Az emberi és állati szívet is megroppantó hőségben Riolda egyre csak a homlokát törölgette.
Talán még jobb is, gondolta, ha ezzel az öregasszonnyal társalog, mert ha belegondol az őt a gyerekeitől elválasztó irdatlan távolságra, akkor odafekszik Hildi mellé a ravatalra.
Mi ez az őrültség? Hogy kerülhettem ide?
És mi ez a fejfájdító, ütemes kántálás az utcákon? Ha közel a tenger, akkor mért nem hallani a sirályokat és hullámokat?  És miért nincsenek ebben az átkozott városban madarak?
Ráadásul fárasztó volt követni Hanna héber és szláv szavakkal teletűzdelt latinját, és nem mosolyognia a furcsa grimaszain, melyekkel ez az okos és nagyon is figyelmes asszony követte saját mondandóját. Talán azért, mert süket kicsit, futott át Rioldán.
Ám akármilyen nevetséges is volt ez a töpörödött öregasszony, a könyvtárnak mondott, nyolcszögletű teremben ő tűnt egyedül gondolkodó lénynek.
Talán Hannát is elrabolták?
Riolda nem hitte: a kis öregasszony megszeppent háziasszonyként tett-vett a fogoly nők körül, akik nemcsak a felfoghatatlan helyzettel, de egymással sem tudtak mit kezdeni, a rettegésük kipárolgása még a szerteszét locsolt mósusz szagát is elnyomta.  Riolda úgy érezte magát, mintha megzavarodott méhek vagy hangyák közé pottyant volna.
Az egyik szőnyegen görcsösen himbálózva egy frank hercegnő imádkozott, aki talán maga sem vette észre, hogy a latin szavakat összevissza cserélgeti. Vagy netán így imádkozott korábban is? Az oldalán egy szeplős ír lány ücsörgött, néha felkiáltott, és az emírt vádolta egy tizenhét évvel ezelőtti, Corcban megesett gyilkosságért. Szláv fejedelemasszonyok, akik talán soha nem szabadulnak élve, és nem látják többé a gyerekeiket, őrjöngő indulattal azon veszekedtek, hogy melyikük kislánya szebb.
Riolda hiába próbált a foglyokkal beszélgetni, ezeknek a zavarodott asszonyoknak ugyanúgy nem volt közük egymáshoz, mint N. herceg verseinek, Attila király intelmeinek, Szűz Mária hajtincseinek és a többi találomra összehordott drágaságnak egy királyi ritkasággyűjteményben vagy Ethelred király tróntermében.
De az is lehet, hogy mi is innen-onnan zsákmányolt, találomra összehordott asszonyok ereklyék vagyunk itt, töprengett. Vérző, különféle nyelveken motyogó játékszerek . Egy nyolcszögletű, napfényes teremben, ahol a fóliánsok is csak lakásdíszek. Hiszen a legtöbb könyv üres, mintha arra várnának, hogy ezek az eleven hadizsákmányok teleírják majd a lapokat.
Ám ha ő maga eleven, és tényleg életben van, akkor mi akadályozza meg, hogy megnézze magának ezt az őrült várost, a könyvtárt körülvevő barakkokat és utcákat?
Hannát a kiterített Hildi mellett hagyva Riolda elindult, hogy felderítse a Tökéletes Város álombeli tájra emlékeztető utcáit.

A barakkok közt csatangolva semmi különösebb látnivaló nem akadt.
Kedélytelen nap hevítette a házaknak nevezett, szorosan egymás mellé épített, fehér gömböket. De Almería lakó nem pihegtek édes szörpöket szürcsölgetve függönnyel elfedett, biztonságos fekhelyeken, a felforrósodott, hófehér falak közt még este is rengetegen nyüzsögtek.
A testnyílásra emlékeztetető, vörös kapukon danolászó, lelkesen kergetőző fiatal férfiak rohangáltak fel-alá, olyan izgatottan, mint a viharra vagy gyülekezőre vágyó sáskák. Riolda elképzelte, hogy néhány perc múlva fújtatva, kántálva mind a magasba emelkednek.
Mitől ilyen vidámak és elégedettek Almeríában az emberek?
Ő maga behúzódott egy kőfal csenevész árnyékába, és igyekezett számba venni a furcsaságokat. Belélegezni az utcákon szálldosó port, rendet tenni a gondolataiban.
Vörös kapuk – fehér falak. Az elviselhetetlen erejű napsütés ostorcsapásai alatt rángatózó fiatal férfiak. No de milyen emberi lakhely az, ahol nem élnek fiatal nők és madarak? Milyen arab város az, ahol a polgárok többsége szőke és kék szemű? Milyen északi rabszolga az, aki nevetve tűri a déli napsütés kínjait, és nem vonul árnyékba, még akkor sem, ha a nap céklavörösre égeti a fejét?
Bármilyen visszataszítónak tűnt is a város, már-már elbűvölő volt a szokatlanul éles kontúrjaival. No de miért nincsenek errefelé függönyök az ablakkon, lombos fák az utcákon, amelyek meghosszabbíthatnák Almería lakóinak életét? Az ágakon fészkelő madarak a maguk szeszélyes csivitelésével talán rossz példát mutatnának a parancsra nyüzsgő városlakóknak? Közel a tenger, de még a sirályok rikoltozását sem hallani – mintha valaki félne attól, hogy egy engedély nélkül idetévedő lény a nagy sürgés-forgást kifigyelheti.
De nem nézelődhetett sokáig. Egyszercsak egy szőke óriás odalépett hozzá, és szó nélkül átnyalábolta., Majd a tiltakozásával mit sem törődve, mint egy vég selymet, a vállára dobta, és szuszogva visszacipelte  a könyvtárba.

– Már aggódtunk, Riolda, hogy séta közben valami bajod esik – mondta Hákim, a rettegett az ezermester, aki a könyvtár közepén foglalt helyet egy tolmácsnak látszó idősebb férfival. – Megkértük a mi jó Badr barátunkat, hogy legyen olyan jó, és kísérjen téged vissza a könyvtárba.
Riolda biccentett, és megpróbált uralkodni a felháborodásán.
A hajfürtjeit a kendője alá simítva leült  a szőnyegre Hákimmal szemben.
Eljött hát a pillanat: szemtől szemben ülhet a Tökéletes Város tervezőjével. Minél előbb meg kell tudnia, hogy miért hurcolták ide.
De Hákim nem vesztegette az idejét magyarázkodásra. Örömét fejezte ki, hogy Riolda jól utazott, hogy semmiféle kényelmetlenséget nem szenvedett, és tolmácsolta a város vezetőinek megelégedését, hogy őt is a város vendégei közt üdvözölhetik.
– Minek köszönhetem a meghívást? – kérdezte Riolda.
Hákim nem felelt egyenesen, ehelyett hajdani kollégájáról, a renegát normann krónikásról, Illighaenről értekezett, aki pár esztendővel ezelőtt néhány különösen értelmes és józan teremtést ajánlott a figyelmébe. Riolda ezen szerencsések közé tartozott.
Riolda felpattant. – A drága-drága Illighaen! Hát él még? Merre találom?
A tolmács elszörnyedt. Fogoly asszonyok nem szoktak a Tökéletes Város elöljárói előtt felugrálni. De a rettegett Hákim, aki Riolda szemében egyszerre tűnt vénséges vén öregembernek és koravén kamaszfiúnak azonnal világossá tette: ezen a helyen csak ő kérdezhet.
Biztosította Rioldát, hogy kettejük együttműködése is az emberi szellem javát szolgálja majd, és megkérte, hogy a leggondosabban válaszoljon a kérdéseire.
Riolda a tolmácsra meredt, de a kitűnő férfiú, aki korábban talán ajtónálló volt egy keresztény udvarban, folyékonyan és lelkesen fordította az udvariassági frázisokat, ám a politikai kifejezésekkel nehezen boldogult.

 

Márpedig Hákim kérdései nagyon is érdekesek voltak.
Amennyire Riolda képes volt követni, Hákim megbízóját, a fényességes Al-Zadzsr nagyvezért a következők érdekelték: az északi országok titkos vezetőjének személye, az északra és északnyugatra irányuló felfedezőutak menetrendje, ezen túl pedig az ereklyék és a képek természetfeletti ereje.
Riolda meglepődve hátradőlt. És mivel érezte, hogy az élete, a gyerekeivel való találkozás a tét, próbált erőt meríteni a neki felszolgált teából.
Titkos vezető? A Hannával való beszélgetés után Riolda már sejtette, hogy itt, délen nehezen hiszik el, hogy északon nincs titokzatos fő-fő-fejedelem, se magasságos, se fényességes, és ennek a helyzetnek, vagyis a fejetlenségnek, nemcsak hátrányai, hanem előnyei is lehetnek. De túl sok időbe telt volna ezt elmagyarázni. Úgyhogy kifejtette, hajdan állítólag nyugaton is voltak császárok, de ez a szék időtlen idők óta betöltetlen. Északon senki sem elég erős, hogy leigázza a többieket.
– És a görögök? – kérdezett vissza Hákim.
Riolda elmosolyodott. Ő jártában-keltében még nem is találkozott született bizáncival, talán mert annak a városnak a polgárai undorodnak a hidegtől és a nyirkosságtól. Sokan hiszik, hogy Bizánc is csak Artúr király székhelyéhez hasonló, mesebeli város.
Hákim megrökönyödött. Talán mert tényleg nem tudott maga elé képzelni egy teljesen ellenőrizetlen, fejetlen, összevissza világot. Pedig a földrajzi ismeretei egészen imponálóak voltak: név szeint ismerte az északi kikötőket, az öblöket, a folyókat, a nagy északi dinasztiákat. Nemcsak az ár-apály jelenségét tanulmányozta alaposan, hanem arról is hallott, hogy a varégok a messzi keleten kereskednek, és hogy egy aprócska sziget lakói nyugat felé már felfedeztek egy óriási, gyéren lakott földet.
Riolda erre nem felelhette, hogy milyen csodálatos, hogy Hákim a hajózásról ennyivel többet tud nála, hiszen úgy sejtette, a tudatlanságával az életét kockáztatja. Úgyhogy türelmesen megint elmagyarázta, hogy náluk a császárok kihaltak, és senki sem elég erős, hogy a többieket uralja. Előredőlt és csendesen megjegyezte:
– A tengernek sincs gazdája, mégis időtlen idők óta létezik. Nem lehet leigázni, nem lehet megváltoztatni. Mert aminek nincs középpontja, azt nagyon nehéz birtokba venni.
Hákim szemében elismerés villant, de aztán csak legyintett, mintha egy nőt méltatlannak tartana arra, hogy a tengerről diskuráljon vele. Neki tényekre volt szüksége, nem holmi vélekedésekre.

Riolda nem nagyon tehetett mást, mint a saját érdekében megpróbálta fenntartani az egyenlőség látszatát. És mintha Vilmos herceg udvarában társalogna, kifejtette, hogy a keresztények szerint a példaszerűen élő emberek és a szép tárgyak különleges varázserővel bírnak, az ilyen lényekre vagy alkotásokra nem vonatkoznak a romlás, a halál vagy a felejtés törvényei. Ő maga soha nem tapasztalt ilyet, de azt tudja, hogy a fémek között is akadnak olyanok, melyek nem rozsdásodnak, és kivételessé teszik viselőjüket. S nem így vagyunk-e a versekkel? Néhány szerelmi vallomás olyan gyönyörű, hogy akkor se feledjük, ha többarasznyi föld fedi a szerelmeseket. A jó vers nem ment meg a halálól, és mégis életet ad, hiszen megvidámítja a szíveket.
De nem úgy tűnt, hogy a Tökéletes Város tervezőjét különösebben érdekelnék a szerelmi vallomások. Vagy élete folyamán bármikor hitt volna a szavak varázserejében. Félbeszakította Rioldát, és figyelmeztette, hogy ne traktálja őt mindenféle őrültségekkel.
Riolda most már tényleg megijedt.
Itt délen olyan fogalmakról kérdezősködtek, melyeknek északon egyszerűen nem volt értelme. Vagy talán mégiscsak van valami oka a nagy faggatózásnak? Lehet, hogy a nagyvezér az északról induló karavánutakat akarja ellenőrzés alatt tartani? Ha igen, akkor épp most készülnek tengerbe dobni Normandia uralkodónőjét, az északi rabszolgaszerző portyák szervezőjét. Aki szélütött és megvetett öregasszonyként úgy halt meg, hogy nem is tudta, hogy hajdani foglyai fővárosába vetette a sors.
De ezt Riolda megtartotta magának.Az egyre kínosabbá váló csendben elmondott egy történetet a vikingek ősatyjáról, aki egy fjord mélyén, egy irdatlan nagy jégkunyhóban él, ahol a legenda szerint – fogalmazott óvatosan – fáradhatlanul irányítja az új földek felfedezését. Ő birtokolja a legtökéletesebb napkövet, és az ő kunyhójában őrzik észak legtökéletesebb térképét.
Ez már mindjárt jobban felkeltette Hákim figyelmét.
– És hogy hívják ezt a nagy fejedelmet? – kérdezte türelmetlenül.
– Svennek. A Nagy Svennek – vágta rá gondolkodás nélkül Riolda. És rögtön el is képzelte, hogy egy óra múlva egy hatalmas fóliánsra arab betűkkel felvésik „észak kalifájának” nevét.
Hákim elégedettnek tűnt a válasszal, és kifejtette, még nagyon sok izgalmas, hasznos beszélgetésre számít Rioldával. Bár ködös ostobaságok helyett a vendégének több konkrétummal kéne előhozakodnia. Szeretné tudni, Riolda mit hallott arról, hogy északon az idő összezavarodott, hogy egymás mellett élnek halott és meg nem született királyok.
Riolda széttárta a karját. Hiszen mit válaszolhatott volna?
– Akkor én is hadd kérdezzek tőled valamit, uram – kíváncsiskodott. – Miként lehetséges, hogy a te városodban nem élnek madarak?
Hákim szemmel láthatóan meghökkent, de őszintén felelt:
– Madarak? Te vagy az első, Riolda, aki erre rákédezel. Néhány éve még szerettem, de azóta meggyűlöltem őket. Vannak madarak, amelyek csoportban vándorolnak. De ha megérkeznek, már nem működnek együtt, legtöbbször rá se hederítenek a másikra. Úgyhogy bármilyen csodásan is tájékozódnak, nem méltók arra, hogy itt éljenek az én városomban.