítva leült  a szőnyegre Hákimmal szemben.
Eljött hát a pillanat: szemtől szemben ülhet a Tökéletes Város tervezőjével. Minél előbb meg kell tudnia, hogy miért hurcolták ide.
De Hákim nem vesztegette az idejét magyarázkodásra. Örömét fejezte ki, hogy Riolda jól utazott, hogy semmiféle kényelmetlenséget nem szenvedett, és tolmácsolta a város vezetőinek megelégedését, hogy őt is a város vendégei közt üdvözölhetik.
– Minek köszönhetem a meghívást? – kérdezte Riolda.
Hákim nem felelt egyenesen, ehelyett hajdani kollégájáról, a renegát normann krónikásról, Illighaenről értekezett, aki pár esztendővel ezelőtt néhány különösen értelmes és józan teremtést ajánlott a figyelmébe. Riolda ezen szerencsések közé tartozott.
Riolda felpattant. – A drága-drága Illighaen! Hát él még? Merre találom?
A tolmács elszörnyedt. Fogoly asszonyok nem szoktak a Tökéletes Város elöljárói előtt felugrálni. De a rettegett Hákim, aki Riolda szemében egyszerre tűnt vénséges vén öregembernek és koravén kamaszfiúnak azonnal világossá tette: ezen a helyen csak ő kérdezhet.
Biztosította Rioldát, hogy kettejük együttműködése is az emberi szellem javát szolgálja majd, és megkérte, hogy a leggondosabban válaszoljon a kérdéseire.
Riolda a tolmácsra meredt, de a kitűnő férfiú, aki korábban talán ajtónálló volt egy keresztény udvarban, folyékonyan és lelkesen fordította az udvariassági frázisokat, ám a politikai kifejezésekkel nehezen boldogult.

Márpedig Hákim kérdései nagyon is érdekesek voltak.
Amennyire Riolda képes volt követni, Hákim megbízóját, a fényességes Al-Zadzsr nagyvezért a következők érdekelték: az északi országok titkos vezetőjének személye, az északra és északnyugatra irányuló felfedezőutak menetrendje, ezen túl pedig az ereklyék és a képek természetfeletti ereje.
Riolda meglepődve hátradőlt. És mivel érezte, hogy az élete, a gyerekeivel való találkozás a tét, próbált erőt meríteni a neki felszolgált teából.
Titkos vezető? A Hannával való beszélgetés után Riolda már sejtette, hogy itt, délen nehezen hiszik el, hogy északon nincs titokzatos fő-fő-fejedelem, se magasságos, se fényességes, és ennek a helyzetnek, vagyis a fejetlenségnek, nemcsak hátrányai, hanem előnyei is lehetnek. De túl sok időbe telt volna ezt elmagyarázni. Úgyhogy kifejtette, hajdan állítólag nyugaton is voltak császárok, de ez a szék időtlen idők óta betöltetlen. Északon senki sem elég erős, hogy leigázza a többieket.
– És a görögök? – kérdezett vissza Hákim.
Riolda elmosolyodott. Ő jártában-keltében még nem is találkozott született bizáncival, talán mert annak a városnak a polgárai undorodnak a hidegtől és a nyirkosságtól. Sokan hiszik, hogy Bizánc is csak Artúr király székhelyéhez hasonló, mesebeli város.
Hákim megrökönyödött. Talán mert tényleg nem tudott maga elé képzelni egy teljesen ellenőrizetlen, fejetlen, összevissza világot. Pedig a földrajzi ismeretei egészen imponálóak voltak: név szeint ismerte az északi kikötőket, az öblöket, a folyókat, a nagy északi dinasztiákat. Nemcsak az ár-apály jelenségét tanulmányozta alaposan, hanem arról is hallott, hogy a varégok a messzi keleten kereskednek, és hogy egy aprócska sziget lakói nyugat felé már felfedeztek egy óriási, gyéren lakott földet.
Riolda erre nem felelhette, hogy milyen csodálatos, hogy Hákim a hajózásról ennyivel többet tud nála, hiszen úgy sejtette, a tudatlanságával az életét kockáztatja. Úgyhogy türelmesen megint elmagyarázta, hogy náluk a császárok kihaltak, és senki sem elég erős, hogy a többieket uralja. Előredőlt és csendesen megjegyezte:
– A tengernek sincs gazdája, mégis időtlen idők óta létezik. Nem lehet leigázni, nem lehet megváltoztatni. Mert aminek nincs középpontja, azt nagyon nehéz birtokba venni.
Hákim szemében elismerés villant, de aztán csak legyintett, mintha egy nőt méltatlannak tartana arra, hogy a tengerről diskuráljon vele. Neki tényekre volt szüksége, nem holmi vélekedésekre.

Riolda nem nagyon tehetett mást, mint a saját érdekében megpróbálta fenntartani az egyenlőség látszatát. És mintha Vilmos herceg udvarában társalogna, kifejtette, hogy a keresztények szerint a példaszerűen élő emberek és a szép tárgyak különleges varázserővel bírnak, az ilyen lényekre vagy alkotásokra nem vonatkoznak a romlás, a halál vagy a felejtés törvényei. Ő maga soha nem tapasztalt ilyet, de azt tudja, hogy a fémek között is akadnak olyanok, melyek nem rozsdásodnak, és kivételessé teszik viselőjüket. S nem így vagyunk-e a versekkel? Néhány szerelmi vallomás olyan gyönyörű, hogy akkor se feledjük, ha többarasznyi föld fedi a szerelmeseket. A jó vers nem ment meg a halálól, és mégis életet ad, hiszen megvidámítja a szíveket.
De nem úgy tűnt, hogy a Tökéletes Város tervezőjét különösebben érdekelnék a szerelmi vallomások. Vagy élete folyamán bármikor hitt volna a szavak varázserejében. Félbeszakította Rioldát, és figyelmeztette, hogy ne traktálja őt mindenféle őrültségekkel.
Riolda most már tényleg megijedt.
Itt délen olyan fogalmakról kérdezősködtek, melyeknek északon egyszerűen nem volt értelme. Vagy talán mégiscsak van valami oka a nagy faggatózásnak? Lehet, hogy a nagyvezér az északról induló karavánutakat akarja ellenőrzés alatt tartani? Ha igen, akkor épp most készülnek tengerbe dobni Normandia uralkodónőjét, az északi rabszolgaszerző portyák szervezőjét. Aki szélütött és megvetett öregasszonyként úgy halt meg, hogy nem is tudta, hogy hajdani foglyai fővárosába vetette a sors.
De ezt Riolda megtartotta magának.Az egyre kínosabbá váló csendben elmondott egy történetet a vikingek ősatyjáról, aki egy fjord mélyén, egy irdatlan nagy jégkunyhóban él, ahol a legenda szerint – fogalmazott óvatosan – fáradhatlanul irányítja az új földek felfedezését. Ő birtokolja a legtökéletesebb napkövet, és az ő kunyhójában őrzik észak legtökéletesebb térképét.
Ez már mindjárt jobban felkeltette Hákim figyelmét.
– És hogy hívják ezt a nagy fejedelmet? – kérdezte türelmetlenül.
– Svennek. A Nagy Svennek – vágta rá gondolkodás nélkül Riolda. És rögtön el is képzelte, hogy egy óra múlva egy hatalmas fóliánsra arab betűkkel felvésik „észak kalifájának” nevét.
Hákim elégedettnek tűnt a válasszal, és kifejtette, még nagyon sok izgalmas, hasznos beszélgetésre számít Rioldával. Bár ködös ostobaságok helyett a vendégének több konkrétummal kéne előhozakodnia. Szeretné tudni, Riolda mit hallott arról, hogy északon az idő összezavarodott, hogy egymás mellett élnek halott és meg nem született királyok.
Riolda széttárta a karját. Hiszen mit válaszolhatott volna?
– Akkor én is hadd kérdezzek tőled valamit, uram – kíváncsiskodott. – Miként lehetséges, hogy a te városodban nem élnek madarak?
Hákim szemmel láthatóan meghökkent, de őszintén felelt:
– Madarak? Te vagy az első, Riolda, aki erre rákédezel. Néhány éve még szerettem, de azóta meggyűlöltem őket. Vannak madarak, amelyek csoportban vándorolnak. De ha megérkeznek, már nem működnek együtt, legtöbbször rá se hederítenek a másikra. Úgyhogy bármilyen csodásan is tájékozódnak, nem méltók arra, hogy itt éljenek az én városomban.

Lassan Hanna is, Riolda is sejtette, mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen.
Ahogy azt is gyanították, hogy a foglyul ejtett nők csak addig maradhatnak életben, amíg emberevők lakta szigetekről, időkapukról, rejtélyes járványokról és tengeráramokról áradoznak. Vagy „Északkalifáiról” regélnek, akik a szűnni nem akaró hóesésben irányítják a felfedezéseket. Riolda nem volt rest: annyit áradozott szörnyekről, elátkozott szigetekről, a tengeren nyitott szemmel alvó tengeri emberekről, hogy azokkal nem ezeregy, hanem tízezeregy éjszakát is ébren lehetett volna tölteni.
De mit számít az valószerűség?, töprengett a kamrájában Hanna. Az omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, ehhez pedig jó térképek és pontos úti beszámolók kellenek. Hiszen fogalmuk sincs, mi vár rájuk a fjordokban vagy a legtávolibb szigeteken, a ködből és jégből épült, rémületes királyságokban. Azt hiszik, hogy a „másik világ” titkai könnyen elleshetők néhány egyszerű mesével és trükkel. Talán ezért tudja Riolda vagy Gunnarsdóttir ilyen könnyen az orruknál fogva vezetni őket.
De a Tökéletes Várost nem az Omajjádok, hanem szlávok igazgatják. Hajdani pártfogoltjai, akik gyerekkorukban a bőrükön át tanulták meg, mennyi időt, milyen kitartó és odaadó figyelmet igényel egy másik világ játékszabályait elsajátítani. Annyi év elteltével talán azt hiszik, hogy csak a mohamedán világ rétegzett, és ezek az északi asszonyok – néhány mesebeli vagy bizarr titkot leszámítva – pontosan olyanok, mint saját feleségeik vagy a nővéreik.
Ha lennének saját feleségeik, gondolta Hanna. De egy szláv katona vagy egy Hákimhoz hasonló ezermester egész életét férfiak közt éli le, talán ezért tekint úgy a nőkre, mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogyan kell a sivatagban tájékozódni.
Közben Hanna biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el annak, amit eddig átélt és megtapasztalt – de abban is kételkedett, hogy hozzá, a könyvtárban élő asszonyok felügyelőjéhez teljesen őszinte-e. Vagy annyira különböznek az ő életétől a nem zsidók életét szabályozó törvények, hogy ő, a szegény zsidó özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva bizony sokszor alig tudta az elképedését palástolni. Hiszen mit jelent az, hogy Riolda „olvasott” valaha erről a Tökéletes Városról? Mikor is lehetett ez a valaha, mikor ő, Hanna, a saját szemével látta, hogy tavasszal és nyár elején húzzák fel a falakat. Hogyan emlékezhetnénk arra, ami még meg sem történt velünk?
Tréfából megkérdezte Rioldát, hogy róla és a lányáról nem olvasott-e a Nyugati szél szigetének könyvtárában. Riolda elsápadt, és azt felelte, egyetlen könyv sem beszéli el a teljes igazságot.
No de hogy adhat hitelt egy okos és józan fiatal nő mindenféle megérzésnek és babonának? Vagy az előrelátás minden nyelvben mást jelent?
Micsoda ostobaság az is, hogy Riolda szigetén a könyvek nem a múltról, hanem a jövőről beszélnek! Isten a jövőt csak a prófétáinak tárta fel, nem a kíváncsiságból ide-oda utazgató fiatalasszonyoknak. Ki nevezhetné Rioldát jámbornak? Már az is felháborító, ahogy Isten idejével bánik a mindennapokban: úgy kutyulva össze a napokat, az idusokat, a farkasokat, a sasokat, a szarkákat, a kelta és a római időszámítást, ahogy pogány háziasszony a húslevesbe való zöldségeket.
De Rioldával kapcsolatban más dolgok is elborzasztották. Egy jámbor, józan és erényes asszony hogy flangálhat keresztül-kasul egész Európán? Mi vihet rá egy kisgyerekes anyát, hogy merő kíváncsiságból veszedelmes küldetésekbe bocsátkozzék? Hogy csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok-királynők hívására vagy csak saját nyugtalanságától űzve kockáztassa az életét?
Mi hajtja ezt a Rioldát? Talán az amor, a szerelmi vágyak, melyek úgy űzik-kergetik a nőket Hágár országaiban, mint bűnbánó lelkeket az éjszaka sikongó denevérek? Beleragadnak a nők kibontott hajába, és bármit tesznek, nem hagyják őket nyugodni se nappal, se éjszaka. Rioldának derék férje van, no és persze emlékei: egy gyerekkori vonzalom egy öregedő normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, aztán egy könyörtelen dánhoz, de semmi olyasmi, amiről csak pirulva lehetne mesélni.
Akkor mi lehet a kulcs egy ilyen nyugtalan élethez?
Riolda elmesélte, hogy gyerekként került Vilmos herceg udvarába, ahol Vilmos és Hildi három gyerekére felügyelt. Ő nem Allahhal akart hadakozni, nem új világokat akart felfedezni, mikor ígéretet tett Hildinek, hogy megkeresi az eltűnt gyerekeit. Hanna természetesen együtt érzett egy eltűnt gyerekeit kereső édesanyával, de az erdőben bujkáló gyerekek története felháborította és megbotránkoztatta. Hogyhogy nem öregszenek? Hogy lehet áttévedni egy másik időbe?
Még a Teremtő sem képes arra, hogy a múltat meg nem történtté tegye.
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, amelynek képtelen megtanulni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt azért hozták ide, mert könnyen tanul nyelveket. De ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég hamar megszerette. Akkor is, ha zavar és kíváncsiság vegyült a szeretetébe.
Már Riolda látványához sem volt könnyű hozzászokni. Egy ragyogó kék szemű, de fekete hajú teremtéshez, akinek különösen rovátkált tenyere földön túli származást sejtetett. Vagy annál is rosszabbat: tündéreket, démonokat, törpéket, kísérteteket – már ha valaki szereti a tündérmeséket.
Hanna, magabiztos, zsidó teremtés lévén, természetesen nem szerette. De mit gondoljon az olyan „öntudatos teremtésekről”, akik nem tudnak egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni? Akik arra sem képesek, hogy ünnepnapokon hálát adjanak a szüleikért a Teremtőnek? Riolda (talán) egy öreg király és egy hízelkedve tündérnek mondott démon gyermeke – tehát többszörösen is törvénytelen. Ám őt még ezek a gyanús vagy törvénytelen szülők sem aggasztják. Úgy képzeli, azokat a szülőket is tisztelni kell, akik el akarnak előlünk rejtőzni.
Az lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró őseit, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kipréselni.
– Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel Rioldának.
– És még az sem biztos – felelte suttogva a lány  –, hogy katonailag van bármi értelme. Hisz mi a biztosíték arra, hogy emberek olyan hatékonyan tudnak együttműködni, mint a hangyák és a méhek? Ki garantálja, hogy ki lehet tenyészteni csak gondolkodásra, gyilkolásra vagy szerelemre képes lényeket? Lehet, hogy az emberek nem a rovarokra, hanem a madarakra hasonlítanak: gyakran együttműködnek, de képtelenek ilyen szigorú munkamegosztásra.
Hanna helyeslően bólogatott. Az Úr az állatok urává tette Ádámot, de nem azért, hogy a teremtésbe belekontárkodjon, és létrehozzon egy városméretűvé dagasztott, irdatlan ragadozót.

Ám erről is csak viszonylagos biztonságban, a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek beszélgetni.
Hátuk mögött a barakkok a fáradhatatlanul szövő-fonó-szerelmeskedő nők tömegével, lábuk előtt a Földközi-tenger szédítő mélységben elnyúló, könyörtelen kékjével. De akármilyen végtelennek és szabadnak tűnt a tenge, a fecskék, a rigók, de még a sirályok is kerülték az Alméria körüli sziklákat.
– Nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – elmélkedett tovább Riolda. – Ez a Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol a sziklákon, kijátssza az őröket, és eléri a hajókat, az könnyen kereket oldhatna.
Lehalkította a hangját, mintha a hófehér sziklák is eleven testrészei lennének a Tökéletes Városnak. Irdatlan hallójáratok, melyek minden emberi hangot a Nagy Tervezőnek továbbítanak.
– Szökjünk el együtt, Hanna! Két fiam van, és egy lányom. Három egészséges, gyönyörű gyerekem! Hadd lássam őket! És van egy szigetem, ahol mindenki úgy él, ahogy szeretne, és egy csodálatos könyvtáram, ahol a könyvek a jövőre emlékeznek. Majd te is meglátod, ha kijutunk innen.
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos asszony egy mór kikötőben hihetetlenebb látványt nyújtana, mintha egy öszvér lerázná a gazdáját a hátáról, betérne egy városba, és kényelmesen megvacsorázna egy vendéglőben.  Ki látott itt ilyet? És épp Riolda akarna elvegyülni egy arab kikötőben? Aki még nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, aki ahhoz sem szokott hozzá, hogy észrevétlen maradjon, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes is ez a tábor, sehol máshol nem lehetnének biztonságban a falain kívül.
Ráadásul Hanna a nyugodt boldogság és barátság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Ma már alig emlékezett azokra az időkre, mikor egyedül rótta a Tökéletes Város utcáit.
Vajon akadt-e valaha Rioldán kívül ember, akit érdekelt, hogy merre járt Hanna gyerekkorában,  vagy hogy mit érzett a lánya halálakor? Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, de leginkább azért neheztelt, mert az anyja nem tudott újból férjet találni. Mert hiszen árva gyerek félgyerek. Azért dédelgetik, mert sajnálják, és Hanna már-már érteni vélte, miért gondolta Lea ellenállhatatlannak, hogy egy új világban királynő lehet.
Riolda viszont soha semmiért nem neheztelt.
Mintha az ilyen anyátlan-apátlan lényeknek minden sokkal könnyebb lenne.
És ez a violaszín pupillájú teremtés vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik noha maguk is rabszolgák, mégis úgy tekintenek Hannára, mint a szolgálójukra.
Riolda még azt is kíváncsian végighallgatta, hogy szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy kalandorral. Pedig Riolda – aki nagyon jól emlékezett a haldokló Lea és a megállás nélkül handabandázó Benjamin történetére – egyszerűen csak szégyellte magát. De Hanna, aki csak a megvillanó szemét látta, azt hitte, átérzi, mit jelent egyik pillanatról a másikra elveszíteni egy serdülő lányt.
És talán tényleg átérezte: mert nem a meditációk, a gyöngyvirágkivonatok vagy a könyvek tették képessé az együttérzésre, hanem a megélt élet vagy az a titokzatos, örök homályba húzódó anya és apa, akik nem akartak Riolda előtt megmutatkozni.
De akármennyire csábította a sok beszélgetés, Hanna is pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim legfeljebb pár hónapot szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek.
Rioldának még négy vagy öt hónapja van. És Hákim már világossá tette, hogy ugyan kedveli a lányt, de ami azt illeti, több „bölcsességet” várt volna tőle.
De mennyi az annyi? Több vagy kevesebb?
Riolda alig múlt még huszonöt vagy huszonhat éves.

Az almeríai kikötő olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes Várost, és itt, az öbölben raktározták az északi piacokra szánt selymet is. És mivel az almeríai selyem különösen kelendőnek bizonyult, nemcsak cádizi és sevillai kereskedők tartottak itt állandó képviseletet, hanem kikötöttek marseille-i zsidók is. Józan, megbízható kalmárok, akiknek talán – okoskodott Hanna –, a narbonne-i Nagy Moises neve is mond valamit.
Akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt valahol összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moisesszel.
Így aztán egyik éjjel, zsoltárokat mormolva, a hold bizonytalan fényére hagyatkozva a rosszabbik, köves úton lebotorkált a kikötőbe. Az emír embereinek, a hajók közt őrködő katonáknak azt hazudta, hogy a fényességes nagyvezér küldte, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Ostoba magyarázat volt – ugyan miért küldenének ilyen megbízással egy öregasszonyt, ráadásul éjszaka, egy majdnem járhatatlan úton –, de Hákim bogyócskái és párlatai képesek voltak minden józan kételyt elaltatni: a Tökéletes Város tökéletes katonája még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja, és el sem tudja elképzelni, hogy más ne így érezzen.
Talán a katonáknak van igaza, gondolta Hanna. Ebből a Tökéletes Városból, Hákim kísérleti telepéről még soha senki nem akart megszökni.
Az álmából felvert marseille-i Ben Naftali, egy fürge kis hajócska tulajdonosa józan volt, de ő sem különösebben gyanakvó vagy kíváncsi.
Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, és azt is, hogy majd Narbonne leggazdagabb kereskedője óriási váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe. És a tekintélyes summa mellé persze kitünteti életre szóló barátságával és nagyrabecsülésével.
Ben Naftalit nem verte meg különösebben csavaros észjárással a Teremtő. Nem volt kíváncsi, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes Városnak nevezett, szomorú rabszolgatelepen. Ahogy az sem érdekelte, hogy hova akarnak eljutni, egyáltalán mi dolguk volt itt, és kettőjük közül miért csak Riolda utazik.
– Jól van, nővérem, megértettem, nővérem, minden világos, de ne ismételd újra! Tudd meg, nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében. Az ősz a sarkamban van, már holnap hajnalban indulnom kell.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
És tulajdonképpen mindegy is volt. Velence épp olyan jó, mint Bagdad, Róma vagy éppen Thulé, a boldogok szigete.
Másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled! Ne hívd fel magadra a figyelmet, ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson bármi érdekességet megbámulni vagy elmesélni! – Átadott egy csodatevő amulettet, és rendületlen hévvel folytatta. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Ne meséld el, hogy egy pici sziget királynője vagy, mert ettől csak érdekesebbnek tűnsz. És aki érdekesnek tűnik, azt sokan akarják megerőszakolni.
Mindez nem volt elég, ebéd után ugyanilyen lelkesen folytatta:
– Neked az a szerencséd, hogy Ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Imádkozz, hogy a jó Ben Naftali érje meg a pillanatot, hogy megérkeztek Velencébe, mert ha korábban lehunyja a szemét, a hajósok mind a kettőtöket megerőszakolnak. Hiszen csak ketten lesztek nők a hajón. És ne feledd, mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legbölcsebb, ha végig észrevétlen maradsz. Ha szerényen viselkedsz, abból nem lehet baj.
– De miért nem jössz velem, Hanna? A mi szigetünkön nincsenek szolgák és urak. A gyerekeim gyönyörűek, a férjem jó ember. Úgy mutatnálak be mindenkinek mint az édesanyámat. Szórakozásból tanítgathatnád a gyerekeket, vagy utazgathatnál velem a szigeteken.
Hanna a fejét rázta.
Ugyan minek magyarázkodna? Hogy értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem lehetetlen is. De ő már akkorát hazudott a családja fejéről, hogy nem térhet vissza a saját közösségéhez. Nincs más hátra, imádkozni kell az Úrhoz, hogy még azelőtt hívja magához, mielőtt utoléri Hákim rettentő bosszúja.

Következő éjjel már együtt bukdácsoltak lefelé a forróságtól langyos köveken Almería kikötőjébe. Ünnepélyes, gyönyörű hajnal volt, a látóhatár szélén készülődő napkorongtól izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit az álmok kivehetetlen messzeségében, talán Egyiptom földjén, már lángok nyaldosnak.
A kikötőben pedig már indulásra készen várt rájuk Ben Naftali hajója, és maga Ben Naftali, aki a fényes váltságdíjra sandítva előrelátóan frissítőkkel kínálta, majd felséges asszonynak titulálta Rioldát. A legalázatosabban remélte, hogy a högyet nem viseli majd meg az utazás, és szívből sajnálkozott, hogy se neki, se a szolgáinak nincs külön kabinja, mind a fedélzeten alszanak – magától értetődően „illendő távolságra”.
De remélte, hogy a királyi fenség megbékél majd a szerény körülményekkel.
Hanna és Riolda összemosolyogtak. Ben Naftali tényleg nem volt jó emberismerő.
No de mit számít? A fürge kis hajó boldogan fickándozott a hajnali nap fényében, mintha ráragadt volna a körülötte ugrándozó görög és latin tengerészek izgalma.
– Aztán Velencében is vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Azt mondják, az is őrült város. Ne beszélj túl sokat! Ne egyél romlott ételt! És ami fő, ne csavarogj tovább! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
– Boldog vagyok attól – suttogta Riolda –, hogy az én utazásomat is követed a lelki szemeddel. Hogy látni fogod, merre járok, kikkel beszélek.
Hanna meghökkent:
– Lehet, hogy szeretlek annyira, hogy megmentsem az életedet. De a távolba látáshoz több kell. Talán valami kegyelem.
Riolda elmosolyodott, és Hannának szánt utolsó ajándékul elmesélte, hogy úgy tudja, az asszony unokája életben van. Lea fiacskáját egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Bretagne és Normandia határán.
– Szép, eleven gyerek, és úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
A biztonság kedvéért utoljára megismételte az intelmeit.
– Még egyszer ígérd meg, hogy nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeidhez! Jóravaló asszonyhoz nem illik az ilyen kóborlás!
Riolda az izgalomtól pirosan bólogatott. És gyorsan odafordult Ben Naftalihoz, hogy megkérdezze:
– Hogy hívják a hajódat, testvérem?
De nem a vég selymek között rendezkedő Ben Naftali, hanem az egyik tengerész válaszolt.
– Merulának – felelte, és hogy a hölgyek értsék, látható büszkeséggel megismételte a hajó nevét spanyolul is: – Mirlo, vagyis Feketerigó. Még sohasem hagyott cserben minket.

A lépcsőn ült, maga sem tudta mióta. A nyári zápor bizsergető dobolással kopogott a bőrén. Jól eső érzés volt, egy pillanatra piszok másnaposságáról is megfeledkezett. A meleg, szinte forró, égi áldás, az esőcseppek hőmérséklete az előző éjszakai neonszőke kurva száját hozta vissza emlékezetébe. Mélyvörös ajkai szinte égették, ahogy szájával körül fonta a szerszámát. Ötven dollárér retúrjegyet vett a mennyországba. Nem először volt a lánnyal, egy ideje már csak őt hívta. Meg volt vele elégedve. Nem számított felárat a csókért, az ötven dollárban benne volt a közös zuhanyzás, a kétszeri élvezés, és a kölcsönös francia. Az igazi nevét nem tudta, csak azt, amelyiken futtatták: Gemma. Drágakövet jelent. Néha, mikor elég fáradt volt beszari gátlásosnak lenni, beszélgetett vele. Akkor kérdezte a nevéről, és hogy van-e jelentése.
Feje irtózatos lüktetése felhívta a figyelmét az eső elálltára. Megint olyan volt, mintha bölények akarnának kitörni koponyájából. Úgy érezte, ha tovább próbálkoznak, sikerrel járnak. Ő szépen lefordul a lépcsőről, agyának szivacsos darabkái meg kipotyognak az ázott betonra, de már majdnem száraz betonra, hogy a kóbor kutyáknak legyen mit zabálniuk. Onnantól kezdve pedig csak idő kérdése, hogy mikor kapnak rá szemgolyóira, hasára, aztán ha az orruk a köldöke helyén már befér, a félig emésztett sonkából és tojásból jut nekik is. Ha ugyan még ki nem hányta.
Hajnaltájt vette a bátorságot, hogy ide jöjjön, azóta még mindig nem tudta mennyi idő telt el, de az élet az utcán kezdett megindulni. Chuck, az újságos, libafos színű biciklijén hordta ki a tejet, Petey meg gyalog az újságot. Valaki ellopta a bringáját a templom elől. Vannak még akasztani való faszfejek.
Több járókelő is hosszasan nézte, ahogy sápadtan, ázottan a lépcsőn kuporog. Szemei a fájdalomtól félig csukva. Az optimisták szerint természetesen félig nyitva. Nem értette mire fel a nagy bámészkodás. Nem láttak még szar passzban lévő, tisztességes adófizetőt? Úgy érezte, hogy a másnaposság lesz a mai nap folyamán a legkisebb gondja. Látatlanba is biztosra vette, hogy nagyon meg fogja szívni ezt a napot. A szerelem mindig szívás. Hülyére kellett innia magát, hogy legyen bátorsága ide jönni, Gemma lakásához, és nincs itthon. Minél tovább vár, annál józanabb lesz. Minél józanabb lesz, annál gyávább is. Minél gyávább… Így megy ez.
El akarta mondani a lánynak, hogy jobb sorsot érdemel. Egy olyat, ahol nem azért adnak neki pénzt, hogy leszopjon valakit, és megbasszák, hanem azért, hogy új ruhákat vegyen magának. Egy olyat, ahol virággal kedveskednek neki, vacsorázni viszik, moziba, meg ilyenek. Ő ezt mind meg is tenné. A lány talán érezte ezt együttléteik alkalmával, de nem adott jelet róla. Lehet azért, mert nem érzett semmit.
Nem akart haza menni. Mi van, ha soha a büdös életben nem lesz többé mersze, hogy elhatározza magát? Most megtette, és dögöljön meg, ha nem mondja el amiért jött. Vajon hogy fogadja majd? Megijed? Vagy ami még rosszabb, mosolyog, és azt mondja, hogy aranyos. Egy aranyos férfit nem lehet komolyan venni. Aranyos férfit még nem is látott a világ, ezért ha egy nő ilyet mond, az a lehető legnagyobb lefokozásnak számít. Egy kisbaba lehet aranyos, vagy egy kölyökkutya, pelyhes csibe stb., de egy férfi? Akinek olyannak kellene lennie, mint egy ezüsthátúnak? Na, azt aztán nem. A gondolattól is elpirult. Részben a még be sem következett szégyen miatt, részben pedig a dühtől.
Agyának forgatókönyvéből igyekezett kitörölni ezt a verziót. Szótárából pedig az aranyost, annak minden rokonával együtt: cuki, édes, drága, zabálnivaló, kedves… A szerelem nem ilyen szavakkal dobálózó hülyék játéka, és minden épelméjű tudja ezt, ergo Gemmának kutya kötelesség komolyan vennie mondandóját.
Az óra nyolcat ütött, a közeli Old North templom harangjátékából tudta. Ekkor látta meg Gemmát befordulni a Salem Streetre. Barna vászoncipőjének fűzője lógott, mindkét lábán. Haját hátul copfban fogta össze, pólójáról Marilyn Monroe kacsintott vissza. A lány látványától nem pillangók röpködtek a hasában. Úgy érezte, mintha egy osztagnyi rohamrendőr lövöldözné belülről gumilövedékkel. Lábai úgy döntöttek feláll a lépcsőről, abban a pillanatban, hogy Gemma elindult a zebrán. Most, hogy itt van a nagy pillanat, a nagy ővel, a következményeket latolgatta. Mi van, ha Gemma semmit nem érez iránta? Vagy talán valamit, de nem azt, amit ő. Kevesebbet, és azt is máshogy. Egyre közelebb értek egymáshoz. Gemma mosollyal üdvözölte, bár még méterek voltak köztük. Hogyan köszöntse? Vagy köszöntse egyáltalán? Ha túl fáradt most egy ilyen vallomáshoz? Az aranyosság, és elutasítás rémképe elkezdett egyre mélyebbre fúródni benne. Hat lépés. Ennyi választotta el a… nem is tudta mitől.
Arra gondolt, hogy ha a lány elutasítja, még mindig van ötven dollárja.

 (Illusztráció: knf)

Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira. Hogy ’s mondjam, a habos-dagály óceán képe vetül belső mozim vásznára – hullámokat csipkéz sújtó pillantása – ekként regézhetném Jack puszta-pászta paszulymagasból tett nézését. Ami olyas dologiság, hogy mingyá’ egyre-másra a zavar érzete kerülget, s megfenekedik bennem az érzet, tán éppenségileg simogató szemmel leskel. No hiszen úszni sem tudok k’önben meg, nulla erő, maga észveszejtő, hagyom magam, ekképp vakos fejsze, nem akadékoskodom, nem akarok, beléveszek a ragadósmáz gondola empíriába, hogy jó meg kényes kellem, fojtólagosan vett kényszeres normál érvényű képzet. Kötelezőleg húz itt sorszámot a valamiből általsejlő semmi, az amúgy megnyugtató, nem amolyas nihilbe vesző károsszmogos cigarettafüstnyi kátrányfuvallás. Van Gogh, újfent. A bizonyos bizonytalanság, elvégre mit is tudok én csonkolt hallójú felebarátunk virgonc vadzsenijéről. Opálos szemek – nézem és merengek – kékkorszakbeliek; mintha gyanta tapasztaná a feszengő magok pillafedeles házait; megadják magukat a tehetetlenség törvénye érvényének, a desszantosok, lassúdad rántással ereszkednek, amiként a vitorla szükség idejében. Hosszú, ondolált szeme seprűd méla kis buta könnyet odáz el neglegt, óra-fáradság izzadéka. Te a hibát a páraelszívóban keresed, lamentálod felém rendre; engem meg itt esz a penész tudata a bűnös érzetnek, már hogy jóforma a restanciám ennyi lenne, de hízni sem megy.

(Megint rím szerént nyeldeklek.)

Azt találom, magamat sem, egy kóboráram csipete, mely szerint a pillanatban minden a maga tökélyi rendje szerént létezik, helyén fészkel a békegalamb, a bizonyos neat and ordered állapot, ahogy egyféle reklámtábla villantja, ha ugyan; mert nem grimaszolsz az éppeniségben, nem tudsz, se vagy szarkaszta, sem okvetetlen vagy túlon szilaj, tüskéid elforgácsolódtak – de vagy mezítelen, felső szférád mindenképpen; szemrevehetőleg, tapinthatóan, ízed pezsgő édesvízi. Ilyen tényszerűség mellett imáimba fogadom, a meghallgatáséiba, egy ízében sem majomszerzeményi illetőségű kamaszos tested, mely volna voltaképpenileg restelletesen esetleges esetem.

Forma és arány – aránymetszetek –, hús és corpus, semmi korporália, átszakadó vígaszosvásznam. Lelkedzel. Lelkedhez, beláthatod, nem érhetek, az valahol bent enyészik, rejtve el magad előtt is, titkos-kies zugban zúgolódik, lázadoz, duzzog; tükörből feszül föléd, fölém, tükre a táruló szembogár szűkülő vájatban, mandulás. Meg-megrezonál, noha nem hangtál.

Kölyöki ajkad legfőbb jellemjegyed, hogy mondanám, emlékezetre erős kényszerrel bevéstem, mint falba egyféle hieroglifát, az el nem feledésébe. Valami okon ez a pitty a háborgó csipke érintését idézi fel valahol bennem, ha belekap egy erőszakos, hol meg sima szellő.

A többi és előbbi meg csupa tesztikularitás. Permettez-moi! Mert mostan ez adatott – óda egy pihenő renyhe testhez, ha úgy tetszik, lehetnék fényképalbumból szemelt fotográfia, mégis való reszkető, tehetetlenség bénította gyermeki porhüvelyed –, bocsáss mégis meg, kicsiny Mangusztám, tudom, ismerlek, ám csupáncsak felszínileg, te bájjal kikent imposztó alakváltó.

Nézd el mindezt a hobbigrafikus mágusnak.

Érvek, jobbára ellenérvek részedre; nem, Édes, empíriák. Ismerem az érvet, tudom, tudom, olyan Verlaine-i a test bűnös éltetése – kiterjedésünk –, piedesztálra magasztosítása. így s ilyetén ünneplése ellenséged; duhaj bakháns tor, miféle; inkább Lucanus, egy Seneca, netán az eszes Petronius-szal pörölünk egyezségre. – Ahogy mondtam, tétettem tételként, egyívásúak vagyunk, volnánk mi kettecskén; meg én és meggymagom, hozzád hasonuljon.

Vé Woolf egypár félmondat idejére, többre nem, megérintett és illetett egyféle másképpen. Engedd meg részemre eme világot ölelő és éltető – a világ egyes egy személy, te volnál, kedves Jack, amennyiben képes vagyok magam emberszerzetet feleltetni meg ilyenformán a tetszésnek, vágyam úr ura, oly taktusokkal, mint a bizonyos Jobbik Felem, Tem, Szeretettem – engedd meg, kérlek, Ideálképem, Egyedülvaló Híves Szívem, egy tollahagyott gondola idézetforma közbevételezését, ekképp hangozzék, miképpen viseltetem én és önmagam. Azt mond „…életem minden boldogságáért neked tartozom, ……………………. és hihetetlenül jó.” A továbbiakat ne kívánd elmédbe fogadni, nekem pedig egyáltalában nem óhajom becses részedre olyféle szomorkönnyfakasztó részleteibe alkalmatlankodni, ami egy fatális elmaratásba, a Leonard részéről egyszersmind és alapjaiban rettegett, ám sose várt búcsúban tombolja ki degeneratíve pusztító szándékát, amiként egy cunami vagy hurrikán…, ha pusztán bepipulsz képzelményemben.

Jobbára meg még mindig vállaid vonalaira kanyarodom, csavarodom, a göbbeteg gömbökre, ahogy magzatpózt művelve szédülsz bele a hencserbe, kerekedjék hívó szóval, kis kifli meg bújócska; kicsi hobbit, mert hát monstruminak tétetni nem tellettél, csak semmi megbomlasztása fantáziám mázgálta kiterjedésednek; formabontó étvénnyel érne fel.

Abszurd idea a képzet; tán épp gúnnyal veszlek, te aprószerzet. Ha mégis akképpileg volna, azt mondanám:

’Hé, picim.’
’Igen, anya.’
’Nem te, újonnani apád!’
Amire majdan kicsim ’setleg azt válaszolná, a kis dúvad apahasonlat: ’Az anyád.’

Hágó, hegy és völgy meg katlan, tovább menni, némi szurdok, látó szemnek avatatlan, s ama taktil, hogy is mondjam, óhatatlan. Cimpám feszeng, vérem pulzál, ahogy kezem keresi Jackem rejtett esszenciáját.
A kertek alatt nyújtóztunk kettecskén én és Jack, mint két kamasz, némán, puhán a Föld innen eső felén.

(Illusztráció: grnry)

3.

Miután apámat baleset érte, amelyről immár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem baleset volt, szerényen eltemettük. Édesanyám nem jött haza Prágából, hogy megadja a végtisztességet néhai férjének, akitől másfél évtizeddel korábban vált el. Telefonon értesítettem a haláláról. Szinte láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát, ahogy fogadja. Sosem szerették egymást, előttem ismeretlen okokból keltek egybe, s ugyancsak ismeretlen okokból költöztek külön. Amennyire tudtam, anyám engem sem szeret, ettől függetlenül karácsonykor és a császár születésnapján mindig küld levelezőlapot. A saját születésnapomon sosem.
− Nem fogom ünnepelni a fájdalmamat – közölte egyszer apámmal, mikor kérdőre vonta emiatt. – Kis híján megölt ez a kölyök, majdnem elvéreztem.
Őszintén szólva engem nem zavart, hogy nem köszöntött föl sosem a születésem napján. Azon sem bánkódtam, hogy nem kedvel. Istenigazából én sem kedvelem őt, jóllehet teljes szívemből szeretem, hiszen az anyám, neki köszönhetem, hogy élek. Az emberi lélek bonyolult műszer, fogalmam sincs róla, miként működik.
A temetés másnapján behívatott a propagandaosztály vezetője. Ez alá a részleg alá tartozott az én alosztályom is. A vezető irodájában, ahol soha azelőtt nem jártam, bőr ülőgarnitúra, politúrozott tölgyasztal és nemes italokkal teli vitrin fogadott. Az ablaknál álló parányi íróasztalon gondos rendben aktatornyok emelkedtek, mellettük apró képernyős videóhírmondó, szövegszerkesztő masina, nyomtató és minimozi-monitor. Az eszközök között díszes gipszkeretben családi fotók díszelegtek: az osztályvezető a férjével és két gyermekével.
– Foglaljon helyet, Szelevényi – kellemetlen hangja hivatalosan csengett, mozdulata mégis szívélyesnek tűnt. Belesüppedtem a bőrkanapéba. Ő az egyik fotelben helyezkedett el. Korombéli nő volt, sem szépnek, sem csúnyának nem nevezhető. Leginkább a közömbös jelzőt találom találónak vele kapcsolatban.
– Parancsoljon, osztályvezető asszony – mosolyogtam álságosan.
– Úgy érzem, egyre több a probléma az Ön alosztályán, Szelevényi úr – szavai súlyosan kopogtak az iroda padlójára, akár a hulló vakolat egy vidéki kúria salétromos faláról. Az arcán az erős összpontosítás jeleit véltem fölfedezni, amitől kis híján elnevettem magam.
– Már többször beszélgettem Önnel az értekezleteket követően – folytatta végképp elkomorulva –, a főosztályvezető úr is elmondta a véleményét, ám foganatja sem ennek, sem annak nincsen. Abszolúte nincsen!
– Nem értünk egyet néhány dologban – hagytam rá, talán túlzottan is magabiztosan, már-már udvariatlanul.
– Nos, igen – bólintott az asszony. – Mi nem akarunk beleszólni az ön munkájába, hiszen nem értünk hozzá, s mind a polgármester úr, mind a főosztályvezető úr, mind jómagam elkötelezett hívei vagyunk az alkotmányos demokráciának. De vannak jogos elvárásaink. S ezeket ön ismeri.
– Valóban – mondtam. – Önök látványos, nagy és üres programokat várnak tőlem és munkatársaimtól, amelyeken boldog és önfeledt polgárok szórakoznak, s kikapcsolódásképpen teljes mértékben kiürítik az elméjüket, az utolsó gondolatcsírát is sutba vágják, bezárják agyuk legsötétebb zugába, hogy ott fény híján elsorvadjon. Így a helyére, a satnyuló agytekervények közé beültethető valamelyik divatos és semmitmondó elképzelés, s nem mellesleg gyökeret ver a vezetés iránti elégedettség. Úgy vélik, ez a cél leginkább a nagy, szabadtéri, eszem-iszommal egybekötött eseményeken valósulhat meg, s igen nagy gondnak és a szervezők hibájának, azaz a mi hibánknak tekintik, hogy még ott sem maradéktalanul. A zárt terekben lebonyolított rendezvényektől ugyanezt várják, azaz a (már megbocsásson a kifejezésért) szellemi értelemben vett ürítést, s többször megróttak már, amiért azok iránt lanyha, mi több, egyre lanyhább az érdeklődés, s mi a kollégáimmal tartósan nem tudjuk emelni a közönség létszámát nevezett programokon. Ezt nem is vitatom, ez így igaz. Számos oka van ennek, amelyeket számtalanszor soroltam el Önöknek a hosszú értekezleteken, írtam le jelentésekben, beszámolókban. Azt sem hallgattam el, hogy néhány kisebb volumenű, beltéri rendezvényünkre ép ésszel és jó érzékkel nem is várható el a magas létszám, mivel azokon nem lehetséges az agy kiürítése, mert éppen ellenkezőleg, a föltöltése a cél. És szerintem ez nem baj, mert nem kizárólag megalomániás, össznépi duhajkodásból, önfeledt kikapcsolódásból, lazításból áll az úgynevezett kultúra, habár ez tagadhatatlanul az egyik, s bizonyos céloknak leginkább megfelelő, viszont távolról sem a legfontosabb szegmense. A kis, kreativitást elősegítő kezdeményezések, a közösséget építő események, a gondolatébresztés, az önállóság erősítése véleményem szerint ezerszer lényegesebb. Ha fogalmazhatok fennkölten, az, amiről Önök beszélnek, amit Önök kívánnak, legfeljebb a mai nap és a bugyuta holnap szolgálói, míg mindaz, amit legutóbb emlegettem, a tartalmas jövő alapjait vetheti meg.  
– Nem értünk egyet – sóhajtott az osztályvezető asszony, s én tudtam, hogy nem csak hogy egyet nem értünk, de ő speciel semmit sem ért abból, amiről beszélek. És nem csak azért, mert nem fejtettem ki szabatosabban a mondandómat, írásban ugyanis nem egyszer pontról pontra magyaráztam el az egészet; több soron a szájukba rágtam, mégse értették, következésképpen (és szerencsémre) azt sem látták át, mi nem csak nem értünk egyet, de a világnézetünk alapjaiban összeegyeztethetetlen.
– És meg kell mondanom, roppant nehéz önnel együtt dolgozni – csóválta a fejét a felettesem. – Mert például sosem a lényegről beszél. Mert a lényeg, hogy jól működjön az alosztály, költséghatékonyan szervezzen nagyszabású kulturális eseményeket, amelyeken minél többen vesznek részt és minél elégedettebben távoznak, s utána mi, a város vezetői büszkék lehetünk!
– A lényeg mibenlétében értünk egyet a legkevésbé – mormogtam feszengve.
– Azonban már nincs is szükség arra, hogy egyet értsünk – emelkedett föl az osztályvezető. Én is fölálltam rögvest, bízva a közeli szabadulásban.
– Önt a Kulturális és Propaganda Minisztériumba helyezik – mondta, s mintha egy kaján vigyort fojtott volna el. – Hogy pontosan mi lesz a feladata, azt nem tudom, viszont holnap el kell hagynia a várost.
Erre nem készültem föl. Túlságosan szerettem a városomat ahhoz, hogy megrendülés nélkül fogadjak egy ilyen hírt.
– El kell hagynom…? – hebegtem.
Az osztályvezető asszony arcán ezúttal egyértelműen átsuhant egy gúnyos mosoly.
– Attól tartok, igen. Holnap reggel várják önt a minisztériumban, Budapesten.
Úgy nyújtotta a kezét, mint egy férfi. S én úgy fogadtam el, akár egy megszeppent gyerek. Megalázva, a könnyeimmel küszködve hagytam el az irodát.
Egyenesen a kedvenc italmérésembe ügettem, mit sem törődve a portás kellemetlenkedésével.
− Hová-hová, Szelevényi úr? Hová loholunk dologidőben?
Szóra se méltattam, amúgy is tudta mindenki, hogy ő a legrafináltabb besúgó az egész vármegyében. Meg kellett innom egy valamit. Az egy valamiből aztán három pálinka lett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy összepakoljam azt a kevés holmimat, amit a munkahelyemen tartottam. Amikor visszaértem a hivatalba, a portás szúrós szemmel nézett rám.
− Ha most valaki egy szondával erre járna… – dünnyögte.
− Akkor járna erre egy szondás ember – gúnyolódtam.
Kettesével szedtem a lépcsőket az irodámig.
− Hol járt? – kérdezte a titkárnőnk.
− Az osztályvezetőnél – világosítottam föl. – Utána meg kocsmában. Holnaptól Pesten dolgozom.
− Miért? – kerekedett el a szeme a kollégámnak, aki véletlenül hallotta, amit beszélek.
− Pontosan nem tudom – vonogattam a vállam. – Holnap reggel a minisztériumban kell jelentkeznem.
− Kicsináltak!
− Minden valószínűség szerint – ismertem be készséggel. – És jobb, ha megyek, mielőtt bajotok lenne… Nem tűnik jó ötletnek szóba elegyedni velem.
− Elbúcsúzunk majd rendesen, ugye?
Jól esett a kérdés, ezért talán a valóságosnál lelkesebben válaszoltam:
− Naná! A következő hétvégén hazajövök, s megiszunk néhány kört!
Ebben azonban csúnyán tévedtem.

További fejezetek: I., II. IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 (Illusztráció: Payer-térkép)

A Nyergestetőn elesett hősök emlékére

A délutántól estig tartó csatározás zajait a fenyvesek már régen felfalták, de a nyergen átívelő utat még mindig hullák szegélyezték. A sereg kemény áldozatok és hősies, önfeláldozó rohamok árán megállásra késztette az oroszok és osztrákok összevont erejét. A derék székely legények alig tértek vissza Moldvából, már harcba kellett bocsátkozniuk. Nem is tűrt volna el efféle ostromot semmilyen sereg, de a magyar legények olyan konok derekassággal állták, hogy az ellenség megtorpant.
Tuzson János őrnagy felhajtotta csapatát a nyeregbe, mely Kászonújfalut választotta el Csíkkozmástól. Szíve nehéz volt a veszteségektől és reménytelenül ütötte el nehéz dobbanásait, de ahogy minden jó vezérnek, neki is helyén volt az esze, még a legsötétebb órákban is. Tudta, hogy Nyergestető egy olyan pont, ahol, ha jól megveti lábát, különb dolga lesz egy várvédő zászlóaljnál. Mert fal volt a két oldalon, Isten kegyes keze által felhúzott fal hegyekből, melyet gondosan emelt Erdélyország határába, hogy a temérdek ellenségnek, mely örök idők óta kínozza, ellent tudjék állni. S ezen a falon egyetlen kapu volt, Nyergestető.
Meg sem szusszanhattak a legények az erőltetett menekülés után, máris parancsok lobogtak. Tuzson őrnagy tudta, hogy bár a lehető legjobb helyen vannak a védelem megszervezéséhez, helyzetük nem sok sikerrel kecsegteti őket. Nyolc gyalogosszázad, egy lovas század és hét hatfontos ágyú. Csonka mind, tán az eredeti létszám kétharmada bevethető. Minden munkára bírható ember dolgozott az éj sötétjében. Fényt nem gyújthattak, hogy ne áruljanak el magukról többet, mint amennyit kénytelenek, de az ég kegyes volt hozzájuk és miriád lámpást gyújtott a számukra.
Csattogtak a fejszék és sisteregtek az ásók, ahogy fedezékek emelkedtek és ágyúk süllyedtek a tökéletes szögbe, ahonnan szórni tudták a felfele vezető utat. Éjfélkor sovány, hideg vacsora volt a díjuk, s csizmában alvás, két órás váltásokban. Egyszerre csak minden harmadik ember hunyhatta le a szemét, a többinek készenlétben kellett állomásoznia.
De János szemére nem jött álom. Nem volt vak. Tudta, a szabadságharc az utolsókat rúgja, s a magyarnak szabadságát csak a mindenható Isten csodatévő keze vívhatja ki. De nem olyan fából faragták, ki megadná magát a halál árnyékában. Ott ült, a tábor szélén a katonaládáján, s pipázott. Aki nem ismerte, újonc közlegénynek nézhette volna, de a kölyökképe mögött komoly tudás, tapasztalat és vasakarat rejtőzött. Bármennyire is elmerült gondolataiban, felismerte a bicegő, de amúgy alig hallható lépteket, mellettük pedig a nagy súly alatt ropogó ágakat és morgó légzés zaját.
– Mondja, Béla bá.
Az öreg székely kopott baka ruhában megkerülte az őrnagyot és úgy, állva, pipáját kezdte tömködni. Nem is szólt addig, míg meg nem gyújtotta nagy szakértelemmel. A láng fényénél a sok zord tél mély barázdáiba szorult árnyék csak még misztikusabb külsőt kölcsönzött az öregnek. Nem is olyan messze tőle két tükröződő szempár figyelte őket türelmesen.
Tuzson végignézett ezen a marcona emberen, ki fajtájával, de amúgy népével is egy letűnt kort őrző kőbálvány benyomását keltették. Mert Vass Béla vadfő volt, egyike annak a maréknyi embernek, kiket kiválasztott az ősi tudás.
– Mi a dolgom? – vakkantotta kurtán az öreg.
– Menjen délnek. Lázárfalva felé. Hátha onnét jönne az ellen. Ha kevés, pusztítsa, ha sok, szóljék, s meglátjuk.
Az öreg bólintott, de nem mozdult. Nyugodtan szívta a pipáját tovább. János elmosolyodott. Csodálta, hogy ez a félnéma nép mennyire érzi az ember lelkét, s tudja hol maradt kimondatlan szó.
– Egy dolog rág engem, Béla bá.
– No.
– Jól teszem, hogy megvetem a lábam? Derék legények a fiaink, kár lenne őket a halálba hajtani. Egy székelyre tucatnyi muszka, meg sógor jut.
Az öreg nagyot szippantott a pipából, s János meg mert volna rá esküdni, hogy a parázs egyenest a szemében lobban fel. Kiverte a kupából a hamut, eltaposta, s csak ennyit mondott búcsúzóul, mielőtt az erdők fele vette volna az irányt.
– Annyi kell es.

Kelemen Gábort társa felköltötte kurta, kétórányi alvásából. Úgy ugrott fel, mint egy keljfeljancsi, azt hitte támadnak a muszkák. Meg is szégyellte magát ijedsége miatt, de a bombász nem törődött vele. Leheveredett a megmelegített helyre és már horkolt is. Az ifjú szekerész kulacsából ivott, majd egy kicsit az arcára is locsolt. Remegett a keze és ki volt hevülve. Igencsak nehéz a katonaélet, kiváltképp, ha tizenhat éves az ember, gondolta, de menten meg is rótta magát nyavalygásáért. A hazaszeretetnek nincs korhatára és eme nehéz időkben mindenkinek ki kell vennie a részét a jövő megmentéséből.
Belső zsebéből leveleket húzott elő, s bár olvasni nem tudta a holdnak fényénél, szövegét hallotta a fejében, hisz kívülről ismerte. Anyjának gyöngysorai voltak a papírra vésve, kinek féltő karjaiból megszökött, de nem állt szándékában kétségek közt hagyni a szegény, megözvegyült asszonyt. Amint feladták rá a katonaruhát, első dolga volt, hogy elküldje neki a levelet, melyben tudatta hol van, sűrű bocsánatkérések közepette.
Azóta a szegény asszony, kitől egy apát és egy férjet már elrabolt a háború, belenyugodott fia döntésében. Szép szavakkal nyugtatta, minden éjjel fohászkodott érette, s várta haza. A nehéz idők kemény asszonyokat szülnek, a kemény asszonyok erős férfiakat, az erős férfiak nyugodt időket, a nyugodt idők gyenge férfiakat, a gyenge férfiak nehéz időket. Ez már csak így volt, s így is lesz, míg a világ és két nap.
Gábor elrakta a leveleket és falatozott egy keveset. Egy szekerész élete nem könnyű a seregben. Sebtében kell elvégezni a derékszaggató rakodást, ők azok, akik az állatok gondját viselik, akiknek minden logisztikai dolgot meg kell oldani. Mert a katonát nem érdekli, hogy a szegény szekerész semmit nem kap a fejesektől, elő kell teremtse. Érdekes beosztás ez. Bár a seregben mindenki tisztában van vele, hogy szükséges és fontos, azért csak lenézik a bombászok is, lovasok is, de még a bakák is. Náluk tán csak a szolga van lennebb. Meg is lehet érteni. Szekerésznek mindig a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb, vagy nyavalyásabb, katonának nem való legényeket teszik, mert azok nem csatáznak, hanem az arcvonal mögött várják annak végét. Őt sem vették volna be katonának, ha éppen nem úgy hozza a szerencse, hogy megbokrosodjon az altűzművész lova. Gábor mindig is közel állt a lovakhoz. Amolyan maguk közül valónak gondolhatták, mert körülötte megnyugodtak, s kezes báránnyá lettek. Akkor is az történt, a mén makacsul ficánkolt, s az életéért kapaszkodó altűzművész tehetetlen volt. Két katonát is megrúgott az ebadta, mire Gábor közel férkőzött hozzá, megragadta a kantárszárat és kedves szóval és simogatással lenyugtatta. A tiszt annyira elámult a mutatványon, hogy közbenjárt az érdekében. Hisz sok ló paraszti sorból került a seregbe, azok a jószágok pedig olyan kérgesek, mint a föld, amit művelnek, s olyan nehéz őket betörni, mint a lapátnyelet, amivel verték őket. Kell melléjük egy szakértő kéz.
Gábort a lábai, mint mindig, a lovak fele vitték. A csendes ropogtatás csecsszopó kora óta megnyugtatta, a gömbölyű pocak, a meleg test kedvesebb volt neki mindennél. Mégis, mint kispolgári család sarjának, kinek se földje, se gazdasága, keresete is szegényes, a lótartás sosem adatott meg. Megszámlálni se tudná, hányszor kapott verést a kocsisoktól, amikor elkapták az istállókban lézengeni. De hát a természetet nem lehet kiölni.
A fiú körbejárta az elkerített kis tisztást, s letette a kegyeletét az állatok előtt. Hisz az Istennek is csak két dolog sikerült igazán, a tavasz, meg a ló.

Az éjszaka mintha megrekedt volna, a hajnal nem akart hasadni. Tuzson János őrnagy szemhunyásnyit sem aludt, a tábort járta, ellenőrizte a munkálatokat, bátorította embereit. Tetszett neki, amit talált, nem csalatkozott véreiben.
Az egyik beásott ágyú csövére támaszkodott és pipázgatott. Lefele nézett a dombon, mozgást kémlelt, s amikor úgy ítélte, minden nyugodt, a keleti égboltra ernyedt a szeme. A madarak már csiripeltek, csalogatták a napot, s mintha-mintha valami derengés megszületőben is lett volna, de a hajnal pírja még sehol sem mutatkozott.
Zavarta ez a sötét. Pedig már megannyiszor az ellenség parancsnokának helyébe képzelte magát, mérlegelte, mit tenne, amennyiben ő csücsülne ott lenn, tizenkétezer katonával, töménytelen ágyúval az oldalán, s megannyiszor arra jutott, hogy ismeretlen terepen, az éjszaka sötétjében őrültség lenne támadni. De bármennyire is számolt, egyetlen dolgot kifelejtett a képletből. Neki számított az emberélet.
Mintha egy komisz bolha csípte volna fülön, csak annyit érzett, de hallva a puska dörrenését tudta, hogy épp a Fennvaló jóindulata mentette csak meg az életét. Akkorát bődült, mint egy oroszlán:
– Talpra! Riadó!
Úgy ugrottak a legények, mint a keljfeljancsik. A bombászok betöltött csövekkel várták a parancsot, hogy elsüssék ágyúik, a lövészek fejei gyors egymásutánban bukkantak elő a lőállásokból. Az alvók is egykettőre a helyükön voltak, két percbe sem telt el, már mind harcra készen álltak a helyükön.
– Kartácstüzet a pofájukba! – ordította az őrnagy. – Mindenbe golyót, ami megmozdul! Okosan tüzeljetek, folyamatosan, ne tudjon szuszogni az ebadta németje!
Eldörrentek az ágyuk, egyik a másik után, de olyan pontos ritmusban, hogy mire az utolsó hatfontos löveget pucolni kezdték, az első már lőtt is. Mintha a fény kíváncsiskodva odarohant volna, a sötétség pitymallattá erősödött, s látni lehetett a lebukó, lerogyó, vagy épp menekülő ellenséget.
Tuzson káromkodva rohant hátra, s kirántott kardjával hadonászva osztotta az utasításokat.
– Szekerészek hátra! Hordd a lőszert, te lomha, te pedig adogasd a talyigából! Gyerünk, katonák, az Istenért, a Hazáért, s a Szent Szabadságért! Gyalogosok, az ágyúk mellé, ha felér az ebadta, leszúrjad, levágjad, védd a tüzéreket, védd az ágyút, védd ezt a tetőt, ha megszakadsz is! Huszárok, lóra, irány a bérc, figyeld a kutyát, nehogy oldalba kapjon, ahányat látsz, annyit pusztíts!
Az ellenség megtorpant. Ágyúikat felállították a sötétség leple alatt, de nem találtak jó pozíciót a tüzelésre. A lövedékek vagy a védők fölött suhantak, vagy jóval lennebb a földbe fúródtak. A gyalogosok kezdeti rohama elapadt, a derekasan megsorozott támadók az útszéli fák fedezékében iszkoltak vissza állásaikhoz.
Tuzsonnak ez tetszett is, meg nem is. Igen jólesett a társaság hátát látnia, de ha ennyire szedett-vedett, gyáva brigád lenne az ellenség, a szabadságharc másként alakult volna.
Mintha helyeslően válaszolt volna az ellen, az út két oldalán egy-egy négylovas szekér közeledett, rajta valami csuda szerkezettel. Csupa acél volt az, meg fogaskerék, csörlők és sodronyok, s a földön húztak néhány kötelet maguk után. A lovak sem voltak szabadon, hanem a szekérrúdra egy ék volt szerelve eléjük, a mögött biztonságban voltak a lövedékek elől. Parancsra a csörlők mozgásba léptek, a sodronyokat megrántották és egy hatalmas háló emelkedett fel, három méter magas, húsz méter széles legalább.
Az ágyúk dörögtek, a lövedékek mind célba találtak, de semmi nem történt. A lovak pajzsáról ívesen lepattantak, a háló pedig úgy fogta meg a kartácstüzet, mint a tó a belehajított kavicsot.
A sereg immár, hogy meggyőződött a gépezet működéséről, felsorakoztak mögötte százasával és türelmetlenkedve nógatták a hegyen kifele kaptató, habot túró lovakat.
Tuzson a fogát csikorgatta, efféle ördöngös gépezetet még nem látott, de nem is számít. Meg kell oldania, meg kell védenie állását.
– Golyókat a csőbe! Gyerünk!
“És kezdődött a forgolódás az ágyúk körül. Egyik a túrószacskó forma löveget dugta az ágyutorkába, a másik betolta azt a tömőfával, a harmadik irányzott, a negyedik tartotta az égő kanócot, az ötödik az ágyúagy karikáiba dugott rúddal segített az irányzónak a célba emelni az ágyút. A hatodik lőszert adott ki a lőszerkocsiból, kettő pedig, sőt három is nyakába akasztott bőrtáskában hordta a lőszert az ágyúhoz.”
– Tűz!
A nehéz vasgolyó tökéletes pályát írt le, egyenesen a hálóba csapódott. A csörlők felvisítottak, a kötél engedett, s a golyó úgy pattant vissza, mint egy ittas vendég a gyengéd lökéstől. Tuzson nem hitt a szemének. Dobogott, az állát súrolta, ökleit tördelte, s az ellenség már majdnem a puska lőtávolságán belülre ért. Nagyobb erőre van szüksége, de Gábor Áron rézágyúi nem bírták a nagy terhelést. Még a legjobb minőségű, fúrt csövek sem bírják sokáig a kétszeres adag lőport. Dühösen rácsapott a csőre és kiadta a parancsot.
– Golyóra serétszelencét! Hogy a kartács tovább vigyen, nagyobbat lökjön!
A fő- és altűzművészek egymást túlharsogva adták tovább a parancsot, s a bombászok és tüzérek kérdés nélkül hajtották végre.
– Tűz!
Tuzson egy rövid fohászt intézett Mária boldogasszonyhoz, hogy segítse meg szegény székelyeket. Tudta, hogyha ez nem válik be, a közelharc következik, s legényeik bár erősek és bátrak, hullani fognak, mint fák a döntésnél.
Az ágyúk eldörrentek, istentelen csörömpölés és zaj kíséretében. János látta szeme sarkából, hogy az egyik csövön tízcolos repedés keletkezett. Egy ágyújába került a mutatvány.
A kartácslövedékek úgy röpültek ki a csőből, mint addig soha, a golyó megtolta őket hátulról. A repeszek áthasították a hálót, s mögötte eltalálva az embereket nagy riadalmat keltettek. Tuzson szíve felderült, ahogy meghallotta az egyik lovat fájdalmasan nyeríteni a pajzs mögül. A sörét átvitte a lemezt, mellbe kapta a szegény párát, amaz pedig összerogyott. Társai megrémülve ügetőre fogták a dolgot, s az út belseje fele húztak. A bakon ülő katona elvesztette felettük uralmát, hiába csattogtatta korbácsát. A háló meglazult, s lefeküdt a földre, ahol egy lesben álló csutak alattomosan ketté hasította, mint egy késpenge.
A magyar táborban hatalmas ujjongással dörögtek az ágyuk immár tiszta kartáccsal, s a puskák is csak a parancsra vártak. Az ellenség már előre tört, az ütközet elkerülhetetlen volt.
– Lőj egyet, oszt szuronyokat fel! Védd az ágyút! Ágyúsok, ne pihenjetek, de ügyeljetek a bajtársitokra! Halál rájuk!
Az ágyúk dolgoztak, a puskák eldurrantak, s a kissé megingott, de töretlenül támadó sereget a vitéz katonák kivont kardokkal, szuronyokat feszítve várták. Bár mindenikük várták otthon az asszonyok, gyermekek, szülők, vérük felpezsdült és szívük örömteli ujjongásba kezdett. Katonanép volt ez, s pazarlás kezükbe a puska, mert a kézitusa volt az ő igazi szórakozásuk és szakértelmük. A német már tudta, ideje, hogy az orosz is megtanulja, a székelyt megedzette az élet, a hegyek, a telek, a munka, s megedzette maga az Isten is szent akaratából.

Gábor jó száz lépéssel hátrább várt a szekerész karral. Olykor lőszert pakolt a talyigákba, de amúgy semmi dolga nem akadt. Borzasztóan érezte magát. Hogy ülhetne nyugodtan, míg bajtársai amott halnak tőle néhány lépéssel, küzdenek az ellennel tűzzel és vassal? Mindent hallott, s megértette, hogy az ellenség felért a bércre.
Az oldalán csüngő kardhoz kapott, idegében kikapta, s meglóbálta. A mellette pipázó öreg, ki már igen sok telet élt a katonáskodáshoz, de szíve csak a szabadságharchoz húzta, megszólította:
– Nyughass, legény, mert a háborút nem a kard nyeri.
– Hanem mi, öregapám? – kérdezte meglepetten.
De amaz csak hümmögött és somolygott a bajusza alatt, s nem akart megszólalni, mint akit nagy titok melenget belülről. Miután választ nem kapott, ismét a csata fele nézett. Nagy zaj jött afelől, de sokat nem látott, egy kisebbecske domb eltakarta előle a frontot.
Nem bírta tovább. Övéből kihúzta pisztolyát, melyet még sosem sütött el, s kardját, melyet még sosem szegezett embernek. Lehet, hogy egy háborút nemcsak karddal lehet nyerni, de akkor menjen oda az öreg és magyarázza ezt el a németnek.
Rohanva indult, ügetve haladt, s araszolva érkezett a frontra. Minden lépéssel hűvösebb bizsergés simogatta lábait, s fogta bénító satuba térdét. Olyan erősen szorította össze a fogait, ahogy megtette az utolsó lépéseket, hogy egy fájdalmas pattanással megrepedt az egyik.
Ahogy átbukott a dombon, felsikoltott ijedtében, mikor az egyik rőtszakállú, vadember kinézetű orosz kiszemelte és nekirontott. Bármennyire is szelíd gyerek volt Gábor, az életösztön dolgozott benne. Pisztolyát a támadója mellének szegezte és meghúzta a ravaszt. Semmi. A fegyver, melyet még akkor töltött meg, amikor felvették a seregbe besült, valószínűleg nedves volt a puskapor.
Kétségbeesésében fejbe akarta hajítani az ódon mordállyal a haramiát, de azt is elvétette. Az orosz katona már döfni készült szuronyával, amikor egy bajtársa segítségére sietett és úgy döfte a muszka bordái közé a fegyverét, hogy amaz felborult és meg se nyikkant többet.
– Ne lábatlankodj itt, tacskó! – morogta a katona, miközben kihasználva a pillanatnyi nyugalmat gyorsan megtöltötte pisztolyát, s már rohant is tovább.
Gábor még sosem érzett olyan égető szégyent, mint abban a pillanatban, de mozdulni csak nem mozdult. Ment volna előre, hogy vérrel mossa le, ahogy azt kell, de lábai csak nem vitték. Fogalma sem volt, meddig bámészkodott ott, mint egy mamlasz, de hirtelen egy bő hullám német bukott fel a dombon, s míg az első sor szuronyokkal hadonászva tartotta távol a védőket, a második és harmadik sor töltött fegyverekkel a tömegbe lőtt.
A fiatal szekerész nem értette, miért ordít fel tucatnyi férfi egyszerre. Ő úgy érezte, mintha egy szakadék mart volna a vállába, s meglepetten kóstálta, hogy lábai megfordítják és hordják a testét az egyetlen biztos helyre, hol lelke megnyugszik, a lovakhoz.
Ahogy eltávolodott az ütközettől, s a hangok elhalkultak, saját, sípoló lihegése egyre erősebb lett, s remegése úgy megerősödött, hogy imbolyogva lépett, mint a részeg. A lovak kíváncsian prüszköltek, ahogy térdre roskadt mellettük és öklendezni kezdett. Kezeivel próbált támaszkodni, de jobb vállába ismét beleszúrt valami, s karja megcsuklott. Oldalára esve a nyilallás még erősebb lett. Kitapogatta a nedves foltot, megnézte, megállapította, hogy piros, s így, apránként összerakta, meglőtték. Teste annyira megbolondult ettől, hogy nem is érezte sajátjának, olybá tűnt, mintha madzagokon próbálna rángatni egy madárijesztőt.
Tán meg sem tört volna ez a gonosz tünemény, ha egy szenvtelen nyerítés magához nem téríti. Feltápászkodott, hogy megnézze, melyik haramia röhög rajta.
– Alma, te lókötő, te röhögsz, az én nyomorúságomon?
Válaszképpen ismét szemberöhögte a kis pej, csücsörítette ajkait és mutatta fogait, szemeit pedig lenézően rászegezte. Sosem dühödött még fel egy állatra, de abban a pillanatban, majd szétvetette a méreg. Felugrott, hogy öklével rásózzon egy isteneset a szenvtelen kancájára, de amaz félretáncolt, ő pedig elesett.
– Ha van erőd pörölni, hát jer, pörölj az ellennel! – hallotta, ahogy arccal a fűben feküdt.
Felkapta a fejét és a hang forrását kereste, de nem talált egyetlen árva lelket sem maga körül. Az elméje a bolondját járatja vele bizonyára. Épp feltápászkodni készült, amikor Alma úgy a farába harapott, hogy ismét orra bükött.
– Mit művelsz, anyaszomorító barma? – rikkantotta.
Válasz nem érkezett, de az a lenéző, gunyoros pillantás beszédesebb volt minden szónál.
– Mit akarsz tőlem, Alma? Azóta kötözködsz velem, mióta gazdád meglőtték Moldvában. Tán engem hibáztatsz érette?
A kanca most nem röhögött. Lehajtotta fejét, billegette oldalra, patájával a földet kaparta. Gábor nem értette, mit akar a jószág, de nem is volt ideje gondolkodni rajta. Mögötte az ordítások megszaporodtak, az ágyúk elhallgattak. Ahogy odakapta a fejét meglátta bajtársait, ahogy hátrálnak, próbálnak összetartani a visszavonulásban, ahogy az ellen hullámai legyűrik őket. A szekerész kar ijedten kereste a menedéket.
Gábor is indult volna, de Alma ismét zubbonyába harapott és visszarántotta. Idegesen kaparta a földet, s lehajtott fejét billegette a háta irányába.
– Te azt akarod, hogy megüljelek. – suttogta tágra nyílt szemekkel.
A ló halkan nyerített egyetértése jeléül. A legény sem habozott sokat, felugrott a kancára és kihúzta kardját. Se nyereg, se kantár nem volt rajta, mégis olyan biztosan ült rajta, mintha odaforrasztották volna. Megvillogtatta kardját, megugratta hátasát és nekivágtázott a rögtönzött karámként szolgáló kötélnek, az egész ménes utána. Egyetlen suhintással elmetszette, s mögötte két tucatnyi tüzes jószággal vágtázott a szekerészek fele.
– Gyerünk bajtársak, ne fussatok! Elő a karddal, elő a virtussal! Hát nem vagytok ti is katonák?
A menekülők megtorpantak, s pironkodva a pillanatnyi gyávaság bűnétől kardot rántottak. A lovak, Gábor vezetésével melléjük ügettek, s ki csak tudott felkapott valamelyik hátára. A rögtönzött lovasosztag táncolt, s ugyanaz a tűz szórta a szikrákat ember és állat szeméből egyaránt.
– Roham! – kiáltotta az ifjú szekerész, s az egész kar zengette utána.
A csatározás a hatalmas, mennydörgésszerű kiáltástól megbénult. Úgy az orosz, a német, mint a székely megszeppent, s harcot felejtve a hang irányába fordult. A védők elfehéredve ugrottak félre a dübörgő lovasroham elől. Többen esküdtek a csata után, hogy minden egyes vitéz tűzben égett, s csillagporral volt beszórva, Csaba királyfi ösvényének porával, jeléül, hogy népe megsegítésére leküldte leventéit.
Mint egy szökőár, úgy söpörték el az ellent. A lovak töretlenül vágtáztak a töménytelen szurony között, szügyüket faltörő kosként használva löktek fel mindenkit, aki az útjukban állt, s úgy haraptak, hogy a legveszedelmesebb véreb is elbujdokolt volna szégyenében. A legények, kik közül sokan még kardjukat ki se rántották hüvelyükből eddig a szent napig, úgy kaszaboltak jobbra és balra egyaránt, hogy a veterán huszárok szája is tátva maradt volna.
A gyalogosok sem voltak restek. Hamar magukhoz tértek a pillanatnyi ámulatból, a lovak után eredtek, s lekaszaboltak mindenkit, aki megmenekült az első hullám rohamából. Úgy űzték el az ellent az ágyuktól, ahogy az egereket kergeti el a hazatérő macska a kinnfelejtett elemózsiáról.
Visszafoglalták az állások és az ágyúk ismét zenélni kezdtek. Az ellenség visszaszorult a domb aljára. De az öröm nem tartott soká. Sok volt a mozdulatlan, magyar egyenruha a földön. Túl sok. Marcona nép volt ez a székely, s szívest örömest masírozott a halálba, ha a becsület úgy kívánta, de az elhullottaknak mind volt anyja. Egy anya hulló könnye pedig nagyobbat sújt, mint tojásnyi jég verése.

Béla bá nyugodt ember volt, s ördögien jó mesterlövész. Huzagolt, kamrás puskája, melyet egy osztráktól zsákmányolt, még az ő keze által is átesett néhány átalakításon, s így olyan veszedelmes fegyverré vált, mint a gazdája. Erről a hegyen felfele nyomuló kisebb osztagok is meggyőződhettek.
A szabvány puskák, bár elméletileg majd két nyíllövésre elvittek, fél nyíllövés után a golyó már fabatkát sem ért, pontosan pedig egy kőhajításnyi távolságra lőttek csak. Béla bá puskája ötszáz lépésre is célba talált az ő kezében, s mivel maga öntötte szokatlanul nehéz golyóit, kárt is okozott jócskán.
A hajnalhasadás óta alig pihent az ördöngös fegyver. Nyugodtan, pipázgatva sétáltak az erdőbe, s ha ellen volt a közelben Avar halkan morgott, majd mutatta az irányt. Ha tehették, mögéjük kerültek jó négyszáz lépésre. Onnan már csak kacsalövészet volt. Béla bá lőtt, egy ellenséggel kevesebb. A zavart banda mire kiderítette, honnét jöttek a lövések, négy-öt katonával kurtábban vette üldözőbe. Az öreg nyugodt sétában töltötte újra fegyverét, megfordult, s lőtt. Rezzenéstelenül hagyta figyelmen kívül a durranásokat. Távolról nem találtak, mire utolérték meg úgy remegtek a fáradtságtól, meg a félelemtől, hogy még rosszabbul céloztak, mint azelőtt.
Avar egyik alkalommal igen elkezdett morogni.
– No. – mondta Béla bá.
Pipájából tenyerébe szórta a parazsat, másik kezével belecsapott, eldörzsölte, nehogy felgyúljon az erdő. Ment az öreg medve után, mert bár mindketten úgy ismerték ezeket az erdőket, mint a tenyerüket, azért a lelkes állat szimata, s füle többet ért mindennél. Avar egy beföldesedett sziklára kaptatott fel, s a tetején leült. Béla bá szemügyre vette a hegyen felfele kaptató századot. Nem habozott, úgyis felesleges.
Durr. Riadalom. Durr. Felderítők rajzanak ki. Durr. Fele se tér vissza, de észrevették. Elindult a hosszú hajsza. Béla bá komótosan sétált és töltött, mikor megvolt mindennel hátrafordult és lőtt. Sosem tévedt a golyója, de egyszerűen túl sokan voltak. Mire száz lépés távolságra beérték, az öreg abbahagyta a lövöldözést. Megolvasta az ellent. A kilencvenhárom emberből ötvennégy maradt. Még mindig erőst sok. Csak igaza volt Tibor tatának, az íj előrébbvaló a puskánál, de immár így hozta a sors. Megbújt egy földkupac mögött, s tarsolyából füveket vett elő. Erről is Tibor tata jutott eszébe, ki mindig azt mondta neki, hogy a tarsoly előrébbvaló az erszénynél. A régi, mi bevált, mindig előrevalóbb az újnál.
Kilenc különböző kötegből húzott ki szálakat, leveleket, vékony gyökereket, s a markába gumóvá gyúrta. Bekapta, jól összerágta, a pépet tenyerébe köpte, s ujjával egy borsószemnyit felkent a foghúsára, a maradékot Avar ínyére.
– No, koma, tán ennyi jutott. – morogta társának az öreg, míg várta a füvek hatását. – Már van tán egy tucat golyó a hátamban, most es éreztem vagy négyet. Benned es tán több van, mint egy lőszertáskában. Ej, komám, mi ejsze ma meghalunk, de Isten és a Csíksomlyói Nagyboldogasszony úgy segéljen, viszünk szolgának annyi nyomorultat, hogy csak győzzék őket iktatni a túlvilágon.
A medve már mély, hörgésszerű morgásba kezdett, s szeme bevizenyősödött. Béla bá is kihevült, mintha halálos lázban égne. Szemét vörös köd markolta két oldalról, de a csőlátása olyan éles volt, mint a sasé, a világ pedig olyan lomhává tunyult, mint egy kiadós vasárnapi ebéd után.
Puskáját a kőnek támasztotta, s Avar derekán átvetett nyeregtáskából előszedte a felszerelését. Két kést tűzött övébe, egy kicsit és egy parasztkést, amit még apjától örökölt. Kitudja, az is honnét szerezte ezt a különös fegyvert. Utoljára tizenhárom, másfél arasz hosszú, egy arasz széles, mind a négy csücskén kiélezett lapos vaskeresztet markolt fel, s rákacsintva társára az ellenség fele indult.
– Azért, nem mind, mi régi, veszett el, koma.
Ahogy kifordult a kő mögül jobbik fele hatalmasat bődült. Az összes maradék katona oda nézett és reá szegezte a puskáját. Béla bának tömény ideje maradt gondolkodni. Olyan lassú volt az idő, ő pedig annyira gyors, hogy úgy érezte, elnáspángolhatná az összes nyámnyilát, s két anyámasszony katonája között még egy pipára is lenne ideje. Kiszemelte azokat, kik puskát emeltek, s szemükön látszott, be van töltve a golyó. Tizenkilencen voltak. Ismét kiszűrte a magabiztosabbját, s elvetette a tizenhárom keresztet. Mindenik eldobott kereszt acélpillagóként evezett a levegőben, töretlenül repülve a céljaik fele. Kirántotta paraszkését és rohant az eldobott fegyverei után, a majdhogynem mozdulatlanná dermedt ellenség fele. Annyira közel ért az utolsóhoz, hogy el tudta olvasni, mit rótt bele valamelyik őse a családi özvegycsinálókba. “Az Istennel ne csúfságolj, mert jorgalmas. A székellyel úgyszint, mert elküld hezzá.” Elmosolyodott ezen a góbéságon, hogy az öreg katona hogyan próbált egy kis jómodort oltani azokba, kik a fegyver szerencsétlenebb végére kerültek.
Az összes kereszt talált, de előtte egy puska eldörrent. Béla bá tudta, hogy a bal vállába kapta a golyóbist, s igyekezett megjegyezni, hogy majd ne feledje el kipiszkálni. Beugrott a tömeg közepébe, a szuronyerdő legmélyére, s ha nem tanították volna tiszteletre fiatalkorában, bíz elnevette volna magát az ellenség szerencsétlenségén. Nem tagadta, erősen utálta a sógorokat, muszkákat egyaránt, ezért nem ölt. Csonkított. Ujjak repültek, egész alkarok, szemeket lökött be, inakat vágott el térd mögött, csípőben, karban.
A szuronyok próbálták lekövetni, de vígan kikerülte őket, s egy-egy ördögien pontos és gonosz vágás után már nem kellett aggódnia miattuk.
Mindeközben Avar kegyesebb volt. A külső gyűrűből választott magának ellenfelet, s nem húzta az időt. Vagy hatalmas mancsának suhintásával tört koponyát, tekert ki nyakat, vagy épp hatalmas szájával marcangolt szét ütőereket. Bár néhány szurony bemászott a bőre alá, olyan bravúros ügyességgel bujkált közöttük, vagy épp csapta félre a nekiszegezett fegyvert, hogy komoly sérülést nem szenvedett.
Szerencsétlen németek nem tudhatták mi történik. Belülről ember, kívülről állat pusztította őket, s mindkettő olyan boszorkányos gyorsasággal mozgott, hogy egyikük sem tudta lekövetni szeme mozgásával. A nagy riadalom sem segített, de hát hogyne lett volna? Egyetlen öregember rontott be közéjük, s már legalább húsz bajtársuk fekszik a földön üvöltve a fájdalomtól, a hátukban meg legalább tíz szerencsétlent némított el a fenevad. Aki felfogta, mi történik, az keresztet vetett, néhányan még pöktek is a négy égtáj fele, miközben szuronyukkal piszkálódtak az öreg, vagy épp a medve fele.
Tán másként alakult volna, de a szer a szokásos módon hirtelen és rohamosan vesztette el a hatását. Béla bá még épp füttyentett egyet, megfordult és kiszaladt a tömegből. Egy pisztoly durrant, s érezte, ahogy a derekának csigolyáján megakad a lövedék, s pokoli égési fájdalmat szít. Avar úgyszintén kihátrált a csatából. Mindkettejüknek sípolt a tüdeje, mint egy orgona, s szívük ökördobként döngött. Szemük vérben forgott, szájuk rózsaszín habot túrt. Avar bundája eltakarta, de az öreg ingét foltokban vér itatta át, de nem a kapott sebektől. Saját izmai tépték széjjel magukat a hatalmas megerőltetésben, s koponyájuk is hasonló sorsra jutott, mert kezdődött a hasogató lüktetés.
Avar azonban nem volt akármilyen jószág. Miközben a parancsnok németül ordított, az ő éles füle és orra befogta a halovány jelet. Béla bá már készen kapta a jelentést, mint egy összeszedett levélben, s bármennyire nyugodt ember volt, megfutott a vére. Az ellenség délről kerül hatalmas számokban, Lázárfalva felől, s menten hátba kapja a védőket! De hát nincs ahonnan tudják ezek az efféle apró utakat! Tán csak nem találtak egy teremtett lelket, ki a hazáját elárulja?
Irtózatos haragra gerjedt az öreg, s már rontva a rászegeződő, töltött puskáknak, gondolatban adta a parancsot jobbik felének, hogy rohanjon a táborba és figyelmeztesse a többieket. De válasz nem érkezett, csak Avar hatalmas testével és félrelökte a rohamozó Béla bát. Nyögve gurult a földön, s hallotta a lobbanó puskaport, a dühödt medve üvöltését. Már futva nézett vissza, s küldött végső búcsút társának, ki siheder kora óta vigyázott rá, akár tulajdon bocsára, aki felnevelt egy árva, kóbor székely legényt. Béla bá sokat kapott már életében. Törtek rajta fustélyt, késelték, lőtték, kínozták, csúfságoltak véle, elvették mindenét, többször is, de a kérges szíve meg nem ingott még csecsszopó korában sem. Kegyetlenül égették szemét az első könnycseppek, amit életében ejtett, ahogy a vadul tomboló Avart megtöltik a puskagolyók és felnyársalják a szuronyok.
Futott Béla bá, ahogy vén lábai vitték, de minden egyes sebet érzett, mit barátja kapott, s bármennyire is távol került hallotta, ahogy a hatalmas test egy utolsó, fájdalmas hördüléssel összeesett. Sosem érzett még olyan hideget és csendet magában, mint abban a pillanatban. Megállt a szíve és megfagyott a vére, de lábai még vitték, az utolsó kívánsága szerint.
Nem hallott és nem látott, nem gondolkodott és már nem is élt. Ahogy kibükött az erdőből Tuzson falfehér, ijedt színe előtt találta magát. Megmozdult a szája, s mondott valamit, de nem hallotta. Amint bevégezte, mit megkívánt tőle a kötelesség, úgy csuklott össze, mint egy bábu, minek elvágták köteleit. Sietős volt lelkének dolga, rohant társa után, hogy együtt mehessenek Szent Péter színe elé, hisz úgy egészek.

– Visszavonulás! Mentsétek, ami menthető! Ágyúkat, s mindent, ami nem mozdítható tönkretenni,felgyújtani! Visszavonulunk Tusnádra. – kiáltotta Tuzson.
Katonaember volt, s bár szíven ütötte a vereség, már a következő terven agyalt, hogy mit tehetnek, miután Tusnád mellett egyesülnek Gál Sándor embereivel. De az öreg Béla bá arca nem hagyta nyugodni. Minden férfinek meg kell cselekednie, mit kíván tőle a haza, de ez az öreg székely többet tett, mint ami emberre kiróható. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ilyen kegyetlenség nem lehet az ő műve. Hívő ember volt, mégsem imádkozott. Most azonban egy hosszú fohászt ajánlott Jézus úr kezeibe, hogy amennyiben teheti, vessen kivételesen puha dunyhát az öreg Béla bának, s ha a baromnak nincs is lelke, eressze melléje a medvéjét is.

(Illusztráció: Jakub Rozalski)