Sigurd látott már tízéves kisfiút, aki a ráncai, a púpja, a járása miatt  kilencven évesnek tetszett. Asszonyokat, akik öregnek mondták magukat, de a szoknyájuk suhogása mégis megbolondította a férfiakat. Az idő nem mindenkit igáz le egyformán, és az elme, ahogy az emberi test is különös dolgokra képes. A vándorlásai alatt látott ő már mindenféle embert: gyengét, akinek az őrület megsokszorozta az erejét, bátrat, aki egy rossz szó hallatán csecsemő-módra nyüszített, de olyan férfit még nem, aki kedve szerint tűnt el az emberek előtt.
Márpedig a megbízó, aki előttük csak Al-Rakmaránnak nevezte magát mindig ilyen fortélyosan vált köddé a szemük láttára. A korát vagy a nemzetiségét még csak megsaccolni sem lehetett. Ha eléjük állt, akkor csak valami bizonytalan félelmet és rosszkedvet hagyott a beszédei után.
De akkor mit csinál ez az Al-Rakmarán, mikor épp senki sem látja?
Lehet, hogy nincs is itt semmiféle titok, ez csak egy gazdag és gonosz semmirekellő, egy vérszomjas, púpos nyomorék, mondogatta Sigurd magának. Pedig Al-Rakmarán – már ha egyáltalán ez volt a neve – egészen másképp volt vérszomjas, mint Kalapácsfejű Knut, Kékfogú Sven vagy az a csúf Mindentlátó Jette. Nem gyújtogatott falvakat, nem táncolt meztelen halálraítéltekkel, csak előbukkant a félhomályból, és közölte, hogy hány rabszolgára, milyen könyvekre vagy név szerint épp kikre van éppen szüksége. Mire Sigurd felemelte a fejét, vagy megvakarta az üstökét, már szertefoszlott. Eltűnt, mint egy rossz álom.
De legalább bizánci solidusokkal fizetett. És ezek az aranypénzek nem olvadtak el, nem foszlottak szét, hanem kitartóan ott csörögtek a zsebében, míg ki nem fizette az embereit.
Al-Rakmarán – meglehet – nem is igazi sátánfajzat, csak egy okos nyomorék, aki túl korán bújt elő az anyja méhéből, és ezért bizonytalannak érzi önmagát. És azért tűnik el mások elől ilyen könnyedén, mert senki sem szeret a szemébe nézni vagy csak vele egy szobában maradni. Őt, Sigurdot is rögtön émelygés, fejfájás, sőt valami meghatározhatatlan szégyen és gyengeség fogta el, akárhányszor végig kellett hallgatni az utasításait.
De hogy lehet ennyi pénze egy torzszülöttnek?
És hogy vesz rá másokat, hogy lehajtott fejjel engedelmeskedjenek?
Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja.
És mire ő, Sigurd felnéz, Al-Rakmarán már nincs is a sátorban.

Sigurd már eddig is sok csodát látott.
Hét esztendős korában apja hajóját meglékelték, őt pedig eladták rabszolgának a Fény városába, Alexandriába. Ügyes fiúcska volt, az arab nyelvvel is boldogult, úgyhogy a gazdája betegsége után ő fogadta a kikötőben a fűszerrakományokat. Természetesen nem egyedül: legelől állt a gazda örököse, utána a második, a harmadik fia, végül a titkára és leghátul Sigurd, a viking fiúcska, aki parancsra a vállára kapta a fűszeres bálákat. Aki a leghátul áll, az akárki lehet, soha nem számít. Pedig ha behunyja a szemét, ma is látja maga előtt a hínáros folyón át a tengerre kisodródó, lusta vízilovakat. Sigurd megtanult alkudni a gyömbérre, a fahéjra és borsra, és kitapasztalta, hányféleképpen hamisítják a sáfrányt az egyiptomiak  – no de ugyan melyik született viking lenne büszke erre a tudományára?
Sigurd biztos volt benne, hogy ennél a sors sokkal nagyobb lehetőségeket tartogat.
Elrejtőzött hát egy velencei gályán, és ott elhitette, hogy hatalmas váltságdíj üti a kalmárok markát, ha hazaérnek. Hisz nincs az az okos ember, akit a kapzsiság ne tenne tökfilkóvá. Aztán megszökött a hajóról, harcolt Bizáncban, majd a görögök birtokait védte Szicíliában, végül Marokkóba ment, hogy megvédjen valami keresztény püspököt… de már képtelen visszaemlékezni annak a szerencsétlennek a nevére. A fejében úgy összekavarodtak az események, mint tömegsírban a kezek, lábak, fejek, nők, férfiak, gyerekek. Őt magát háromszor keresztelték meg, mert egyetlen megbízója sem hitte el, hogy igaz keresztény lenne.
Nem is volt az, ahogy Sigurd szerint maguk a megbízói sem. Az imádott emberfia már régesrég, az ő születése előtt kiszolgáltatta a világot a tébolynak és az őrületnek. Miért is ne? Isten fia talán nem fáradt bele a részvétbe? Ő, Sigurd tíz évesen vesztette el a tehetséget, hogy együttérezzen valakivel: ha azóta meglát egy falatozó embert, dühöt érez, hogy az az ő  kenyerét habzsolja fel.
Minden könnyet nevetségesnek tartott, amit nem érte ontottak, és minden dicséret mérhetetlenül fájt és sértette, ami nem őt illette.
De ki is volt ez az én, akit nem lehetett jóllakatni semmivel? Ő, Sigurd már a saját apjára, a saját anyjára sem emlékezett – vagyis minden nagy darab, szőke, idős férfi és nő láttán valami homályos dühöt és lelkifurdalást érzett. Persze a tábortűznél ő is szívesen összehordott hetet-havat a gyerekkoráról, a vidám lakomárokról, rokonlátogatásokról, miközben – igazság szerint –  még a szülei neve sem jutott eszébe.
Utoljára boldog talán Alexandriában volt. Ünnepnapokon a gazda fiai a kertben állatokkal játszottak. Kis sapkákat húztak a kacsák fejére, és azt vizsgálták, hogy vesztik el az állatok az időérzéküket: szépen összezavarodnak, nem tudják, mikor van tavasz, mikor van tél, mikor jön el a költés ideje. Mennyivel izgalmasabb is volt ez a játék a kacsákkal, mint az örökös ricsaj, lótás-futás, ide-fuss, oda-fuss a kikötőben!
Az állatok fejében van egy harmadik szem, egy titokzatos pont a koponyájukban, magyarázták, talán ezzel, a legtitkosabb szervükkel érzékelik a múló időt. Meglehet, az emberek egy része is ilyen láthatatlan sisakot hord a fején.
Ezek a kísérletek még az örökös fűszerválogatást, cipekedést, sor végén ácsorgást is elviselhetővé tették volna – vagy tehették volna, ha Sigurd nem gondol arra, hogy ő csak egy szolga. Egy rabszolga. Egy senkifia. És hogy a sors sokkal fényesebb lehetőségeket tartogat.
De vajon tényleg tartogat-e?
Vagy ez a láthatatlan sisak a fején nem engedi, hogy a múló időt érzékelje?
Pedig a szívében élő, éhes és követelőző féreg, az én azóta is egyre többet és többet követel. Több tiszteletet, több megbecsülést. Több asszonyt, több zsákmányt, több izgalmat. És közben persze arra is vágyott, hogy rátaláljon egy olyan legyőzhetetlen lényre, aki nem retteg önmagától.
Márpedig a visszataszító Al-Rakmarán a maga rettenetes púpjával tulajdonképpen épp ilyen volt: fegyverek nélkül rákényszerítette az akaratát bárkire, és ha kérdőre akarták vonni, eltűnt a vádlói elől. Titokzatosabb volt, mint a Próféta, mint maga az emberfia vagy mint a világ fölött lebegő Ázok. Al-Rakmaránt sem látta senki félni, enni vagy aludni.
– Csak egy nem gyógyuló seb vagyok – mondta Sigurdnak.
Al-Rakmarán, a megbízó talán nem is volt született arab. Ugyan tökéletesen beszél arabul – ahogy tökéletesen beszélt írül, latinul, dánul, háberül, perzsául, angolszászul, talán még a rókák, a lovak vagy a kígyók nyelvén is. Ám hiába szólított meg minden teremtményt az anyanyelvén, az emberek, de még az állatok is féltek vele kettesben maradni vele. Sigurd lova kitágult orrlyukakkal reszketett, ha Al-Rakmarán odalépett melléje.
De természetesen Sigurdot mégiscsak vonzotta, hogy a töpörödött megbízónak senkire és semmire nincs szüksége. Se álomra, se barátra, se nőre, se helyeslésre. Hogy Allah nevében követeli a rabszolgákat, de halandó ember még nem látta még imádkozni, se keresztet vetni vagy térdre borulni.
Talán mert nem is emberfia.
Sigurd minden rajtaütés előtt átvette a háború folytatásához szükséges összeget. Mindig eldöntötte, hogy magabiztos lesz, de úgy hajlongott Al-Rakmarán zsámolya előtt, mint valami rabszolga. Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram.
Megszámolta a pénzt, és kicsit téblábolt, mintha a megbízó titkait akarná kipuhatolni. Honnan jött, hány éves, mi az anyanyelve, van-e családja, vagy a világon bárkije, ő vajon emlékszik-e a szüleire.
– Mire vársz még? Nem elég? – förmedt rá ilyenkor a púpos nyomorék.
Sigurd szívesen rákérdezett volna ezeknek a gondosan megtervezett rablóhadjáratoknak az értelmére is. Hiszen neki csak negyven katonája volt, negyven erőszakos, durva elmebeteg: ahhoz elég, hogy a brit szigeteken óriási riadalmat keltsen, de ahhoz már kevés, hogy letelepedjenek itt, a partvidéken. De akkor az egésznek mi értelme?
Mintha a megbízójuk háta mögött ott várakoztak volna más láthatatlan hadvezérek.
Megértettem, uram.
Igenis, uram.
Köszönöm, uram.
Al-Rakmaránnak nem volt semmilyen személyes tárgya, takarója, könyve, váltóruhája. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, egy rejtélyes bőrdarab volt, amire szorgosan jegyezgetett a sátra félhomályában. Sigurd titokzatos költeménynek gondolta, Jette pedig úgy látta, nem valami különleges írás, hanem a partvonal öbleinek, zátonyainak, városainak rajza. Egy fantasztikus szezám tárulj, amivel évente-kétévente lehet majd Észak-Angliát végigpusztítani.
No de Szicíliában az ásó aranykelyheket fordít ki a földből, Egyiptomban meg még a homok is – ki ne tudná? – oroszlánokat, aranyba öltözött királyokat, szárnyas fenevadakat rejteget. De milyen kincsek rejtőznek a szegény, felvulallkodott I. és II. Ethelreid király palotája alatt?
Itt, Northumbriában, az árpaföldekkel övezett, a koszos és szegényes Bamburgban?

Sigurd a dárdáját simogatva ült a trónteremben, és vigyázott a különleges, az Al-Rakmaránnak fontos rabszolgákra – akik persze nemigen különböztek a főtéren leöldösött többi szerencsétlentől. A dárdára tulajdonképpen nem is volt szüksége, ő  jelezni akarja élőknek és holtaknak, hogy nem közönséges rabszolga, nem valami koszos ajtónálló, hanem ő Sigurd, a sereg ura.
De mégis, kik ezek a különleges foglyok? Egyáltalán mitől olyan értékesek? Egy öreg pap, a másokat örömmel leckéztető fajtából, aki maga alá vizel a függöny minden rezdülésére. Egy nyavalyatörős nyomorék, aki órák óta varázsigéket mormol. Pszprk, pszcsrkmdtn…pszkrtkcs  Rosszabb még a falban percegő szúnál is. És egy furcsán szánalmas, rózsaszínes szembogarú társaság, akiket Jette szúrt ki a part menti sziklákról.
Valami baljós áramlat hátán idesodródott halászok vagy birkapásztorok, akiket tisztességgel el kellett agyabugyálni, mielőtt a trónterembe rángatták volna őket.
A legharciasabb és persze a legnevetségesebb az öregember volt köztük, egyenesen neki, Sigurdnak kellett közbelépni, hogy  az eszetlen Knut ne verje agyon. Az oldalán ülő kócos fiatalasszonyra öten támadtak, az egyik balra rángatta, a másik jobbra rángatta, míg az a randa Jette ott termett, és védelmezően a vállára kapta.
Jette, Jette…! De hát Jette, ez a Csúf Jette még soha életében nem tett ilyet! Tőle aztán elevenen is felfalhatták a nőket a többiek. Ő, Sigurd mindig veszélyesnek tartotta, ha ezek az ölésre szakosodott, pihenést nem ismerő, jól együttműködő darazsai, az ő megbízható katonái egyik napról a másikra megváltoztatják a szokásaikat. Az igazi harcos nem érzi az idő múlását, sapkát visel a fején, meglehet láthatatlant, de akkor is…
Az embereknek szabad változni. De nem a katonáknak.
A Rioldának nevezett asszony –  egyem a szívét! – most is csendesen szipog, mint egy kislány, akinek a haját a fiúk játék közben bogánccsal teleszórták. Sigurd gúnyosan odavigyorgott, de ekkor látta, hogy az asszony a kendője mögül őt és a többi vikinget méregeti. Micsoda hálátlan, visszataszító perszóna!
De mitől értékesebbek ezek a nyomorultak, mint a többiek?
Sigurd megint a függöny felé pislantott.
És közben megint elfogta az a gyötrelmes érzés, hogy nem becsülik, nem tisztelik. Hogy kihasználják, lenézik, hogy az ő idejét lopják, hogy megint a sor legvégén áll, mint az alexandriai kikötőben.
Hát mit csinál ott bent órák óta az a nyomorult Al-Rakmarán?
Imádkozik egy olyan istenhez, akivel senki emberfia vagy éppen istenfia nem ér fel? Üldögél a zsámolyán, beszélget a szellemekkel, vagy megint azzal a nyomorult rajzzal foglalatoskodik?
Dehát kicsoda a púpos? Mit képzel magáról ez a nyomorék? És egyáltalán minek nézi őt? Nyomorult testőrnek, borotvált fejű rabszolgának, akinek szöget vertek a hátsójába, és ezért képtelen leülni?
Mért váratja itt reggel óta?
A türelmetlenség, mint fedőt a megerjedt sör, nem hagyta nyugodni.
És mintha egy láthatatlan kar lökte volna előre, berontott Al-Rakmarán kamrájába.
Al-Rakmarán most nem vénembernek, hanem szánni való fattyúnak tűnt.  Egy kis semmirekellőnek, akit talán a saját szülőanyja is szégyell.
Hogy mondta Al-Rakmarán? Egy nyitott seb.
–  Hbrrr… Brrrrr… –  Sigurd felháborodásában csak sistergett. –  Már reggel óta arra várok, barátom, hogy ezeket a nyomorultakat bevezessem hozzád.
Megnyomta a barátom szót, hogy Al-Rakmarán érezze, nem egy nyomorult szolgával, hanem egy kipróbált harcossal, a sereg főkapitányával áll szemben.
De a  megbízó még mindig nem fordította felé az arcát.
– Talán nem hallasz? Vagy imádkozol, testvérem?
Tényleg hány éves lehet? És Sigurdot lassan megint elfogta az a csüggesztő, nyugtalan érzés, mint mindig Al-Rakmarán jelenlétében.
Semmirekellő vagyok. Hamarosan végeznek velem.
Al-Rakmarán végre megfordult: – Ugyan kihez imádkoznék?
Hiszen nincs isten.

Egyik szoba, másik szoba, aztán a harmadik.
A végén egy hosszú-hosszú folyosó befalazott ajtókkal. Szegény Sjön! Soha nem lehetett rávenni, hogy bontsa ki a falat, és nézzék meg, mit rejtegethettek II. Bandameg idején a titkos szobákban.
Megint egy lépcső, aztán egy hétszögletű fogadóterem, majd újabb folyosó befalazott, vak ajtókkal. A bújócskázó gyerekek itt sokféle sustorgást hallanak. Meglehet, itt a fal mögött hímezgetnek étlen-szomjan I. Bandemag Írországból jött menyasszonyai. Majd megint egymásból nyíló, hideg, lakatlan szobák, egy egész hadsereget el lehetne ezekben szállásolni – csak kár, hogy ez a nyomorult sziget százötven embernél nem tud többet eltartani.
De most a könyvtárból kiszűrődő, pergő, eleven párbeszéd verte fel I. Bandemag északi folyosójának nyugalmát.
Talán egy halott szelleme az, akivel Shiobian beszélget? Rioldán és rajta kívül soha senki nem lépett be a könyvtárterembe. Meglehet, nevelt fia új szövetségest választott – de ez az új barát hogy tanult meg három hét alatt latinul?
Riolda megállt, és befelé kémlelt.
Itt, a könyvek között mindig melegebb van, mintha légbuborékok szállítanák a Dél lélegzetét szigetre. Talán hogy a könyvek ne érezzék magukat annyira számkivetve. Shiobian ingujjban magyarázott valamit egy magas, görnyedt öregembernek.
Ingujjban? De hiszen ezen az átkozott földön se len, se kender nem terem. És melyik asszony tudna kiszabni egy inget! A szőke fürtös Shiobian most mégis egy jól szabott ingben feszített.
Szép volt, nyúlánk, elegáns. Észak hercege, a Nyugati szél szigetének fejedelme.
– Nocsak! Nocsak! – kiáltotta Shiobian. – Az én drága nevelőanyám megunta a céltalan hajókázást? Az én drága, jó, kedves, egyetlen nevelőanyám! Hát nem kéne ledőlni egy kicsit? Pihenni, ábrándozni, aztán megölelgetni az unokákat?
Shiobian harsányan gúnyolódott, de nem mert közelebb lépni. A pillantásában hirtelen elismerés villant: – Látom, szépen megfiatalodtál.
Riolda rámosolygott, és az idegenről tudomást sem véve, megkérdezte, hogy telt az idő nélküle.
– Ahogy régen is tanácsoltad, Riolda – felelt Shiobian rezzenéstelen tekintettel – belevetettem magam a közügyekbe. Nem lustálkodtam, nem ábrándoztam, minden percet a sziget felvirágoztatásának szenteltem.
Riolda bólintott, és helyet foglalt az asztalnál, ahova valaki egy óriási térképet terített. Sok színes paca: fent a norvégok földje, mellette a normannok országa, a dánok földje, balra a britek szigete, a sarokban a tenger virága, az oly elveszettnek látszó Írország. Szép munka, gondolta elismerően.
A háta mögött az idegen köhintett egyet: mintha illetlennek tartaná, hogy róla senki sem vesz tudomást.
Shiobian zavartan rámutatott: – Sokat köszönhetek közös barátunknak, Armenia püspökhelyettesének. Hát nem üdvözlöd őt? – Mivel Riolda nem fordult hátra, zavartan folytatta. – Úgy tervezem, hogy kiragadom az évszázados elmaradottságból szegény szigetünket, és barátunk segítségével visszakapcsolom a világ vérkeringésébe. Akkora elhagyatottságban éltünk! Oly rettenetes volt élve eltemetkezni évekre, évtizedekre!
Riolda még mindig nem fordult hátra, de a köhögésből, a háta mögül áradó nyugtalanságból már sejtette, hogy ki lehet a „püspökhelyettes”.
– És mondd csak, Shiobian, a lányom tönkretétele is része a felvirágoztatásnak?
A nevelt fia megsimította a fürtjeit: – Fejlődni kell, fejlődni, fejlődni. Te talán nem leszel büszke a lányodra, ha egy birkapásztor feleségéből egy nagy nép édesanyja lesz? Számtalan ország patrónája? Dicsőséges királynő?
Riolda elnevette magát, és továbbra sem vett tudomást a háta mögött támadó izgés-mozgásról, sértődött tevés-vevésről.
A legnagyobb nyugalommal belemártotta a tollat a vörös tintába, és kiigazította Írország keleti partvonalát. Ha már térkép, pontos legyen.
– Nem vagy rá kíváncsi, ki a mi régi barátunk? Aki felajánlotta nekünk, hogy idővel világvárossá teszi a szigetünket? Talán nem is emlékszel Benjamin úrra, akinek a vendégei voltunk Velencében?
– Vendégei?! – hördült fel Riolda. – Kisfiúként még több eszed volt, fiam. Akkoriban még nem dőltél be minden szélhámosnak – mondta, és egy kis vörös ponttal megjelölte Csillagvárost, Rigoberta székhelyét.
Benjamin, a hajdani velencei ereklyekereskedő, kettejük régi gazdája nem bírta tovább. Pattogva, dúlva-fúlva, méltatlankodva, mint egy játékdobozból előpattanó ördögfigura, odaugrott Rioldához.
– Hogy te micsoda dölyfös, ostoba teremtés vagy!
Benjamint láthatóan megviselték saját világraszóló tervei. A zsidó királyság, a velencei Romerini-ház, a művelt világot átszövő, jutalékkal dolgozó ügynökök hadát mozgató ereklyekereskedelem. Az arcát az idő pengevágásai szabdalták, sovány volt és száraz, mint a szentek, akiket egyiptomi füvek közt tartósítva úton-útfélen árult – de öregen és megviselten is ellenállhatatlan volt.
Riolda vigyázott, hogy kikerülje a pillantását.
– Nekünk semmi dolgunk veled, Benjamin. Nem akarunk vállalkozni, nem akarunk kereskedni, nem akarunk birodalmat építeni.
Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát.
– Te még azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen olvasgatsz a könyvtárban? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt hiszed, van itt ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegy-magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Azt reméled, hogy éljenezni fognak?
Riolda megint a térkép fölé hajolt, és egy kicsike ponttal megjelölte Bamburgot.
– Milyen igazad van! – sóhajtotta.
Benjamin most már dühösen toporzékolt.
– Te, te, te… – kezdte Benjamin, de nem jutott tovább.
– Természetesen örömmel segítenék neked – mondta Riolda mosolyogva. – De egy kopár földdarab a birodalmam, az alattvalóim meg gyanús szörnyszülöttek, nem beszélnek nyelveket. Ezért kérlek téged, Benjamin Akárki, vagy Guido Romerini, vagy tisztelt püspökhelyettes uram, szedd a sátorfádat!
Talán hiba volt Benjamin szemébe nézni, hiszen ő mindig mások figyelméből merítette az erejét. Meglehet, csak szórakozásból evett-ivott, táplálkozni csak eleven emberekből táplálkozott.
– Okos lány vagy, Rioldácska, ráadásul szemrevaló, úgy látom, az idő is megkímélt téged. De az idő nem kíméli a te kedves szörnyszülöttjeidet! Nem kíméli a nagyobbik fiadat, a cukorfalat lánykádat és azt az ostoba Kydet, aki nyüszítve rohan a mamája után zavarodott kétségbeesésében.
Le sem vette a szemét Rioldáról, miközben magához húzta a térképet. – Látod ezt a háromszöget? Akárki indul Észak-Angliából Skandináviába vagy Normandiából a Brit-szigetekre, érinti a te szigeted. Ha a hispániai emírek összeszedik magukat, és meg akarják északon vetni a lábukat, mit gondolsz, melyik kis sziget lenne alkalmas főhadiszállásnak? És mit csinálnak a becsvágyó királyok, a ravasz kereskedők, ha valahol együgyű birkapásztorokat találnak? Na, kitalálod, drágaságom? És mit tesz egy muzulmán főtiszt vagy Nagy Károly valamelyik hadvezére az olyan parasztokkal, akik Jézus helyett valami Bandemag visszatérésére várnak? Rioldácska, te elég eszes lány vagy, ugye, kitalálod? Körbeért az idő benneteket, úgyhogy itt az ideje, Riolda, hogy haladj, hogy felpezsdítsd, hogy felfejleszd, hogy átgondold… Hogy értelmes népességgel, hogy szakértő irányítás mellett…
Riolda rácsapott a térképedre, de a pillantását nem tudta levenni Benjamin mélysötét, de mégis örökfiatal szeméről: – Nem tudom, hogy jöttél ide, de két napod van, hogy elhagyd ezt a szigetet! Mit bánom én, hogyan? Felfejlesztve, szakértő irányítás mellett!
Shiobian felnevetett: – A vénséges vén, búskomor Sjönt megették a vikingek! Vagy karóba húzták, felnégyelték, eltemették, kit érdekel? Én boldoggá teszem Fionát, és uralkodóként tárgyalok a dánokkal, a normannokkal, a skótokkal, az angolszászokkal. Felveszem a kereszténységet, hogy Krisztus vére megnövelje az életerőmet! Ha kell, Allahnak is hűségesküt teszek! Kopár ez a sziget, semmi sem terem meg rajta? De Velencében sem terem meg semmi, egy árva fűszál sem, a kereskedőik mégis Alexandráig utazgatnak.
– De Velencét rómaiak alapították, ezt pedig szorgok – szólt közbe Riolda.
Ám ahogy kimondta, meg is bánta. Shiobian és Benjamin jelentőségteljesen egymásra pillantottak, mint akik százszor-ezerszer végig beszélték már, hogy mi történjék a szorgokkal.
Észak Fejedelme, a jövendő I. Shiobian király természetesen nem mutatkozhat nyilvánosan violaszín szembogarú korcsokkal.
– Nos, ha így van, akkor nyilván hálás leszel, Shiobian, ha Fionát átküldöm néhány szorg gyerekkel Normandiába! Így egy gonddal kevesebb: több hely marad, hogy felépítsd a Rialtót, megalapítsd a Szt. Jakab templomot, és fogadd a külföldi követségeket…
Ők ketten zavartan elhallgattak, mert Velence annyira, de annyira… ezt a várost semmilyen Tervező vagy Fejedelem nem varázsolhatta a szigetre. Ám Benjamin nem tudta elviselni, hogy Riolda egyetlen elismerő pillantás nélkül faképnél hagyja.
– Nem is vagy kíváncsi, drágaságom, hogy hogy jutottam el ide? Hogy sorscsapást kellett kiállnom? Hogy milyen üres lett a házam Velencében? Hogy mennyit, de mennyit sóvárogtam utánatok?
– Nem igazán – felelte Riolda. – Olvastad már Aldora királynő történetét? Az azért sokkal érdekesebb.
A köpenye zsebébe süllyesztette a térképet, biccentett a férfiaknak, és kisietett.

 

(Jacek Yerka)

 

Ha lehunyom a szemem: Meztelen testek ölelésében ring gondtalan emlékem. Karcsú sziluettek, vékony csuklók szorítanak magukhoz, míg enyhe rózsaillat terjeng a levegőben. Tövisként fúródnak éles fogak a vállamba, kezem szénaboglyába mar, és messzire taszítom. Fekete macska túrja arcát az ölembe, zöld szeme igézőn villan felém. Őszülő galamb suhan át a szobán, szele a hajamba kap, s vörös róka nevet rám a sarokból, ahogy fekete selyemkendőjébe burkolózik. Jácint nyelven beszélek hozzájuk, ők pedig tulipánként tárják szét előttem szirmaikat. Ismerem minden levelüket, hagymájukat az általam táplált föld rejti. Cseresznyéiket számba veszem, a magok a parkettára hullnak, hogy aztán rózsaszín virágokká váljanak a tavaszban. Orgonaszín játszik kezem alatt, bőr vászonra pingálom ajándékom. Nyakörv a vadnak, bokalánc a mohónak. Szőke fürtök alól nárciszt húzok elő, narancsos szeplőkbe fektetem a sárgás szirmokat. Fekete orchidea húz a padlóra, barna föld temet maga alá. Nem kapok levegőt, orrom eltömíti a liliom halálos mérge. Szédülten térek magamhoz,

kinyitom a szemem. Ezúttal én vagyok a liliom: Törékeny, csábító, végzetes. Üvegvázába zárva szemlélem a külvilágot, szomjazom a teljességet, de a víz csak a bokámig ér, és egyre fogy. Mire kinyílik egy virágom, egy másik hervadtan ér földet. Mire illatom belengené a teret, takarmányba dobnak, fekete zsákot húznak rám és szép lassan feledésbe merülök. Pedig még volt egy fiatal hajtás sorvadt száramon… Fogy az oxigén, és

beáll a néma üresség. Lila harmat remeg ajkamon, keserű íz a számban: Kopott rózsaszirmok táncolnak kihűlt torkomon. Vörös kiáltás hagyja el testem, ahogy fekete iszapba süppedek, hol zöld koszorú koronázza fakulásom. Fehér sziluettek vesznek körbe, fagyos szél söpör utánuk. Meleg áramlatok ringatnak feledésbe, állatok és virágok képe suhan át elmémen még egyszer, utoljára. Illatok, emlékek, érzések, érintések, és egy ének. Ismerős dallam emel a magasba, bukfencet vetnek gondolataim, és immár egy vagyok közülük. Fáradtan menetelek, mígnem magként hullok alá,

hogy rózsaszín virágként ébredjek a tavaszban.

 

 

 

(Illusztráció: Sandrine Pelissier: In Osaka)

Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.

A vitorlás sokáig csak lebegett a hullámokon, mintha meg akarná félemlíteni őket. Aztán megmoccant a szél, megingott a víztükör, és egy tenger mélyéből támadó áramlat odasodorta a hajót az aprócska öbölbe. Mintha a hajósok sem tudnák eldönteni, támadni vagy barátkozni jöttek.
A partra szálló főméltóság nem nadrágot, hanem tógát viselt. Rioldát egy fürdőből kikászálódó öregúrra emlékeztette.
De egy tóga mégiscsak egy tóga. Normandiában Riolda már látott mozaikokat, ahol ilyen lepedőkbe göngyölt rómaiak ítélkeztek, vezettek hadseregeket, kergettek fiatal lányokat. Talán ez a bámulatos, a régi idők fenségére emlékeztető ruhadarab tette, hogy az öreg még csak meg sem rezzent a Norvégia felől támadó szélben.
A köveken méltóságteljesen bukdácsoló öreget három leborotvált fejű titkár követte, két, lepedőbe bugyolált kisfiú és egy idegesen fészkelődő fiatalember. A kisebbik fiúcska – hiába hunyorgott a nap – csalánszárral csapkodta a lábszárát. Talán mert őt nem melegítette az Imperium Romanum hajdani dicsfénye. Az arcát játékosan felfújta, aztán hirtelen beszippantotta. Ki-be, ki-be, ki-be. Rettenetesen unta magát.
Végre valahára a bukdácsoló főméltóság felegyenesedett, és egyenként szemügyre vette Szent Reginaldus papjait és a tizenhárom megszeppent fiút, Riolda alattvalóit, a Nyugati Szél szigetének polgárait. Miután mindent és mindenkit  mérlegre tett, Sjön felé fordult, mert ő tűnt a legidősebbnek.
Orrhangon, ékes latinsággal rázendített.
Újjászületett az idő, kedves barátom. Károly, a frankok csillaga nemcsak királya, császára, hanem édesatyja is akar lenni a barbárságba süllyedt Európának. És azzal akarja uralmát megpecsételni, hogy birodalmában gondosan összeírja az alattvalait. Signum rexit odricus fat… Odricus onum illa…
– Tessék? – kapta fel a fejét Riolda. – Mi ez az odricus onum illa? Jelent valamit?
De a főméltóság annyit se törődött vele, mint egy kiskutyával vagy egy kotnyeleskedő, a vitorlák körül csapdosó sirállyal.
A megszeppent Sjön csak a tarkóját vakargatta:
– Most mit mondjak? Ez a sziget eddig az angolszászoké volt. Már ha néhanap idetaláltak. De hozzátok sem akarnánk udvariatlanok lenni.
Az öreg egy életunt uralkodó mozdulatával biccentett. – Dominus reget me et nihil mihi deerit.  – Aztán valamivel elégedettebben hozzétette: – Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi.
Mindenki szégyellte magát.
Riolda a Sjön szavait jegyezgető tógás fiúcska válla mögé lopakodott.
A sziget királya örömmel hódol a Birodalom Visszaállítójának, jegyezte fel köznapi latin nyelven,  gyerekesen pufők betűkkel.
Szent Reginaldus papjai most ébredtek rá, hogy ez a vértelen öregember épp elfoglalja őket.
– Őrült vagy, te! – robbant ki egyikükből, aki pár szót talán értett latinul. – Meghibbantál? Elment az eszed? Miféle birodalomról beszélsz? Ez a sziget időtlen idők óta Szent Reginaldus tulajdona. Itt minden fa, minden kő az ő dicsőségét hirdeti, nem a császárét vagy valamelyik földi naplopóét. Hordd el innen magad, te bélpoklos!
Rioldának ezt esze ágában sem volt lefordítani. A frankok hajóján fegyvereseket látott. Egy valódi hódításhoz talán keveset, de egy vérfürdőhöz épp elegendőt.
Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi, motyogta a sápadt titkár.
Riolda újra a fázós fiúcska háta mögé settenkedett. Szent Reginaldus is örömmel fejet hajt Nagy Károlynak, körmölte a gyerek pergamenlapra.
– Örülök, hogy ennyire engedelmesek vagytok. – bólogatott a frank követ. – No de ez a ti tiszteletreméltó Reginaldusotok nem tudna  idefáradni a barlangból?
Riolda felvihogott. A dühödt papok pedig vérvörös fejjel, kézzel-lábbal magyarázták, hogy az ő szentjük éppen kettőszázötven éve halt mártírhalált Burgundiában.
Őméltósága elnézően mosolygott.
És mintha mi sem lenne természetesebb, ír nyelvre váltott.
– Ha nem tud idejönni, hát nem tud idejönni. De azt pontosan tudni akarom, hányan lakják ezt a földdarabot? És hogy hány ilyen szigetecske van Northumbria és Norvégia között?
– Én csak vendég vagyok itt – dühöngött Sjön. – Semmi közöm a ti félnótás királyotokhoz. A feleségem ráncigált ide, mert azt képzeli, hogy az itteni víz jót tesz az egészségemnek. De tényleg nem értem, mire jó az nektek, hogy minden füvet, követ számba vesztek?
Az öreg frank elnézően mosolygott. Lehet, hogy nem létező szavakat kevert a beszédjébe, lehet, hogy otthon, a családja körében nadrágot viselt, de a Rendet képviselte.
Riolda már korábban is úgy gondolta, hogy a félreértés mindenféle béke sziklaszilárd záloga. A frankok bizonytalanok a tengeren, ők nem elfoglalni, csak megszámolni akarják a szigeteket. Még a vitorla sem áll megfelelően a hajójukon. Mire mennének a tengeren néhány fegyveressel és ezzel a töpörödött, dölyfös vénemberrel?
Úgyhogy előzékenyen elmesélt néhány rettentő történetet a Madarak szigetéről, ahol éjjel a sirályok rémekké változnak és rettenetes visongás közben kiszúrják a földi halandók szemét. Ezek a madarak minden bizonnyal azért olyan testesek, mert minden nap jól laknak emberi velővel. Csak a vénséges vén tengeri embereket nem merik bántani, akik élet és halál között kalauzolják a lelkeket.  A  sápadt titkár arca szép lassan zöldre váltott. Riolda beszélt még egy kicsit a szorgokról, a Nyugati Szél Szigetének őslakóiról, akik bárhol kitalálják egymás gondolatait. Akiknek közös a lelkük, közös emlékezetük, bár ez a láthatatlan lélek egyetlen testen osztozik. Majd eme sziget csodatevő kútjáról, melynek víze egyeseket megfiatalít, másokat, megvénít…
– Elég! – kiáltott az öreg főméltóság. – Csak annyit írj fel fiacskám  – szólt a szorgosan jegyezgető kisfiúnak – hogy itt csak bolondok és démonok élnek.
– Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco – motyogta a titkár, és tógája szélével dörzsölgette a szemét.
Riolda bízott benne, hogy ennek a frank Károlynak elmegy a kedve, hogy errefelé számolgasson.
De ha már egyszer itt voltak, az öreg főméltóság nem tétlenkedhetett. A beosztottjait utasította, hogy járják körbe a szigetet. Míg a nagyobbik gyerek a csalánszárral csapkodva a lábát megszámolta a köveket és a férfiakat, addig a kisebbik, az arcát hol felfújva, hol beszívva szorgalmasan jegyzetelgetett.

17 eleven férfi / 3 pap
egy halott / Reginaldus, a szent
egy barlang (ismeretlen)
deszkák téglák / épülő monostor
80 borókafenyő
nagyméretű kút / csodavíz (?)
egy vagy több ragadozó (láthatatlanok)

– Meg is volnánk – sóhajtott a nagyobbik, de mielőtt udvariasan rámosolyoghatott volna a meghökkent papokra, gurgulázó köhögés tört elő belőle. Megrázkódott, aztán kétrét görnyedt, végül fuldokolva letérdelt, és addig vonaglott a lábuk előtt, míg egy rövid ájulás meg nem szabadította a rángatózástól.
– Szentséges ég! – sikoltozott Riolda, miközben a gyerek feje nagyot koppant a köveken. Szent Reginaldus papjai pedig már rohantak volna, hogy csodavizet fröcsköljönek az arcába, hogy tegyenek valamit…, hogy felültessék, hogy felállítsák, hogy lefektessék, hogy betakarják, de a vértelen, öreg főméltóság egy kézmozdulattal megállított mindenkit.
Hiszen ők, tizennyolcan csak gyanús, fegyelmezetlen barbárok voltak. Talán nem is valóságosak. Holnap mindannyiukat felfalják a sirályok, elragadják a tengeri emberek, jól laknak a velőjükkel, míg ők négyen, Károly alattvalói visszatérnek a frank udvarba, és a Római birodalom feltámasztásáról álmodoznak. A kisfiú pedig majd – ahogy illik és ahogy kell – szép, ünnepélyes temetést kap.
A norvég partok felől felerősödő szél. Belekarmolt az arcukba. A Nyugati Szél Szigetének lakói, Riolda alattvaló megszégyenülten hallgattak. Egytől egyig derék fiúk voltak, akik lélekben felkészültek a legrettentőbb veszedelmekre, de arra nem, hogy egy öregecske köztisztviselő, mint valami birkákat, megszámolja őket.
Hogy ezek a frankok a nevetséges lepedőikben úgy alázzák meg őket, hogy egyetlen ujjal sem érnek hozzájuk. Riolda a vén főméltósághoz fordult:
– Új arab betörés? Vagy járvány készül? Mi itt veszélyben vagyunk? A bizánci császár hadsereget küld?
Az öreg fölényesen legyintett: – Hiába is reménykedsz ebben, asszonyom. Olyan jelentéktelenek és szánalmasak vagytok, hogy az ellenségetek észre sem venne titeket.
A harag néha úgy perzsel, mint a láz vagy a méreg. Riolda megfogadta, ha törik, ha szakad, visszatér a szárazföldre.
A saját világába, a saját életidejébe.

 

 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

 

Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a bátyó az idő tájt. – Testvér testvér, ez a lényeg, nem az, hogy kit szeretsz jobban.

– Lehet, de kettőtök közül ki tett értem többet? Na látod! Ez a lényeg!

– Jó, elismerem, de ki tehet arról, hogy születése óta melletted él? – vetette ellene Urai Ulrik. – Ha én élek ott, ugyanezt tettem volna. De az én sorsom Pesthez kötött, és innen már bajosabb bármelyik percben szolgálatodra állni. Gondolkozz csak el ezen egy icipicit!

Hát ő azóta is gondolkozik, de hogy kinek van igaza, máig sem döntötte el. Ulinak, Emilnek? Csak az biztos, hogy nagyon-nagyon hiányoznak. Uli meg az unokák is. Így röppent el öt év anélkül, hogy egyszer is meglátogatták volna. No, ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez – gondolt egy nagyot, és szépen fölkerekedett, hogy legalább karácsonykor találkozzék velük.

Csendes, karácsony előtti délután volt. A hó lassan keringve pilinkélt az ég párnáiból.

– Hova, hova olyan sietve? – cirpelt gúnyosan egy rózsásképű tinédzser.

– Hát a mennyországba! – felelte az öreg helyett a másik gyerkőc.

– Hé, most felszálltok, vagy mi a kórság! Ez itt egy vonat, ha nem látnátok – türelmetlenkedett egy vékonycsontú úriember. – Jaj, de nehéz ez az útitáska! Legalább álljatok félre, ha nem segíttek!

– Szegény macskajancsi! Nem segítünk? – szánakozott a rózsásképű.

Beszállás!

– Pfuj, fiatalok! Ezt tanultátok az iskolában?

Félrenyomták. No nem a sihederek, még kevésbé az öregember, hanem a negyedik utas, egy tekintélyes kinézetű állampolgár.

Az öreg tehetetlenül csúszott vissza az első lépcsőfokról.

– Ugorj, tata, indul a gőzös!

Újra visszakapaszkodott, de már csak az utolsó minutumban. A rózsásképű szíve megesett a kisöregen.

– Várjon, segítek. Ez az, nagyon penge! Kellemes utazást! Az erő legyen magával!

Elviharzottak. Derűsen, zajosan, ahogy a fiatalok szokták. János bácsi dülöngélve kóválygott fülkéről fülkére, amíg helyet kapott. Mióta csökkent a vasúti forgalom, és tucatnyi vonalat felszámoltak, a vonatok újra csurig teltek. Ugyanúgy, mint a magyar vasút őskorában. A fülkében gyerekek sivalkodtak, olyan hat-hét éves gézengúzok. Amint leült, máris kupán vágták. Az öreg kutatóan nézett körül. Ki lehetett az? Fogas kérdés. Nem számít, gyerekek! Gyerünk, faljunk valamit! Sosem volt nagyétkű, otthon is csak csipegetett, de amint busz­ra, vonatra ült, egyből megéhezett. Beletúrt a bőröndjébe, és elővett egy öklömnyi, szép piros almát.

– Milyen fincsi alma! – kiáltott fel egy dundi lurkó. – Adj nekem is belőle!

– Nesze! – nyomott a kezébe az anyja egyet. – Elnézést, kicsit kívánatos a Karcsika.

– De nekem a bácsié kell!

Az öreg kikattintotta bicskáját, és szelt belőle egy darabocskát.

– Parancsolj, váljék egészségedre!

– Köszönöm. Nem hallod, édes kincsem? Köszönd meg a bácsikának!

– Hord el magad, hülye barom!

– Béla, hallottad ezt? – fordult férjéhez büszkén az asszony. – Mit szólsz ehhez a memóriához? Elég, ha egyszer lát vagy hall valamit, kapásból megtanulja, mint az a srác, aki a tévében látott rajzfilmekből tanult meg angolul.

– Csak úgy, tanár nélkül?

– Csak úgy, tanár nélkül. Ő angolul, egy másik táncolni, és ilyen a Karcsika is. Szinte meg sem lepődnék már, hogyha egyszer ő is angolul fog, mit angolul, japánul fog megszólalni. Adj egy puszit, édes kincsem!

– Pfuj, savanyú alma! – köpte ki az almát édes kincsem. – Miért nem mondtad, öregfiú?

– Nem baj, nem baj, én pont így szeretem! – csapott a maradékra egy másik kincsem, s mire az öreg észbe kapott, már csak a bicskájában gyönyörködött. Nem vitás, hogy ez is szép volt, csak megenni nem lehetett.

De másként volt ez hajdanában! – idézte fel a múltat János bácsi. Akkor is kértek, kunyeráltak, de aki kapott, kezet csókolt. És mindig akadt, aki adott, gyakran bizony kérés nélkül, s meg sem várta, hogy megköszönjék. Hó, a bicskám! Tegyük csak el gyorsan, amíg nem kérik el ezt is tőlem.

Egy másik gyerkőc türelmetlenül izgett-mozgott, fészkelődött.

– Ülj már veszteg, mert odavágok – szólt rá az apja idegesen, és oda is vágott, miután a gyerek sehogy sem hagyta abba.

Na, lett is erre sírás-rívás, hogy zengett belé az utasfülke.

– Elhallgatsz, te istenátka!

A Béla nevű kerek arcú, köpcös apa rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Mi van, uram, mi nem tetszik?

– Nekem semmi, jobban mondva…

– Akkor jó. Seperjen csak ki-ki a háza előtt.

A két férfi szeme összevillant.

– Pontosabban? Megmagyarázná, hogyan érti?

– Milyen kutya hideg van itt! – húzta összébb zakóját az öregember.

– Ez a MÁV, mit vár tőlük? – dörmögte a kemény tekintetű apuka. – Különben miből osztogatnának milliókat az ilyen-olyan igazgatóknak, elnököknek?

Ebben mindketten egyetértettek.

– Te mi leszel, ha felnősz, öcsi? – érdeklődött az öreg Karcsikánál.

– Vezérigazgató a BKV-nál.

– Mit mondtam! – sugárzott a derék szülő. – Anyja fia. Vág az esze, mint a svájci bicska.

– És te? – kérdezte az öreg a másik srácot.

– Én apuka.

– Az sem rossz mesterség. Aztán miért, fiatalúr?

– Hogy eltángáljam a gyermekemet.

– Bye-bye! Kellemes tángálást! – intett búcsút nekik, amikor leszálltak a gyorsvonatról.

A következő utasok egy darabig némán ültek egymás mellett. Csend. Csak a kerekek zakatoltak. Az öreg megint csak megéhezett. Erre előhúzott egy jókora kolbászt, melléje kenyeret fokhagymával.

– Jó étvágyat!

– Kösz. Megkínálhatom? – nézett a mosolygós képű, kiálló fogú útitársra.

– És én? Csiribí-csiribá! – varázsolt elő egy pálinkás butykost.

Ettek, ittak, tréfálkoztak. Egy divatosan öltözött, parfümillatú hölgy megbotránkozva fintorgott.

– De jókedvük van egyeseknek! – húzta össze szemöldökét egy beesett arcú, kopaszodó férfi.

– Már miért ne lenne jókedvünk? Holnap karácsony, és nézze ezt a gyönyörű panorámát! – mutatott ki az ablakon a mosolygós képű.

– És?

– Nem elég? De ha akarja, folytathatom. Enni még van mit, dolgozni és lakni is van hol egyelőre…

– Magának. A többi meg forduljon fel, nem igaz? Látja, itt a bibi! Pontosan ezért tartunk ott, ahol tartunk.

– Maga hívő?

– Nem.

– Ellenzéki politikus?

– Az sem.

– Akkor nyilván filozófus.

– Csak gyomorbajos, tisztelt uram.

– Aha, miért nem mindjárt ezzel kezdte? Mondja, mit tenne, ha körülvenné három oroszlán és egy jaguár.

– Fogalmam sincs. Miért kérdi?

– Látja, itt a bibi! Maga sem tudja, ő sem sejti, azt viszont elvárja, hogy én tisztában legyek vele.

– Dehogy várom, egyébként mit csinálna?

– Beugranék a jaguárba, gázt adnék, és illa berek, nádak, oroszlánok! Pitypalatty! – bugyborékolt a nevetéstől.

– Nagyon vicces! – villantotta fel fogsorát a gyomorbajos, de hogy a fakutya mire célzott, már kevésbé gyanította.

– Szereti a vicceket? Várjon, mondok egyet. Tudja, miért van sötét Magyarországon?

– Miért?

– Mert ellopták a Holdat és a Napot? Tudja, kik lopták el?

– Kik?

– Az egyiket a törökök, a másikat meg a képviselők a parlamentben. Hahaha, hehehe, hihihi!

A kopaszodó arcán egy mosoly, annyi sem suhant keresztül.

– Így igaz, de ez sajnos már csöppet sem vicces. Inkább szomorú, tisztelt uram, és nagyon csodálkozom, hogy maga ilyen körülmények között még nevetni tud.

– Addig jó, amíg nevetni tudok, mert mi lenne, ha ehelyett inkább a fogaimat csikorgatnám?

– Rendszerváltás.

– Még egy? Hahaha, hehehe, hihihi!

– Most meg miért vihog?

– Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?” „ Hát maga ismer engem?”„Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem fodrásznak.” Kész a frizura, a miniszter megy haza taxin, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Hová lesz a fuvar?” „Hát maga ismer engem?” „Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.” Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odamegy hozzá egy rongyos koldus: „Jaj, aranyos, drága miniszter úr! Adjon egy pár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek.” „ Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!” „Jaj, dehogy drága miniszter úr, én még mindig az vagyok, csak most éppen lyukas órám van.” Kb. így vált rendszert napjainkban a magyar ember.

Elhallgattak, és ezúttal a kiálló fogú sem nevetett tovább. János bácsi újra elmélázott. Az ő idejében bezzeg nem nevettek. Igaz, nem is igen sírtak vagy vitáztak annyit. Nem fáj szám, nem fáj fejem – vallották bölcsen akkoriban, cserében mindenki kapott munkát, kenyeret is. Ma valahogy fordítva van: bárki bírálhat, fenyegethet, csak a kenyér hiányzik az asztalokról. Újabb állomás következett.

– Boldog karácsonyt! – búcsúzott el a két férfi az öregtől.

– Maguknak is! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Na, így sem köszönhetett valamikor! Ezután két férfi lépett a kupéjukba. Az egyik finom arcvonású, meleg, ugyanakkor kissé szomorú tekintetű idegen volt. A másik izmos, tömpe orrú és széles állú.

– Volna egy szabad helyük?

– Hogyne! Parancsoljanak!

A finom arckifejezésű az öreg, a sportos testalkatú a parfümös hölgy mellé telepedett. Alig telt el két perc, az utóbbi már rá is gyújtott egy cigarettára.

– Bocsánat! – köhintett figyelmeztetően János bácsi. – Ez nem dohányzó szakasz, kérem!

– Hát aztán! Aki nem csípi, menjen a folyosóra – válaszolta érdes hangon, és a cigi mellé bekattintott egy MP 4-lejátszót is.

Erre az idősebb, fekete ruhás úriember kezdett fészkelődni.

– Ne haragudjon, a világért sem szeretném megsérteni, de nem venné halkabbra a lejátszóját?

– Nocsak! Maga nem szereti a zenét? Hát ezt jól kifogtam! Az egyik a cigitől, a másik a zenétől iszonyodik.

– Nem iszonyodok, csak nem ekkora hangerővel szoktam zenét hallgatni.

– Kinek a pap, kinek a papné… Én pont így kajolom. Milyen zenét óhajt? Hadd keressek magának is valamit.

– Én a… izé… hogy is mondjam? Csak a zsoltárokat.

A fiatalember felkacagott.

– Egy pap! Tényleg jól kifogtam!

– Téved, nem vagyok pap, de attól még szerethetem a zsoltárokat.

– Naná! Szabad ország, szabad zene. Éljen Amerika! – rántott elő hirtelen egy minipisztolyt. – Kezeket fel, és elő a pénztárcákat! – hátrált az ajtóhoz, és a nagyobb hitelesség kedvéért bezárta, majd be is függönyözte.

A három utas ijedten engedelmeskedett.

– Kösz! Gratulálok, bölcsen tették. És most halljuk azt a zsoltárocskát! – parancsolt a meleg, ugyanakkor szomorú tekintetű úriemberre.

A férfi nyekergő hangon zendített egy zsoltárra.

– Brávó! Hogy volt! – tapsolt a fiatalember. – Nem Csillag születik[1] produkció, de nekem így is tetszett – gyújtott egy cigire a… pisztolyával.

– Jé, de hiszen ez játékpisztoly! – kiáltott fel az öregember, és azt sem tudta, most örüljön, vagy bosszankodjék.

A férfi majd megszakadt, úgy nevetett, aztán sorban visszaadta a pénztárcákat.

– Madame!

A nő arca elsötétült, és pofon vágta a vigyorgó mókamestert.

– Tahó! Örülhet, ha nem jelentem fel a rendőrségen. De vigyázzon, mert még meggondolhatom magamat – nyúlt a kabátjához. – Volt szerencsém! – köszönt el a társaságtól, és felemelt fejjel távozott.

– Micsoda liba! Pedig csak vicceltem.

Na látják: még egy vicces honpolgár! Van itt humor, uraim! Nem vagyunk mi olyan búval bélelt náció, ahogyan külföldön látnak bennünket.

– Itt a csodadoktor! – toppant be utána egy fürge mozgású, ravaszképű kókler. –  Gyógyítok, jósolok minden szinten szinte ingyen.

– Köszönjünk, nem kérjük – hárította el finoman a fekete ruhás. – Istennek hála, egészséges vagyok, ami pedig a jövőt illeti, az is Isten dolga természetesen.

– Ne mondja! – húzta el a száját a tömpe orrú. – Jöjjön csak közelebb! Én hiszek magának. – Megengedi?

– Felőlem. Csak nehogy megint „viccelődjék”, mert a viccből is megárt a sok, ha nem haragszik.

– Tessék, itt a kezem, nem disznóláb – nyújtotta oda tenyerét a tenyérjósnak.

– Lássuk! Igen, igen: sok-sok pénzt, milliókat látok. Magából még nagy ember lesz, mégpedig… Nahát: európai uniós képviselő!

– Az sem semmi, bár én inkább világbajnok lennék. Tudja, bokszoló vagyok, és nálunk ez a csúcs, doktor Csoda.

– Világbajnok? Utánanézünk! Eltalálta: mind a kettő! Engedje meg, hogy újra gratuláljak.

– Szerelem.

– Nem akarok túlozni, de majd megvesznek magáért. A felesége sem csúf asszony, aki két gyermeket is szül magának, áldja meg az isten őket! – pislantott a jós a fekete ruhás utasra.

– Pénz, karrier, szerelem – pattintott a tömpe orrú. – Ezt nevezem szerencsének! No de meddig? Ismertem én már olyan gazdag, híres fazont, aki úgy lerobbant, hogy szociális otthonból költözött a másvilágra.

– Maga nem. Maga végig szerencsés lesz, és sokáig is él, úgy tűnik. Nézze, ez itt az életvonal! Minél hosszabb, annál tovább, a magáé meg roppant hosszú.

A fekete ruhás nem állta ki megjegyzés nélkül.

– Bocsánat. Nem akarok beleszólni, de olyan biztos ebben?

– Uram, a tenyér nem hazudik. Ez, kérem, a sorsunk könyve, amiben minden meg van írva. Értjük? Minden. Bölcsőnktől a koporsóig – oktatta ki a jövendőmondó.

– Én értem. Maga nem érti. Föltéve, hogy hisz benne.

– Ez nem hit kérdése, hanem tudomány. Úgy hívják, hogy kiromantia, tisztelendő úr.

 – Tudomány ide, kiromantia oda, jövőnket, sorsunkat Istenen kívül senki sem ismeri.

– Olyan biztos ebben? – kérdezte ugyanazokkal a szavakkal, amivel a fekete ruhás.

– Az Úr…

Legyintett. Ennek ugyan prédikálhat! Ennek? Egyre inkább akárkinek. Régebben még meg-meghallgatták. Most? A kutya sem hederít rá. Elővett egy bibliát, és újra meg újra elolvasta Salamon király Énekek énekét.

– Most pedig lássuk, hogy szolgál az egészsége! – mosolygott diadalmasan a csodadoktor. – Ne féljen, nekem nem kell levetkőzni.

– Jól szolgál, másrészt mit akar rajtam gyógyítani, ha száz évig élek maga szerint?

– Ahogy a kliens parancsolja. Kétezer pengő, kérem tisztelettel.

– Csak? Ilyen olcsón adja a kiromanciját?

– Szegények az emberek, hogy kérhetnék többet? Nem akarok én senkit sem kifacsarni. Megteszi ezt a kormány helyettünk is, uram.

– Hát ez nagyon rendes magától – veregette meg a vállát a leendő világbajnok. – Csak erre várnia kel még egy kicsit.

– Mert?

– Mert csupa olyan dolgot jósolt, ami csak ezután következik be, ugye? Ha viszont így van, márpedig így van, akkor én is csak ezután fizetek, komám.

A csodadoktor szemei szikrákat hánytak. A bibliás ember kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatott. Egyedül az öreg szorította kezét a szívére.

– Köszönöm a megértését. Látom, maga sem babrál ki a szegényekkel soha. Hanem a tata elég rossz színben van ám! – nyelte le haragját, és János bácsihoz aprított. – Fáj a szíve, hogy ennyire tapogatja?

– Nudli. Néha előfordul, de eddig még mindig helyrebillent a mérleg.

– Megnézhetem?

– Nem – válaszolt az öreg helyett a fekete ruhás utas. – Nem gondolja, hogy már eleget produkálta magát? Még a végén, isten bocsássa meg, nem is nagyon bánom, hogy ilyen szépen felült ennek az úrnak.

– De hát beteg, nézzék csak meg jobban! Csodálkozom, hogy pont maga nem sajnálja szegényt.

– Igaz? Csak őszintén, nyíltan! – húzott elő zsebéből egy mobiltelefont. – Felhívhatom a mentőket, hogy már az állomáson várják.

– Jól vagyok. Kicsit hideg van, de ha ideadná a kabátom… Nem azt, a másikat! Köszönöm, nagyon kedves.

– Hogy láza nincs, az biztos – helyezte kezét homlokára a rókaarcú, s egy percig ott is hagyta. – Kérem, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire!

Hogyha ez ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel az öreg, és a fiára gondolt. Vajon sikerül-e kibékülnöm vele? Sajnos, elég keményfejű kölyök, így akár az sem kizárt, hogy még jobban megorrol rám, mint eddig.

– Remélem, jobban van. Tudja, hm, adtam magának egy kis energiát.

– Maga? Neki? – hüledezett a fekete ruhás. – Még a végén azt hiszi, ő a Jézus Krisztus!

– Jól vagyok. Tényleg, és kösz az… energiát. Mennyivel tartozom ezért?

– Semmivel. Legalább mi, szegények tartsunk össze. Szerencsés utat, és boldog karácsonyt! – hátrált ki a fülkéből a csodadoktor.

– Boldog karácsonyt! – mondta az öreg.

Újabb állomás. A nő helyére ráncos, öreg parasztasszony huppant.

– Szabad a jegyeket? – kérte a menetjegyet nem sokkal utána egy csinos kalauznő.

Az utasok a zsebükhöz kaptak.

– Jézusom, a pénztárcám! – fehéredett el a bibliás utas: nem volt az biz’ sem a nadrág-, sem a kabátzsebben.

– Keresse csak nyugodtan! Mindjárt visszajövök.

De hiányzott az ökölvívó és az öreg tárcája is, vele a jegyük és minden értéktárgyuk.

– Meglopott a csodadoktor! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

A kalauznő fejét csóválva sajnálkozott, de a törvény, az törvény. Akinek nincs jegye, pénzbírságot fizet, ha meg pénze sincs, jöhet a jegyzőkönyv. János bácsi kimerülten hunyta le a szemét, és úgy is maradt a végállomásig. Fél óra múlva aztán ő is megérkezett.

A mennyországba.

____________________________________________________

[1] Közkedvelt tehetségkutató tv-műsor.

 

 

 

(Illusztráció: lghtr)