Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.