MagNet Ház. Ezotéria luxuskivitelben.
Csodálatos architektúra, drága kávézó, vadul tekergő növények. A hajdani palota belső udvarán beszélget Hegyi Zoltán Imre és Bodnár Barbara Hajós Eszterrel, a Bejárati égbolt szerzőjével.
A meghívót látva már valamiféle, Hajós Eszter alkotásaihoz illő összművészeti találkozóra készülünk. És nem is csalódunk: a színpad mellett egy gyönyörű cselló várakozik. A székeken apró képecskék; matricák, Hajós Eszter-idézetekkel. Szinte mindegyik idézet (ahogy a felolvasott három szöveg is) a Napra vonatkozik.
A belső udvar fölötti, gyönyörű üvegkupolán át zuhog ránk a júniusi napfény.
Először zene. A Prágai Tamás-díjas Hajós Eszterrel Szeverényi Orsolya énekel duettet. Eszter bámulatos altját hallottuk más könyvbemutatókon is, de itt, ebben a kitűnő akusztikájú kupolateremben lenyűgöző, egyenesen drámai hatást kelt a felvidéki magyar népdal, melyet a szeret próbájának kategóriájába sorolnak, és a (finnországi) svéd népdal, amely tehenek tereléséről mesél. Mivel nem tudunk svédül, azt hisszük, hogy a világvégére készülnek ott Skandináviában, és a lírai én épp búcsút vesz a földtől és az égbolttól.
Hol van már a MagNet Ház kimódolt eleganciája? Mikor a dal véget ér, boldogan(?) látjuk, hogy a kicsit maszatos üvegkupola érintetlen fölöttünk.
Két, Hajós Eszter életművét jól ismerő, a szövegeit gyengéden szerető irodalmár faggatja a szerzőt. Hogyan kapcsolódnak Eszter szövegei a zenéhez (a szerző minden írása elején „ajánl” egy-egy dalt vagy zeneművet) – és egyáltalán minek tekintsük ezeket a csodálatos szövegeket? Lírai prózaműveknek vagy prózaverseknek?
Természetesen egy rövid, felolvasásokkal megszakított beszélgetésben csak új és új szempontokat lehet felvillantani, nem lehet végérvényes megállapításokra jutni. Bodnár Barbara azért szolgál egy különleges megközelítéssel: szerinte a Hajós-univerzum valamiféle pre-tudati állapotot rögzít, és ebben, általa „transznyelvinek” mondott világban találkozunk mi, olvasók az emberétől eltérő léttapasztalatokkal. Kövekkel, fákkal, madarakkal.
A három kiválasztott szöveg a Hajós-próza egyik központi motívumát, a Napot járja körül. Hegyi Zoltán Imre kérdése szinte magától adódik: hol vannak ebben a szövegvilágban az emberek? A közönségnek az a része (a sorok szerzője ide tartozik), aki szerint villanyszerelőnek, bántalmazott gyereknek vagy török rendőrnek, bolgár kalauznak lenni majdnem olyan kalandos és izgalmas, mint fává, kővé vagy madárrá változni, hirtelen nagyon figyelmes lesz. A Hajós-prózából amúgy kibonthatók társadalmi tapasztalatok is, de nem a szerző által most kiválasztott szövegekből.
Míg a beszélgetőpartnerek példákat hoznak az animisztikus szemlélet szépségeire, mi inkább az emberi nyelv, a minden emberi közösségben megtapasztalható „univerzális nyelvtan” szabályain tűnődünk. A nyelv alapvetően társas (emberi) kapcsolatokat képez le: minden emberi nyelvben van pl. egyes szám első és második személy, minden emberi közösség meg tudja különböztetni a „mi”-t a „ti”-től, a barátot az idegentől vagy az ellenségtől. Viszont egyetlen nyelvben sincs kő-eset, víz-eset, föld-eset, a természeti elemek, ahogy a növények és állatok is szinte kivétel nélkül az „ő”, a „másik” kategóriájába kerülnek. A zenei nyelv ennél sokkal rugalmasabb – nem lehet hát, hogy a Hajós-életmű (amely a zenét önmagában szinte soha nem tematizálja), ezért kapcsolódik mégis olyan szorosan a zenei kifejezéshez is? Hogy a zene (a zenei mottók) Hajós Eszternél nemcsak hóbort és különcködés, hanem a szövegek „transznyelvi” grammatikáját biztosító, különleges alkotóelem?
Kertész Endre csellóművész túlvilági „zajait”, kísérleti zenéjét hallgatva könnyű ábrándozni egy ilyen tökéletes nyelvnél is tökéletesebb, minden léttapasztalatot kifejezni tudó nyelvről.
Mindeközben nagy kérdés, hogy egy ilyen koranyári, összművészeti „szeánsz” alkalmas-e arra, hogy teljes novellákat, rendkívül összetett szövegeket ismertessünk meg a vendégekkel. Bizonyára ezért kerültek az apró idézetek, “képecskék” a nézők székeire. Érdekes módon a Hegyi Zoltán Imre által spontánul idézett szövegrészek elevenebbnek hatottak, jobban megrázták a közönséget, mint a teljes novellák.
Ilyen hőségben, ilyen szikrázóan jelentőségteljes ég alatt már egy-két korty is elég, hogy repülni támadjon kedvünk.
A fölénk boruló üvegkupolának és a kicsit kiábrándítóan ható nagypolgári díszleteknek hála saját lábunkon tértünk haza. Pedig meglehet, jobb lett volna „madár-esetben” maradni.
Képek: Nagy Rita
Borítókép: egy a matricák közül; szerzői illusztráció