Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.
– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.
– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.
– És?
– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…
– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben…
Itt kell élnünk most
Ebben a csámpás tavaszban, majd egészen mélyéig a mozgássérült nyárnak, és beköszönt az est is – hidegen okádja tévedéseit. A zene már nem a mi zenénk, de a fehér zaj, a háttérzörej és az előtérben idétlenkedő kakofónia adja össze mondanivalónk. Minden az árnyak felől értelmeződik a felismerhetetlenségig rétegződve. Helykeresésünk kamaszos, megszólalásunk pedig esetlenül komolykodó. Jelenlétünk csalódás – csak látszat, hogy tökéletesen építkeztünk. Gyermeteg tartás negyvenen túl, még mindig a szánalmas csendőrpertu a terror elemis igazgatójával. Persze most mondhatom, szervusz vagy szevasz, vagy csak csá, a megtörténteken semmit sem változtat. Lehetetlen pózokban ébredünk ugyanarra a napra, mint egy vígjátéknak álcázott tragédiában. Napi jegyzeteink önismétlők, akár rutinjaink, melyeket vakon követünk, csukott szemmel is magabiztosan. Kabai Csaba – Árnyékboksz – Részletek bővebben…
– Nekem ne mondja senki, hogy én nem készültem. Ez már az? Mert én mindig is erre vártam, ha lehet ezt mondani, teljes menetfelszerelésként, a szoba sarkában. Felkészítettek. Hát, most itt vagyunk, vagy leszünk, én már nem is tudom, de készen állok. Túlélő vagyok. Pontosabban leszek, mert még nem csináltam semmit. Nem is tudok mit csinálni, inkább úgy mondom, még nem voltam senki hasznára. Nézd, nézd csak, én tudtam igazán, vagy nem is tudtam, de mindig is éreztem, készültem rá, hogy kelleni fogok, azt hiszem. Egyedül gázmaszk nincs a zsebemben, csak orvosi. Jó, fegyverem sincs, ez nem Amerika. Ez még az első pálya, a játék eleje, csak egy késem van. Hát, így, igen, ennyire lyukas a vászon rajtam, szétment már most, majdnem kiesik a kés alul. Még el sem kezdődött semmi, és már kikoptam. Készpénz, útlevél az elülső, legkisebb zsebben, ha kell. Most mit mondanak? Valaki vegye hangosabbra. Valaki halkítsa le. Én már nem hallgatom. Később meghallgatom. Muszáj hallgatni! Nem muszáj hallgatni, de majd még tájékozódom. Ott amúgy a fém cigarettásdobozban, két csomag rágó és egy menzáról évekkel ezelőtt bennem maradt, bontatlan cukortasak mellett egész rendes adag fájdalomcsillapítóm van. Az mindig kell, ebben az egyben biztos vagyok, bármit mondanak. Odaadjam? Adok belőle most is, ha akarod. Csak akkor pótold vissza. Telefontöltő, külső akkumulátorok, ragtapasz, kötszer, zsebkendő, szemüvegtörlő. Nem sok ez? Csak kézfertőtlenítő kell. Lehet. Igen. Bár, lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen. Bármi lehet. A középső nagy zsebben hálózsák, pléd, két kulacs, az egyik katonai, és egy teli alumínium flaska. Vegyes gyümölcsfertőtlenítés. Na, ez már tényleg nem kérdés. Vagy szilva. Vagyis igen, a szilva is, meg a vegyes is elfogyott, ki lett véve, akkor mi az, ami még maradt, az lesz az, az a fél üveg meggy. Konzerv is volt bennem, de már elfogyott. A kamrából hoznak még babot, ezt most már nem eszik meg. Vagy, ha megeszik, akkor még vesznek újra. Ez már az? Mert mondanak mindent, nemcsak itthon, kint is, és nem tudom, hogy ez már az-e. Hát, hogy kellek vagy nem. Igen? Ezek szerint nem. Szóval igen. Azt az öngyújtót hagyd, nem ég, tedd ide, kell a fém a belső zsebembe. Ha mégis szíven lőnek, akkor ezt fogja eltalálni a golyó, és túlélem. Nem láttad azt a filmet? Még egész kiskoromban láttam, éppen csak leraktak a képernyő elé. Nincs is ilyen film, vagy talán van, vagy az is lehet, hogy nincsen. Mindig ilyen nagy túlélős műsorokat néztem. Vagy sose volt, de az is lehet, hogy igen. Ez már az? Most végül is akkor mi lesz?
Reggel nem az ébresztőóra hangját hallja meg a lélek elsőnek, hanem a korszellem rágódását, csengését-bongását, kukorékolását a benső csengettyűi, kabócái és dróthálói között. Mi van, ha? Hát mi lenne? A lét permanens a láthatókon túl. Nem ebben hittünk eddig? Hát akkor mire fel ez a pánik? Utána persze sikerül lecsendesíteni, elnémítani a pszichét. S nem járunk erőnket meghaladó dolgok után. (131. zsoltár)
Nehéz Isten gondolatait kitalálni. Rátapintani, mit akarhat. Pedig az Ő lehelete tett élővé mindent, amiben lélek s szellem van. Ezért ismer jobban bennünket, mint mi magunk. S amit kérünk Istentől, megkapjuk Jézus áldozata miatt, csak egy feltétellel, hogy higgyük is el, megkapjuk. (Máté 21. 22.)
Nem akarom, hogy az algoritmus (Algo-Rítus) ismerjen ki, aki az adatszuverenitásom le akarja nyúlni a net-en, inkább az Úr magyarázata kell, hogy mi történik most bennem. Közelebb van hozzám, mint az énem. Ő alkotott.
Nem a mi birtokunkban van a nyelv, amit beszélünk. S a gyönyörű lombozat, ami beborítja a kertünkben a fát se tekinthető a tulajdonunknak, még akkor sem, ha megvettük a földet, amiben a gyökerei vannak. (Nádas Péter gondolata).
S valóban, csak vendégek vagyunk a létezés érdekeltség-horizontjának regiszterei között. Használjuk a kölcsönvett tapasztalatokat. Sok hasznos sztereotípiát, tradíciót. A klisék oly sokszor megmentették az előadásaimat. Amikor leblokkoltam, ott voltak kéznél, mellettem, csak utánuk kellett nyúlni. Mindvégig úton vagyunk a megértés felé.1
A nyelv, mint lefagyasztott tudás, itt van.2 Nem távozott közülünk. De kiolvasztható, beépíthető, ha van erudíciónk és erőnk a tettek újraírásához. Az alkotó cselekedet elérése a beszéd kapuján át történik. Még idegen számunkra az is, ami mi magunk vagyunk. A felejtésen átmentve, él tovább egy megkezdett gondolatként, a másik individuum tudatában. Újratölti az ész a szó töltényeit. A puskapor az invenció. Az Isten által beültetett, teremtett géniusz.
(Vers akart lenni.)
1Gadamer égi sztereotípiája (régi)
2Kulcsár Szabó Ernő kifejezései
Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.
– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând1, mint Nagy János.
Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.
Az elbeszélés egy buszvezetőről szólt, aki a járvány idején is nap, mint nap szolgálatot teljesít. Nem állhat le a tömegközlekedés, az maga lenne a vereség, nyílt beismerése annak, hogy feladtuk. Ahogy azonban mind kevesebben utaznak, a buszsofőr egyre értelmetlenebbnek látja a munkáját. Mire az utolsó utasok is elfogynak, s ő egyedül ingázik üres buszával a végállomások között, megérlelődik benne az elhatározás: sorra megáll az üres megállókban, hogy felvegye a nemlétező utasokat. Nem teheti meg, hogy csak úgy továbbhajt. Hátha valahol várja valaki.
Az író még egyszer átolvasta a szöveget, kijavított néhány elütést, itt-ott sutára sikeredett mondatokat tett rendbe, szavakat, kifejezéseket változtatott meg. Végül újra átfutotta az írást, és becsukta a fájlt. A képernyőről Manhattan éjszakai fényben úszó felhőkarcoló-erdeje világította be a szoba sötétjét. Szeretett volna egy nap eljutni még New Yorkba. Éjfél múlt, az ő órája, nem sokkal a farkasoké előtt.
A nappal ellenben, mióta elbocsájtották a munkahelyéről, számára délben kezdődött, és csigalassúsággal vánszorgott vacsoráig az önként vállalt karanténban. (Minek is ment volna a kihalt városba!) Ismét eszébe jutott a buszvezető története, aki azonban nem törődött a járvánnyal, még szájmaszkot sem viselt. (Ugyan minek!) Nem küldték el a cégtől, vitte haza a fizetését, legalább ennyi előnye volt annak, hogy a tömegközlekedés ilyen körülmények között sem állt le. Meg az, hogy nem kellett a sok köcsög úrvezető miatt idegeskednie. Egyébként naphosszat ugyanaz az unalmas meló, fel-alá, akár tömve a busz, akár üres. Tőle az egész emberiség kipusztulhatott volna.
Az egyik történet magasztos vagy megható, ki hogyan olvassa. Bizakodással tölt el, néhány olvasó szeméből könnyet fakaszt. A másik lehangoló, mélyen elgondolkodtat. De egyik sem igaz. Az igazság valamikor éjfél és kora délután között születik. Ám akkor rendszerint épp az igazak álmát alusszuk, vagy nincs időnk elgondolkodni az élet dolgairól.
