A jó áramlat, ami a Nyugati szél szigetétől Northumbriáig sodorta Kyd hajóját, mintha elrejtőzött volna a mélyben, hogy soha többé ne bukkanjak rá. Könnyű, ide-oda szél repdesett a vitorla körül, ők mégis dél-kelet felé sodródtak, mintha a bárkát egy kiismerhetetlen akarat irányítaná.
Csak nem tud véget érni ez a rémálom, gondolta Riolda, aki a fejét a térde közé húzva gubbasztott a hajó orrában.
– Rossz felé megyünk, nagyon rossz felé – dünnyögte Kyd, és az evezőjével dühösen csapkodta a zöldeskék hullámokat.
De mit tehetnének itt, a tenger közepén? A köd lassan mindent beborított kedélytelen egyhangúságával. Sorra sor, mint a kódexekben vagy a szántóföldeken.
Vajon mindig csak ezeket az egyformán hullámzó barázdákat látják a madarak? Vagy inkább piros, kék, zöld, rózsaszín csíkokat és fényösvényeket, amiket hűségesen követnek, ha átkelnek Afrikából Európába?
– Nagyon rossz irányba tartunk – sóhajtoztak Kyd barátai, akik még ebben a tétova szélben sem voltak képesek megfordítani a vitorlákat. – Valamerre délkeletnek, vagy a fene se tudja, hogy merre.

Ráadásul Kyd bárkája nem egy faragott orrvitorlájú, büszke hajó volt, amire a tengerészek női nevet aggatnak, hogy örök időkre – vagy legalább egy emberöltő idejére – biztosítsák a hűségét. A kis bárkát Csacsinak nevezték – és még ez a rozoga, szánalmas, kis Csacsi sem volt egészen Kydé, hiszen a Nyugati szél szigetének minden lakója ezzel a bárkával járt heringre vadászni. Riolda úgy sejtette, hogy a fia a többiek tiltakozásával mit sem törődve kötötte el a hajócskát, és indult el mindenféle komolyabb vitorla vagy térkép nélkül apja holttestéért. Ráadásul rajta kívül senki sem volt a hajón, aki látott volna a Nyugati szél szigeténél nagyobb földet.
De Riolda csak összekuporodva üldögélt a hajó végében. Milyen igazságtalan, hogy túlélhetjük a saját halálukat! Hogy a testünk nyugodtan eszik-iszik, utazik, hadakozik, és közben észre sem vesszük, hogy a lelkünk már ellobbant.
Talán mind izgő-mozgó rémek vagyunk, akiket a holtak irányítanak.
Én vajon honnan tudom, hogy csak látszom vagy élek-e? Hogy tényleg túléltem azt a rettentő ütést a fejemen?
Az egyik keze még mindig merev és mozdulatlan volt, és ha sokáig maradt ébren, a tárgyak elhalványultak körülötte, áttetszővé és bizonytalanná váltak, mintha Al-Rakmarán a hajó orrában „füstölögne”.

Egy váratlan vihar, egy hevesebb széllökés könnyen orra buktathatta volna a kis Csacsit, de legalább az ennivaló miatt nem kellett aggódniuk: a hajófenék tömve volt olajos korsókkal, szárított gyümölccsel, füstölt hússal, aszúboros flaskákkal – talán egy northumbriai zsidó kereskedő raktárából, aki a viking támadás hírére hagyta hátra az üzletét.
Riolda torkig volt már a titkokkal, torkig volt már a mások bűneivel is – meg persze a sajátjaival is –, úgyhogy esze ágában sem volt kérdezősködni. Pedig Kyd mintha nagyon várta volna, hogy kifaggassa, hogy beszámoljon a szigeten történtekről, hogy kettesben vacsorázzon az anyjával. De Riolda rá sem bírt nézni semmiféle ennivalóra, még mindig a halott Jettét látta maga előtt, aki üveges szemmel, halálos görcsben is egy lerágott csontot szorongat.
Bűnösek vagyunk: szükségünk van a leölt állatokra, a földből kirángatott növényekre. Mások vérére, csontjára, nedveire.
A hajófenékben őrizgetett legfurcsább zsákmány egy hatalmas, márványosan csillogó, kemény, száraz sajtdarab volt. Riolda Velencében hallotta, hogy az efféle sajtokat Itália hegyei között szárítják, hogy az ínyencek egy darabkájáért is ezüsttel fizetnek, de ez a gusztustalan tömb inkább tetszett egy óriás vagy ismeretlen bálna kiszikkadt agyvelőjének, mint emberi tápláléknak. De vajon a szaftos lében ázó, megpörkölt vagy félig nyers húscafatok szebbek-e?
– Ne emészd magad! – szólt rá Kyd. – Ne sírj ennyit! Nem akarod tudni, mi minden történt a szigeten?
Riolda nem akarta. Egész úton a szoknyájába fúrta a fejét.
A köpcös Kydben furcsán keveredett az előrelátás a szeretettel. Csapot-papot hátrahagyva rohant apja megmentésére, de egy hatalmas zsákot azért megtöltött madártollakkal és kamillavirággal, hogy a halott ne mérgezhesse az élőket. Úgyhogy Sjön most szakszerűen becsomagolva hevert a hajó orrában. Riolda néha odaült hozzá, és végigsimított a furcsa csomagon. Egy ilyen pillanatban vette észre, hogy a bárka egy kicsit – de csak egészen kicsit – irányt vált, mintha a halott Sjön irányítaná a hajót.
– Normandiába megyünk, mert Sjön ott született, és most oda kívánkozik – jelentette ki Riolda. – Nem egy rejtélyes áramlás, hanem az ő akarata sodor minket dél-keleti irányba.
Kyd barátai fújoltak. Normandia! Még mit nem! Azon túl már csak a kísértetek élnek. Az ő kalandvágyukat már felemésztette a tenger, hősi buzgalmukat pedig a Northumbriában látott, agyonvert, víz színén lebegő holttestek.
Ám a bárka nem törődött az óbégatással, recsegve-ropogva száguldott előre.
– Kár, hogy nekünk nincs olyan mágnesünk, mint az araboknak – sóhajtozott Kyd. – Akkor most nem a tenger diktálna, hanem mi. Ráfújnánk a varázspálcánkra, és megparancsolnánk neki, merre menjünk.
– A tenger a halottaké – felelte Riolda. – És őket nem lehet varázspálcával irányítani.
Az ivóvíz elfogyott, úgyhogy már mindannyian aszúbort kortyolgatva, szédelegve, fátyolos tekintettel bámulták Normandia partjait. A csipkés öblöket, amik akkora boldogságot, reményt és gazdagságot ígérnek, hogy tisztességes halandó rögtön szédelegni kezd.
– Hol született apa? Ezen a vidéken? Itt, valamelyik öbölben? – faggatózott Kyd, miközben elkerekedett szemmel bámulta a csipkés tornyokat, a szárazföld belsejébe siető széles utakat, a hatalmas gyümölcsfákat. – Hol volt a kastélyuk? És mit csináltatok, amikor megismerkedtetek?
Riolda elnevette magát.
Normandia titokzatos volt, gazdag, napfényes, izgató.
Northumbriában reszkettek a szélben, de a normannok földjén még nyár volt, fülledt, hatalmas, magabiztos. A halott Sjön legalább diadallal tér haza.
– Nevetni fogsz, fiam. Apádnak nem volt mit mesélnie a szüleiről, ezért nem is mesélt róluk semmit. Elfelejtette az édesanyját, a testvéreit, talán akkor sem ismerte volna fel őket, ha hajótöröttként vetődnek a szigetünkre. Apád élete abban a percben kezdődött el, amikor mi megismerkedtünk.
– Ki hitte volna! – motyogta kipirult arccal Kyd. – Szegény, szegény, drága apa!
Ámbár az egész talán mégsem annyira hihetetlen, gondolta Riolda. A felejthetetlen apa búskomorságra való hajlama, a szokásokhoz való aggodalmas ragaszkodása talán a megszakított idő jele, büntetés, hogy az álmok legmélyére száműzte a szüleit.
Akik, lám, most visszakövetelik.
Mert míg Normandia ünnepi fényben tündökölt, az ő hajójuk, a Csacsi lecövekelt egy kékes-lilás fények közt rejtőző öbölben. Micsoda siralmas hely, nyögdécselt Kyd, és alig mert rálépni a csúszós kövekre. A sziklák nedvesek voltak, mintha semmilyen napfény vagy nevetés nem száríthatná fel őket. Vagy ez csak részeg káprázat? A bőségesen nyakalt aszúbor miatt mindannyian tántorogtak, a félhomályban egymás arcát sem látták jól, miközben az öböl feletti úton minden fűszál szemtelen élességgel ragyogott.
– Istenem! Istenem! Nem lehet messze innen az az elhagyott raktár, ahol apáddal arról beszélgettünk, mi lehet a tenger túloldalán – suttogta Riolda.
De Kydet, akinek a foga is vacogott a félelemtől, nem érdekelte a tenger „túloldala”, csak az, hogy biztonságban partra rángassa a holttestet. Hogy minél előbb búcsút vegyenek tőle.
– Úgy látszik, ezt a kis öblöt az idegenek észre sem veszik, mert éjjel-nappal beburkolja valami átkozott esőfelhő! Ne maradjunk, anya, sokáig! Ez valami rémes, elfelejtett temető.
Riolda bólintott, és arra kérte a fiúkat, ne az iszamós földbe, hanem a kövek közé rejtsék Sjönt.
Ugyan melyik ragadozó merne idemerészkedni? Ki merné ezeket a csúszós köveket megbolygatni?
Nyugodj békében! A szertartás nem sikerült túlzottan ünnepélyesre, mert az öböl fölötti úton előbb egy vidáman kolompoló tehénnyáj, majd egy nagyúr csörömpölt végig lovas kísérettel. Ennyi látni-, érezni- és hallanivaló közben ki törődik egy mozdulatlan vénemberrel? A fiúk lehajtott fejjel elmormoltak valamilyen búcsúszót, aztán az útra meresztették a tekintetüket. Felmásztak a kövekre, és elkerekedett szemmel, vallásos áhítattal bámulták a lovakat:
– Istenem! Ezek mind igaziak!
A temetés véget ért, eljött hát az ő idejük. Kyd hiába őrjöngött, a fiúk – nyomukban Rioldával – megmászták a csipkés sziklákat, és felkapaszkodtak a bámulatos új világba.
Mint egy ragyogó virágfüzér, úgy bomlott ki előttük a méltóságteljes lassúsággal ereszkedő domboldal.
Bal kéz felől parasztok arattak, és mint a táncosok a színházban, ütemre emelgették a lábukat, ütemre hajladoztak, ütemre suhogtatták a sarlójukat, és lelkesen füttyögtek egy dallamot, amit Riolda is sokszor hallott gyerekkorában. A fiúk, mintha tényleg cirkuszban lennének, ordítva éljeneztek, kacagtak és tapsoltak. És ez nem volt elég! Jobb felől hatalmas, göcsörtös körtefák kapaszkodtak a köves talajba – és még ha csak kapaszkodtak volna! A tengeri szélben ringtak, hullámoztak, kacérkodtak, mint a fiatal asszonyok, akik ráragyognak a tengerről hazatérő férfiakra.
A fák alatt kásásan kibomló belű, hatalmas gyümölcsök. De ezek a színes ruhákban sürgő-forgó férfiak és asszonyok rájuk sem hederítettek.
– Ez aztán az élet! – kurjongattak a fiúk. – Micsoda gazdagság!
– Az a kis aszúbor nem tart ki a szigetünkig. El kell indulnunk, és valahonnan ivóvizet kell szereznünk – mondta Riolda, és érezte, a körtefák elfújták a fáradtságát.
– Ne keveredjünk semmibe! Ne csatangoljunk, ne őgyelegjünk! Menjünk rögtön a hajóhoz! – kiáltozott Kyd. – A szigeten borzasztó dolgok történtek, erről kéne beszélnünk, nem pedig itt sétálgatni és szájtátva bámészkodni! Induljunk, induljunk! Minél előbb, annál jobb!
Velük szemben keskeny, köves út kanyargott egy épülő monostorhoz és egy kecses toronyhoz.
A zömök Kyd már nem bízott a szavak erejében. A karjukat rángatva erővel próbálta őket visszatartani, de a barátai nevetve szerteszét spricceltek.
– Ne keveredjünk semmibe! Nem látjátok, hogy ezek milyen hatalmas és gazdag emberek?! Hát nem látjátok, hogy mindenük megvan? Miért állnának szóba ilyen éhenkórászokkal?
Igen, gondolta Riolda. Az ő Normandiája még soha nem tűnt ennyire békésnek és termékenynek, ennyire diadalmasnak és egészségesnek. Mintha ezen a földön nem is millió bűnnel megvert halandók élnének, akiknek a holttestét titokban csempészik egy kis öblöcskébe.
Az egyik legnagyobb körtefa alól egy parasztasszony lépett eléjük.
Olyan diadalmas, magabiztos és hatalmas, hogy Kyd még mogorvább képet vágott, és a földre szegezte a tekintetét.
A barátai is hallgattak. Hiszen egészen más kifigyelni a gazdagokat, mint szemtől szemben állni velük és megszólítani.
– Ugye milyen szép nap virradt ma a keresztény világra? – kezdte mosolyogva Riolda.
Mintha mi sem lenne annál természetesebb, hogy egyszercsak megviselt, fekete hajú, violaszín szembogarú idegenek pattannak elő a sziklákból, a parasztasszony rájuk mosolygott, és kántálva egy bizonyos Rigoberta asszony kegyelméről áradozott.
Mintha eme hölgy ajándéka lenne a jó termés és a késő nyári napsütés.
Riolda udvariasan bólogatott, és közben feszülten figyelt, mert az asszony nem úgy ragozta a szavakat, ahogy Vilmos herceg idejében az értelmes emberek beszéltek. Mint a kisgyerekek, egyetlen szóval fejezett ki egyes és többes számot, múltat és jelent. Jó étvágya lehet, talán reggelire a ragokat is felfalta, töprengett Riolda.
Ha azt akarta mondani, hogy „én”, rábökött a saját mellére, ha az úrnőjéről beszélt, akkor rámutatott a toronyra. Több szám és személy egyszerűen nem létezett.
Buta tehén, gondolta Riolda. Nem is érdemli meg, hogy a latinok szép és világos nyelvén beszéljen.
– Szegény zarándokok vagyunk – kezdte magyarázni az asszonynak, és a biztonság kedvéért rábökött a társaira. – Nem ismerjük személyesen ezt a Rigoberta úrnőt. De talán megengedi ez a jámbor hölgy, hogy vizet vegyünk, és békével folytassuk az utunkat.
Az asszony nem felelt semmit, csak felemelt egy hatalmas körtét a földről, és mosolyogva beleharapott.
Riolda nem látott ennyire vakítóan fehér fogakat.
– Miért nem venni gyümölcs…? – kérdezte értetlenkedve. – A mi Rigobertánk jó asszony, semmit sem sajnálni az idegenektől.
Riolda úgy döntött, akárhogy is tiltakozik Kyd, immár elkerülhetetlen, hogy ezzel a csodálatos Rigobertával személyesen is megismerkedjen.
De előtte szerette volna kipuhatolni, hogy kiféle-miféle.
– Mióta él itt ez a Rigoberta úrnő? – kérdezte, és ujjával rámutatott a toronyra.
– A világ teremtése óta – felelt az asszony nemes egyszerűséggel, és a lábával mutogatta a fiúknak, merre találják a legédesebb körtéket. – És mért ne lakna itt időtlen idők óta? Ő a dicsőséges Károly király unokahúga. Menj csak! Tedd nála tiszteletedet!

(Jan Brueghel: The Voyage of St. Ursula to Cologne. 1420.)