Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a bátyó az idő tájt. – Testvér testvér, ez a lényeg, nem az, hogy kit szeretsz jobban.

– Lehet, de kettőtök közül ki tett értem többet? Na látod! Ez a lényeg!

– Jó, elismerem, de ki tehet arról, hogy születése óta melletted él? – vetette ellene Urai Ulrik. – Ha én élek ott, ugyanezt tettem volna. De az én sorsom Pesthez kötött, és innen már bajosabb bármelyik percben szolgálatodra állni. Gondolkozz csak el ezen egy icipicit!

Hát ő azóta is gondolkozik, de hogy kinek van igaza, máig sem döntötte el. Ulinak, Emilnek? Csak az biztos, hogy nagyon-nagyon hiányoznak. Uli meg az unokák is. Így röppent el öt év anélkül, hogy egyszer is meglátogatták volna. No, ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez – gondolt egy nagyot, és szépen fölkerekedett, hogy legalább karácsonykor találkozzék velük.

Csendes, karácsony előtti délután volt. A hó lassan keringve pilinkélt az ég párnáiból.

– Hova, hova olyan sietve? – cirpelt gúnyosan egy rózsásképű tinédzser.

– Hát a mennyországba! – felelte az öreg helyett a másik gyerkőc.

– Hé, most felszálltok, vagy mi a kórság! Ez itt egy vonat, ha nem látnátok – türelmetlenkedett egy vékonycsontú úriember. – Jaj, de nehéz ez az útitáska! Legalább álljatok félre, ha nem segíttek!

– Szegény macskajancsi! Nem segítünk? – szánakozott a rózsásképű.

Beszállás!

– Pfuj, fiatalok! Ezt tanultátok az iskolában?

Félrenyomták. No nem a sihederek, még kevésbé az öregember, hanem a negyedik utas, egy tekintélyes kinézetű állampolgár.

Az öreg tehetetlenül csúszott vissza az első lépcsőfokról.

– Ugorj, tata, indul a gőzös!

Újra visszakapaszkodott, de már csak az utolsó minutumban. A rózsásképű szíve megesett a kisöregen.

– Várjon, segítek. Ez az, nagyon penge! Kellemes utazást! Az erő legyen magával!

Elviharzottak. Derűsen, zajosan, ahogy a fiatalok szokták. János bácsi dülöngélve kóválygott fülkéről fülkére, amíg helyet kapott. Mióta csökkent a vasúti forgalom, és tucatnyi vonalat felszámoltak, a vonatok újra csurig teltek. Ugyanúgy, mint a magyar vasút őskorában. A fülkében gyerekek sivalkodtak, olyan hat-hét éves gézengúzok. Amint leült, máris kupán vágták. Az öreg kutatóan nézett körül. Ki lehetett az? Fogas kérdés. Nem számít, gyerekek! Gyerünk, faljunk valamit! Sosem volt nagyétkű, otthon is csak csipegetett, de amint busz­ra, vonatra ült, egyből megéhezett. Beletúrt a bőröndjébe, és elővett egy öklömnyi, szép piros almát.

– Milyen fincsi alma! – kiáltott fel egy dundi lurkó. – Adj nekem is belőle!

– Nesze! – nyomott a kezébe az anyja egyet. – Elnézést, kicsit kívánatos a Karcsika.

– De nekem a bácsié kell!

Az öreg kikattintotta bicskáját, és szelt belőle egy darabocskát.

– Parancsolj, váljék egészségedre!

– Köszönöm. Nem hallod, édes kincsem? Köszönd meg a bácsikának!

– Hord el magad, hülye barom!

– Béla, hallottad ezt? – fordult férjéhez büszkén az asszony. – Mit szólsz ehhez a memóriához? Elég, ha egyszer lát vagy hall valamit, kapásból megtanulja, mint az a srác, aki a tévében látott rajzfilmekből tanult meg angolul.

– Csak úgy, tanár nélkül?

– Csak úgy, tanár nélkül. Ő angolul, egy másik táncolni, és ilyen a Karcsika is. Szinte meg sem lepődnék már, hogyha egyszer ő is angolul fog, mit angolul, japánul fog megszólalni. Adj egy puszit, édes kincsem!

– Pfuj, savanyú alma! – köpte ki az almát édes kincsem. – Miért nem mondtad, öregfiú?

– Nem baj, nem baj, én pont így szeretem! – csapott a maradékra egy másik kincsem, s mire az öreg észbe kapott, már csak a bicskájában gyönyörködött. Nem vitás, hogy ez is szép volt, csak megenni nem lehetett.

De másként volt ez hajdanában! – idézte fel a múltat János bácsi. Akkor is kértek, kunyeráltak, de aki kapott, kezet csókolt. És mindig akadt, aki adott, gyakran bizony kérés nélkül, s meg sem várta, hogy megköszönjék. Hó, a bicskám! Tegyük csak el gyorsan, amíg nem kérik el ezt is tőlem.

Egy másik gyerkőc türelmetlenül izgett-mozgott, fészkelődött.

– Ülj már veszteg, mert odavágok – szólt rá az apja idegesen, és oda is vágott, miután a gyerek sehogy sem hagyta abba.

Na, lett is erre sírás-rívás, hogy zengett belé az utasfülke.

– Elhallgatsz, te istenátka!

A Béla nevű kerek arcú, köpcös apa rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Mi van, uram, mi nem tetszik?

– Nekem semmi, jobban mondva…

– Akkor jó. Seperjen csak ki-ki a háza előtt.

A két férfi szeme összevillant.

– Pontosabban? Megmagyarázná, hogyan érti?

– Milyen kutya hideg van itt! – húzta összébb zakóját az öregember.

– Ez a MÁV, mit vár tőlük? – dörmögte a kemény tekintetű apuka. – Különben miből osztogatnának milliókat az ilyen-olyan igazgatóknak, elnököknek?

Ebben mindketten egyetértettek.

– Te mi leszel, ha felnősz, öcsi? – érdeklődött az öreg Karcsikánál.

– Vezérigazgató a BKV-nál.

– Mit mondtam! – sugárzott a derék szülő. – Anyja fia. Vág az esze, mint a svájci bicska.

– És te? – kérdezte az öreg a másik srácot.

– Én apuka.

– Az sem rossz mesterség. Aztán miért, fiatalúr?

– Hogy eltángáljam a gyermekemet.

– Bye-bye! Kellemes tángálást! – intett búcsút nekik, amikor leszálltak a gyorsvonatról.

A következő utasok egy darabig némán ültek egymás mellett. Csend. Csak a kerekek zakatoltak. Az öreg megint csak megéhezett. Erre előhúzott egy jókora kolbászt, melléje kenyeret fokhagymával.

– Jó étvágyat!

– Kösz. Megkínálhatom? – nézett a mosolygós képű, kiálló fogú útitársra.

– És én? Csiribí-csiribá! – varázsolt elő egy pálinkás butykost.

Ettek, ittak, tréfálkoztak. Egy divatosan öltözött, parfümillatú hölgy megbotránkozva fintorgott.

– De jókedvük van egyeseknek! – húzta össze szemöldökét egy beesett arcú, kopaszodó férfi.

– Már miért ne lenne jókedvünk? Holnap karácsony, és nézze ezt a gyönyörű panorámát! – mutatott ki az ablakon a mosolygós képű.

– És?

– Nem elég? De ha akarja, folytathatom. Enni még van mit, dolgozni és lakni is van hol egyelőre…

– Magának. A többi meg forduljon fel, nem igaz? Látja, itt a bibi! Pontosan ezért tartunk ott, ahol tartunk.

– Maga hívő?

– Nem.

– Ellenzéki politikus?

– Az sem.

– Akkor nyilván filozófus.

– Csak gyomorbajos, tisztelt uram.

– Aha, miért nem mindjárt ezzel kezdte? Mondja, mit tenne, ha körülvenné három oroszlán és egy jaguár.

– Fogalmam sincs. Miért kérdi?

– Látja, itt a bibi! Maga sem tudja, ő sem sejti, azt viszont elvárja, hogy én tisztában legyek vele.

– Dehogy várom, egyébként mit csinálna?

– Beugranék a jaguárba, gázt adnék, és illa berek, nádak, oroszlánok! Pitypalatty! – bugyborékolt a nevetéstől.

– Nagyon vicces! – villantotta fel fogsorát a gyomorbajos, de hogy a fakutya mire célzott, már kevésbé gyanította.

– Szereti a vicceket? Várjon, mondok egyet. Tudja, miért van sötét Magyarországon?

– Miért?

– Mert ellopták a Holdat és a Napot? Tudja, kik lopták el?

– Kik?

– Az egyiket a törökök, a másikat meg a képviselők a parlamentben. Hahaha, hehehe, hihihi!

A kopaszodó arcán egy mosoly, annyi sem suhant keresztül.

– Így igaz, de ez sajnos már csöppet sem vicces. Inkább szomorú, tisztelt uram, és nagyon csodálkozom, hogy maga ilyen körülmények között még nevetni tud.

– Addig jó, amíg nevetni tudok, mert mi lenne, ha ehelyett inkább a fogaimat csikorgatnám?

– Rendszerváltás.

– Még egy? Hahaha, hehehe, hihihi!

– Most meg miért vihog?

– Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?” „ Hát maga ismer engem?”„Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem fodrásznak.” Kész a frizura, a miniszter megy haza taxin, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Hová lesz a fuvar?” „Hát maga ismer engem?” „Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.” Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odamegy hozzá egy rongyos koldus: „Jaj, aranyos, drága miniszter úr! Adjon egy pár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek.” „ Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!” „Jaj, dehogy drága miniszter úr, én még mindig az vagyok, csak most éppen lyukas órám van.” Kb. így vált rendszert napjainkban a magyar ember.

Elhallgattak, és ezúttal a kiálló fogú sem nevetett tovább. János bácsi újra elmélázott. Az ő idejében bezzeg nem nevettek. Igaz, nem is igen sírtak vagy vitáztak annyit. Nem fáj szám, nem fáj fejem – vallották bölcsen akkoriban, cserében mindenki kapott munkát, kenyeret is. Ma valahogy fordítva van: bárki bírálhat, fenyegethet, csak a kenyér hiányzik az asztalokról. Újabb állomás következett.

– Boldog karácsonyt! – búcsúzott el a két férfi az öregtől.

– Maguknak is! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Na, így sem köszönhetett valamikor! Ezután két férfi lépett a kupéjukba. Az egyik finom arcvonású, meleg, ugyanakkor kissé szomorú tekintetű idegen volt. A másik izmos, tömpe orrú és széles állú.

– Volna egy szabad helyük?

– Hogyne! Parancsoljanak!

A finom arckifejezésű az öreg, a sportos testalkatú a parfümös hölgy mellé telepedett. Alig telt el két perc, az utóbbi már rá is gyújtott egy cigarettára.

– Bocsánat! – köhintett figyelmeztetően János bácsi. – Ez nem dohányzó szakasz, kérem!

– Hát aztán! Aki nem csípi, menjen a folyosóra – válaszolta érdes hangon, és a cigi mellé bekattintott egy MP 4-lejátszót is.

Erre az idősebb, fekete ruhás úriember kezdett fészkelődni.

– Ne haragudjon, a világért sem szeretném megsérteni, de nem venné halkabbra a lejátszóját?

– Nocsak! Maga nem szereti a zenét? Hát ezt jól kifogtam! Az egyik a cigitől, a másik a zenétől iszonyodik.

– Nem iszonyodok, csak nem ekkora hangerővel szoktam zenét hallgatni.

– Kinek a pap, kinek a papné… Én pont így kajolom. Milyen zenét óhajt? Hadd keressek magának is valamit.

– Én a… izé… hogy is mondjam? Csak a zsoltárokat.

A fiatalember felkacagott.

– Egy pap! Tényleg jól kifogtam!

– Téved, nem vagyok pap, de attól még szerethetem a zsoltárokat.

– Naná! Szabad ország, szabad zene. Éljen Amerika! – rántott elő hirtelen egy minipisztolyt. – Kezeket fel, és elő a pénztárcákat! – hátrált az ajtóhoz, és a nagyobb hitelesség kedvéért bezárta, majd be is függönyözte.

A három utas ijedten engedelmeskedett.

– Kösz! Gratulálok, bölcsen tették. És most halljuk azt a zsoltárocskát! – parancsolt a meleg, ugyanakkor szomorú tekintetű úriemberre.

A férfi nyekergő hangon zendített egy zsoltárra.

– Brávó! Hogy volt! – tapsolt a fiatalember. – Nem Csillag születik[1] produkció, de nekem így is tetszett – gyújtott egy cigire a… pisztolyával.

– Jé, de hiszen ez játékpisztoly! – kiáltott fel az öregember, és azt sem tudta, most örüljön, vagy bosszankodjék.

A férfi majd megszakadt, úgy nevetett, aztán sorban visszaadta a pénztárcákat.

– Madame!

A nő arca elsötétült, és pofon vágta a vigyorgó mókamestert.

– Tahó! Örülhet, ha nem jelentem fel a rendőrségen. De vigyázzon, mert még meggondolhatom magamat – nyúlt a kabátjához. – Volt szerencsém! – köszönt el a társaságtól, és felemelt fejjel távozott.

– Micsoda liba! Pedig csak vicceltem.

Na látják: még egy vicces honpolgár! Van itt humor, uraim! Nem vagyunk mi olyan búval bélelt náció, ahogyan külföldön látnak bennünket.

– Itt a csodadoktor! – toppant be utána egy fürge mozgású, ravaszképű kókler. –  Gyógyítok, jósolok minden szinten szinte ingyen.

– Köszönjünk, nem kérjük – hárította el finoman a fekete ruhás. – Istennek hála, egészséges vagyok, ami pedig a jövőt illeti, az is Isten dolga természetesen.

– Ne mondja! – húzta el a száját a tömpe orrú. – Jöjjön csak közelebb! Én hiszek magának. – Megengedi?

– Felőlem. Csak nehogy megint „viccelődjék”, mert a viccből is megárt a sok, ha nem haragszik.

– Tessék, itt a kezem, nem disznóláb – nyújtotta oda tenyerét a tenyérjósnak.

– Lássuk! Igen, igen: sok-sok pénzt, milliókat látok. Magából még nagy ember lesz, mégpedig… Nahát: európai uniós képviselő!

– Az sem semmi, bár én inkább világbajnok lennék. Tudja, bokszoló vagyok, és nálunk ez a csúcs, doktor Csoda.

– Világbajnok? Utánanézünk! Eltalálta: mind a kettő! Engedje meg, hogy újra gratuláljak.

– Szerelem.

– Nem akarok túlozni, de majd megvesznek magáért. A felesége sem csúf asszony, aki két gyermeket is szül magának, áldja meg az isten őket! – pislantott a jós a fekete ruhás utasra.

– Pénz, karrier, szerelem – pattintott a tömpe orrú. – Ezt nevezem szerencsének! No de meddig? Ismertem én már olyan gazdag, híres fazont, aki úgy lerobbant, hogy szociális otthonból költözött a másvilágra.

– Maga nem. Maga végig szerencsés lesz, és sokáig is él, úgy tűnik. Nézze, ez itt az életvonal! Minél hosszabb, annál tovább, a magáé meg roppant hosszú.

A fekete ruhás nem állta ki megjegyzés nélkül.

– Bocsánat. Nem akarok beleszólni, de olyan biztos ebben?

– Uram, a tenyér nem hazudik. Ez, kérem, a sorsunk könyve, amiben minden meg van írva. Értjük? Minden. Bölcsőnktől a koporsóig – oktatta ki a jövendőmondó.

– Én értem. Maga nem érti. Föltéve, hogy hisz benne.

– Ez nem hit kérdése, hanem tudomány. Úgy hívják, hogy kiromantia, tisztelendő úr.

 – Tudomány ide, kiromantia oda, jövőnket, sorsunkat Istenen kívül senki sem ismeri.

– Olyan biztos ebben? – kérdezte ugyanazokkal a szavakkal, amivel a fekete ruhás.

– Az Úr…

Legyintett. Ennek ugyan prédikálhat! Ennek? Egyre inkább akárkinek. Régebben még meg-meghallgatták. Most? A kutya sem hederít rá. Elővett egy bibliát, és újra meg újra elolvasta Salamon király Énekek énekét.

– Most pedig lássuk, hogy szolgál az egészsége! – mosolygott diadalmasan a csodadoktor. – Ne féljen, nekem nem kell levetkőzni.

– Jól szolgál, másrészt mit akar rajtam gyógyítani, ha száz évig élek maga szerint?

– Ahogy a kliens parancsolja. Kétezer pengő, kérem tisztelettel.

– Csak? Ilyen olcsón adja a kiromanciját?

– Szegények az emberek, hogy kérhetnék többet? Nem akarok én senkit sem kifacsarni. Megteszi ezt a kormány helyettünk is, uram.

– Hát ez nagyon rendes magától – veregette meg a vállát a leendő világbajnok. – Csak erre várnia kel még egy kicsit.

– Mert?

– Mert csupa olyan dolgot jósolt, ami csak ezután következik be, ugye? Ha viszont így van, márpedig így van, akkor én is csak ezután fizetek, komám.

A csodadoktor szemei szikrákat hánytak. A bibliás ember kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatott. Egyedül az öreg szorította kezét a szívére.

– Köszönöm a megértését. Látom, maga sem babrál ki a szegényekkel soha. Hanem a tata elég rossz színben van ám! – nyelte le haragját, és János bácsihoz aprított. – Fáj a szíve, hogy ennyire tapogatja?

– Nudli. Néha előfordul, de eddig még mindig helyrebillent a mérleg.

– Megnézhetem?

– Nem – válaszolt az öreg helyett a fekete ruhás utas. – Nem gondolja, hogy már eleget produkálta magát? Még a végén, isten bocsássa meg, nem is nagyon bánom, hogy ilyen szépen felült ennek az úrnak.

– De hát beteg, nézzék csak meg jobban! Csodálkozom, hogy pont maga nem sajnálja szegényt.

– Igaz? Csak őszintén, nyíltan! – húzott elő zsebéből egy mobiltelefont. – Felhívhatom a mentőket, hogy már az állomáson várják.

– Jól vagyok. Kicsit hideg van, de ha ideadná a kabátom… Nem azt, a másikat! Köszönöm, nagyon kedves.

– Hogy láza nincs, az biztos – helyezte kezét homlokára a rókaarcú, s egy percig ott is hagyta. – Kérem, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire!

Hogyha ez ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel az öreg, és a fiára gondolt. Vajon sikerül-e kibékülnöm vele? Sajnos, elég keményfejű kölyök, így akár az sem kizárt, hogy még jobban megorrol rám, mint eddig.

– Remélem, jobban van. Tudja, hm, adtam magának egy kis energiát.

– Maga? Neki? – hüledezett a fekete ruhás. – Még a végén azt hiszi, ő a Jézus Krisztus!

– Jól vagyok. Tényleg, és kösz az… energiát. Mennyivel tartozom ezért?

– Semmivel. Legalább mi, szegények tartsunk össze. Szerencsés utat, és boldog karácsonyt! – hátrált ki a fülkéből a csodadoktor.

– Boldog karácsonyt! – mondta az öreg.

Újabb állomás. A nő helyére ráncos, öreg parasztasszony huppant.

– Szabad a jegyeket? – kérte a menetjegyet nem sokkal utána egy csinos kalauznő.

Az utasok a zsebükhöz kaptak.

– Jézusom, a pénztárcám! – fehéredett el a bibliás utas: nem volt az biz’ sem a nadrág-, sem a kabátzsebben.

– Keresse csak nyugodtan! Mindjárt visszajövök.

De hiányzott az ökölvívó és az öreg tárcája is, vele a jegyük és minden értéktárgyuk.

– Meglopott a csodadoktor! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

A kalauznő fejét csóválva sajnálkozott, de a törvény, az törvény. Akinek nincs jegye, pénzbírságot fizet, ha meg pénze sincs, jöhet a jegyzőkönyv. János bácsi kimerülten hunyta le a szemét, és úgy is maradt a végállomásig. Fél óra múlva aztán ő is megérkezett.

A mennyországba.

____________________________________________________

[1] Közkedvelt tehetségkutató tv-műsor.

 

 

 

(Illusztráció: lghtr)