A vitorlás sokáig csak lebegett a hullámokon, mintha meg akarná félemlíteni őket. Aztán megmoccant a szél, megingott a víztükör, és egy tenger mélyéből támadó áramlat odasodorta a hajót az aprócska öbölbe. Mintha a hajósok sem tudnák eldönteni, támadni vagy barátkozni jöttek.
A partra szálló főméltóság nem nadrágot, hanem tógát viselt. Rioldát egy fürdőből kikászálódó öregúrra emlékeztette.
De egy tóga mégiscsak egy tóga. Normandiában Riolda már látott mozaikokat, ahol ilyen lepedőkbe göngyölt rómaiak ítélkeztek, vezettek hadseregeket, kergettek fiatal lányokat. Talán ez a bámulatos, a régi idők fenségére emlékeztető ruhadarab tette, hogy az öreg még csak meg sem rezzent a Norvégia felől támadó szélben.
A köveken méltóságteljesen bukdácsoló öreget három leborotvált fejű titkár követte, két, lepedőbe bugyolált kisfiú és egy idegesen fészkelődő fiatalember. A kisebbik fiúcska – hiába hunyorgott a nap – csalánszárral csapkodta a lábszárát. Talán mert őt nem melegítette az Imperium Romanum hajdani dicsfénye. Az arcát játékosan felfújta, aztán hirtelen beszippantotta. Ki-be, ki-be, ki-be. Rettenetesen unta magát.
Végre valahára a bukdácsoló főméltóság felegyenesedett, és egyenként szemügyre vette Szent Reginaldus papjait és a tizenhárom megszeppent fiút, Riolda alattvalóit, a Nyugati Szél szigetének polgárait. Miután mindent és mindenkit  mérlegre tett, Sjön felé fordult, mert ő tűnt a legidősebbnek.
Orrhangon, ékes latinsággal rázendített.
Újjászületett az idő, kedves barátom. Károly, a frankok csillaga nemcsak királya, császára, hanem édesatyja is akar lenni a barbárságba süllyedt Európának. És azzal akarja uralmát megpecsételni, hogy birodalmában gondosan összeírja az alattvalait. Signum rexit odricus fat… Odricus onum illa…
– Tessék? – kapta fel a fejét Riolda. – Mi ez az odricus onum illa? Jelent valamit?
De a főméltóság annyit se törődött vele, mint egy kiskutyával vagy egy kotnyeleskedő, a vitorlák körül csapdosó sirállyal.
A megszeppent Sjön csak a tarkóját vakargatta:
– Most mit mondjak? Ez a sziget eddig az angolszászoké volt. Már ha néhanap idetaláltak. De hozzátok sem akarnánk udvariatlanok lenni.
Az öreg egy életunt uralkodó mozdulatával biccentett. – Dominus reget me et nihil mihi deerit.  – Aztán valamivel elégedettebben hozzétette: – Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi.
Mindenki szégyellte magát.
Riolda a Sjön szavait jegyezgető tógás fiúcska válla mögé lopakodott.
A sziget királya örömmel hódol a Birodalom Visszaállítójának, jegyezte fel köznapi latin nyelven,  gyerekesen pufők betűkkel.
Szent Reginaldus papjai most ébredtek rá, hogy ez a vértelen öregember épp elfoglalja őket.
– Őrült vagy, te! – robbant ki egyikükből, aki pár szót talán értett latinul. – Meghibbantál? Elment az eszed? Miféle birodalomról beszélsz? Ez a sziget időtlen idők óta Szent Reginaldus tulajdona. Itt minden fa, minden kő az ő dicsőségét hirdeti, nem a császárét vagy valamelyik földi naplopóét. Hordd el innen magad, te bélpoklos!
Rioldának ezt esze ágában sem volt lefordítani. A frankok hajóján fegyvereseket látott. Egy valódi hódításhoz talán keveset, de egy vérfürdőhöz épp elegendőt.
Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco pascurae ibi, motyogta a sápadt titkár.
Riolda újra a fázós fiúcska háta mögé settenkedett. Szent Reginaldus is örömmel fejet hajt Nagy Károlynak, körmölte a gyerek pergamenlapra.
– Örülök, hogy ennyire engedelmesek vagytok. – bólogatott a frank követ. – No de ez a ti tiszteletreméltó Reginaldusotok nem tudna  idefáradni a barlangból?
Riolda felvihogott. A dühödt papok pedig vérvörös fejjel, kézzel-lábbal magyarázták, hogy az ő szentjük éppen kettőszázötven éve halt mártírhalált Burgundiában.
Őméltósága elnézően mosolygott.
És mintha mi sem lenne természetesebb, ír nyelvre váltott.
– Ha nem tud idejönni, hát nem tud idejönni. De azt pontosan tudni akarom, hányan lakják ezt a földdarabot? És hogy hány ilyen szigetecske van Northumbria és Norvégia között?
– Én csak vendég vagyok itt – dühöngött Sjön. – Semmi közöm a ti félnótás királyotokhoz. A feleségem ráncigált ide, mert azt képzeli, hogy az itteni víz jót tesz az egészségemnek. De tényleg nem értem, mire jó az nektek, hogy minden füvet, követ számba vesztek?
Az öreg frank elnézően mosolygott. Lehet, hogy nem létező szavakat kevert a beszédjébe, lehet, hogy otthon, a családja körében nadrágot viselt, de a Rendet képviselte.
Riolda már korábban is úgy gondolta, hogy a félreértés mindenféle béke sziklaszilárd záloga. A frankok bizonytalanok a tengeren, ők nem elfoglalni, csak megszámolni akarják a szigeteket. Még a vitorla sem áll megfelelően a hajójukon. Mire mennének a tengeren néhány fegyveressel és ezzel a töpörödött, dölyfös vénemberrel?
Úgyhogy előzékenyen elmesélt néhány rettentő történetet a Madarak szigetéről, ahol éjjel a sirályok rémekké változnak és rettenetes visongás közben kiszúrják a földi halandók szemét. Ezek a madarak minden bizonnyal azért olyan testesek, mert minden nap jól laknak emberi velővel. Csak a vénséges vén tengeri embereket nem merik bántani, akik élet és halál között kalauzolják a lelkeket.  A  sápadt titkár arca szép lassan zöldre váltott. Riolda beszélt még egy kicsit a szorgokról, a Nyugati Szél Szigetének őslakóiról, akik bárhol kitalálják egymás gondolatait. Akiknek közös a lelkük, közös emlékezetük, bár ez a láthatatlan lélek egyetlen testen osztozik. Majd eme sziget csodatevő kútjáról, melynek víze egyeseket megfiatalít, másokat, megvénít…
– Elég! – kiáltott az öreg főméltóság. – Csak annyit írj fel fiacskám  – szólt a szorgosan jegyezgető kisfiúnak – hogy itt csak bolondok és démonok élnek.
– Dominus reget me et nihil mihi deerit in loco – motyogta a titkár, és tógája szélével dörzsölgette a szemét.
Riolda bízott benne, hogy ennek a frank Károlynak elmegy a kedve, hogy errefelé számolgasson.
De ha már egyszer itt voltak, az öreg főméltóság nem tétlenkedhetett. A beosztottjait utasította, hogy járják körbe a szigetet. Míg a nagyobbik gyerek a csalánszárral csapkodva a lábát megszámolta a köveket és a férfiakat, addig a kisebbik, az arcát hol felfújva, hol beszívva szorgalmasan jegyzetelgetett.

17 eleven férfi / 3 pap
egy halott / Reginaldus, a szent
egy barlang (ismeretlen)
deszkák téglák / épülő monostor
80 borókafenyő
nagyméretű kút / csodavíz (?)
egy vagy több ragadozó (láthatatlanok)

– Meg is volnánk – sóhajtott a nagyobbik, de mielőtt udvariasan rámosolyoghatott volna a meghökkent papokra, gurgulázó köhögés tört elő belőle. Megrázkódott, aztán kétrét görnyedt, végül fuldokolva letérdelt, és addig vonaglott a lábuk előtt, míg egy rövid ájulás meg nem szabadította a rángatózástól.
– Szentséges ég! – sikoltozott Riolda, miközben a gyerek feje nagyot koppant a köveken. Szent Reginaldus papjai pedig már rohantak volna, hogy csodavizet fröcsköljönek az arcába, hogy tegyenek valamit…, hogy felültessék, hogy felállítsák, hogy lefektessék, hogy betakarják, de a vértelen, öreg főméltóság egy kézmozdulattal megállított mindenkit.
Hiszen ők, tizennyolcan csak gyanús, fegyelmezetlen barbárok voltak. Talán nem is valóságosak. Holnap mindannyiukat felfalják a sirályok, elragadják a tengeri emberek, jól laknak a velőjükkel, míg ők négyen, Károly alattvalói visszatérnek a frank udvarba, és a Római birodalom feltámasztásáról álmodoznak. A kisfiú pedig majd – ahogy illik és ahogy kell – szép, ünnepélyes temetést kap.
A norvég partok felől felerősödő szél. Belekarmolt az arcukba. A Nyugati Szél Szigetének lakói, Riolda alattvaló megszégyenülten hallgattak. Egytől egyig derék fiúk voltak, akik lélekben felkészültek a legrettentőbb veszedelmekre, de arra nem, hogy egy öregecske köztisztviselő, mint valami birkákat, megszámolja őket.
Hogy ezek a frankok a nevetséges lepedőikben úgy alázzák meg őket, hogy egyetlen ujjal sem érnek hozzájuk. Riolda a vén főméltósághoz fordult:
– Új arab betörés? Vagy járvány készül? Mi itt veszélyben vagyunk? A bizánci császár hadsereget küld?
Az öreg fölényesen legyintett: – Hiába is reménykedsz ebben, asszonyom. Olyan jelentéktelenek és szánalmasak vagytok, hogy az ellenségetek észre sem venne titeket.
A harag néha úgy perzsel, mint a láz vagy a méreg. Riolda megfogadta, ha törik, ha szakad, visszatér a szárazföldre.
A saját világába, a saját életidejébe.

Illusztráció: Giorgio de Chirico