Címke: próza

Dzsingisz kán kedvenc lábikrája

Még hogy majd a család! Sokan mondják, hogy a család lehet az utolsó mentsvárunk. Hogy egy idő után semmi sem marad, úgymond, csak a család. Sanyika alig várta, hogy kikerüljön ebből az akolmelegből. Egyszer elindult tizenkét, vagy tizenhárom évesen, egyedül a világ ellen. De akkoriban még rend volt az országban, mindenki tudta a dolgát, a rendőrök külön kérés nélkül is lefülelték, és hazavitték az országút szélén egyedül sétafikáló Sanyikát. Elege lett, fullasztotta az otthoni légkör. Nem volt veszekedés, vagy ilyesmi, csak egyszerűen unta a banánt. Hogy mindent előírnak, hogy nincs egy szabad perce, hogy mindig dirigálni akar neki valaki. És persze valaki a családból mindig mindent jobban tudott. Így hát fogta magát, és elindult. A balatoni út mellett ment a forgalommal szemben, ahogy kell. Nyár volt, és úgy okoskodott, hogy a Balatonnál nemigen fogják kérdezni a lángososnál, hogy hány éves, ha be akar állni dolgozni. Aztán ha majd lesz egy kis pénze, csak lesz valahogy. A régi út mellett ment, ráesteledett. Nem volt terve. Egyszer csak megállt előtte egy rendőrautó, még a villogót is bekapcsolták. Mondta a nevét, de zavarában Sanyikát mondott. Zavarában, mert bár mindenki így hívta, valójában nem is ez volt a neve.

Sándornak a bátyját hívták, aki két évvel volt nála idősebb, és elbűvölő személyiség volt, mindenki imádta, és Sanyika arcban, megjelenésben nagyon hasonlított rá. A természetük ugyan különböző volt, de Sanyikán valahogy rajta ragad a bátyja neve, különösen azután, hogy Sándor meghalt egy különösen ritka, de gyors lefolyású betegségben. Ettől fogva Sanyikát mindenki sanyikázta, a nagyszülők általában sírva és hüppögve. És állandóan az elhunyt testvéréhez hasonlították. Hogy bezzeg Sándor, így meg úgy, hogy milyen jól tanult, milyen remekül szavalt verseket, hogy hogy szerette Krúdyt, pedig még alig látszott ki a szentem a földből. Sanyika még évekig az ő ruháit hordta, megkapta a táskáját, még a tornazsákját is. Belenőtt idővel mindenbe, legalább nem kellett újat venni, Sándor vigyázott a holmijára. Sanyika meg utálta ezeket a ruhákat. Nem azért, mert viseletesek voltak, hanem azért, mert úgy érezte, hogy így még jobban hasonlít a bátyjára, és hogy ő sosem lesz Sanyikából Sándor, hogy soha nem fog felnőni, ha nem talál ki valamit. Volt egy Pajtás típusú fényképezőgépe, aztán lett Szmena is, az kisebb volt valamivel, ruszki gyártmány volt, de legalább lehetett vele színes képeket csinálni. A Pajtásba különben felülről kellett belenézni, ez különleges volt, tükörreflexes mesélte boldogan, csak fekete-fehér képeket csinált, ráadásul olyan furcsa formátumban. Az mondjuk jó volt, hogy ezeket a fekete-fehér képeket az apjával otthon hívták elő a fürdőszobában. Sötétben kellett dolgozni, lehetett kiabálni mindenkivel, aki be akart menni, hogy most nem lehet, mert képeket hívnak elő, jöjjenek vissza később, és nevetségesen siránkoztak, hogy csak megmossák a kezüket, de akkor az apjuk erélyesen kiszólt, hogy értsék már meg végre, hogy ők itt dolgoznak, és ha most bárkit beengednek, akkor fényt kap a felvétel, és lehet kidobni a Normafánál csinált képeket. Ezt akarják? De ezt senki nem akarta, lehetett röhögni a tök sötétben, kiborítani mindent, aztán dühöngeni a másikon, hogy mit ficánkol annyit. Apja a sötétben is Sanyikámnak szólította, ebből tudta, hogy valójában az apja nem is vele van, hanem azzal a másikkal, aki már nem lehet itt, és aki legyőzhetetlen volt a maga trükkjével, hogy olyan hirtelen meghalt, éppen akkor, amikor annyira szerették.

Elég az hozzá, hogy Sanyikánál nem volt igazolvány, hogy is lehetett volna, azt csak tizennégy évesen kapta meg az ember. Mondta a nevét Sanyikával, és a címét. A rendőrök hazavitték. Köszönte szépen a ház előtt a fuvart, de azok inkább felkísérték, mert kiadták közben a hivatalos körözést is, és ott nem Sanyika volt, hanem az igazi neve, bár Sanyika meggyőződéssel állította, hogy őt igenis így hívják, nem jutott eszébe, hogy a szülei más névvel keresik. Apja kinyitotta otthon az ajtót, és elrendeződtek a dolgok. Kapott egy nagy pofont, ami Sanyika szerint ki is járt, és ennyiben maradtak.

Sanyikának nem sok emléke maradt a bátyjáról, aki szenvedélyes Ajax-drukker volt, és lelkesedett a holland lányokért. Úgy tartotta, hogy nincs vonzóbb a szépen kidolgozott, formás női lábaknál, ezek a lányok meg ott állandóan bicikliznek…

Sanyikának volt annyi esze, hogy megőrizze ezt az örökséget, mint egy szellemi végrendeletet. Állandóan Hollandiába vágyott, és kereste a formás lábú lányokat. Annál is inkább hitt ebben a lábdologban, mert akkortájt olvasott egy regényt Dzsingisz kánról, valami ifjúsági könyv volt, talán a Delfin-sorozat?, amiben azt írták, hogy Dzsingisz, amikor még nem is volt nagy ember, se híres, se öreg, akkor azt a tanácsot kapta az apjától, hogy keressen magának erős lábú lányt feleségnek, mert az mindig ki fog tartani mellette. És így is lett, Dzsingisz jól választott, Börte, így hívták a kán feleségét, erre világosan emlékezett, mindig kitartott mellette. Sanyika úgy okoskodott, ha Dzsingisz jól járt azzal, hogy így választott, akkor ő is jól fog, és a továbbiakban ehhez tartotta magát. És próbált magának Ajax-mezt venni, de képtelenség volt nálunk beszerezni. Maradt a vágyakozás benne Hollandia iránt, szorgalmasan nézegette a női lábikrákat, és gyűjtögette a pénzt a mezre.

Dóri volt a legszebb lány az osztályban, minden fiú az ő társaságát kereste. Sanyika is bolondult utána, de Dóri nem vette komolyan. Azt kell mondjam, őt sem. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Dóri papájának az egyik, akkor ötvenes barátja szerelmet nem vallott Dórinak, aki egyszerűen nem tudta, hogy mihez kezdjen a férfiakon támadt bűvös hatalmával. Vágtatott elöl, utána meg rohantak a fiúk, a férfiak hosszú sleppben. Dórinak segített az apja, hogy lehűtse az egykori barát vágyait, de Dóriban ott maradt ez a furcsa érzés, hogy nem tud mit kezdeni a vonzerejével. És akkor észrevette a mindig visszahúzódó Sanyikát. Már megvolt az Őrs, kirándulni mentek. És Dóri behálózta Sanyikát, először csak játékból, aztán egyre komolyabban. Fényképeket csináltak a Pajtással és a Szmenával, direkt eltévedtek az erdőben, hogy kettesben maradjanak, domboldalakon gurultak lefelé nagy nevetéssel, átfutottak az átkelőn a vonat előtt, ez veszélyes volt, de megúszták. Nagy hangon angolul beszéltek a nagymarosi kocsmában. És kinevettek mindenkit. Az Őrsöt, a fákat, az angolul nem tudó boltost, az angoltanárt, aztán egymást és saját magukat is. Eszelős helyeken találkoztak éjnek évadján. Állandóan csókolództak mindenhol, még az iskolában is, amit elég nehezen viseltek az osztálytársak, de ők fütyültek rájuk. Titkosírással leveleztek egymással az órákon, hogy ne kelljen elválni egymástól egy percre sem. Egyszer megálltak egy céllövöldénél, ott – ahogy mondani szokás – finom utalásféleképpen lőtt Sanyika egyet Dórinak, aki elalélt a büszkeségtől, hogy lőttek neki. Két vastag szivar volt a jutalom, amit ott helyben el is szívtak, bár szörnyen fájt közben mindenük, mert a szivar erős volt, ők pedig nem voltak hozzászokva. De kibírták. Aztán amilyen hirtelen összejöttek, olyan hirtelen szét is mentek. Jött egy másik lány, akinek szép volt a lábikrája? Sanyika valójában már nem emlékezett, hogy melyikük szakított, és miért. Külön mentek, még találkoztak párszor, de Dóri aztán elutazott Barcelonába tanulni, és akkor végleg vége lett. Sanyika csinált neki még egy kazettát, azt adta útravalónak. Versek voltak benne, meg zene.

Aztán mindenki egyetemre ment, mindenki hű de nagyon elfoglalt lett, Sanyika meg nem vitte semmire. Ezt gyakran fel is hánytorgatták neki a szülei. Hogy csak pilinckázik azzal a fényképezőgéppel. Nem vették komolyan. Pedig állandóan éjszakai lesre jár, volt két év, amikor viharvadász volt, bolondult a villámokért. Egy idő múlva már nem is otthon hívta elő a képeket, hanem Gézáéknál. Nagyon kedvelte Géza édesanyját. Több okból is. Az egész világon ő szólította őt egyedül Sándornak, amit kivételesen megtisztelőnek gondolt. Aztán megengedte, hogy nála hívja elő a fürdőszobában a képeket. Piri néni különösen a fekete-fehér képeket szerette, csak azt nem értette, hogy miért lett a Sanyika ilyen mizantróp, miért nem fényképez embereket. Ráadásul Gézáéknál mindig volt Milka csoki, már gimnazista korukban is, később is. És Géza anyukája egy idő múlva korlátlan fogyasztást biztosított Sanyikának a Milkából. Történt egyszer, hogy Sanyika felfalt magától egy egész tábla csokit, ami 86-ban hallatlan szemtelenség volt, de egyszerűen nem tudott uralkodni magán. Géza kiment valahová, ő meg betolta a csokit. Szánta-bánta, de nem tudta visszacsinálni. Géza anyja látta meg először a fogyatkozást. Szó nélkül elővett egy másik csokit, kicsit letört belőle magának, aztán kitette az asztalra, a régi papírt meg eltette. Közben biztatóan nézett Sanyikára, aki minden erejével arra koncentrált, hogy a másik tábla csokit már ne falja fel. Gézával valósággal össze voltak nőve. Összetartoztak, igazi fiúbarátság volt. Hajnalig kimaradtak otthonról, hazafelé belógtak a kerítésen át a Gellért uszodájába, nagyot úsztak. Ki volt rakva a tej meg a kifli az üzletek elé. Ettek-ittak, hazamenet, a pénzt meg ott hagyták a többi áru mellett. Komoly dolgokról beszélgettek, és mindenkit durván lenéztek, aki nem olvasta az Üvöltést, vagy nem üvöltötte velük az Európa Kiadó számait. Minden filmet megnéztek, minden színházba elmentek. Halálra cikiztek mindent, amit utáltak, futottak a rendőrök elől, ha muszáj volt, ha nem volt pénzük éjjel vagont rakodtak, nappal elaludtak az órán. Egyik tanáruk férje a minisztériumban volt, mi is? Cenzor? Az volt a dolga, hogy a nyugaton megjelent könyveket olvassa. Igen tájékozott alkoholista volt. Imádták, remekül lehetett vele beszélgetni. Tőle hallották először, hogy Erdélyben is élnek magyarok, mert ő onnan származott, és ezért állandóan erdélyi magyarok tartották megszállás alatt a házat. Tőle kapták meg Sanyikáék Hamvast meg Bibót müncheni kiadásban. Szépen becsomagolták a borítót újságpapírba, úgy hozták-vitték a könyveket. Sanyika aztán elmaradozott Gézáéktól is, senki nem tudott róla semmit. Senki nem tudta, hol dolgozik, miből él, ki a nője. Eleinte még hívták focizni, kirándulni, aztán leszoktak róla, elfelejtették.

Sanyika elkezdte a Corvinust, de abbahagyta, mert felszínes volt a társaság. Felvették a TTK-ra, de egy bolond vegyész kirúgta, mert majdnem felrobbantotta a labort. Repülőgépvezetést tanult Nyíregyházán, de azt is abbahagyta, mert  megbukott a vizsgán, egyszerűen nem volt elég jó matekos ahhoz, hogy igazi pilóta legyen, nem stimmeltek a számok. Aztán végül barista lett, ezt is véletlenül tanulta meg. Egyszer volt egy olasz nője, aki megtanította kávét főzni, igazi kávét. Odahaza a lány szüleinek volt egy kávézójuk Triesztben, ott dolgozott három hónapig, amíg meg nem unta a lányt, a kávéfőzést és a trieszti öböl fényképezgetését. Tudta, hogy az a majom Géza is lefényképezte az öbölt, amikor kijöttek negyedik után a Volgával. A Nagy Imre újratemetését még megvárták, aztán őrt álltak a temetőben. Nagyon meg voltak rendülve. Sok vodkát meg kellett inniuk utána. Hogy hátrakötött kézzel, arccal lefelé, a zsiráfok mellé… Hogy lehet ilyet csinálni? Ezt kérdezgette mindenki a szabadulóbulin, amit a rendszerváltás örömére rendeztek az újratemetés után Gézáéknál. Aztán annak a bulinak is olyan furcsán lett vége. Géza édesanyja sírt. Sanyika vitt neki csokit, de az nem vett belőle, csak zokogott tovább. Mindegy már. Másnap elindultak. Jött az Adria, a trieszti öböl. És a hülye Géza nem hagyta, hogy Sanyika csinálja a fényképeket. Azért persze csinált, csak titokban. Majd felviszi most Gézához, biztos örülni fog neki.

Fel is vitte. Géza kicsit csodálkozott, évek óta nem látta Sanyikát. 1998 volt. Géza örült a képeknek, úgy tett, mintha emlékezne, de szokás szerint mindent elfelejtett, de őszintén csillogott a szeme. Amúgy Dóri is ott volt. Kiderült, hogy ezek ketten most együtt vannak. Sőt Dóri kezén, ha jól látta, ott volt egy olyan gyűrű. Nem tudta levenni a szemét  a gyűrűről. Mikor kiderült, hogy Sanyika tanult barista, és most nincs állása, Dóri munkát ajánlott neki új belvárosi kávézójában, mondván, hogy kell neki egy megbízható ember. Ő ügyvéd, állandóan dolgozik, nincs ideje semmire. Megnyugtató volna, ha valami tuti ember vinné a boltot, aki nem lopja meg. Dóri fellelkesült, és amikor Sanyika szedelődzködni kezdett, akkor elindult vele. Volt egy kiállítás, egy szoborkiállítás, olyan modern izék, amit szeretett volna megnézni, de Géza nem akart vele menni, mert mint mondta, ő erre a helyre sajnos nem mehet, mert mindenki tudja, hogy ott egy szélkakas az igazgató, akivel ő – Géza – nem mutatkozhat. Mert az nem lehet, hogy valaki egyszer így beszél, egyszer meg úgy. A politikában az embernek ragaszkodnia kell az elveihez, hogy megmaradjon a gerince. És az ilyen csélcsap szélkakasok csak bajt hoznak az ember fejére, mert kiszámíthatatlanok. Szóval Géza inkább nem ment. Sanyika boldogon vonult a városban Dórival, különös párt alkottak, Sanyika szakállas volt, kicsit elhanyagolt, és sovány, mint egy agár. Dóri nagyasszony volt, pirosra festett karmokkal, piros csizmában és miniben. Jól állt neki a város. Sanyika régen érezte magát ilyen remekül, jólesően bezsebelte az irigy pillantásokat, és közben jó mélyre szívta az ezerszer áldott pesti levegőt. Először a kiállításra mentek. Nagyon tetszett nekik. Dóri még mindig igazi művészlélek volt, jogászdoktorság ide vagy oda. Sokáig beszéltek a testtömeg elé vagy mögé helyezett formákról, árnyékokról, almáról és látomásról. Aztán hirtelen besötétedett, átmentek a kávézóba. Dóri üzletasszony üzemmódba kapcsolt, Sanyika nem tudta követni a változást. Ő még almában és látomásban gondolkodott. Lenyűgözte Dórit egy extravagáns kávéval, a háromréteges kávéra még szép formájú gyertyát is csinált habból. Ráadásul szinkronban, mert közben magának is legyártott egyet bal kézzel. Dóri el volt ragadtatva. Megegyeztek mindenben. Dóri beült a kicsi piros Mini Morrisába, és elment. Azt még Sanyika lelkére kötötte, hogy feltétlenül jöjjön el az esküvőre, majd hoz másnap hivatalos meghívót, eddig nem adtak, mert azt sem tudták, hol lakik. És egyébként is, ne tűnjön már el így. Azzal elment, vitte magával az összes pirosat. Sanyika el volt keseredve, tudta, hogy nem megy el az esküvőre, sőt hiába kapna itt szép fizut, ide se jön többet. Be se teszi a lábát. A francba.

Siralmas volt a helyzet. Mindenki vitte valamire, csak ő őrlődik. Még egy-két év és mindenki sikeres vállalkozó és jogász és nem tudom mi lesz, csak ő lakik továbbra is egy bizonytalan kinézetű albérletben, ahol annyi hely sincs, hogy megforduljon az ember, ezért mindig tolatni kell. Menni és tolatni. Odatolatott a postaládához, elővett egy levelet. Hollandiából jött. A Gazet van Amsterdam. Volt egy fotópályázat, ahova elküldte a fotóit. Természetfotókat kértek. Neki meg volt türelme a tatai tavon fényképezni, két szezonon át ott volt a tatai madártalálkozón. Főleg különböző vadludakat fényképezett. A várral a háttérben, vagy a naplementével, a napfelkeltével, leszálláskor, felszálláskor. De leginkább a madarak tömege nyűgözte le. Eszelős látvány volt együtt több tízezer madár. A hollandoknak is tetszhetett, mert Sanyika megnyerte a pályázatot. Életében először nyert valamit. Szívesen ugrálni kezdett volna, de nem mert az alsó szomszéd miatt, aki minden toporgásra elkezdte ütni egy partvissal a radiátort, és közben artikulátlanul üvöltött, hogy fel fogja jelenti. Sanyikának nem volt erre szüksége. Erre sem volt szüksége. Fogta a kabátját, az útlevelét, és elindult Hollandiába. Stoppal, mert nem volt pénze. Vissza se nézett. Útközben arra gondolt, hogy legalább a fényképezőgépét hozhatta volna magával, de végül nem fordult vissza érte. Dobják csak ki. Úgy se ér semmit. Kint majd vesz másikat.

38 óra utazás és útszéli, benzinkúti várakozás után érkezett meg Amszterdamba, nagyon el volt csigázva. Kifejezetten hajléktalan benyomást keltett, agárvonásai felerősödtek a fáradtságtól, a barázdák elmélyültek az arcán, és határozott testszaga volt. Mintha lomhább lett volna a mozgása az erős szélben. Nehezére esett talpon maradnia. Éhes nem volt. Akik idáig elhozták, etették szorgalmasan. De nem törhetett be csak úgy a szerkesztőségbe, hogy kérjen egy kis előleget mosdásra és tiszta ruhára. Ráadásul az se volt benne a levélben, hogy mennyi pénzt kap. Csak az, hogy nyert. Mindegy, biztos nem fog rosszul járni. Mindegy, hogy hány gulden, mert itt így hívják a pénzt.

Aztán mégis kijárt magának egy kis előleget, a kiadóban ismerték a kelet-európai pályázatgyőzteseket. Maud Wilders segített neki különösen sokat. Maud asszisztens volt a szerkesztőségben, afféle igazi mindenes, éppen csak nem ő írta a cikkeket. De mindig mindenről tudott, ismerte Sanyika pályázati anyagát is, így rögtön a szárnyai alá vette, amikor megérkezett a fiatalember, aki egyébként önkéntelenül is hozzá fordult. Mint minden holland, Maud is remekül beszélt angolul, őszintén szólva még jobban is tudott, mint Sanyika, akinek rémes magyar akcentusa volt. De a lényeg az, hogy szót tudtak érteni egymással konkrét, és átvitt értelemben is. Maud érzékeny lány volt, valamilyen különleges antennával azt is megértette, amit Sanyika szégyellt kimondani, hogy nem tudja, hol fog aludni, hogy nincs pénze fogkefét venni, és hogy idáig eljött, de fogalma sincs arról, hogy most mit csináljon. A holland szerkesztők becsületére legyen mondva, nem húzogatta senki az orrát, hogy milyen büdi van, senki nem akarta kiakolbólítani Sanyikát az irodából, inkább kíváncsian figyelték, hogy ki ő. És amikor Maud elmondta nekik, hogy ő az a tehetséges fiú, aki megnyerte a természetfotó-pályázatot, akkor lelkesen gratuláltak neki, és nem tettek fel kellemetlenkedő kérdéseket. Maud gyorsan intézett előleget, kapott 200 guldent, ami nem sok, de pár napig elég lesz. És az volt benne a legcsodálatosabb, hogy nem kellett kérnie. Maud csak elétolta a papírokat, ő aláírta. És már mehetett is a bankba. Ott sokat kellett várni, de végül beváltották a csekket. Végre kivehetett magának egy szobát. Zuhanyzás után kivonatozott a közeli tengerpartra, alig fél óra volt az út Zandvoort aan Zeebe, ezt még itthoni barátai mondták, hogy ide kell jönnie először, itt a legjobb parti promenád Amszterdamnál. Csupa homok volt minden, a part tele volt emberekkel, még mindig erős szélt fújt, de Sanyika ezt egyáltalán nem bánta. Játszottak a gyerekekkel, kutyát sétáltattak. Olyan is volt, aki lovagolt. Sanyika meg embernek érezte magát, sőt polgárnak. „Mint egy Russzó Ermenonvillében. Ember és polgár…”Azon töprengett, hogy vajon a szálló homok miatt van-e itt ez a kiszagolható és belélegezhető szabadság. Vett magának egy újságot, nem is tudta hirtelenjében, hogy melyiket válassza, csak rábökött egyre. Kiült vele egy kávéház teraszára, kért egy kávét, lapozgatta az újságot, és aznap már másodszor embernek érezte magát. Jó lett volna, ha ért valamit abból, amit olvas. Talán egy népszerű pletykaújság lehetett, ezért nézett rá olyan furcsán az eladó, de mindegy. Vicces itt is a királyi család. Nekünk is jó volna odahaza egy királyi család, de nem az a búskomor országvesztő, aki mindig volt, hanem egy ilyen vidám biciklis királyné. Tényleg, neki is milyen jó a vádlija. És a többi csajnak is. Tudta, hogy jól fogja itt érezni magát, az izmos vádlik országában nem lehet csalódni.

Meg volt beszélve estére egy randi Mauddal. Maud nem volt nagy szám, de nem ismert itt rajta kívül senkit, és ez a lány feltűnően kedves volt vele. Miért ne találkoznának? Nem tett szüzességi fogadalmat, mint a hülye Jutocsa. Na, ő is biztosan megbánja még ezt a cölibátust ezerszer. Vagy most milyen hitben él? Biztos muszlim lett a múltkori találkozásuk óta. Amúgy – mint mindenki – Jutocsa is fülig szerelmes volt Dóriba, klassz lesz hát most végignéznie a ceremóniát, hogy hozzámegy Gézához. Hehe. De majd vigasztalhatja, ha elválnak. Úgyis elválnak, mindenki elválik. Ma a suliban az a ciki, ha valakinek még nem váltak el a szülei. Szóval este Maud. Itta a kávét, stírölte a parton a lányokat, és azon gondolkodott, hogy máris megérte ez a holland út, pedig még el sem kezdődött.

Este Maud nagyon jó fej volt. Kiderült, hogy mindenről lehet vele dumálni, hogy bejárta már a fél világot. Hogy a kiadóban voltaképpen ingyen dolgozik. Viszont kap valami munkanélküli segélyt, amiből ki lehet jönni. Volt felszolgáló Krétán. Csak egy hétre ment, de ott ragadt, elfogyott a pénze, beállt pincérkedni. Mindenki imádta, hogy ilyen szőke, és tud angolul, se a tulaj, se a vendégek nem akarták hazaengedni. Az is nagyon jó volt Maudban, hogy Sanyika nem jutott szóhoz mellette. Maud ontotta a sztorikat, mesélt a krétai szamarakról, a Rijksmuseumról, a holland nyelv portugál jövevényszavairól, amelyek mind a rabszolgatartással kapcsolatosak, a világ első tőzsdekrachjáról, ami a túlárazott tulipánhagymák miatt következett be. Elmesélte, hogy az ablakokon azért nincs függöny, hogy a tengerészfeleségek akkor is felügyelet alatt legyenek, ha a férj kültengeren hajózik. És tényleg. Mesélt az időjárásról, hogy minden évszakban tök ugyanolyan az idő, csak néha sokat esik, néha meg állandóan. És csak beszélt. Sanyika egyre elragadóbbnak találta. Csakúgy, mint a várost a maga csatornáival, parkjaival és hömpölygő bicikliáradatával.

Egyre többet jártak össze Mauddal. Megvolt a díjátadó, a szerkesztőségben munkát ajánlottak Sanyikának, amit ő boldogan elfogadott. Nemcsak természetfotókat kellett ezentúl készítenie, hanem a várost is fotóznia kellett. Először csak házakat és fákat akart fényképezni, aztán emberekről csinált sorozatokat. Voltak Bauhaus házak, utcaseprők, kávéházban reggeliző ügyvédek, zsidó gyémántkereskedők. Amszterdam izgalmas hely volt. Maud szívesen mutogatta neki a kedvenc helyeit, de Sanyika inkább maga járt felfedezni. A szerkesztőségtől kapott használatra egy Leicát, nagyon jó gép volt. Egyszer csak azon kapta magát, hogy együtt bérel lakást Mauddal Amszterdam egyik elővárosában, picit, mert rémesen drága minden. Maudnak nagy társasága és társadalmi élete volt, állandóan jöttek-mentek náluk az emberek, meg ők is eljártak kiállításokra, érdekes előadásokra vagy beszélgetésekre. Sanyika ilyenkor mindig fényképezett is, aztán a lap mindig kifizette a vonatjegyet meg a belépőket, függetlenül attól, hogy lehozták-e a képeket. Jó élet volt. Sanyika mindig ilyenre vágyott. Maud hála istennek nem akart gyereket, vagy legalábbis nem beszélt ilyesmiről. Nem mutatta be a szüleinek, nem volt semmi smúzolás. Csak akkor ment el valahová, ha ő is akart, Maud is szabad volt különben, nem korlátozták egymást semmiben. Sanyika gyakran járt egyedül vidéken, érdekelte minden, szenvedélyévé vált, hogy bejárja az egész országot. Lassan megtanult hollandul, bár nehéz volt, mert az udvarias hollandok, amint észrevették, hogy nem holland is van a társaságban, azonnal angolra váltottak. De járt tanfolyamra, és nagyon igyekezett, bár nem volt egy nyelvzseni. Maud inkább angolul beszélt vele, mert azt akarta, hogy értsék egymást pontosan.

Úgy teltek az évek, hogy senki nem is számolta őket. Sanyikának persze nem volt biztosítása, bankszámlája, csak lógott a levegőben az egész élete. És természetesen semmiféle nyugdíjjárulékot nem fizetett sehol. Otthon nem jelentkezett ki, itt Amszterdamban nem jelentkezett be. De szerencsére nem volt beteges típus, néha egy megfázás, akkor Maud ágyba dugta három napra, és adott neki aszpirint. Nem kellett ide semmiféle orvos. Sanyika élvezte ezt az exlex állapotot, a lap amúgy tisztességesen fizetett a képekért. Sanyika meg élt, mint Marci Hevesen. Szerelme volt a fotózás, hát fotózótt. Még az emberek is elkezdték érdekelni, bár az a pókok után volt csak. Csinált egy nagy póksorozatot Hollandia pókjairól. Imádták. És akkor észrevett egy-két fura arcot a téren. Ültek, söröztek, kávéztak. Már elfogadhatóan beszélt hollandul, szóba elegyedett velük. Az emberek meg elkezdtek mesélni. Egy idő múlva megkérdezte, hogy lefényképezheti-e őket, miközben mesélnek. Általában beleegyeztek. Hihetetlen történeteket hallott. Volt egy angol nyelvtanár, aki szélütést kapott, elfelejtett járni és beszélni, elfelejtett angolul is. Most nagyon örült, hogy végre megyeget neki a beszéd, csak hát valami furcsa agyhiba miatt csak flamand tájszólásban tud megszólalni, de legalább beszél, és hát ez a lényeg. Járt a térre egy nő két foxival, akik kölyökkorukban imádták egymást, de mostanra vének lettek és mogorvák, és utálják egymást, állandóan egymásba marnak. A gyengébb csupa seb, az asszony meg zokog. Volt egy fiatal férfi, aki mindig este ült ki a térre, őt elhagyta a felesége, aki három gyereket szült neki. A legkisebb két hónapos volt, amikor Tess kijelentette, hogy halálosan unja az eddigi életét, most már inkább másba kezdene, méhésznek áll, ezért csinálta meg a hároméves tanfolyamot, és talált is már egy társat, egy fiút, aki ugyan fiatalabb nála tíz évvel, de pont jó lesz a terveihez, mert nem nyomja úgy el őt, mint Thijs, a férje. Sanyika hagyott mindenkit beszélni, mindenki elmondhatta a történetét, ő aztán tudott figyelni és hallgatni.

Csinált egy sorozatot kurvákról is. Nehéz volt, mert először azt hitték, hogy rendőr, vagy rosszat akar nekik, vagy ingyen akarja a testüket, valahogy furcsa volt nekik egy olyan férfi jelenléte, aki nem a testüket akarta, hanem a történetüket. Ráadásul a lányok sokszor nem beszéltek se hollandul, se angolul. Vagyis csak pár szót. Sanyika már éppen hagyta volna az egészet, amikor hirtelen kiderült, hogy magyarul viszont tudnak. Sokáig tartott, amíg a bizalmukba tudott férkőzni, akkortól viszont kézről kézre adták. Sanyika nem értette, miért vannak itt. Sokuktól elvették a pénzt, megverték őket, rabságban tartották őket. Sokszor be is voltak drogozva, hogy jobban bírják. Sajnos, kiderült, hogy a stricik is figyelik ezeket a beszélgetéseket, amiket aztán rövid úton be is tiltottak. Sanyikát megkergették, megverték, aztán utoljára késsel fenyegették, így nem járt oda többet. De készített egy csomó fotót, betanulta a megismert sorsokat, és elhatározta, hogy segíteni fog. Maudtól kért tanácsot, aki kifundálta, hogy beszéljenek annak a városrésznek a polgármesterével, ahol a magyar lányok üldögélnek az elhíresült kirakatokban. A prostitúció legális, de a prostitúcióra kényszerítés nem. Lehozták a lapban a képriportokat, szöveg nélkül, és fel nem ismerhető arcokkal, kitakart helyszínekkel. Aki akarta, az azért tudta, hogy kiről, vagy miről van szó. A stricik eltűntek a közeli helyekről. A helyi polgármester rendkívül segítőkész volt. De persze nem tudott mit csinálni ő sem. Viszont ellátogatott személyesen is a kirakatokhoz. Ő is beszélgetett a lányokkal. Vagyis beszélgetett volna. Kiderült, hogy szinte mindannyian Nyíregyháza környékéről származnak, egyetlen kisvárosból. Hirtelen jött öltettől vezérelve elmondta, hogy ő most meglátogatja ezt a magyarországi kisvárost, mert egyszerűen ismernie kell azt a helyet, ahonnét ennyien jöttek ide, és aki szeretne vele menni, az jöhet. Többen jelentkeztek is, őket még a személyes holmijukért sem engedte vissza, mondván, hogy majd később megkapnak mindent, most jöjjenek. Szerzett tolmácsot, és elmondta a lányoknak, hogy a magyar rendőrség segíteni fog nekik, mert ha nem akarnak újra a stricik kezei közé kerülni, akkor mostantól sok mindenen változtatniuk kell, de ezt majd odahaza a rendőrségen elmondják nekik, onnan várhatnak ezentúl segítséget mindenben. Volt olyan lány, aki két hét múlva újra Amszterdamban volt, csak egy rejtett mozdulattal jelezte Sanyikának, hogy most nem tud beszélni, de félrehúzta a szemüvegét, és kilátszott a monokli. A lányok megmentése nem volt sikertörténet, de Sanyika úgy érezte, hogy mégis tett valamit a hazájáért, ha nem is sokat, de egy icipicit. A Kalefet otthon nem fogják ezért Sanyikára átnevezni, de mégis.

Aztán beütött a krach. Sanyika számított már rá. Annyira jól mentek a dolgok, annyira jól érezte magát a bőrében, hogy szükségszerű volt, hogy vége legyen ennek a korszaknak. Végtére az egész élet ciklusokba rendeződve folyik. Szóval boldog volt Mauddal, normálisan éltek. De Sanyika nem bírt magával. Elkezdett más lányokkal is kavarni. Az egyiknek túl jó volt a teste ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen hagyni. Egy másik úgy viselkedett egy sörözés közben nyilvánosan, hogy hülyének nézte volna mindenki, ha nem fekszik le vele. Volt egy csaj, akivel a Rembrandthuisban szerettek dugni, mert izgalmas volt kijátszani az őröket és a nézelődőket, ráadásul Rembrandtot is szerették, ez volt a plusz. Ez a lány nagyon veszélyes volt, állandóan gyereket akart, volt hogy leszedte Sanyikáról a gumit. De voltak Sanyikának kalandjai a közeli és távolabbi városokban. Ráadásul úgy tűnt, hogy Maudot nem zavarják ezek a kalandok. Nem beszélték meg ezt a dolgot, Sanyika magától értetődőnek tekintette, hogy a teste nincs és nem is lehet kisajátítva, csak azért, mert a lakóterét megosztja ezzel a továbbra is nagyon kedves, csacsogós és minden lében két kanál szőkeséggel. Sanyika éppen arra vágyott, hogy megtanuljon korcsolyázni, addig nem tudta magát tősgyökeres helyinek érezni, amíg nem siklott fel és alá a befagyott kanálisokon. A helyiek nevetve magyarázták neki, hogy sületlenségeket beszél, manapság soha nem fagynak be a csatornák. Aztán tessék, egy szép téli napon mégis szépen befagyott minden. Sanyika izgatottan próbálgatta a korcsolyázást, esett-kelt, ahogy ilyenkor szokás. Annyira el volt foglalva az ügyetlenségével, hogy nem is vette észre, hogy Maud gyerekkori barátnője, Lotte, egészen közelről figyeli. Aztán észrevette, és akkor, nem minden hátsó szándék nélkül, egyenesen a karjaiba zuhant. Lotte kinézetre éppen Maud ellentéte volt, nem volt benne semmi olyan, amit az ember ősgermánnak gondolna, mások voltak a színei, inkább barna volt a haja, és a bőre sem volt olyan tejfehér, mint arrafelé szokás. Lotte kéz a kézben tanította Sanyikát korcsolyázni. Egymás farzsebébe tették a kezüket. Sanyika nagyon félt, hogy elesnek mindketten, de túlságosan vonzotta őt Lotte. Vállalta a veszélyt. Aztán, ki tudja, hogy hogyan, de Sanyikáéknál kötöttek ki. Maud nem volt otthon, ők meg egymásnak estek. Nem kellett volna, ezt tudták mind a ketten, de olyan erős volt a test csábítása, a kémia, hogy teljesen meg voltak őrülve. Többször is szeretkeztek, aztán elájultak, és elaludtak mind a ketten. Amikor felébredtek, akkor Maud ott ült a széken, és nem szólt semmit. Még csak nem is nézett rájuk, kivárta, míg azok ketten felébrednek. Amikor ez megtörtént, akkor csak annyit mondott, hogy kifelé. Sanyika nem mozdult, Lotte hebegett valamit, de aztán jobbnak látta, ha kislisszol. Aztán Sanyikának is mennie kellett, hiába mondta, hogy ez az ő lakása is, Maud hajthatatlan maradt.

De hát hogy szerezzen új albérletet? Ahhoz Bürgerservicenummer kell, munkahely, igazolt jövedelem. Mehetne panzióba is, de azt nem tudja sokáig fizetni. Jobb, ha Lottéhoz nem megy fel, ő biztos beengedné, de akkor hogy mehetne vissza Maudhoz, mert nem kérdés, vissza akart menni. Keres egy szobát, pár napig ellesz itt a panzióban, aztán csak rendeződnek a dolgok Mauddal. Annyi mindent kibírtak már. Kereste másnap Maudot, nem vette fel a telefont. Odament a lakásukhoz, nem engedte be. Bement a szerkesztőségbe, hogy leadja a múlt héten készült képeket, gondolta, hátha tud beszélni Mauddal, de azt mondták aznap nem ment be, beteget jelentett, vagy kivett egy napot. A képeket nem tudták átvenni Maud nélkül, azt mondták, hogy ebben a dologban egyedül Maud az illetékes, neki kell intéznie, Sanyika jöjjön vissza másnap, vagy hát mégis az ő bartánője, legyen férfi, beszéljék meg egymással a nézeteltérést. Sanyika érezte, hogy ebből az egészből már nem lesz semmi. Megint ott tartott, mint évekkel korábban, nem volt hol laknia, nem volt nője, nem volt munkája. Szinte véletlenül visszament a lakásukhoz, jó nagyot gyalogolt. Talán sikerül beszélnie Mauddal, talán megérti a lány, hogy ez csak egy kaland volt, egy rossz pillanat. Az ajtó előtt takaros dobozokban volt a holmija. Természetesen senki nem nyúlt hozzá. Csöngetett, kopogott. Elővette a mobilját, és felhívta először az otthoni vezetékes számukat. De az üzenetrögzítőre volt kapcsolva. Aztán hívta Maud mobilszámát. Hallotta kintről, a lépcsőházból, hogy bent a lakásban szól a mobil azzal a kis idétlen hanggal, amit ő tett Maud Nokiájára. Semmi. Leült és várt. Végre kijött Maud órák múlva. A kezével mutatta Sanyikának, hogy inkább ne is mondjon semmit. És lassan, nagyon lassan Sanyika is megértette, hogy ennek most vége van. Tizenkét év telt el az életéből, addig volt együtt Mauddal. 2010 volt.

Sanyika nagy kínnal és keservvel beszerezte a szükséges papírokat, bérelt valami borzalmas lyukat, ahol lakni tudott, de az első perctől kezdve utálta. Próbált fényképeket leadni más újságokba, de nem kellettek a képei. Mindenki digitális képeket akart, amiket utólag lehet szerkeszteni, főleg persze szépíteni. De neki nem volt digitális gépe. Ráadásul nem is értett a számítógépekhez, nem tanult képszerkesztést, az ilyen utómunkákat mindig Maud csinálta. Annyira el volt keseredve, hogy idővel kisebb és kintebbi lakásba költözött, a régi ismerősöket nem kereste, Lottét sem. Egy idő múlva Maudra sem gondolt többet. Túlélő üzemmódba kapcsolt, enni akart, lakni akart. A többi ráér. A végén raktárosként dolgozott egy bútoráruházban. 50-60 kilókat kellett kézzel emelgetnie, ez teljesen kikészítette fizikailag. Vagy a lelki bánat tette tönkre? Búskomor volt, nem vitás. Kórházba került. Valami sérv, megtiltották neki, hogy bármit emeljen. Nem sok pénze volt, de ami megtakarítása mégis volt, azt elvitte a kórházi kezelés. Jól volt, jól érezte magát fizikailag, de raktárosnak nem mehetett vissza. Más munka kellett. És már volt egy kis lakbérhátraléka is. Felhívta Maudot, hogy segítsen elhelyezni a képeit, de Maud még három év elmúltával is haragudott rá, egyszerűen letette a telefont. Eltűnt belőle minden szégyenérzet, és az elkövetkező két napban mindenkit felhívott, akinek tudta a telefonszámát, és könyörgött, hogy segítsenek neki. Szinte mindenki megígérte, hogy kitalál valamit, szerez munkát, tud egy helyet, ahol könyvtárost keresnek, egy másik a haverja kávéházát ajánlotta, hogy menjen oda felszolgálónak. Sanyika két hétig nézte a telefonját. Minden zörejre felugrott, hogy hátha most hívja valaki, de soha nem a telefon volt, csak ő szerette volna úgy hallani. Kilószámra vásárolta a napilapokat, csak az álláshirdetéseket nézte, mindent megpályázott. A kukástól a marketingigazgatóig. Még csak be sem hívták egy kurva interjúra. De még csak olyan válasz sem jött, hogy köszönjük a jelentkezését.

Sanyikát egyre jobban szorította a lakbér, az általános pénztelenség, kért segélyt, de nem volt rá jogosult, a raktárban túl kevés ideig dolgozott, az újságnál meg nem volt bejelentve soha, mint utólag megtudta, de nem, nem kívánta a lapot beperelni. Haza, mármint Magyarországra nem nagyon tudott volna menni, minden kapcsolatot elvágott. 15 éve nem beszélt senkivel. A saját szüleivel sem. Azt sem tudja, hogy élnek-e. A barátok dettó. Mi lehet velük? Dóri és Géza vajon együtt van még? És van 13 bájos, ámde rakoncátlan gyermekük? 2013 van. Eltelt az élet.

Aztán gondolt egyet, eszébe jutott mégis egy szám. Még gimnazista korában tanulta meg, Gézáék otthoni száma volt. Hátha.

Örökkévalóság volt, míg kicsöngött. Aztán felvette egy ismerős hang, Géza anyukája volt, akit Sanyika mindig is szeretett, és viszont. Sanyika nagy nehezen elmagyarázta, hogy ki ő, és hogy Gézával szeretne beszélni. Piri néni rögtön tudta, kivel beszél, de hagyta, hadd magyarázzon csak Sanyika, amit akar. Addig sincs legalább egyedül. Sanyikáról kiderült, hogy pácban van. Ettől fogva Piri nénit különösen érdekelni kezdte Sanyika, szeretett ugyanis machinálni. Sanyika kertelés nélkül elmondta, hogy teljesen le van égve, Hollandiában él, de még hazamenni sincs pénze. És hogy jó volna, ha Géza tudna neki segíteni, az a gyerek mindig egy pénzeszsák volt. Piri néni csak annyit kérdezett, hogy mennyi pénzt küldjön, hogy Sanyika haza tudjon jönni, mert, mint mondta, azért vannak a jóbarátok, hogy segítsenek. Sanyikát pedig dehogy felejtették el, csak nem tudták, hol van. De majd mindent elmesél úgyis, ha hazajön, egyelőre csak keresse őt a régi címen, jöjjön csak bátran, ő majd mindent elmond Gézának.

Sanyika felszámolta a kinti létezését, nemigen fog hiányozni senkinek. A macskáját átvitte a szomszédnak, ez volt a búcsúzás. Aztán vegyes érzésekkel repülőre szállt, és ripsz-ropsz otthon volt Pesten. Már csengetett is Gézáék régi lakásának ajtaján. Egy bőröndje volt csak. Az is tele hasztalan holmikkal, de úgy érezte, hogy ez az élete, hogy ezt el kell hoznia magával, még ha mindez pénzben teljesen értéktelen is. Nála volt egy fényképsorozat a régi Maudról, fekete-fehér, amit különösen szeretett róla, és hozta a korcsolyát is, mert sajnálta kidobni. A többi tényleg csak apróság volt. Budapest egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Furcsa volt neki a sok szín, a lüktetés, régebben szürkébb volt minden, a házak, az emberek. Valahogy minden zsúfolt lett itt. Taxiba szállt a reptéren, nem tudta már, hogy hogy jöjjön BKV-val át a városon. De végre megjött. Tudta, hogy furcsa ezt kimondani, de olyan érzése támadt, mintha hazaérkezett volna. Géza anyukája kicsit túlmozgásos volt, furán volt öltözve, de nagy szeretettel fogadta, először is adott neki egy Milkát, amolyan istenhozzádként. Sanyika leült a fotelban a nappaliban, itt szerencsére nem változott semmi. Könyv könyv hátán, kényelmes fotelek, asztalka. Tényleg, itt egy hamutartó. Piri néni vajon még dohányzik? Olyan, mintha használatban lenne. Régen mindenki bagózott, ő is. Most meg lasszóval kell keresni valakit, akitől lehet lejmolni egy cigit. Finom kávét kapott, még keksz is járt hozzá. El akart kezdeni mesélni, de Piri néni elhárította a lehetőséget, annyit mondott csak, hogy most egyelőre cihelődjön le, pihenje ki az utat. Nyugodtan vigye be a holmiját Géza régi szobájába. Itt ellehet addig, amíg kitalálják, hogy hogyan tovább.

Géza egy elsötétített szobában ült, arccal a sarok felé. Le volt hajtva a feje, úgy tetszett, nem reagál a külvilágra, de lélegzett. A függönyök be voltak húzva. A szék egy egészen egyszerű irodaszék volt, kényelmetlen lehetett, mert rövid volt az ülőlapja, de Géza nem volt ficánkolós kedvében. Már hónapok óta így élt. Evett, ivott, néha beszélt is. Mindent úgy csinált, mintha valami lassított filmfelvétel volna. Mintha nem lett volna vele minden rendben. Sanyikát ugyan felkészítette Piri néni, de a valóság rémesebb volt, mint szó elmondani bírja. Piri néni elmondta, hogy Gézának idegösszeomlása volt, és most csak egy irányba néz, de azt nem tette hozzá, hogy Géza voltaképpen csak vegetál. A gyógyszerek miatt redukálódott a kapcsolata a külvilággal. Tud mozogni, csak éppen nem mozog. Tud beszélni, csak éppen alig beszél.

Géza egy hatalmas belvárosi lakásban lakott a Nemzeti Múzeumnál. Eredeti Lotz-freskó volt a lépcsőházban, egy vén faun leteper egy szépséges nimfát. A faun különben kicsit hasonlított Gézára, csak a faun szőrösebb volt. Állítólag a nimfa pucér volt eredetileg, így mesélte a házmester, mert a faun letépte róla a ruhát, de Lotz csak úgy kapta meg a háziúrtól a pénzét, ha valami lepellel eltakarja a hölgy különben bájos idomait. Mondjuk, a lepel nem takart valami sokat, de úgy látszik a kép így már nem minősült szeméremsértőnek. Szépen fel volt újítva amúgy  minden, nem omlott a vakolat, nem volt dohszagú az alagsor, mint általában a szebb napokat látott belvárosi palotákban. Géza imádta, mert közel volt mindenhez, csak kocsival volt nehéz parkolni, mert a benga terepjáróval alig tudott behajtani a kapun. Aztán se kijönni, se megfordulni nem volt hely odabent. A lakás maga igazán lenyűgöző volt. A két utcai szobát egy csúsztatható fallal egybe lehetett nyitni, ilyenkor valóságos bálterem lett, hosszúkás erkély nyílt előtte, amely közvetlenül a múzeumkertre nézett.

Amikor Sanyika belépett a különösen tágas szobába, egy túlmozgásos, szőrös kiskutya üdvözölte, aki felugrált rá, vakkantott néhányat, aztán elfutott a sarokba, egyenesen Géza székéhez. Miheztartás végett levizelte a szék lábát, majd eltűnt a függöny résein át, talán kiment az erkélyre.

Sanyika nem látott sokat Gézából, de az jól látszott, hogy Géza alaposan elhízott, biztosan a gyógyszerek miatt, meg ez a sok üldögélés se tehetett jót neki. Legfőbb ideje felrázni valahogy az apátiájából. Sanyika odalépett hozzá. Különösen tagoltan és hangosan beszélt. Mondta neki a nevét, és leste a reakciókat. Géza azonban tüntetően szoborszerű maradt. Sanyika megsimogatta a vállát, együttérzőn megveregette, és közben alaposan szemügyre vette. Géza megőszült, a lenövésen látszott, hogy festeti ráadásul a haját. Ez furcsa volt. Miért festeti egy férfi a haját? Géza elhagyta magát, pohos volt, amúgy békésen szuszogott, látszólag nem vett tudomást Sanyika érkezéséről. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi játszódott le benne belül. Vannak, akik azt mondják, hogy ilyenkor is érzékeli az ember a külvilágot, de valahogy kívülről látja magát. Sanyika a maga állandó segítőkészségével azonnal arra gondolt, hogy valahogy rá kell vennie Gézát, hogy visszaköltözzön saját magába. Ugrándozni kezdett a szobában, a karjával terelőmozdulatokat tett, mintha hessegetett volna valamit, hogy vissza, vissza, tessék szépen visszaköltözni abba a testbe. Nem olyan rossz kis test az, állította, hogy Géza magas és jóképű. Hogy régebben nagy dumás volt. Jó, hát le kell fogynia kicsit. Egyszerűen formába kell jönnie. Először is abba kell hagyni ezeket a hülye gyógyszereket. Egy mozdulattal belesöpörte a zsebébe a gyógyszereket, amiket a dohányzóasztalon talált. Úgy tartotta, ha az ember orvosokhoz kezd járni, előbb-utóbb beteg is lesz. Váltig hajtogatta, hogy nincs nála gyávább alak a Föld kerekén. Hogy ő fél a világon a legjobban a haláltól. Szóval ezeket most szépen elviszi. Nincs semmi szükség ezekre a bogyókra. Nem bogyósgyümölcs-kertészet ez.

Kiment a vécére, lehúzta mindet. Elégedett volt. Aztán átstartolt a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét, otthon érezte magát. Mikor visszament a szobába, akkor Gézát ugyanúgy találta, ahogy hagyta. A szobában volt egy nagy társalgórész középen kényelmes ülőgarnitúrával. Leült és megkávézott. Hirtelen hangokra lett figyelmes. Némi fülelés után rájött, hogy az erkélyen beszélgetnek a függöny mögött. Egy idő múlva azt is tudta, hogy Gabi és Bella az. Mindketten az Őrs tagjai voltak. Sanyika nagyon régen látta őket, eltartott egy darabig, amíg felismerte a hangjukat. Gabiról tudta már Piri nénitől, hogy fejvadász lett, elvégezte a közgázt, utána meg HR-es lett az egyik zseniközpontban. Bella könnyen tanult nyelveket, senki nem értette, mit eszik annyira a keltákon, kelta nyelvészettel foglalkozott. 16 kelta nyelven tudott. Megtanult olyan nyelveket is, amit rajta kívül csak 69-en beszéltek, vagy már senki. Az emberek ezt különben inkább furcsállták, mint szerették. Szerette azt mondogatni, hogy kelta vér folyik az ereiben, de mindenki tudta, hogy valójában sváb. A régi barátja, aki megpattant, az a Torsten, merre járhat? A lányok savaztak valamit, valakit az erkélyen, régi szokásuk szerint. Sanyika jólesően arra gondolt, hogy nem változott itt semmi. Cikáztak a gondolatai. El fog kezdeni Gézával futni. Felviszi a Normafához, és ott. Mondjuk, neki nincs jogosítványa, de majd megoldják valahogy. Megkéri a lányokat, egyszer csak bejönnek. Úgy is lett. A lányok alig néztek Sanyikára, és úgy üdvözölték, mintha tegnap váltak volna el. Nem mintha nem lett volna számos kérdésük, de Sanyikát ismerve tudták, hogy nem lenne semmi értelme, úgy se válaszolna semmi értelemeset. Sanyika ennek inkább örült, elkerülhető volt a kínos magyarázkodás. Puszi, hát te itt, és a lányok zavartalanul folytatták a csevejt. Leültek a szemközti pamlagra, résztvevő pillantást vetettek Gézára, aztán elfelejtették. Sanyika kicsit zavartan hallgatta őket. Bella behívta az erkélyről Bigyót, a kiskutyát.

Az jött is, otthonosan felugrott a kanapéra a gazdája mellé. Sanyika furcsának találta, hogy a lányok úgy beszélik ki Gézát, hogy közben ott ül a szerencsétlen, de mintha ott se lenne. Lehet, hogy Géza valójában tényleg nincs itt? Hogy ez csak a teste? Sanyika elmerült a gondolataiban, egyáltalán nem bánta, hogy Gézával együtt őt is levegőnek nézik a lányok. Azon gondolkozott, hogy ilyenkor mennyire maradunk azonosak magunkkal. Géza száján most nincs ott az az ikonikus vigyor, amivel amúgy az őrületbe kergetett mindenkit. Ettől ő most Géza? Csak letörölték az arcáról a letörölhetetlen vigyort? Sanyika tulajdonképpen be volt gyulladva, mert nem tudta, hogy ez a Géza most az a Géza, aki a legjobb barátja volt a gimiben, vagy annak csak valami másolata. Nem akarta elfogadni, hogy ne lehetne a régi Gézát visszahozni valahogy. Legalább meg kell próbálni.

Bella nagyon el volt keseredve, hogy Géza csak nem csinálta meg azt a kiállítást Dórinak. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy hogy lehet valaki ilyen őstulok, hogy ott van a felesége, aki meghal, és akinek egyetlen kívánsága van a halálos ágyán, hogy csináljanak neki egy kiállítást a műveiből, akkor hogy fordulhat elő, hogy ezt nem kapja meg? Mert pénze éppenséggel lett volna rá, szóval módjában állt megcsinálni. Ráadásul van is egy kiállítóterme. Aztán kiderült, hogy Géza mindkettejükkel lefeküdt, használta őket, elvitte Bellát a Balatonra, Gabit az Adriára vitorlázni, aztán elfelejtette őket. Egyébként mindketten feszengtek idáig, hogy ezt eltitkolták a másik elől, mikor pedig akkora nagy barátnők, szóval mielőtt összevesztek volna, ki is békültek, mondván, hogy régen volt, talán igaz se volt. Feszengős, kényelmetlen lett volna bármelyiküknek egyszerűen Dóri helyére kerülni.

Géza nagyokat nyelt, de nem figyelt rá senki. Szeretett volna inni. Úgy érezte, hogy nem éli túl, ha nem kap egy kis vizet. Mióta történt vele ez az idegösszeomlás csak csapvizet ivott. Volt mellette az asztalon egy teli kancsó pohárral. Sanyika végre észrevette, hogy baj van, töltött neki.

A lányok továbbra is csak önmagukkal foglalkoztak, és csepülték Gézát. Mindig volt valami, amit a saját fülükkel hallottak. Bella a balatoni vitorlázás közben hallotta, hogy Géza a tihanyi kikötőben odasiklott egy másik vitorlás mellé, és amikor azt hitte, hogy Bella nem hallja, hogy mit mond, akkor átszólt a másik hajóra, hogy úgy hallotta, eladó az illető cége. Nagyot nevettek mind a ketten. Béla cége ugyanis nem volt eladó egyáltalán, csak Géza így jelentette be az igényét rá. Volt ám nagy cinkos összemosolygás a lányok között. Sanyika elkerekedett szemmel figyelt. Az a szegény pasi a másik vitorláson köpni-nyelvi nem tudott. Géza bratyizósan megveregette a vállát. Talán még mondott is hozzá valamit, hogy még majd fogja keresni, ne menjen messzire. Gabi cserébe elmesélt egy történetet arról, hogy egyszer bement Gézához az irodába, csak becsörtetett hozzá, hogy szeretne mondani valamit. Erre Géza intett neki, hogy várjon egy kicsit, mert éppen szerel. És tényleg a csillárt szerelte, állt egy létra tetején, végül felmutatott egy félkörömnyi izét, és azt állította róla, hogy ez egy lehallgatóeszköz. Gabi meg volt rökönyödve, hogy ez hogy történhetett. Az még érdekesebb volt, hogy hogyan jött rá Géza, hogy lehallgatják. Az volt a stratégiája, hogy tárgyalások előtt elejtett a szobájában bizonyos infókat, aztán figyelte, hogy visszamondják-e. Visszamondták. A lehallgatót azóta is ott tartja az asztalán miheztartás végett, hogy tudja, hol a helye.  A történet végeztével a lányok elrohantak a dolgukra, jól kidumálták magukat, meg is beszélték, hogy nemsokára megint meglátogatják Gézát, annyira jól sikerült a beszélgetés. Sanyikától majdnem elfelejtettek elköszönni, de aztán még időben észbe kaptak, és a lelkére kötötték, hogy legközelebb feltétlenül mesélje ám el, hogy mi minden történt vele ott messzi idegenben. Sanyika hallotta, hogy kifelé menet arról beszélnek, hogy mennyire, de mennyire hihetetlen, hogy Dórinak ez a Sanyika volt az első pasija, pedig milyen jó nő volt. De Dóri halott volt, ők meg éltek, és az élők meg mindig gőgösek, azt hiszik, hogy nyertek.

Kimentek, csend lett. Sanyika megint gondolataiba merült. Ekkor azonban Géza felállt, odament hozzá, és örömmel üdvözölte, hogy végre elment ez a két cserfes nő. Sanyika szívéről nagy kő esett le, Géza olyan volt, mintha kicserélték volna, szinte minden rendben volt vele. A beszéde kicsit lassabb volt, a mozgása komótosabb, mint régen. Azt mondta, hogy azért volt szüksége erre a színjátékra, mert tényleg idegösszeomlást kapott, lábadozik, de nem akarja, hogy az ellenségei kigolyózzák őt teljesen, kihasználva a testi gyengeségét. Egyszerűen még nem áll készen arra, hogy újra a nyilvánosság elé lépjen. Ezért kérte meg édesanyját, hogy hívja ide Sanyikát segítségül. Néhány szívességet kellene, hogy elintézzen neki. Rendes fizetséget ajánlott, nem nevezett meg konkrét összeget, de azt mondta Sanyikának, hogy semmi esetre sem fog rosszul járni. Azt ő nem is hagyná a régi barátságukra való tekintettel. Ez a két nő meg gondoljon, amit akar. Sanyika hirtelen megértette, hogy miért volt vele Piri néni ennyire szívélyes. De jól van ez így. Neki kell a pénz, Gézának a szívesség, tipikus win-win szituáció. Kérdezte, mit csináljon. Géza elmondta.

Az egyik első munkája az volt, hogy el kellett mennie Géza kocsijával Bátavejszére, csak azt kellett kitalálnia, hogy ki vigye le. Megkérte Bellát, de ő inkább nem szeretett volna részt venni ebben az ügyben. Így Géza irodai titkárnője vitte le. Jó nő volt, Sanyika egész úton fűzte. Bátavejszén Géza régi katonatársa volt a polgármester. Sanyikának kellett továbbítania az üzenetet, hogy megfagyott körülötte a levegő, és hogy sajnos nem tudják őt indítani a három hónap múlva esedékes választásokon. Azon meg ne nagyon törje a fejét, hogy függetlenként indul, mert akkor a feleségét kirakják a helyi általánosból, neki magának meg el kell számolnia a nyilvánvalóan fenntarthatatlan uszoda finanszírozásával, amit egyébként úgy oldottak meg idáig, hogy Géza minden év végén kifizette saját zsebből a mínuszt, majd meghívatta magát a polgármester Józsival házitepertős túróscsuszára. Jól berúgtak, és el volt sikálva minden. Sanyika nem szerette a csuszát, átadta az üzenetet, és hazajött Enikővel. Hazaféle sikerült kicsit sietősen meghúznia a hátsó ülésen. Hát mit mondjak, volt már jobb is. Sanyika undorodott egy kicsit magától. Azért lőtt lent néhány jó fotót. Főleg olyanokat, amiken látszott, hogy hajdanában jól ment ennek a falunak, csak mostanra minden totálisan lepusztult. Kivéve a pár éve épült uszodát. Azt se fogják tudni fenntartani jövőre. Majd az is belesimul szépen a faluba. Pont olyan lesz mint a fasor hűlt helye. Tavaly télen eltüzelték egy napi járásra még az összes bokrot is, idén már csak autógumi maradt. Az sokáig ég, csak elrendelték miatta a szmogriadót Vejszén. Sanyika nem akarta tudni, de a polgármester bűne az volt, hogy lepaktált az ellenséggel, vagyis csélcsap módjára viselkedett, egy követ fújt szélkakasként olyanokkal, akikkel nem lett volna ildomos. Az ilyen csapodárságot Géza nem tűrte. Az ember szerinte tartson ki az elvei mellett, és ne köpje szembe azt, akitől enni kap.

Aztán volt egy különös alkalom, amikor meccsre kellett mennie Sanyikának. Ez kínos volt, mert utálta a focit. Játszani még csak-csak, de nézni… Volt egy ügyfél, aki viszont imádta a Chelase-t és a BL-t, a jobb üzlet reményében Sanyika őt Londonba vitte volna. De volt itt még egy apróság, amit Sanyikának el kellett intéznie. Erre Géza még indulás előtt hívta fel a Nemzeti Múzeumra néző erkélyen Sanyika figyelmét. Meccs után menjenek vacsorázni a Marriottba. Ott az asztalnál keresni fogja őt egy úr, nem is fontos a neve, ő mister 10%-ot fogja keresni, Sanyika mondja azt, hogy ő az, és vegye át a kis dobozt.

Csúnyán összevesztek. Sanyikánál ezzel betelt ugyanis a pohár. Amilyen kis élhetetlen, erkölcstelen fajankó, képes volt visszautasítani pár órával az út előtt a megbízást. És nem csak ám ez egyet, hanem úgy általában felmondott. Egyszerűen cserben hagyta Gézát, éppen akkor, amikor annak a legnagyobb segítségre lett volna szüksége a legjobb barátjától. Sanyika úgy üvöltött az erkélyen, hogy a járókelők mind felnéztek.

Hogy Géza lett Merényi. A legnagyobb Merényi! Őt ugyan többet sose látja! Amit érte tett, felejtse csak el nyugodtan Géza, véletlen volt. Ne keresse, mert lehet bármennyire lent, ő aztán nem dolgozik egy Merényinek. Géza úgymond saját betegségét is pénzcsinálására használta. Kihasználta Sanyikát, kihasználta a barátságot is. Fúj, disznó! Élete legnagyobb csalódása, hogy Gézából Merényi lett. Lépjen bogár nyitott szemére. Becsapta az erkélyajtót, és elment. Lent még kiabált valamit, de Géza jobbnak látta, ha nem érti.

Mert nyaralni jó

 

Az augusztusi egyhetes szabadság, amit a család a hatvanas években a Balatonnál szokott tölteni, egy merő rémálom volt Magdi számára. Különösen a vasárnapi visszaút: mindenki ideges, rengeteg csomag, rengeteg ember, aztán ott volt a vonat, két átszállással, egy alkoholista férjjel, aki ilyenkor reggel óta nem ihatott, és ezt már nagyon nehezen viselte, plusz egy nyűgös gyerekkel, valamint egy anyóssal, aki még Lacinál és a kis Ildikénél is kevésbé volt képes az együttműködésre. Na és az a fránya csatlakozás az alsóőrsi pályaudvaron, hogy minden úgy ki van centizve! Ha bármi közbejönne…

Annyit aggódott, hogy egyszer aztán megtörtént.

A vonat megint késve ért be, és kevesebb, mint egy percük volt átszállni.

– Nem fogjuk elérni – lihegte a mama izgatottan. – Mindjárt indul, és ezen a tömegen nem tudunk átvágni…

– Ne mondja, anyuka! – Laci gyorsan leugrott, felkapva a gyereket meg az egyik bőröndöt. – Gyerünk! – és már törte is az utat maguknak a tömegben.

Magdi hamar rájött, mi a férje taktikája: a veszprémi vonat a legutolsó vágányon állt, túl sok idő lett volna szabályosan eljutni odáig, megkerülve mindent és mindenkit, ezért Laci fogta magát, átmászott a bent várakozó többi szerelvényen, és ily módon megspórolva vagy hetven métert két pillanat múlva már a pályaudvar végén volt, fent a vonaton, hóna alatt az értetlen Ildikével, aki fel se fogta, mi történik. Magdi és a mama rohantak utána, de két bőrönddel és egy nagy táskával ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Magdi hallotta maga mögött anyósa lihegését, és arra gondolt, micsoda abszurd egy ötlet az egész: itt rohannak, de semmi értelme, úgysem érik el azt a nyamvadt vonatot, a következő meg késő este indul. Másnap munka, megint nem alszik eleget: hát ennyit a jól megérdemelt pihenésről. Sebaj, legalább Ildike és Laci időben hazaér. Nincs is annál rosszabb, mint egy nyűgös gyerekkel várakozni órák hosszat. Bár a mamával kettesben sem lesz egy leányálom itt ücsörögni…

Közben a lába, mintha önálló életet élt volna: csak szaladt, szaladt; már rég megdöntötte a körömcipőben való rövidtávfutás rekordját is. De a mama sem akart elmaradni a nyomában. Épp az utolsó szerelvényről készültek lemászni. Talán mégis sikerül? futott át az agyán, de ebben a pillanatban már érezte is, hogy megmozdul a lába alatt a vonat. Majdnem térdre esett, de elrugaszkodott a padlóról, és már újra a betonon volt. Laci csak integetett egyre.

– Siess, gyerünk! – a kalauz már jelzett. Magdi feldobta a két kis bőröndöt, és felugrott utánuk. Még kis sem fújhatta magát, amikor a mama rémült kiáltásait hallotta, akivel közben a másik vonat szintén elindult, csak épp az ellenkező irányba.

– Most mi az istent csináljak?

– Szálljon le majd Füreden, és onnan van busz is! – üvöltötte torkaszakadtából Magdi, de csak remélni merte, hogy a hangzavarban anyósa meg is hallja, amit mond: olyan kétségbeesetten szorongatta a táskáját, mint egy kisgyerek.

Mama csak éjfél körül ért haza, és még sokáig remegett az idegességtől, aludni sem tudott rendesen, pedig dupla adagot csepegtetett a valeriánából.

– Laci, ez így nem mehet tovább – állapította meg Magdi, amikor leültek vacsorázni.

– Tudom – közölte a férje, aztán még leugrott a kocsmába. – Ne haragudj, de muszáj innom egyet az izgalmakra.

Amikor három nap múlva hazakeveredett, erős italszag lengte körül, a pénztárcája pedig nem volt sehol.

– Döntöttem! Elmegyek, és megtanulok vezetni – jelentette be ünnepélyesen. Böffentett egyet, és miután végighányta a kanapé zöld bársony díszpárnáit, elterült a földön. Pillanatok múlva meg már békésen szendergett a szőnyegen.

Magdi betakargatta a férjét, aztán nekiállt lepucolni a kanapét. Közben pedig arra gondolt, ha minden jól megy, vesznek egy Trabantot, és jövőre talán végre élvezni is fogják majd a nyaralást.

Fürdőző nők

Úgy döntenek fürdőzni mennek ezen az egyhangú, téli napon. Hárman álldogálnak a termál kasszája előtt kígyózó sor végén. A pénztárral szemben bárpult, a presszógép mellett egy kávéillatban ázó idős hölgy várja, hogy egy újabb rendelés fekete cseppjei felbukkanjanak. Az üveghűtőt két fiatal férfi támasztja, mindketten sűrű bajuszt viselnek. A magasabb fél könyökkel a pulton támaszkodik, másik kezét csípőre teszi, és mellkasával elégedetten fordul a világ felé. Barátjával időnként vált egy szót, de jobbára a sorban állókat pásztázza oda-vissza. Miután tett pár kört, tekintete megállapodik a három, kabátba bugyolált fiatal lányon.

Egyetemisták, vagy dolgozó nők lehetnek. Ezt a korosztályt nehéz eltalálni, félrevezetők a koravén húszasok, ahogy az üde harmincasok is. A húszas, vagy harmincas fiatal nők a reggeli bágyadtság hanyagságával tárgyalják épp életüket, és alig várják, hogy hideg végtagjaikat feloldja a forró víz.

A sor lassan halad, peregnek a percek és a szavak, a szőke lány tekintete elréved, aztán hirtelen összeakad a szemben álló bajszos férfiéval, és nyomban elkomorul az arca. Egy szempillantás alatt végigméri, és megállapítja, uoáh, de taszító ez az alak! Szemei gyakorlott mozdulattal megvetőt köröznek, miközben barátnőihez szól, pff… még a kabátot sem vettük le, ezek fura alakok meg már itt bámulnak. Barna hajú barátnője óvatosan hátrapillant válla fölött, nyomban vissza is fordul, a bajszosok tényleg őket méregetik. Jobb lesz elkerülni őket odabent, mondja bólogatva.

A lányok a kisebb medencékben kezdik a fürdőt, áznak, és derűsen beszélgetnek, majd ha nem bírják a forróságot eggyel hűvösebbre váltanak. Az első kádat megunva egy enyhébb felé csoszognak óvatos léptekkel a síkos köveken. A szőke lány belép a félhomályos barlangba, de hirtelen megtorpan, azonban a két barátnő már a nyomában torlódik, befelé tolják, gyorsan-gyorsan, szétfagyunk! A gyógyvízben a bajszos fickók heverésznek, és azonnal felélénkülnek a nők érkeztén, akik kicsit elbizonytalanodnak a medence peremén, de már késő, végül kényszerű jó modorból belépnek, és helyet foglalnak a kis barlang lehető legtávolabbi pontján feszélyezetten, szorosan egymás mellett.

A társalgás alábbhagy köztük, testük önkéntelenül is összehúzódik, szemeik zavartan menekülnek a kiszámíthatatlanul mozgó, éberen pásztázó férfitekintetek elől. Szorgalmasan ugrálják át figyelő pillantásaikat, szigorúan a falakat és egymást nézve, nehogy azok bármint bátorításnak vegyenek. A férfiak lelkesedését nem töri le a sikertelen szemkontaktus, úgyis inkább nyaktól lefelé nézelődnek, hát tüzetesen szemügyre veszik mindhárom nőt: egy barna, egy szőke és egy fekete. Három különböző mintájú fürdőruha, három mellméret és három eltérő bőrárnyalat. Minden van mit szeretni. A  bámészkodók szája már mosolyra, vagy szóra nyílna, de a szőke hirtelen feláll a térdig érő vízből, vékony testén leszaladnak a csillogó, kénes patakok, barátnői pedig követik, viharosan távoznak, nyomukban kicsit hűvösebb a meleg pára.

A fürdő egy távolabbi pontján aztán újból feloldódnak, gyorsan megfeledkeznek a bosszantó közjátékról, és a beszélgetés ismét erőre kap. A kismedencék után egy szauna kör jön, a fa kabinban izzadnak, itt végre csend van és nyugalom, várják a megtisztulást, hogy kicsapódjon, és távozzon bőrükből a sok felgyülemlett méreg. Amikor már nem bírják tovább, kitörnek a forróságból, és a hideg zuhany alatt hol sikongatnak a hirtelen váltástól, hol jólesően sóhajtanak a gondolattól, hogy most feszesedik a bőrük. A barna lányt, ahogy a zuhany alatt áll, újra kényelmetlen érzés fogja el, valaki figyeli, a lapockáin idegen szempárok cirkálnak. Megfordul, és megpillantja a két bajszos fazont a zuhanyfülkékkel szemközti fonott pihenőszékeken. Zavartalanul stírölik a tusoló nőket, a magasabb most igyekszik elkapni a szépségesen nedves barna lány pillantását, szőrös lábait hívogató terpeszbe támasztja, és igyekszik csábítón nézni. Micsoda testek, gondolja. Míg a szeme a bőrfelszíni domborulatokon vándorol, képzelete útnak indul, és bejárja a láthatatlan zugokat, kéretlenül beférkőzik a hajlatokba, a testnyílásokba, számára nincs határ, micsoda gyönyörűség! Hiszen mindent a szemnek! Tudja ő, megtanulta az apjától, aki meg az ő apjától. Ősi bölcsesség ez. A szemnek mindent, bármit! Egyik, másik, harmadik! A férfi fejében seperc alatt mind megvan. Akár egyszerre is beleférnek, három szép testtel együtt, hatványozódik a gyönyör, bőven van hely az ő tágas fantáziájában. Ezért is jó fürdőbe járni, gondolja, szabadon legelhet a szem. A barna lány ezalatt óvatosan a törülközőjéhez igyekszik, legszívesebben rohanna, menekülne a kéjsóvár tekintetek tüzéből, de félő, hogy elvágódik, szeretné, ha száz keze lenne, amelyekkel, mint egy szemérmes polip, eltakarhatná, megvédhetné csupasz testét. De annyi nincs neki, így két árválkodó karját fonja össze mellkasa előtt, háta kissé meggörnyed, arca elsötétül, az a hét méter a fogasokig keservesen hosszúnak tűnik, a férfiak figyelme eközben állhatatosan követi. Mikor eléri a fürdőlepedőt, egy gyors mozdulattal magára teríti, végre menedékben, egy puha pamut óvóhelyen. Fellélegzik, és elsiet, a barátnői tipegve követik.

A három nő újra egy kismedence félhomályában lel rejteket, a szőke lány tajtékzik, kinek képzelik ezek magukat? Ez itt nem egy hentes üzlet! Pofátlan tahók! Az egyetlen, amiért nem szeretek fürdőbe járni, ez a gátlástalan méregetés! A fekete hajú lány a medencelépcsőn ül, és maga elé mered. Kinyújtott lábai a vízben még inkább rövidülnek, ahogy talpaival játékosan tempózik, kis hullámok indulnak útnak a felszínen. Hát nem tudom, bosszantó hogy így bámulnak titeket… engem biztos nem néznek, rajtam nincs mit nézni, mondja, közben szégyenlősen igazgatja úszódresszét. A barna hajú barátnő így szól, rettentően idegesítők, de én próbálok nem tudomást venni róluk. Mégis mit tehetnénk ez ellen…? A férfiak ezt csinálják, azt hiszem a fürdő ezzel jár. A szőke barátnő hevesen tiltakozik, áh! Érdekes a többi férfi tud viselkedni. Legszívesebben… Mérgében nem is tudja, mit csinálna velük.

Egy fél óra múlva a három nő megközelíti a fürdő centrumát, az oktogon medencét, a szőkével az élen menetelnek. A gyógyvíz nyugalmát néhány zubogó töri meg, megtört hátakat masszíroznak kíméletlenül. Az egyik tövében a bajszos fickók pihennek. Amikor meglátják a belépő nőket, azonnal fókuszálnak, a magasabb férfi, mint valami pályaszéli kamera, szinte egész testével követi a nők útját a nyolcszögletű kád mentén, nyaka és felsőteste kinyúlik a vízből és leplezetlen áhítattal kíséri minden mozdulatukat. Amikor a bámulók mellé érnek, a szőke egyszer csak megtorpan, és feldúlt tekintetét egyenest a magas bajszosba vájja. Barátnői kicsit zavartan, de lassan tovább haladnak, és pár méterrel odébb várják, mi fog történni, jobb kerülni a feltűnést, nem kell a balhé.

Ez… – kezdi idegességtől remegő hangon a szőke lány. A két betűt, a bajszos alak már bátorításnak is veszi, a legkevésbé sem érzékeli a vészjósló jeleket. Széles mosolyra húzza száját, és heves mozdulatokkal hellyel kínálja a lányt maga mellett. Hetyke bajszát már a győzelem szele lengeti, telhetetlenül nézi a szőkét, aki viszont nem mozdul az invitálásra. Csak áll a medence partján megvetett lábakkal, megvető tekintettel, és csípőre tett kézzel kezd neki újra mondandójának, egyre fokozódó hangerővel. Ez, – mondja ismét, hangja ezúttal szilárd, és metsző, lenéz a magasból a lábainál heverő férfiakra. Egy szót keres, amivel a legegyszerűbben tisztázhatja a helyzetet, sokat nem gondolkozhat, hát nagy levegőt vesz, és ráüvölt a bajszosra: zavaró!!! Zava-zava-ró-ró-ó. A szó megbokrosodva visszhangzik a török kupolában, és egyszerre minden fürdőző szempár a bajszos férfira szegeződik. A lenéző, gátlástalan pillantások nyílzáporként lövellnek a zavaró alak felé, és csípve fúródnak a bőrébe. Hirtelen szertefoszlik minden eddigi bátorsága, és imént még magabiztosan kiágaskodó teste megszégyenülten húzódik vissza a puhameleg vízbe. Miért bámul így mindenki?  Ne nézzenek már!

A mennyezet

 

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy… Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül az utca végén egy rozzant viskóban.

– Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Javasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

– Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

– Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

– Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

– Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

– Maga?

– Mit én? Természetesen én is dolgozok. Magamért – tette hozzá nyomatékosan –, ugyanis én azt tartom: segíts magadon, és az isten is megsegít.

– És… meddig vitte?

– Hát… Milliomos éppen nem lettem, csak egy kis boltot vezetek, van egy házam, feleségem, azért ez sem semmi, nem igaz?

– Nem milliomos? Érdekes, pedig hajnaltól estig tesz-vesz, becsomagol, kicsomagol, hajlong erre, hajlong arra, mégis csak egy szerény boltja van.

– Sajnos, de… de mit akar ezzel mondani?

– Hogy güriznek ám itt mások is, ki két műszakban, ki betegen, s még csak egy szerény boltjuk sincs. Másoknak meg munkájuk, anélkül hogy naplopók, zsebesek vagy drogosok lennének.

– Ja vagy úgy! Értem a célzást, nővérke, de attól még törődhetne többet magával. A világ olyan, amilyen. Egyik oldalon állnak a szegények, a másikon a gazdagok, ahogy Móricz Zsigmond írta valahol. És a világ azóta sem változott.

– Ejha! Nem hiszek a fülemnek! Maga olvas, Somodi úr?

– Megesik. Valamikor sokat olvastam, és olvasnék ma is, ha ráérnék. Volt szerencsém! Most nincs időm folytatni, de ha egyszer meglátogat, szívesen elbeszélgetek magával – sietett el nyélbe ütni egy fontos üzletet; sajna az idő pénz, és már eddig is túl sokat csicsergett, holott ebből csak a politikusok tudnak megélni.

Teréz anya elgondolkozva nézett utána. Szegény ember! Ez sem járhat túl gyakran a templomba! Borongós, őszi reggel volt. A nap bágyadtan próbált átosonni a felhőkön. Mindjárt esni fog – gondolta az asszony, és megszaporázta lépteit. Hirtelen loncsos, himlőhelyes arcú férfiba ütközött.

– Bocsi! Á, Teréz anya! Tiszteletem, nővérke!

– Maga ismer engem?

– Maga nem? Én vagyok a Samuka.

– Samu, Samu – keresgélt emlékeiben Teréz anya. – Megvan! Az a hektikás kőműves, akinek a Szolgálat1 kijárt egy lakást a körúton.

– Laudetur Jesus Christus!2 – köhögött a kőműves.

– Laudetur. Hogy érzi magát az új lakásban, Samuka?

– Sehogy.

– Mi az, hogy sehogy? Elköltözött, vagy hogy értsem?

– Kitették a szűrömet – sóhajtott fel keserűen.

– Az önkormányzat?

– Az asszony meg a pasija.

– Hát pasija is van?

– Nem is egy, a jó istenit az anyjának! Elnézést!

– Aha! És miért dobták ki?

– Kérdezze meg őket! Én nem tudom.

– Pedig valami oka csak van, Samuka.

– Mondom, hogy gőzöm sincs – böfögte ki magából a reggeli pálinkát. – Az igaz, hogy piálok…

– És meg is csalja, vagy tévedek?

– Csak amennyire ő engemet.

– Azért, ugye, nem bántja?

– Nem én, a kiskésit. Jó, néha lekenek neki egyet-kettőt, többet nem. Istenfélő ember vagyok én, kezit csókolom.

– Jelenleg dolgozik?

– Pah, minek, ‘sze maholnap úgyis alulról szagolom az ibolyát. Csak azt a kéglit sajnálom.

– Nem az asszonyt?

– Az asszonyt? Az ördög szánkázzon végig a fenekén! Elvira, jaj, Elvira mért csesztél ki így velem? – csuklott fel a jó ember.

– Jól van, jól, nyugodjon meg, kérem! Tessék ez a zsebkendő, törölje meg a szemét, és ne sírjon!

– Sír az a magasságos…! Bocsánat! Nem dobna meg néhány forinttal? Van vagy két napja, hogy nem ettem, és…

– Nézzük csak! – csípte elő Teréz mama a tárcáját. – Lapul itt néhány forint, de… tényleg éhes maga vagy inkább ihatnékja van? – pislantott gyanakvóan a férfira.

– Is is.

– Rendben! Látja ott azt a bisztrót?

– Látom.

– Ha gondolja, bemehetünk egy…

– Sörre? Teréz anya, maga egy angyal! Isten fizesse meg a jóságát!

– Reggelire.

– Ajaj, akkor adja ide inkább azt a suskát! Persze csak úgy kölcsön, aztán megadom, amint tudom.

– Meg: holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken – dünnyögte az ápolónő. – Viszontlátásra! Örültem, hogy találkoztunk.

– Menjünk! Ki tud nemet mondani egy angyalnak?

– Mit enne? – mutatott a tálalón sorakozó ételekre.

– Tárkonyos levest sólettel.

– Kérek egy tányér levest és sóletet!

Megrendelte a „reggelit”, fizetett, majd folytatta útját a munkahelye felé. Egy pavilonban vásárolt, helyesebben vásárolt volna egy Új Embert 3, ha megleli a tárcáját. Csakhogy nem lelte, holott úgy tíz perce még ott szorongatta a kezében. De figyelmetlen vagy! – dorgálta meg önmagát. Már megint elhagytál valamit! Vagy ellopták? Esetleg pont a Samuka… ? Megérkezett. A kórházban már lesett rá a főnővér, aki mellesleg ki nem állta az özvegyet, s minden alkalmat felhasznált, hogy megkeserítse az életét.

– Maga már megint elkésett! – villantotta rá szemüvegét az egyik sarokból.

– Elnézést! Akadt egy kis dolgom útközben.

– Dolga? És a betegek, a mi munkánk? Az hol áll magánál a sorrendben? Pedig állítólag innen kap fizetést.

– Fizetés! Fizetés! – rikoltozta az ablaknál valaki, azzal purc, szellentett egy jó nagyot.

– Pfuj! Ki volt az? – fintorgott a főnővér. – Szégyellje magát, Dudásné!

– Zümmmm, zümmmmm! – zümmögött hosszan a duci gyógykezelt.

Társai érdeklődve kapták fel a fejüket, majd maguk is csatlakoztak a koncerthez.

– Zümmmm, zümmmmm!

A főápolónő lélekszakadva loholt az orvoshoz.

– Mi az ördög folyik itt? – csörtetett be bosszúsan az osztályvezető főorvos. – Nem hagyják abba azonnal?

Egy pillanatra elhallgattak, aztán ismét rákezdték, csak egy picit másképpen: ki kukorékolt, ki nyávogott, mekegett…

– Teréz nővér, kapja már elő azt a varázshegedűt! – markolászta kecskeszakállát a főorvos.

– Nem hallja? – rivallt rá a főápolónő. – Cincogja el a holdvilágos éjszakát!

– Megengedi?

– Most mit itt bénázik itt! Nem én, a főorvos úr óhajtja, és ha valamit ő óhajt, magának azt szó nélkül kell teljesítenie.

Az ápolónő engedelmesen szaladt az öltözőbe. Ott őrizte azt a hegedűt, amin a betegeknek szokott néha játszani. A kollegákat, elsősorban a főnővért ugyan idegesítette a hegedűjáték, de az ápoltakra nyugtatóan hatott, így kénytelenek voltak jó képet vágni a dologhoz.

Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány?
Hogy jön egy királyfi tán
Hófehér paripán.

Az ápoltak lecsillapodva ültek a helyükre, és könnyes szemmel hallgatták a dallamot.

– Pazar! – dörzsölgette kezét a főorvos. – Csak így tovább, kedves nővérke! Ez a trükk a hegedűvel szabadalmazásra méltó találmány. Később még benézek. Hívjanak azonnal, ha ismét rájuk jön a happáré.

– Khm! – köhintett figyelmeztetően a főnővér.

– Ja, igen, most jut eszembe! Keressen fel az irodámban, ha befejezte a műszakot!

– Elég! Elrakhatja a hegedűjét.

Egyszer megkérdezem, miért gyűlöl annyira! – töprengett magában az ápolónő. Remélhetőleg nem azért füstölög, amiért… Hogy is mondta a múltkoriban? Maga túl sokat nyüzsög, Áronné. Magyarán: ne üsse abba az orrát, ami nem rá tartozik. Ja, de még itt van ez a főorvos.

Ami azt illeti, ő sem igen él-hal érte. Talán épp most fogja kirúgni, amiért folyton a hálapénz ellen agitál.

– Jöjjön csak, jöjjön! Éppen magára gondoltam – mosolygott rá Herz doktor, amint Teréz anya bekopogott hozzá déltájban. – Foglaljon helyet, drága Terike! Szeretnék valamit megbeszélni magával. Nos, az a nagy helyzet, hogy meg kell válnunk néhány kollegától az osztályon.

– Igen, hallottam.

– Miután csökkentettük az ágyak számát, csökkentenünk kell az orvosok, ápolónők létszámát is. És ez elég sajnálatos, mert még jobban megkavar bennünket. Érti, nem? Papíron túl sok, reális szükségleteink szempontjából azonban túl kevés az ápolónő. De mit tehetünk, ha egyszer így határoztak odafönt?

– Értem. Hát akkor viszontlátásra! Holnap még bejöjjek, vagy…

– Maga… maradhat, mi több, amint Kaál Pálné nyugdíjba megy, maga lesz a főnővér – simogatta meg kecskeszakállát a főorvos.

– Megtisztel, csakhogy akkor mennyiben érint engem is az ágykérdés? – lélegzett fel megkönnyebbülten Áronné.

– Nem sokban, csupán arra szeretnénk megkérni, próbálja megértetni a kolleganőivel a rendelkezéseink lényegét. Magára itt sokan felnéznek. Kitűnő munkaerő, megbízható munkatárs, egyúttal olyan meggyőző, hogy még a legszkeptikusabb dolgozó is hinni fog az új egészségügyi reformban.

– Kivéve magát, ugyebár? – nézett szembe a főorvossal.

– Hogy miben hiszek én, az most mellékes – kapta elő cigarettáját a főorvos, aztán csak tapogatta, morzsolgatta, miután az egészségügyi szabályzat megtiltotta a kórházon belüli dohányzást. – Ezenkívül volna itt még egy apróság, amit általában hálapénznek neveznek.

– Igen? Tessék, mondja csak!

– Eddig nem szóltam, de ha valóban közénk akar tartozni, kérem, ne feszegesse örökké a paraszolvencia kérdését! Van nekünk bajunk elég: takarékossági program, presztízsvesztés, orvosi perek, műhibák. Ne vágjuk már a fát önmagunk alatt, Terike! Elismerem, elvileg magának van igaza, de hát valahol valamivel ki kell egészíteni ezt a megalázó javadalmazást. Az enyémet éppúgy, mint a magukét, így kétszeresen jólesik a betegek elismerése, hálája. Valószínűleg önnek is hálálkodtak már néhányan, és aligha hinném, hogy emiatt tiltakozott volna valaha.

– Köszönöm a bizalmat, de úgy látszik, még ön sem ismer igazán – válaszolta az ápolónő csendesen. – Szerintem minden hálapénz diszkriminációra ösztönöz. Másrészt hogy fogadnék el egyetlen krajcárt is, amikor pontosan tudom a betegről, hogy a létminimum körül vegetál?

– No persze, persze – restellte el magát a főorvos. – Azt hiszem, kezdem érteni, miért nevezik Teréz anyának a betegek. Egyelőre hagyjuk ezt! Sajnos panaszkodtak magára másért is.

– A betegek?

– Itt-ott egy-két kollega, akik szerint úgy sétál az osztályok közt, mint vizit idején a professzor, miközben tanácsokat, narancsot, csokit és efféléket osztogat.

– Miért, nem szabad?

– Szó sincs róla, csak tudja, milyenek a kollegák: senki sem nézi jó szemmel, ha megzavarják a köreit. Ami pedig a narancsot meg a csokit illeti… Hát nővérke, erre meg végképp nincs szükség. Még a végén azt hiszik, nem kapnak eleget enni a betegek. Maga… maga hírbe hoz bennünket, és ha a tévé, sajtó is szagot kap… El tudja képzelni, milyen következményekkel jár majd ez?

– Őszintén szólva…

– Nem tudja. Mellesleg minden ápoltnak akad valamilyen rokona, aki behoz egy-két narancsot, úgyhogy tényleg nem értem, mi a csudát akar ezzel elérni.

– Semmit, én csak úgy… Most mit mondjak? A főorvos úr még nem látott magára hagyott öreget? Merthogy ilyenek is élnek a városban, árvák, hajléktalanok, akikkel senki sem törődik – védekezett Teréz anya szelíden. – Emlékszik még arra a madárcsontú, toprongyos asszonyra, akit húsz évvel ezelőtt gyűjtöttek be az utcáról? Annak sem volt senkije, nem is kapott volna narancsot, ha nincs ott egy jó ember, bizonyos dr. Herz, akinek megesett a szíve Terikén.

A főorvost hirtelen megrohanták az emlékek. Látta magát medikusként, amint égő szemmel mered az előadótanárra. Akkoriban mindig álmos volt. De hát lehet valaki nem álmos, ha sokszor még éjjel is dolgozik, utcát seper, lapátol, éttermekben mosogat, csakhogy ki tudja fizetni a tandíját? Amint végzett, egy isten háta mögötti faluba helyezték. Itt sem volt könnyű mindaddig, amíg nem költözött a városba. Egy zimankós téli reggelen éhségtől szédelgő nőt hoztak a pszichiátriai osztályra. Hozzátartozói nem voltak, s alig bírtak rájönni, hogy hívják, hol lakik. Szerencsére hamar rendbe jött, s ápolónő lévén alkalmazták a kórházban. Hát belőle akar most főápolónőt faragni. De vajon megéri, egyáltalán szabad-e, ha cserébe azt kéri, akassza szögre az elveit?

– Emlékszem, Terike, emlékszem, de az orvos, akit maga említett, kicsit megváltozott azóta, mint ahogy maga is meg fog egyszer változni, különben elbukik, mert ez az élet törvénye – sóhajtott fel a főorvos. – Isten áldja, és fontolja meg jól, melyik irányba akar haladni: felfelé, vagy lefelé. Ezúttal maga dönt.

Le-fe-lé? Vagyis még mindig kirúghatják, ha nem vigyáz jobban magára. És erre pont a főorvos, egykori jótevője inti őt! Talán jóindulatból, de az is lehet, hogy neheztel rá – keseredett el Áronné, idegesen megebédelt, majd visszakullogott az osztályra. Ötkor hazament, lepihent, és a rádió hallgatása közben elaludt. Álmában zavartalanul járt-kelt a kórház valamennyi osztályán, anélkül, hogy bárki megjegyzést tett volna emiatt. Az egyik ágyban szemüveges, karvalyorrú nő szuszogott.

– Nini, Kaál Pálné! – hajolt közelebb az asszonyhoz. – Úgy tűnik, agonizál szegényke.

– Éljen az új főnővér! – elevenedett meg váratlanul Kaál Pálné, hirtelen kiszökkent az ágyából, és hatalmas fecskendőt döfött a combjába.

– Hihihi, hehehe! Hegedülj nekünk, te boszorkány!

– Holdvilágos éjszakán…

A gyógykezeltek dühösen vicsorogtak.

– Ez az! Kötözzétek csak a fekhelyhez! Úgy, úgy! Nézzetek már, hogy cidrizik!

– Segítség!

– De hisz ez fázik, gyerekek? – vihogott a főnővér. – Várj, mindjárt befűtök neked, hogy ne fázzál.

Meggyújtotta az ágyat, és elkezdett a tűz körül táncolni. Az ápoltak megdicsőült arccal követték.

– Uram, hát már te is elhagytál? – nézett keserűen az ég felé, mint egykor Jézus Krisztus a keresztfán.

Ekkor megdördült az ég, és a következőket hallotta:

– Tévedsz, az Úr mindig mindenhol veled van. De te, vajon te is vele vagy?

Sikoltozva, verejtékes arccal ébredt föl. Micsoda rémképek! Még szerencse, hogy csak álom volt. Másnap, szabadnapos lévén, a Máltai Szeretetszolgálathoz ballagott, ahol besegített időnként. Legtöbbször ingyen, az egyház és szegények javára.

– Jó, hogy jön – fogadta leverten a helyi Szolgálat főnöke, egy jóságos tekintetű szerzetes. – Beszédem van magával.

– Az atyának is? – rezzent össze a jóasszony.

Kicsit sok lesz ez így egyszerre! Tegnap a főorvos, most az atya… Mintha összebeszéltek volna ezek a derék emberek.

– Az a helyzet, hogy… izé… elég kínos erről beszélnem, utóvégre semmi bajom magával. Sőt, ha valakit igazán tisztelek, az épp maga az.

– Akkor meg mi a gond? Remélem, nem akarnak Afganisztánba küldeni.

– Jaj, ne tréfáljon! – törölte meg a homlokát a szerzetes. – Hisz maga Istenben, Áronné?

– Ezzel meg most akar?

– Igen vagy nem? Elnézést a kérdésért, de szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.

– Mert?

– Valaki megvádolta, asszonyom. Kellemetlen, hű, de kellemetlen! Nos, ateista maga, Áronné?

– Hát ez hallatlan! Ki jelentett föl?

– Sajnálom, ezt… ezt nem árulhatom el, miután minden bejelentést diszkrécióval kezelünk. Ergo hisz. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről.

– Lehetek őszinte? Azért ez a dolog mégsem ilyen egyszerű – ismerte be nyíltan Teréz anya.

– Ne ijesztgessen, Áronné!

– Kérem! Ön kérdezett, én felelek, és én, hiszen elég jól ismer, sohasem hazudok.

– Ezt el is várom kegyedtől. Rajta, beszéljen! Ne hagyjon tovább kétségben bennünket – roskadt Lázár atya egy székbe nagy búsan.

– Félreértés ne essék, én nem tagadom Isten létét, hatalmát. Pontosabb leszek: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy ezt csak mi képzeljük.

– Istenem, bocsáss meg neki! – vetett keresztet a helyi Szeretetszolgálat főnöke.

– Őszintén sajnálom, amiért csalódást okozok, de mit tegyek, ha csak azt hiszem, amit az eszem jóváhagy? Mennyivel könnyebb lenne hinni Istenben, ha bebizonyítaná, hogy létezik. Ha küldene egy-két jelet, akármilyen aprót is, amiből egyértelműen kiderül, ki irányítja ezt a világot.

– Magában tényleg nagyot csalódtam – vágta mellbe Lázár atyát a váratlan vallomás. – Egy ilyen jólelkű, tiszta nő! Elárulná, miért nem világosított fel idejében bennünket?

– Mert sohasem kérdezték, és én eddig azt hittem, elég, ha hasznára lehetek a szegényeknek és az egyháznak. Hiszen még a tízparancsolatot is betartom, nem csalok, nem hazudok… Miért kell nekem akkor ezenfelül hinnem is?

– Mert a kettő együtt jár – válaszolta sóhajtva, és meg sem kísérelte meggyőzni az özvegyet. – Isten, becsület, tisztesség… Ezek, kérem, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, és ha ön ezt tagadja, akkor maga nem a mi emberünk.

– Elnézést, amiért csalódást okoztam – szontyolodott el a segítőkész ápolónő. – Talán bölcsebb lett volna, ha hallgatok, annál is inkább, mert még magamban sem tisztáztam ezeket a dolgokat.

– Elég baj, és ez részben a mi hibánk – vádolta magát a szerzetes. – Értékeltük a segítségét, de nem néztünk elég mélyen a lelkébe. Tudtuk magáról, hogy jó ember, ezért feltételeztük, hogy hívő is. Pedig enélkül, ugye megérti, senki sem dolgozhat a rendünkben. Ismeri a Máltai Lovagrend mottóját? Tuitio fidei et obsequium pauperum: a hit védelme és a szegények szolgálata. A második feltételnek eleget tett, az elsőnek viszont semmiképp, ezért bármennyire is sajnáljuk, meg kell válnunk egymástól.

– Mea culpa. Hát akkor dicsértessék, és bocsássák meg, ha netalán kompromittáltam a rendjüket! Isten látja lelkemet, nem akartam rosszat senkinek, de ami történt, megtörtént – búcsúzott el az atyától.

– Dicsértessék! Az Úr fizesse meg, amit értünk tett. Remélem, nincs harag, s legközelebb Istennel a szívében üdvözölhetjük egymást a templomban. Addig is megkérném, ne hagyja, hogy Teréz anyának szólítsák.

– Erről is tud? A csudába, lassan már a mennyben is félnünk kell a spicliktől!

– Hogy mondta?

– Sehogy, megígérem.

– Köszönöm. Teréz anya csak egy van, illetve volt: a kalkuttai szentasszony, és igen kínos lenne, ha a név miatt összetévesztenék magukat.

Pár pillanatig habozott, majd átölelte Áronnét.

– Sok szerencsét! Szívemből kívánom, világosítsa meg az Úr az elméjét. Ami pedig azokat a bizonyos jeleket illeti, higgye el, magáról sem feledkezett meg a mi Atyánk, csak valahogy még nem ismeri fel azokat.

Teréz anya, alias özvegy Áronné megszégyenülten távozott. Lelkében bánat, harag és keserűség kavargott egyszerre. Úgy tűnik, ez az ajtó itt örökre bezárult előtte. Mindegy, a kórház még megmaradt. Talán jobb is így, mert elég bajos két urat szolgálni. Lenyelte hát a keservét, és folytatta munkáját a kórházban, csendben, szerényen, ahogy eddig is dolgozott. Ezért nem lett belőle mégsem főnővér, s miután csak hébe-hóba járt templomba, szentté sem avatták az özvegyet. Így suhant el öt kerek esztendő, és csakhamar eljött az az idő is, amikor az idegosztályon is megköszönték eddigi munkáját.

Kb. egy hétig élvezte a szabadság és semmittevés édes napjait. Azelőtt reggeltől estig talpon volt, ide rohant, oda rohant, intézkedett, végrehajtott. Most kedvére pihent, nagyokat sétált, vagy a kedvenc rózsáit ápolta. És még mondja valaki, milyen unalmas egy nyugdíjas élete! Egyedül az zavarta, hogy jöjjön ki a nyugdíjból. Ha csak önmagára költi, megjárja, de hogy segítsen azokon, akiken eddig segített? Egyik rokona leszázalékolt rokkant volt. Ott élt egy községben, még az ura is elhagyta. De be-beugrott hozzá néhány szegény ember is. Kölcsönért, vagy csak úgy, hiszen nagyon jól tudták, hogy az ő ajtaján senki sem zörget hiába. Egy hét múlva elkezdett a kórház körül sétálni. Addig sétált, őgyelgett, amíg végül kikötött az adminisztratív osztályon.

– Hoppá, az Áronné! – nézett nagyot a miniszoknyás, erősen kirúzsozott ajkú titkárnő. – Mi szél fújta felénk, nővérke?

– Ez is, az is. Egyébként mi újság? Tartják-e még a frontot a kórházban?

– Nehezen. Egyelőre megvagyunk, de nemrégiben a Lipótmezei Kórház is megvolt még.

– Herz doktor?

– Ő Bécsbe szerződött, és magával vitt két nővért is. Helyettük, képzelje, visszajött Kaál Pálné.

– Dolgozni? No, akkor én meg sem próbálom, tudniillik én is éppen ez ügyben kopogtattam magukhoz.

– Nem csodálom. Ennyi nyugdíjból elég nehéz kijönni manapság. Tehát visszajön, vagy alszik rá még egyet? Tény és való, hogy jelenleg kritikus a helyzetünk, de a kormányok jönnek-mennek, és én megsúgom magának: amit az egyik nem kedvel, a másik biztosan megbecsüli.

– Még meggondolom. Addig is benéznék egy-két beteghez, ha megengedik.

– Menjen csak nyugodtan. Bizonyára sokan örülnek majd Teréz anyának.

A betegek lelkesen és tisztelettel fogadták. Kiosztott néhány csokoládét, narancsot, majd előkereste a sutba vágott hegedűt.

– Holdvilágos éjszakán – énekelte lágyan, érzéssel, s valamennyiük szívébe békesség költözött.

– Maga mi a csodát keres itt?! – rezzentette fel ábrándozásából Kaál Pálné.

– Meg… meglátogattam néhány beteget. Egyébként szeretnék újra itt dolgozni.

– Na ne! Sajnos egy kicsit elkésett, ugyanis az a bökkenő, hogy jelenleg nincs üres státusz az osztályon. Most mit bazsalyog? Egyáltalán ki engedte magát ide bejönni?

Áronné feleletre sem méltatta, elbúcsúzott az osztálytól, s még abban az órában beadta a kérvényét. Két hét múlva a következő válasz érkezett.

Tisztelt Áronné Bárány Teréz!
Ezennel közöljük, hogy a kórház vezetősége nem hagyta jóvá a 200…. -án benyújtott munkafelvételi kérelmét. Indoklás. Az az általános vélemény, hogy ön irritáló hatással van a betegekre, rendszeresen zavarja a kollegákat, és felelőtlenül rontja a kórházunk image-át. Ezt kiküszöbölendő nyomatékosan felkérjük, függessze fel egyúttal a betegek látogatását is az idegosztályon.
Tisztelettel üdvözli, és további kellemes pihenést kíván
Bognár Elemér ig. főorvos

Köszönöm, Kaál Pálné, ezt jól kifőzted! Ettől függetlenül egyszer mégis megpróbált besurranni a főkapun.

– Állj!

– Ejnye, Huszár úr, hát nem ismer meg? Én vagyok a Teréz anya.

– Csókolom a kacsóját! Má’ hogyne ösmerném meg – pödörte meg lekonyuló bajszát a vén kapus. – Csak hát az az ordré, az ántiját, hogy semmiképp se engedjem be a kórházba.

– Hogyhogy nem enged be? Látogatási idő alatt sem?

– Sem.

– Ilyen nincs! – háborodott fel a jó özvegy. – Ez törvényellenes. Vegye tudomásul, hogy még ma feljelentem a főnökét, vele együtt meg persze magát is.

– Megtenné? – zavarodott meg az atyafi. – De hát mit tegyek, ha egyszer ezt parancsolták? Forduljak szembe ezekkel? – biccentett ki a portásfülkéből.

– Jó, jó, megértem – fojtotta magába Áronné a haragját. – És egye fene a kórházat! Ha ennyire gyűlölnek, minek erőltessem rájuk magamat?

– Nem gyűlölik, csupán félnek magától – nézett körül óvatosan a bajszos cerberus. – Hiába, ők már csak ilyenek! De mi szeretjük, és irtón sajnálom, amiért ilyen csúnyán kibabráltak kegyeddel.

Teréz anya leforrázva oldalgott el a kórházból, és megfogadta, hogy ezentúl nem foglalkozik biz’ ő senkivel.  A máltaiaknak nem kell, a kórházból kinézik, egyszóval mehet ő is Bécsbe dr. Herz után. Vagy reggeltől estig csavarog, eszik, iszik, vegetál, és kizárólag csak a rózsáival törődik. Mit is mondott Somodi szomszéd? A világ olyan, amilyen, jó is, rossz is, de főleg rossz, amin már senki sem segíthet. Nos, talán nem is tőle hallotta, de, hogy így van, már kezdi ő is belátni. Fogadalmát tett követte, amennyiben minden segélykérő levelet eldobott, és pirulva bár, de gyorsan odébbállt, ha koldusba, vagy hajléktalan emberbe ütközött. Így spórolt össze egy kisebb összeget. Szüksége is volt rá nagyon, mert ha nem tataroztat azonnal, tényleg ráomlik a mennyezet. Már éppen hívni akart egy kőművest, amikor éles nyilallást érzett a szívében. Csak semmi pánik, nővérke! Egy perc és elmúlik. Amint aránylag jobban lett, megpróbálta felhívni ezúttal a mentőket. Nem kapcsolt, talán lemerült, vagy egyszerűen megsérült, amikor kiejtette a kezéből.

Erre lefeküdt, mert ha ez infarktus, jobb, ha meg se moccan egy ideig. Hideg, október végi délután volt. Odakünn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Hirtelen rácsöppent az arcára valami. Felsandított a plafonra, és észrevett rajta egy hosszú, csúnya repedést. A mennyezet! Még néhány perc és búcsút mondhat a világnak.

– Ha csak te, Teremtőm nem könyörülsz meg rajtam is – buggyant ki belőle spontánul.

Ekkor döbbent rá először, mit jelent az a repedés a plafonon. Az bizony figyelmeztetés volt, egyike azon jeleknek, melyek éjjel-nappal körülvesznek bennünket. Ilyen jel lehetett az a feljelentés is a Szolgálatnál, vagy a főnővérrel kapcsolatos konfliktusa. Mire ő? Semmit sem olvasott ki belőlük!

Lehunyta a szemét, és megadóan várta, hogy ráhulljon a mennyezet. Hogy aztán valóban ráhullt-e?

Hát ez már egy másik történet.

 

1 Mármint a Máltai Szeretetszolgálat.
2 Dicsértessék Jézus Krisztus! (lat.)
3  Katolikus hetilap.

A bibliaárus – Péntek esti frász

Akkoriban a Vizafogón laktunk, egy borzalmas állapotú, másfél szobás panellakásban, amit egy nagyon buta és nagyon kockafejű fiatal nőtől béreltünk.

– Kérlek, ne haragudj, de délután jött egy bibliaárus néni… Nem volt szívem elküldeni, azt mondtam, jöjjön vissza estefelé, akkor majd beszélgethetünk – fogadott Éva bűnbánó arccal, amikor hazaértem a munkából

– Te nem ateista vagy?

– Hát ez az. Kérlek, rázd le, ha jönne.

És már kopogtak is az ajtón.

Ahogy vártam, egy zavart tekintetű, idős nő állt velem szemben.

– Mit akar?

– Az Éva… az Éva… – motyogta. – Beszélni akarok vele!

– Nincs itt. Viszlát – csuktam be az ajtót. Éva kidugta a fejét az előszobába. – Nyugi, ennyi volt.

Újra kopogtak.

– Ennek elment az esze? – kérdeztem félhangosan, és lenyomtam a kilincset. – Igen?!

– Az É..va… – a néni akadozva beszélt, a szeme furcsán fénylett. Már tudtam, hogy nem épelméjű.

– Mit akar?

– Be akarok menni!

– Menjen el!

– Be akarok menni!

– NEM! – de a néni nem tágított: visítva nekifeszült az ajtónak, alig tudtam becsukni. – Ha nem megy el, hívom a rendőrséget!

Ekkor már Éva is ott állt mellettem, halálsápadtan. Pedig a java még csak ezután jött. Kockafejű főbérlőnk roppant büszke volt a lakás szuperbiztonságos ajtajára, és a rajta lévő hevederzárra. Egy kis műanyag tekerőt kellett elforgatni, mielőtt ráfordítottuk a kulcsot. Nos, a néni ezt teljes erejéből elkezdte tépni. (Sikerrel járt: többé sosem találtuk meg, pedig elég masszív darab volt.) Majd ütemesen verni és rángatni kezdte az ajtót.

– Félek! – jelentette ki Éva.

– Én is – közöltem, majd kiszóltam a néninek. – Tűnjön el vagy kihívom a rendőrséget!

– Én hívom ki magára. Engedjen be!

Elő a telefon, és gyorsan vázoltam a helyzetet.

– Kérem, segítsenek. Egy őrült bibliaárus nő be akar törni hozzánk.

Megígérték, hogy kiküldenek két járőrt.

A néni tovább verte az ajtót. A szomszédok sehol. Máskor a pacák alsógatyában flangál a folyosón, a pitbulljaik meg itt grasszálnak az ajtónk előtt…

Utolsó próbálkozás, kinyitottam az ajtót.

– Hívtam a rendőröket. Takarodjon el. Utoljára szólok.

 De ő nem értett semmit: elborult tekintettel megindult felém. Vészhelyzet volt, a testem pedig magától cselekedett: löktem egyet a vérben forgó szemű nénin, nem nagyot, csak épp, hogy becsukhassam az ajtót.

– Mit csináltál? – kérdezte Éva.

– Muszáj volt. Még képes, és megöl.

Közben odakint a néni borzalmas jajgatásba kezdett.

– Jaj, mit tettek velem! Segítsen valaki, segítsen valaki!

Basszus, ha jön a rendőrség, és ezt meglátják! Talán be kellett volna hívni, és látszólag áttérni?

Mire végiggondoltuk volna a lehetőségeinket, hallottuk, hogy nyílik a szomszéd ajtaja. Végre! Talán a kutyák meg az alsógatyás fazon látványa elijeszti ezt a rémet. Vagy ha nem, majd elküldi a búsba. Ehelyett a szomszéd feleségét hallottuk:

– Te jó ég, Editkém, mi történt veled?

– Micsoda?! – nyitottam ki azzal a lendülettel az ajtót. A néni ott ült a fal tövében, a szomszédék meg épp azon voltak, hogy felsegítsék. A tekintetében agressziónak nyoma sem volt, egészen úgy nézett ki, mint egy szánni való, meggyötört idős néni.

– Ellökött, ellökött… maga…

– Ne tegyen úgy, mintha az imént nem akart volna betörni hozzánk. Maga beteg! Az agyára mentek a hülye bibliái!

– Biblia? Miről beszél? Én itt lakom a másodikon, csak… csak hozzám dobtak be egy csekket, ami az Éva nevére érkezett… Véletlenül befizettem a postán… ezért akartam most beszélni vele.

– Maga itt lakik? És miért nem mondta, mit akar, amikor kérdeztem? – ámuldoztam. – Elnézést, azt hittem, egy hittérítő.

A néni még vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán a szomszédék felé bökött.

– Majd a számlát, velük intézzék el, én látni se akarom. Szégyellje magát! – és elvonult a lift irányába. A szomszédaink még ott álltak, és csak néztek rám. Tudtam, semmi értelme magyarázkodni.

Fél óra múlva a rendőrök is befutottak, és amikor elmeséltem nekik, mi történt, csak röhögtek.

*

Egyvalami azonban mindmáig felfoghatatlan. Hogyan lehet VÉLETLENÜL befizetni egy másik ember nevére érkező számlát?

 

 

A borítókép Hieronymus Bosch festménye

Előadás a színházban – második rész.

Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet koránt sem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat!

Mátyás: Fő az igazság.

Lenin: Nem baj, amíg nem végzünk, úgysem eszünk.

Mária Terézia: Lemaradtam, megint szülési szabadságon voltam. Tehát, mi is a gond?

A migránsok, Soros, Merkel, a klímaváltozás, kereskedelmi háború az USA-val, a V-4-ek, Orbán, Ukrajna, a klimax stb. – kiabálják egyszerre a jelenlévők, attól függően, hogy ki mit tart igazán fontosnak. Közben belép a terembe egy titkár, és bejelenti: újabb csúcstalálkozóra került sor a Csomolungmán, ám a résztvevőket elsodorta egy lavina, miközben visszafelé tartottak. A társaság a hírre elhallgat, és mindenki a gondolataiba mélyed. 

Johanna töri meg a csendet, aki még az előző gondolathoz szól hozzá: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán, Irak és Szíria után most Irán ellen készülnek? De rég voltam már egy jó kiadós csatában!

Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat!

Rákóczi (gúnyosan): Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Békés módszer? Vajon Indira Gandhi, Rabin, Allende, Gyingyics, Lumumba vagy Olof Palme ma is egyetértenének ezzel?

Lenin gyorsan reagál: Ne zsidózzunk, kérem, kerüljük az antiszemitizmus minden formáját!

Attila (kissé tanácstalanul): Akkor most nem is foglalkozunk a Soros-tervvel?

Nem érkezik válasz a kérdésére. 

Sztálin: Én undorodom a mészárlástól.

Lincoln: Azért végeztetted mással.

Néró: Joszif, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna.

Lincoln (felemeli a Brezsnyev hűlt helye előtt maradt csengőt, és erélyesen megrázza): Hölgyeim és Uraim, ne személyeskedjünk! Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Ne kövessük el hivatalban lévő kollégáink hibáját, hogy az érdemi munka helyett egymással marakodunk!

Váratlanul lövés dörren a háta mögött, és Lincoln előre bukik. Egy álszakállt viselő statiszta rohan ki a terem oldalsó ajtaján. Ez sem Kennedy volt – gondolja bosszúsan. Közben Lincoln magához tér, és egy segítő éppen rendbe teszi az ábrázatát. 

Gandhinak a vér látványától kicsit felkavarodott a gyomra: Muszáj ezt minden ülésen végignéznem? Mondja már meg valaki annak a fafejűnek, hogy Kennedy nem ebbe a klubba jár!

Lenin (mintha mi sem történt volna): Ne feledkezzünk meg az Iszlám Államról, ami csak látszólag halott, no, meg a három országot érintő kurdkérdésről!

Néró (felkacagva): Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém?

Lenin (bosszúsan): Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?!

Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Igaz, hogy egy ideje az Afrikából érkező hajókat már nem engedik kikötni Itáliában. Valami Salvini mondta, hogy nem kérnek több feketét, már így sem tudnak éjszaka aludni a tam-tam dobok miatt.

Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia!

Luther: Te Matthias, úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett.

Mátyás király: Semmi komoly, Viktor tanult András hibájából, most csak kisebb csapatok mennek feltartani a békét, amit a szövetségesek bombái teremtettek meg.

Sztálin: Ezt a konfliktust majd Vlagyimir és Donald elintézi.

Johanna, kuncogva: Szerintem ez kacsa.

Néró (a hasát fogva): Vajon melyik? 

Hitler: A zsidók is… Nem tudja befejezni, mert lehurrogják. 

Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Miattad nem lehet érdemben megvitatni a Soros-tervet anélkül, hogy az emberre ne aggatnának valami negatív jelzőt. Hát tudtam én, hogy ez a Szálasi majd felhasználja a sávjaimat? Most meg engem fasisztáznak a baloldalon közlekedők. Pont engem, aki ádázul ütöttem a fascio alatt masírozó római légiókat.

Hitler (indulatosan, rikácsolva): Most nem a te sérelmeidet tárgyaljuk, ne térjünk el a tárgytól! Forgok a síromban, amikor a tévében a válogatott játszik meg a Merkel nyilatkozik. Különben is, úgy kell neked, miért loptad el a sávokat Árpádtól?

Napóleon (kajánul): Dolfikám, ne idegeskedjen. Ön tudja a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Én sem repesek az örömtől, amikor a mostani mieinket látom játszani, de addig nincs gond, amíg nyernek.

VIII. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet.

Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Nyolc év alatt három K. O. Még egy saját jelöltre sem futja. Ki hallott már olyat, hogy egy kommunista tapsol a Karácsonynak? De csak várjatok, mondom nektek, leszünk mi még hatalmon. Ha nem megy a vörös csillaggal, nem megy a vörös szegfűvel, majd megy a vörös iszappal.

Johanna (miközben körülnéz): Apropó, hol van a Jani bá’?

Kun Béla: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, oda ment az öreg.

Néró: Sose szerettem a focit.

VIII. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Különben a Vasas már régen nem játszik rangadót a Fradival, kiesett az NB II-be, de azért van új stadionja.

Néró: Attól függetlenül, hogy a focihoz nem értek, elfoglaltuk Britanniát, igaz?!

Rettegett Iván: A Vasashoz visszatérve, nem olyan nagy ügy, nálunk a VB-re olyan modern stadionokat építettek, amiket később szintén másod-, sőt, harmadosztályú csapatok használnak.

Attila: De akkor most van Soros-terv vagy nincs?

Kun Béla: Hogyan lenne már, nem nézel ATV-t? Akkor legalább a Klub Rádiót hallgasd!

Julius Caesar: Nézzük meg, honnét is jönnek ezek a migránsok! Na, ugye, osztom nagy gondolkodónk véleményét, miszerint el kell pusztítani Karthágót. 

Napóleon: Már megtörtént, pont ez a gond, nincs erős állam, ezért sétálhatnak át olyan könnyen az Európába tartó hordák. Hogy is volt az a bizonyos arab tavasz?

Mindenki Lincolnra néz, aki éppen egy kis darab agyvelőt tuszkol vissza a koponyájába. 

Lincoln: Rám ne nézzetek, ez még a barackvirágzás idején történt! Nem a republikánusok műve.

Lenin (a helyzetet kihasználva): Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javaslom.

Bejelentését hangos moraj követi. Kun Béla, Sztálin és Rettegett Iván tapsol. Attila kirántja kardját a hüvelyéből, Mária Terézia annyira ellenkezik, hogy fejéről leesik a hatalmas paróka. Most az eddig hallgató Szulejmán rázza meg a csengőt és szól.

Szulejmán: Mindezt végig hallgatva, és látva a marakodásotokat, magam is osztom a nagy európai gondolkodó, Mogherini nézeteit, miszerint Európa mély válságban van, és ebből csak az iszlám migráció mentheti ki. Éppen ezért magamat javaslom elnöknek!

Pofátlan, bestye kontyosa, adok én neked elnökséget – Szinte egyszerre csap le Attila és Mátyás kardja a török turbánjára, aki székét felborítva hanyatt vágódik. Nyomban érkezik két teremszolga, akik kivonszolják, és elindulnak vele Szigetvárra, ahol részt vesz az emlékműve avatásán. Ezúttal Attila rázza a csengőt, és kardjával többször az asztalra csap. Lenin elindul az elnöki szék felé, mivel úgy ítéli meg, hogy az iménti eset forradalom volt. 

Attila: Megállj, kopasz! Téged leszavaztak – kardjával fenyegetőleg Lenin felé mutat. 

Johanna: Etele, ne bántsd az öreget! Tudod, hogy mennyit cipelte a gerendát. Kifáradt szegény. Szerintem ráférne egy wellness, ahol a testét jól bekennék finom balzsamokkal.

Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek.

Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam!

Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak.

Caesar: A kocka el van vetve.

Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája! Különben is, te csak jártattad a szádat, a kockát a mi Ernőnk valósította meg.

Mária Terézia (méltatlankodva): Nincs benne semmi nőies. Férfiruhában jár, kardot visel, káromkodik, iszik és köpköd, mint egy baka. Felháborító, hogy manapság mennyire elnyomják a nőies nőket.

Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk!

Közben újra nyílik az ajtó, az egyik teremszolga lép be, nyomában egy kopasz, kontyos férfi, bő kék inget és buggyos, sárga nadrágot visel. A beavatott olvasó felismerheti benne Yul Brynnert, Tarasz Bulba alteregóját. 

Küldött érkezett Kijevből – szólal meg a teremszolga. A bugyogós férfi, kucsmáját kezében szorongatva, beljebb lép. 

Napóleon: Már megint itt akadékoskodnak. Többször megmondtuk, hogy várjanak türelemmel, most fontosabb dolgunk van!

A teremőrök határozottan kitessékelik a kéretlen vendéget. Közben felébred az egész találkozót átalvó Ferenc József, majd tört magyarsággal megszólal: Minden nagyon szep, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elegedve.

Meghallja ezt a teremből távozó kozák, s ezt a választ tolmácsolja kijevi urainak. A társaság Johannát választja meg elnöknek, majd mindnyájan átmennek a szomszédban lévő Ördögkatlan nevű bárba, ahol a tulaj már várja őket. 

*

– Hát ez meg micsoda? – ugrott fel Mitracsek, aki eddig inkognitóban a hátsó sorban húzta meg magát. – Ráadásul ebből is kihagyott, pedig ott lenne a helyem.

 

 

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája