Lassan Hanna is, Riolda is sejtette, mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen.
Ahogy azt is gyanították, hogy a foglyul ejtett nők csak addig maradhatnak életben, amíg emberevők lakta szigetekről, időkapukról, rejtélyes járványokról és tengeráramokról áradoznak. Vagy „Északkalifáiról” regélnek, akik a szűnni nem akaró hóesésben irányítják a felfedezéseket. Riolda nem volt rest: annyit áradozott szörnyekről, elátkozott szigetekről, a tengeren nyitott szemmel alvó tengeri emberekről, hogy azokkal nem ezeregy, hanem tízezeregy éjszakát is ébren lehetett volna tölteni.
De mit számít az valószerűség?, töprengett a kamrájában Hanna. Az omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, ehhez pedig jó térképek és pontos úti beszámolók kellenek. Hiszen fogalmuk sincs, mi vár rájuk a fjordokban vagy a legtávolibb szigeteken, a ködből és jégből épült, rémületes királyságokban. Azt hiszik, hogy a „másik világ” titkai könnyen elleshetők néhány egyszerű mesével és trükkel. Talán ezért tudja Riolda vagy Gunnarsdóttir ilyen könnyen az orruknál fogva vezetni őket.
De a Tökéletes Várost nem az Omajjádok, hanem szlávok igazgatják. Hajdani pártfogoltjai, akik gyerekkorukban a bőrükön át tanulták meg, mennyi időt, milyen kitartó és odaadó figyelmet igényel egy másik világ játékszabályait elsajátítani. Annyi év elteltével talán azt hiszik, hogy csak a mohamedán világ rétegzett, és ezek az északi asszonyok – néhány mesebeli vagy bizarr titkot leszámítva – pontosan olyanok, mint saját feleségeik vagy a nővéreik.
Ha lennének saját feleségeik, gondolta Hanna. De egy szláv katona vagy egy Hákimhoz hasonló ezermester egész életét férfiak közt éli le, talán ezért tekint úgy a nőkre, mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogyan kell a sivatagban tájékozódni.
Közben Hanna biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el annak, amit eddig átélt és megtapasztalt – de abban is kételkedett, hogy hozzá, a könyvtárban élő asszonyok felügyelőjéhez teljesen őszinte-e. Vagy annyira különböznek az ő életétől a nem zsidók életét szabályozó törvények, hogy ő, a szegény zsidó özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva bizony sokszor alig tudta az elképedését palástolni. Hiszen mit jelent az, hogy Riolda „olvasott” valaha erről a Tökéletes Városról? Mikor is lehetett ez a valaha, mikor ő, Hanna, a saját szemével látta, hogy tavasszal és nyár elején húzzák fel a falakat. Hogyan emlékezhetnénk arra, ami még meg sem történt velünk?
Tréfából megkérdezte Rioldát, hogy róla és a lányáról nem olvasott-e a Nyugati szél szigetének könyvtárában. Riolda elsápadt, és azt felelte, egyetlen könyv sem beszéli el a teljes igazságot.
No de hogy adhat hitelt egy okos és józan fiatal nő mindenféle megérzésnek és babonának? Vagy az előrelátás minden nyelvben mást jelent?
Micsoda ostobaság az is, hogy Riolda szigetén a könyvek nem a múltról, hanem a jövőről beszélnek! Isten a jövőt csak a prófétáinak tárta fel, nem a kíváncsiságból ide-oda utazgató fiatalasszonyoknak. Ki nevezhetné Rioldát jámbornak? Már az is felháborító, ahogy Isten idejével bánik a mindennapokban: úgy kutyulva össze a napokat, az idusokat, a farkasokat, a sasokat, a szarkákat, a kelta és a római időszámítást, ahogy pogány háziasszony a húslevesbe való zöldségeket.
De Rioldával kapcsolatban más dolgok is elborzasztották. Egy jámbor, józan és erényes asszony hogy flangálhat keresztül-kasul egész Európán? Mi vihet rá egy kisgyerekes anyát, hogy merő kíváncsiságból veszedelmes küldetésekbe bocsátkozzék? Hogy csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok-királynők hívására vagy csak saját nyugtalanságától űzve kockáztassa az életét?
Mi hajtja ezt a Rioldát? Talán az amor, a szerelmi vágyak, melyek úgy űzik-kergetik a nőket Hágár országaiban, mint bűnbánó lelkeket az éjszaka sikongó denevérek? Beleragadnak a nők kibontott hajába, és bármit tesznek, nem hagyják őket nyugodni se nappal, se éjszaka. Rioldának derék férje van, no és persze emlékei: egy gyerekkori vonzalom egy öregedő normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, aztán egy könyörtelen dánhoz, de semmi olyasmi, amiről csak pirulva lehetne mesélni.
Akkor mi lehet a kulcs egy ilyen nyugtalan élethez?
Riolda elmesélte, hogy gyerekként került Vilmos herceg udvarába, ahol Vilmos és Hildi három gyerekére felügyelt. Ő nem Allahhal akart hadakozni, nem új világokat akart felfedezni, mikor ígéretet tett Hildinek, hogy megkeresi az eltűnt gyerekeit. Hanna természetesen együtt érzett egy eltűnt gyerekeit kereső édesanyával, de az erdőben bujkáló gyerekek története felháborította és megbotránkoztatta. Hogyhogy nem öregszenek? Hogy lehet áttévedni egy másik időbe?
Még a Teremtő sem képes arra, hogy a múltat meg nem történtté tegye.
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, amelynek képtelen megtanulni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt azért hozták ide, mert könnyen tanul nyelveket. De ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég hamar megszerette. Akkor is, ha zavar és kíváncsiság vegyült a szeretetébe.
Már Riolda látványához sem volt könnyű hozzászokni. Egy ragyogó kék szemű, de fekete hajú teremtéshez, akinek különösen rovátkált tenyere földön túli származást sejtetett. Vagy annál is rosszabbat: tündéreket, démonokat, törpéket, kísérteteket – már ha valaki szereti a tündérmeséket.
Hanna, magabiztos, zsidó teremtés lévén, természetesen nem szerette. De mit gondoljon az olyan „öntudatos teremtésekről”, akik nem tudnak egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni? Akik arra sem képesek, hogy ünnepnapokon hálát adjanak a szüleikért a Teremtőnek? Riolda (talán) egy öreg király és egy hízelkedve tündérnek mondott démon gyermeke – tehát többszörösen is törvénytelen. Ám őt még ezek a gyanús vagy törvénytelen szülők sem aggasztják. Úgy képzeli, azokat a szülőket is tisztelni kell, akik el akarnak előlünk rejtőzni.
Az lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró őseit, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kipréselni.
– Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel Rioldának.
– És még az sem biztos – felelte suttogva a lány  –, hogy katonailag van bármi értelme. Hisz mi a biztosíték arra, hogy emberek olyan hatékonyan tudnak együttműködni, mint a hangyák és a méhek? Ki garantálja, hogy ki lehet tenyészteni csak gondolkodásra, gyilkolásra vagy szerelemre képes lényeket? Lehet, hogy az emberek nem a rovarokra, hanem a madarakra hasonlítanak: gyakran együttműködnek, de képtelenek ilyen szigorú munkamegosztásra.
Hanna helyeslően bólogatott. Az Úr az állatok urává tette Ádámot, de nem azért, hogy a teremtésbe belekontárkodjon, és létrehozzon egy városméretűvé dagasztott, irdatlan ragadozót.

Ám erről is csak viszonylagos biztonságban, a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek beszélgetni.
Hátuk mögött a barakkok a fáradhatatlanul szövő-fonó-szerelmeskedő nők tömegével, lábuk előtt a Földközi-tenger szédítő mélységben elnyúló, könyörtelen kékjével. De akármilyen végtelennek és szabadnak tűnt a tenge, a fecskék, a rigók, de még a sirályok is kerülték az Alméria körüli sziklákat.
– Nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – elmélkedett tovább Riolda. – Ez a Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol a sziklákon, kijátssza az őröket, és eléri a hajókat, az könnyen kereket oldhatna.
Lehalkította a hangját, mintha a hófehér sziklák is eleven testrészei lennének a Tökéletes Városnak. Irdatlan hallójáratok, melyek minden emberi hangot a Nagy Tervezőnek továbbítanak.
– Szökjünk el együtt, Hanna! Két fiam van, és egy lányom. Három egészséges, gyönyörű gyerekem! Hadd lássam őket! És van egy szigetem, ahol mindenki úgy él, ahogy szeretne, és egy csodálatos könyvtáram, ahol a könyvek a jövőre emlékeznek. Majd te is meglátod, ha kijutunk innen.
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos asszony egy mór kikötőben hihetetlenebb látványt nyújtana, mintha egy öszvér lerázná a gazdáját a hátáról, betérne egy városba, és kényelmesen megvacsorázna egy vendéglőben.  Ki látott itt ilyet? És épp Riolda akarna elvegyülni egy arab kikötőben? Aki még nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, aki ahhoz sem szokott hozzá, hogy észrevétlen maradjon, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes is ez a tábor, sehol máshol nem lehetnének biztonságban a falain kívül.
Ráadásul Hanna a nyugodt boldogság és barátság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Ma már alig emlékezett azokra az időkre, mikor egyedül rótta a Tökéletes Város utcáit.
Vajon akadt-e valaha Rioldán kívül ember, akit érdekelt, hogy merre járt Hanna gyerekkorában,  vagy hogy mit érzett a lánya halálakor? Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, de leginkább azért neheztelt, mert az anyja nem tudott újból férjet találni. Mert hiszen árva gyerek félgyerek. Azért dédelgetik, mert sajnálják, és Hanna már-már érteni vélte, miért gondolta Lea ellenállhatatlannak, hogy egy új világban királynő lehet.
Riolda viszont soha semmiért nem neheztelt.
Mintha az ilyen anyátlan-apátlan lényeknek minden sokkal könnyebb lenne.
És ez a violaszín pupillájú teremtés vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik noha maguk is rabszolgák, mégis úgy tekintenek Hannára, mint a szolgálójukra.
Riolda még azt is kíváncsian végighallgatta, hogy szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy kalandorral. Pedig Riolda – aki nagyon jól emlékezett a haldokló Lea és a megállás nélkül handabandázó Benjamin történetére – egyszerűen csak szégyellte magát. De Hanna, aki csak a megvillanó szemét látta, azt hitte, átérzi, mit jelent egyik pillanatról a másikra elveszíteni egy serdülő lányt.
És talán tényleg átérezte: mert nem a meditációk, a gyöngyvirágkivonatok vagy a könyvek tették képessé az együttérzésre, hanem a megélt élet vagy az a titokzatos, örök homályba húzódó anya és apa, akik nem akartak Riolda előtt megmutatkozni.
De akármennyire csábította a sok beszélgetés, Hanna is pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim legfeljebb pár hónapot szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek.
Rioldának még négy vagy öt hónapja van. És Hákim már világossá tette, hogy ugyan kedveli a lányt, de ami azt illeti, több „bölcsességet” várt volna tőle.
De mennyi az annyi? Több vagy kevesebb?
Riolda alig múlt még huszonöt vagy huszonhat éves.

Az almeríai kikötő olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes Várost, és itt, az öbölben raktározták az északi piacokra szánt selymet is. És mivel az almeríai selyem különösen kelendőnek bizonyult, nemcsak cádizi és sevillai kereskedők tartottak itt állandó képviseletet, hanem kikötöttek marseille-i zsidók is. Józan, megbízható kalmárok, akiknek talán – okoskodott Hanna –, a narbonne-i Nagy Moises neve is mond valamit.
Akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt valahol összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moisesszel.
Így aztán egyik éjjel, zsoltárokat mormolva, a hold bizonytalan fényére hagyatkozva a rosszabbik, köves úton lebotorkált a kikötőbe. Az emír embereinek, a hajók közt őrködő katonáknak azt hazudta, hogy a fényességes nagyvezér küldte, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Ostoba magyarázat volt – ugyan miért küldenének ilyen megbízással egy öregasszonyt, ráadásul éjszaka, egy majdnem járhatatlan úton –, de Hákim bogyócskái és párlatai képesek voltak minden józan kételyt elaltatni: a Tökéletes Város tökéletes katonája még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja, és el sem tudja elképzelni, hogy más ne így érezzen.
Talán a katonáknak van igaza, gondolta Hanna. Ebből a Tökéletes Városból, Hákim kísérleti telepéről még soha senki nem akart megszökni.
Az álmából felvert marseille-i Ben Naftali, egy fürge kis hajócska tulajdonosa józan volt, de ő sem különösebben gyanakvó vagy kíváncsi.
Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, és azt is, hogy majd Narbonne leggazdagabb kereskedője óriási váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe. És a tekintélyes summa mellé persze kitünteti életre szóló barátságával és nagyrabecsülésével.
Ben Naftalit nem verte meg különösebben csavaros észjárással a Teremtő. Nem volt kíváncsi, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes Városnak nevezett, szomorú rabszolgatelepen. Ahogy az sem érdekelte, hogy hova akarnak eljutni, egyáltalán mi dolguk volt itt, és kettőjük közül miért csak Riolda utazik.
– Jól van, nővérem, megértettem, nővérem, minden világos, de ne ismételd újra! Tudd meg, nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében. Az ősz a sarkamban van, már holnap hajnalban indulnom kell.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
És tulajdonképpen mindegy is volt. Velence épp olyan jó, mint Bagdad, Róma vagy éppen Thulé, a boldogok szigete.
Másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled! Ne hívd fel magadra a figyelmet, ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson bármi érdekességet megbámulni vagy elmesélni! – Átadott egy csodatevő amulettet, és rendületlen hévvel folytatta. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Ne meséld el, hogy egy pici sziget királynője vagy, mert ettől csak érdekesebbnek tűnsz. És aki érdekesnek tűnik, azt sokan akarják megerőszakolni.
Mindez nem volt elég, ebéd után ugyanilyen lelkesen folytatta:
– Neked az a szerencséd, hogy Ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Imádkozz, hogy a jó Ben Naftali érje meg a pillanatot, hogy megérkeztek Velencébe, mert ha korábban lehunyja a szemét, a hajósok mind a kettőtöket megerőszakolnak. Hiszen csak ketten lesztek nők a hajón. És ne feledd, mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legbölcsebb, ha végig észrevétlen maradsz. Ha szerényen viselkedsz, abból nem lehet baj.
– De miért nem jössz velem, Hanna? A mi szigetünkön nincsenek szolgák és urak. A gyerekeim gyönyörűek, a férjem jó ember. Úgy mutatnálak be mindenkinek mint az édesanyámat. Szórakozásból tanítgathatnád a gyerekeket, vagy utazgathatnál velem a szigeteken.
Hanna a fejét rázta.
Ugyan minek magyarázkodna? Hogy értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem lehetetlen is. De ő már akkorát hazudott a családja fejéről, hogy nem térhet vissza a saját közösségéhez. Nincs más hátra, imádkozni kell az Úrhoz, hogy még azelőtt hívja magához, mielőtt utoléri Hákim rettentő bosszúja.

Következő éjjel már együtt bukdácsoltak lefelé a forróságtól langyos köveken Almería kikötőjébe. Ünnepélyes, gyönyörű hajnal volt, a látóhatár szélén készülődő napkorongtól izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit az álmok kivehetetlen messzeségében, talán Egyiptom földjén, már lángok nyaldosnak.
A kikötőben pedig már indulásra készen várt rájuk Ben Naftali hajója, és maga Ben Naftali, aki a fényes váltságdíjra sandítva előrelátóan frissítőkkel kínálta, majd felséges asszonynak titulálta Rioldát. A legalázatosabban remélte, hogy a högyet nem viseli majd meg az utazás, és szívből sajnálkozott, hogy se neki, se a szolgáinak nincs külön kabinja, mind a fedélzeten alszanak – magától értetődően „illendő távolságra”.
De remélte, hogy a királyi fenség megbékél majd a szerény körülményekkel.
Hanna és Riolda összemosolyogtak. Ben Naftali tényleg nem volt jó emberismerő.
No de mit számít? A fürge kis hajó boldogan fickándozott a hajnali nap fényében, mintha ráragadt volna a körülötte ugrándozó görög és latin tengerészek izgalma.
– Aztán Velencében is vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Azt mondják, az is őrült város. Ne beszélj túl sokat! Ne egyél romlott ételt! És ami fő, ne csavarogj tovább! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
– Boldog vagyok attól – suttogta Riolda –, hogy az én utazásomat is követed a lelki szemeddel. Hogy látni fogod, merre járok, kikkel beszélek.
Hanna meghökkent:
– Lehet, hogy szeretlek annyira, hogy megmentsem az életedet. De a távolba látáshoz több kell. Talán valami kegyelem.
Riolda elmosolyodott, és Hannának szánt utolsó ajándékul elmesélte, hogy úgy tudja, az asszony unokája életben van. Lea fiacskáját egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Bretagne és Normandia határán.
– Szép, eleven gyerek, és úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
A biztonság kedvéért utoljára megismételte az intelmeit.
– Még egyszer ígérd meg, hogy nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeidhez! Jóravaló asszonyhoz nem illik az ilyen kóborlás!
Riolda az izgalomtól pirosan bólogatott. És gyorsan odafordult Ben Naftalihoz, hogy megkérdezze:
– Hogy hívják a hajódat, testvérem?
De nem a vég selymek között rendezkedő Ben Naftali, hanem az egyik tengerész válaszolt.
– Merulának – felelte, és hogy a hölgyek értsék, látható büszkeséggel megismételte a hajó nevét spanyolul is: – Mirlo, vagyis Feketerigó. Még sohasem hagyott cserben minket.