Egyik szoba, másik szoba, aztán a harmadik.
A végén egy hosszú-hosszú folyosó befalazott ajtókkal. Szegény Sjön! Soha nem lehetett rávenni, hogy bontsa ki a falat, és nézzék meg, mit rejtegethettek II. Bandameg idején a titkos szobákban.
Megint egy lépcső, aztán egy hétszögletű fogadóterem, majd újabb folyosó befalazott, vak ajtókkal. A bújócskázó gyerekek itt sokféle sustorgást hallanak. Meglehet, itt a fal mögött hímezgetnek étlen-szomjan I. Bandemag Írországból jött menyasszonyai. Majd megint egymásból nyíló, hideg, lakatlan szobák, egy egész hadsereget el lehetne ezekben szállásolni – csak kár, hogy ez a nyomorult sziget százötven embernél nem tud többet eltartani.
De most a könyvtárból kiszűrődő, pergő, eleven párbeszéd verte fel I. Bandemag északi folyosójának nyugalmát.
Talán egy halott szelleme az, akivel Shiobian beszélget? Rioldán és rajta kívül soha senki nem lépett be a könyvtárterembe. Meglehet, nevelt fia új szövetségest választott – de ez az új barát hogy tanult meg három hét alatt latinul?
Riolda megállt, és befelé kémlelt.
Itt, a könyvek között mindig melegebb van, mintha légbuborékok szállítanák a Dél lélegzetét szigetre. Talán hogy a könyvek ne érezzék magukat annyira számkivetve. Shiobian ingujjban magyarázott valamit egy magas, görnyedt öregembernek.
Ingujjban? De hiszen ezen az átkozott földön se len, se kender nem terem. És melyik asszony tudna kiszabni egy inget! A szőke fürtös Shiobian most mégis egy jól szabott ingben feszített.
Szép volt, nyúlánk, elegáns. Észak hercege, a Nyugati szél szigetének fejedelme.
– Nocsak! Nocsak! – kiáltotta Shiobian. – Az én drága nevelőanyám megunta a céltalan hajókázást? Az én drága, jó, kedves, egyetlen nevelőanyám! Hát nem kéne ledőlni egy kicsit? Pihenni, ábrándozni, aztán megölelgetni az unokákat?
Shiobian harsányan gúnyolódott, de nem mert közelebb lépni. A pillantásában hirtelen elismerés villant: – Látom, szépen megfiatalodtál.
Riolda rámosolygott, és az idegenről tudomást sem véve, megkérdezte, hogy telt az idő nélküle.
– Ahogy régen is tanácsoltad, Riolda – felelt Shiobian rezzenéstelen tekintettel – belevetettem magam a közügyekbe. Nem lustálkodtam, nem ábrándoztam, minden percet a sziget felvirágoztatásának szenteltem.
Riolda bólintott, és helyet foglalt az asztalnál, ahova valaki egy óriási térképet terített. Sok színes paca: fent a norvégok földje, mellette a normannok országa, a dánok földje, balra a britek szigete, a sarokban a tenger virága, az oly elveszettnek látszó Írország. Szép munka, gondolta elismerően.
A háta mögött az idegen köhintett egyet: mintha illetlennek tartaná, hogy róla senki sem vesz tudomást.
Shiobian zavartan rámutatott: – Sokat köszönhetek közös barátunknak, Armenia püspökhelyettesének. Hát nem üdvözlöd őt? – Mivel Riolda nem fordult hátra, zavartan folytatta. – Úgy tervezem, hogy kiragadom az évszázados elmaradottságból szegény szigetünket, és barátunk segítségével visszakapcsolom a világ vérkeringésébe. Akkora elhagyatottságban éltünk! Oly rettenetes volt élve eltemetkezni évekre, évtizedekre!
Riolda még mindig nem fordult hátra, de a köhögésből, a háta mögül áradó nyugtalanságból már sejtette, hogy ki lehet a „püspökhelyettes”.
– És mondd csak, Shiobian, a lányom tönkretétele is része a felvirágoztatásnak?
A nevelt fia megsimította a fürtjeit: – Fejlődni kell, fejlődni, fejlődni. Te talán nem leszel büszke a lányodra, ha egy birkapásztor feleségéből egy nagy nép édesanyja lesz? Számtalan ország patrónája? Dicsőséges királynő?
Riolda elnevette magát, és továbbra sem vett tudomást a háta mögött támadó izgés-mozgásról, sértődött tevés-vevésről.
A legnagyobb nyugalommal belemártotta a tollat a vörös tintába, és kiigazította Írország keleti partvonalát. Ha már térkép, pontos legyen.
– Nem vagy rá kíváncsi, ki a mi régi barátunk? Aki felajánlotta nekünk, hogy idővel világvárossá teszi a szigetünket? Talán nem is emlékszel Benjamin úrra, akinek a vendégei voltunk Velencében?
– Vendégei?! – hördült fel Riolda. – Kisfiúként még több eszed volt, fiam. Akkoriban még nem dőltél be minden szélhámosnak – mondta, és egy kis vörös ponttal megjelölte Csillagvárost, Rigoberta székhelyét.
Benjamin, a hajdani velencei ereklyekereskedő, kettejük régi gazdája nem bírta tovább. Pattogva, dúlva-fúlva, méltatlankodva, mint egy játékdobozból előpattanó ördögfigura, odaugrott Rioldához.
– Hogy te micsoda dölyfös, ostoba teremtés vagy!
Benjamint láthatóan megviselték saját világraszóló tervei. A zsidó királyság, a velencei Romerini-ház, a művelt világot átszövő, jutalékkal dolgozó ügynökök hadát mozgató ereklyekereskedelem. Az arcát az idő pengevágásai szabdalták, sovány volt és száraz, mint a szentek, akiket egyiptomi füvek közt tartósítva úton-útfélen árult – de öregen és megviselten is ellenállhatatlan volt.
Riolda vigyázott, hogy kikerülje a pillantását.
– Nekünk semmi dolgunk veled, Benjamin. Nem akarunk vállalkozni, nem akarunk kereskedni, nem akarunk birodalmat építeni.
Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát.
– Te még azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen olvasgatsz a könyvtárban? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt hiszed, van itt ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegy-magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Azt reméled, hogy éljenezni fognak?
Riolda megint a térkép fölé hajolt, és egy kicsike ponttal megjelölte Bamburgot.
– Milyen igazad van! – sóhajtotta.
Benjamin most már dühösen toporzékolt.
– Te, te, te… – kezdte Benjamin, de nem jutott tovább.
– Természetesen örömmel segítenék neked – mondta Riolda mosolyogva. – De egy kopár földdarab a birodalmam, az alattvalóim meg gyanús szörnyszülöttek, nem beszélnek nyelveket. Ezért kérlek téged, Benjamin Akárki, vagy Guido Romerini, vagy tisztelt püspökhelyettes uram, szedd a sátorfádat!
Talán hiba volt Benjamin szemébe nézni, hiszen ő mindig mások figyelméből merítette az erejét. Meglehet, csak szórakozásból evett-ivott, táplálkozni csak eleven emberekből táplálkozott.
– Okos lány vagy, Rioldácska, ráadásul szemrevaló, úgy látom, az idő is megkímélt téged. De az idő nem kíméli a te kedves szörnyszülöttjeidet! Nem kíméli a nagyobbik fiadat, a cukorfalat lánykádat és azt az ostoba Kydet, aki nyüszítve rohan a mamája után zavarodott kétségbeesésében.
Le sem vette a szemét Rioldáról, miközben magához húzta a térképet. – Látod ezt a háromszöget? Akárki indul Észak-Angliából Skandináviába vagy Normandiából a Brit-szigetekre, érinti a te szigeted. Ha a hispániai emírek összeszedik magukat, és meg akarják északon vetni a lábukat, mit gondolsz, melyik kis sziget lenne alkalmas főhadiszállásnak? És mit csinálnak a becsvágyó királyok, a ravasz kereskedők, ha valahol együgyű birkapásztorokat találnak? Na, kitalálod, drágaságom? És mit tesz egy muzulmán főtiszt vagy Nagy Károly valamelyik hadvezére az olyan parasztokkal, akik Jézus helyett valami Bandemag visszatérésére várnak? Rioldácska, te elég eszes lány vagy, ugye, kitalálod? Körbeért az idő benneteket, úgyhogy itt az ideje, Riolda, hogy haladj, hogy felpezsdítsd, hogy felfejleszd, hogy átgondold… Hogy értelmes népességgel, hogy szakértő irányítás mellett…
Riolda rácsapott a térképedre, de a pillantását nem tudta levenni Benjamin mélysötét, de mégis örökfiatal szeméről: – Nem tudom, hogy jöttél ide, de két napod van, hogy elhagyd ezt a szigetet! Mit bánom én, hogyan? Felfejlesztve, szakértő irányítás mellett!
Shiobian felnevetett: – A vénséges vén, búskomor Sjönt megették a vikingek! Vagy karóba húzták, felnégyelték, eltemették, kit érdekel? Én boldoggá teszem Fionát, és uralkodóként tárgyalok a dánokkal, a normannokkal, a skótokkal, az angolszászokkal. Felveszem a kereszténységet, hogy Krisztus vére megnövelje az életerőmet! Ha kell, Allahnak is hűségesküt teszek! Kopár ez a sziget, semmi sem terem meg rajta? De Velencében sem terem meg semmi, egy árva fűszál sem, a kereskedőik mégis Alexandráig utazgatnak.
– De Velencét rómaiak alapították, ezt pedig szorgok – szólt közbe Riolda.
Ám ahogy kimondta, meg is bánta. Shiobian és Benjamin jelentőségteljesen egymásra pillantottak, mint akik százszor-ezerszer végig beszélték már, hogy mi történjék a szorgokkal.
Észak Fejedelme, a jövendő I. Shiobian király természetesen nem mutatkozhat nyilvánosan violaszín szembogarú korcsokkal.
– Nos, ha így van, akkor nyilván hálás leszel, Shiobian, ha Fionát átküldöm néhány szorg gyerekkel Normandiába! Így egy gonddal kevesebb: több hely marad, hogy felépítsd a Rialtót, megalapítsd a Szt. Jakab templomot, és fogadd a külföldi követségeket…
Ők ketten zavartan elhallgattak, mert Velence annyira, de annyira… ezt a várost semmilyen Tervező vagy Fejedelem nem varázsolhatta a szigetre. Ám Benjamin nem tudta elviselni, hogy Riolda egyetlen elismerő pillantás nélkül faképnél hagyja.
– Nem is vagy kíváncsi, drágaságom, hogy hogy jutottam el ide? Hogy sorscsapást kellett kiállnom? Hogy milyen üres lett a házam Velencében? Hogy mennyit, de mennyit sóvárogtam utánatok?
– Nem igazán – felelte Riolda. – Olvastad már Aldora királynő történetét? Az azért sokkal érdekesebb.
A köpenye zsebébe süllyesztette a térképet, biccentett a férfiaknak, és kisietett.

(Jacek Yerka)