A kanócvirág meséje
(phytolegenda)

A kanócvirágbú, mind a neve is mongya, kanócot csinánok. Öregapád is kanócot csinát belülle, mer gyúllíkony és lassan íg, nagy lángó. A kanócvirágot Szentijjés napjátú szëggyük. Igaz, Pétërpáltú Kisboldogasszon napjáig virítt, de legjobb Szentijjés napkor szënnyi, mer a kanócvirág Szentijjés füve. Ott nyőtt ki, ahova bevágott a ménkű. Jót odabaszott a határ közepire, oszt ott termëtt a tüzes szekér. Ott nyőt ki a tengőjje alatt. Ezér asztánn a kanócvirág megvíd a ménkűcsapástú. Mer ám amikor villámlik, Szentijjés a mënnyek országábú lövődözi a ördögököt. Gondújja akkor a ördög, no ēbújok itten ebbe a fábo, meg në lásson. Puff, belevág a ménkű a fábo. Akkor bújok a szómabálábo. Ēre puff, belevág a ménkű a pajtábo. Mëgyëk akkor ebbe a bűnös embërbe. Puff, víge a embërnek. Há má a ördögnek nincs hova mënnyie. No a kanócvirágbo nem mëgyëk, mer ez a villámbú lëtt, a hajam meggyullanna, ropogósra ígne a húsom. Ezér száríccsák a kanócvirágot a szërha alatt. Ha a küszöb alá tëszik, nem tud begyünnyi a házbo a ördög. A igasság az, hogy Szentijjés ëgy nagy szëmfínvesztő a szentëk rengyibe. Sosë tudhatod, mikor talákozó vele. Bolondos öregembërnek nízik sokann, ammeg jól szórakozik. Szüzmárjo is talákozott vele, meg öregapád is. Szentijjés hun a mënybe van, nos lövődözi a ördögököt, hun a fődön jár, segítti a jámborokot, bünteti a hitetlenëkët. Szentijjés má akkor is szent vót, hogy a annya míhibe kerűt vóna. Ott vót má Atyámteremtőmmē a Paradicsomkerbe. Amikor főlázottak a angyalok, ēlopta Atyámteremtőm lőcsit, lehajigáto iket mind a fődre mëg a poklok valagábo, jó meglövődözte iket, ezëkbű lëttek a ördögök. Esztánn amikor Ijjés a fődönn járt, mënt mindënfelé, falurú falura, hirdette a evangéljomot, gyógyította a nípet, főtámosztotta a hóttakot, min Krisztusurunk, benne vót a lílek ereje. Hajszóták azt is, gyütt a parancs, mënnyi köllött. De mivē olyan nagy szëmfínvesztő vót, gyühettek a katonák, ē nem tutták fognyi. Kimënt a határbo, ott lakott a sënkifőggyinn, mind a hontalanok, nem ivott, nem ëvëtt nëgyven napot, varjúk szátok le a mënnybű, azok vittek nëki ënnyi friss mannát, hogy ē në szároggyon. Oszt mëgin mënt, mindig megsúgta nëki a lílek. Fokta magát ëccër, ēmënt Hëródëskirályho, mer aszonta nëki a lílek, rút bűnök folynak ottan. Odamëgy, lásso Szentijjés a parlamënt udvarábo, hogy kidobták a Márjácskát a kápónábú, kidobták a sok szíp kërësztët, szentëkët, még Krisztusurunkot is, viszik a szekérënn a szeméttdombra. Ēmírgűt ēre Szentijjés, bemëgy a kápónábo, lásso, teli van a kápóna bálványokkā, arhansasokkā, ott hajlongánok előtte a elftársok mind. Hitlërelftárst hāgassátok a rádjóba mëg Hortielftárst, aszongya, a ëvangéljom helëtt? Bálnok ádoztok, tik hitëhagyott kërësztínyëk? Múlattok a bűnbe ëffolytábo? Hogy a ménkű vágjommeg bennetëkët! Akkor aztánn úgy ēmírgűt, mind meglövődözte a elftársokot a villámojivā. Oszt fogta magát, ētünt, minha ott së lëtt vóna, mënt vissza a sënkifőggyire a varjúkho imátkoznyi. Ētelik ëggy esztendő, mëgin súgja nëki a lílek. Eriggyé Hëródës palotájjábo, mer nagy rút bűnök folynak ott. Mëgy a Szentijjés, lásso a parlamënt udvaránn, rakoggyák fő a aransasokot a traktorra, no örvendëzik ēre, hogy megtértek a kërësztínyëk közé, má nem a Bált imággyák. Bemëgy a kápónábo, há lásso, sëhun a Szüzmárjo, sëhun Krisztusurunk, sëhun a szentëk. Nagy vërës csillag előtt hajlongánok a elftársok, nos a szíp litániják helëtt íneklik a intërnacjonálét. Megmírged ēre Szentijjés, Lëninelftárst óvassátok a ëvangéljom helëtt? Szóll a Sztálinelftárs a tévébe, a misét mëg nem hāgattok? Isteníttitëk a Bálvánt, búlattok a bűnökbe? Milyen kërësztínyëk vattok tik, maj adok én nëktëk akkorát, hogy csillagokot láttok tűle jövőre is, hogy a ménkű essën belétëk! Ēre jó meglövődözte ikët a villámojivā, aztánn ētünt, minha ott së lëtt vóna. Mënt vissza a sënkifőggyire a varjúk közé. Ētelik ëgy esztendő, mëgin súg nëki a Szentlílek, mënnyi köllött. Megáll mëgin a parlamënt udvaránn, lásso, hogy horgyák a vlëcskáro a nagy vërës csillagokot. Megörűll ēre, no csak visszatértek a elftársok a kërësztínsígre. Mëgy be a kápónábo, sëhun a Szüzanya, sëhun a Krisztusurunk. Lásso, hogy ëggy sárgo emm bötű van a ótáronn, de a elftársok csak rá së hederítnek, isszák a kólát, ëszik a hamburgërëkët, mëgy a tévé, áll a bál. Há hogy nem unnyátok a Bált szógányi! Mosmá nem is ínekőtök, nem is hajlongátok, csak tömitëk a fejetëkët, mëg bagóztok. Pötyögtök a telefonnyaitokba mëg nízitëk a rëklámokot, a mise mëg sëmmi? Kár a ménkűér, legyintëtt Szentijjés, mer látto, hogy ezëk a hitetlen elftársok sosë fognak megtérnyi. No émmá ide többet nem gyüvök, sugdosson a Szentlílek akár, csak utójjáro. Ha a világ el akar vesznyi, ēgyüvök majd. Nem lëssz akkor emm bötű, nem lëssz vërës csillag, së aransas, së korona. Akkor maj a Ancikrisztus lëssz a Bál papja, affogja hirdetnyi a ördög evangéljomát, annak fogtok hajlongányi. De maj meglövődözlek titëkët, hogy vágjommeg a ménkű, porig íg a parlamënt, összedőll a palota. Hóttan fogok temetetlenű hevernyi a udvarba, amíg Atyámteremtőm fő nem szóllítt. Othatta ēre ikët Szentijjés, fokta a Ëlizëjust, avvót a inasa, mëntek ki a Jordám folyó partyáro. Ippenn szentijjésnapja vót. Aszongya ēre Szentijjés, idefigyējj te Szentlílek. Mosmá én súgok nëkëd valamit. Mommeg Atyámteremtőmnek, vëgyën fő magáho a mënnyek országábo, mer má a fődönn annyit járok, ēkopott a lábom, meg kő pihennëm. Mer hijábo fárottam, hijábo törőttem, nem térnek meg a hitetlenëk, nem tartnak bűnbánotot a vítkësëk. Ēröppent ēre a Szentlílek. Aszongya Ijjés Ëlizëjusnak. No most én ēmëgyëk ëggy időre, mer igën ēfárottam, kírhecc tűlem akármit. Mestër, aszongya nëki Ëlizëjus, add nëkëm a lílek erejit, min Krisztusurunk a apastaloknak. No meglássuk, nagy kírís ez. Ëccërcsak nagy zivatar támod, zörög a ég. Levág ēre a ménkű Szentijjés mellé, há ott terëm ëggy tüzes szekér, Atyámteremtőm mëg leszóll a mënyországbú, no pattanny fő Ijjés, oszt iszkiri. No ömēkëdëtt fő a szekér, mire a nagy ámékodástú Ëlizëjusnak eszibe jut a kívánolma. De mestër, hun van a lílek ereje? Gondút ëggyet ēre Szentijjés, ahogy mënt főfele, ledobta a lajbiját, Ëlizëjus meg ēkapta, fővëtte, így osztánn rászát a lílek ereje. Ëlizejusrú utánno Kërësztölő Szenjánosra szát. De Szentijjés is visszagyütt a szabaccság utánn. Itt jár a fődönn, hun a fődön, hun a mënnybe. Níha Krisztusurunkā meg Szenpétërrē mëgy. De fő nem fëdi magát sënkinek soha, olyan szemfínvesztő. No ölíg az hozzá, hogy a kanócvirágot Ëlizëjus taláto meg a szekér tengőjje alatt. A ménkű hozta le a mënnybű. Azér nyőll olyan magosa a kanócvirág, mer Ëlizëjusnak kísőnn jutott eszibe a kívánolma. Olyan magosra nyőt, amilyen magossat a szekér vót, amikor odaszót Szentijjésnek. Így esztánn  Ëlizëjus terjesztëtte ē a níp között a kanócvirágot. Hirdette a evangéljomot, meg meséte a kanócvirág meséjjit. Ezér rakják a nípek a halott kezeji közé a imáccságos könyvre a koporsóba, hogy gyorsabban főmënnyën a lílek a mënnyek országábo.

Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

(Illusztráció: Gary Bunt)

9.

Hamisítatlanul szép ez a reggel, ahogyan ülök az ágyam szélén és Juli gerincének elegáns, szépséges ívét figyelem. A nyakszirttől húzódik a feneke irányába. A csigolyáit meg tudom számolni a feszes, bársonyos bőr alatt.
– Tetszik? – kérdezi. Nem mozdul. Megérzi, hogy legeltetem rajta a szemem.
– Ez kérdés? Lehet ez kérdés? – játszom a fölháborodottat.
Fölnevet, felém fordul.
– Ma csak délutánra megyek, miénk a délelőtt. Főzöl kávét?
Főzök. Az ágyban szürcsöljük el. Olyan érzésem támad, mintha évtizedek óta így élnénk, holott kevesebb, mint egy napja vagyunk együtt. Ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, mindent tudni akarok erről a nőről, ismerni akarom a múltját, a jelenét, részese kívánok lenni a jövőjének.
– Most már elmondod, miért vagy itt? – próbálkozom.
– Az ágyadban? Mert lefeküdtem veled az éjjel, nem rémlik?
– Ne bohóckodj.
– Miért ne?
– Igazad van, bohóckodj!
Nevetünk, aztán egyszerre kortyolunk a csészéinkből.
– Az apám miatt vagyok itt – komolyodik el. – Pénzt keresni.
– Az apádnak?
– Igen. Hosszú és bonyolult történet. Annyi a lényege, hogy pénzre van szüksége. És itt sokkal jobban keresek, mint otthon kisdedóvónőként.
– No, igen, ez aligha vitatható…
– A vőlegényemmel akartam jönni – folytatja Juli. Ettől a mondatától egy pillanatra megsajdul az oldalam, mintha lefutottam volna tíz kilométert. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elillan a fájdalom. – Csakhogy közölte az a kretén, hogy ő aztán nem fagyoskodik, inkább megvár. Erre elküldtem a jó büdös francba. Engem ne várjon, velem ne levelezgessen, nekem ne ígérgessen. Jöjjön velem, vagy lépjen tovább. Nem kötök kompromisszumokat.
– Kemény lány vagy.
– Nem haragszol, hogy elmeséltem?
– A vőlegény-dolgot?
Juli bólint.
– Nem – mondom és így is gondolom. – Fölteszem, már nem jelent semmit.
– Ha jelentene, nem fekszem le veled.
– Világos.
– Nem szeretem a kalandokat. Már az efféléket.
– Én sem – mondom.
– És te? – kérdezi. – Te miért?
– Miért vagyok itt?
Mért is vagyok én itt? Ebben a pillanatban valószerűtlennek tűnik a történetem. Mindezidáig nem lehetett vitás, hogy kudarcként élem meg az ittlétemet, hiszen nem jószántamból érkeztem. Most valahogy mégsem zavar az egész história, ami idáig juttatott. Inkább határozottan örülök, hogy itt lehetek.
– Ha nem küldenek ide, nem ismerjük meg egymást – mormolom bizonytalanul, kissé szégyenlősen.
Juli továbbra is kérdőn tekint rám. A szeméből kiolvashatnám, hogy „na, ne beszélj mellé.” Nem olvasom ki, ezt nem vállalom föl. Most nem, még nem.
– Ugyanakkor nem tagadom, hogy büntetésből kerültem ide – folytatom határozottabban.
Juli kíváncsian figyel.
– Végső soron száműztek – bököm ki végre.
– Mit műveltél? – Juli hangjában, szöges ellentétben iménti arckifejezésével, alig érzek valódi érdeklődést. Ez egyfelől sért, másfelől, magam sem értem, miért, megnyugtat.
– Más véleményen voltam, mint a feletteseim.
– Azért még nem küldenek ide – csóválja a fejét. − Ezt ne mondd!
– Azért még talán nem, valóban – hagyom rá.
Hallgatunk egy darabig, percekig némán bámuljuk egymás kezét.
− Nem muszáj… − töri meg a csöndet Juli.
– Az igazi ok esetemben is az apám – jelentem ki. − Fura figura volt. Történész. Különös, alternatív elméletekkel. Jobb, ha nem beszélek róla.
– Ahogy jónak látod – mondja, s közben a lábam között kezd matatni.
A szeretkezéseinkkel nem tudok betelni. Minden pillanatban vágyakozom Juli teste után. A vágy csak nagyon rövid időkre csillapodik bennem. Mint az ópiumevő a mákonyra, úgy szoktam rá Julira. Azzal a fontos különbséggel, hogy ez a lány nem öl meg, miként az ópium végezhet az ópiumevővel. Hogy függésbe sem von, azt már nem állíthatom, de édes függőség ez, annyi szent. Soha ilyet nem éreztem nő iránt, soha ehhez hasonlóan erős szellemi és szexuális izgalmak nem kerítettek hatalmukba.
Sokat szerelmeskedünk és sokat mesélünk. Habár jobbára inkább én mesélek magamról. Rég elfeledettnek hitt események merülnek föl bennem, betolakodnak az agyamba, nem hagynak nyugton, kikívánkoznak. Elengedem őket, Juli figyel rám, hallgat, okosan néz, mindig érdeklődő. Ez boldoggá tesz.
Az álmaim azonban továbbra sem nyugodtak. Annyi változást viszont tapasztalok, hogy nem testetlen és mégis testtel bíró fehér macskákról és hasonlókról álmodom, hanem múltbéli történéseket élek át újra alvás közben. Nem tudom, álmomban ugyanúgy zajlanak-e az események, ahogyan a valóságban zajlottak, mert az álmom rendszerint annyira valóságos, hogy fölülír minden emléket, s attól fogva az álom válik mérvadóvá. A cipőbolti esetről sem tudnám megmondani, miként zajlott le a valóságban. Álmomban újraéltem, amit egyszer már ébren, vagy módosítottam a forgatókönyvet? Az álom-változat mindenesetre így fest:
Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem száz százalékot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló főiskolásokat. Azok meg bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról, az Adriáról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt árusítani, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen jártam én is.
Három hetet húztam le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt). Egyedüli örömömre Viktor szolgált, főállásban fizika-matematika tanárnak készülő hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapomon, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, magam is vele tartottam. Hitelbe ittunk, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bért meg másnapra helyezték kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre vevőt találtam, s melyek után zsíros jutalékra számíthattam. Számítottam is, ennélfogva nem voltunk restek, s Viktorral kettesben csinos cechet ittunk össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen a másnapot másnapként éltem meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársaim) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. Nem titkoltam, hogy a fizetésemért jöttem. Harsányan kinevettek. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de nem is maradt időm megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találtam magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rám vádlón. Újra próbálkoztam, ám ezúttal sem értem el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rám, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgoztam ott, de még hozzám hasonló sem. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalogtam.
A becsületsüllyesztőben Viktor várt. Hosszasan tanakodtunk. Vérszegény tervet kovácsoltunk.
Eme tervet követve néhány óra múlva a cipőboltba betoppant Viktor, az ott dolgozó barátját kereste. Azaz engem. Pontosan és körültekintően írta le a külsőmet, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, a kétségbeesés nevezetű szakadék szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és kisemmizett komájára. Azaz rám. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottunk, innen már aligha vezet út az örömös életbe.
Eközben jómagam a talponállóban vártam kenyeres pajtásomat, s közben újabb italokat hörpölve növeltem közös restanciánkat, a szám vonallá keskenyült, tekintetem elhomályosult, kezem reszketett. Viktor úgy somfordált vissza hozzám, akár egy megvert eb. Letaglózott az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességemben összeroppantottam a poharam, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderített ki a helyiségből, Viktort ezzel szemben a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta az adósságot. A pólómba csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba loholtam, hogy véremmel fecskendezzem össze a kirakatot, majd sebesen szaladjak a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondoltam, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolnék nekik. Futottam egy órácskát, míg üldözőim végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagoltam tovább. Estig róttam az utcákat, mígnem a vérem megalvadt és ragacsossá vált, a pólómra barna színű foltokat batikolt. Mire megtaláltam Sárát, Viktor nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthattam cimborámat a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. Meghatódtunk, Viktor meg én. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nem nézünk többé a pohár fenekére. Becsületünkre válik, hogy fogadalmunkat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartottuk.
Még évekig kerültem azt a talponállót és azt a cipőboltot. Aztán egy napon azt vettem észre, előbbi öltönyös úriembereknek fönntartott elegáns klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy erdélyi kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, miután megtartotta matematika- és fizikaóráit, s ma már azt is képtelen vagyok fölidézni, mikor beszéltünk utoljára. Amiképpen azt is, vajon így történt-e mindez, vagy így csak álmodtam? Ez a kérdés nem hagy nyugodni. Tény, hogy főiskolás koromban dolgoztam cipőboltban és valóban jóban voltunk Viktorral, aki később tényleg Székelyudvarhelyen helyezkedett el elemi iskolai tanárként. Az is bizonyos, hogy a cipőboltban megkeresett béremet sosem kaptam meg. Hogy a kocsmai hitel keletkezése és törlesztése, a pohár-roppantás, vérfröcskölés, menekülés megtörtént-e a valóságban is, azt nem tudom. Maga a valóság válik egyre bizonytalanabbá számomra. Nyilván apám elmélete miatt.

További  fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., X., XI. , XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra. Fanyar grimaszát nem tudni, minek köszönhette: alkotója értelmezte-e újra az anyatermészetet, vagy megtépázott büszkeség ült-e ki arcára társtalan városi magányában. Bár felső teste mozdulni látszott, karcsú lábai megmakacsolták magukat az üvegsziklán, melyből valami természeti csoda folytán zabfű fakadt kisebb csoportokban.
Míg a fémállat ezüstös zöld fényben fürdött, a postás maga mögött hagyva piros kis kocsiját, fordított a kapu gombján, és a főbejárathoz szaporázott. Hamarosan meglebbent a bedobónyílás, a mozaikmintás előszobacsempére beszökött a fény, és már landolt is a köteg levélküldemény. A csapófedél hangosan kattant, s az előcsarnok újra sötétségbe borult. A fémes hang bejárta az egész házat. Mint tenyér csattanására, felébredt a háziasszony, Rottné, aki addig nyakig betakarózva, mint egy gerenda aludt, egyedül, a hitvesi ágyban.
Történetünk azonban jóval előbb kezdődött, mint tizenegy harminc. Mrs. Rott, ez a kissé szottyadt, de még akaratos hableány, álmában dagonyás tavon csónakázott, és mint önjelölt szamaritánus, hősi erőfeszítéssel kihalászott a hínáros tóból egy ördögien vigyorgó, egyébként bájos fiúgyereket. A fürtös csöppség szájából és füléből megállás nélkül patakzott a sár és a hínár. Az eleven jelenet hatására, ami egészen felzaklatta, felpattantak szemei és tekintete megállapodott az acélkék római sötétítőn. Az, határozottan kriptára emlékeztette. Felsóhajtott. A mögötte álmosan pislákoló éjjeli lámpa talpazatában három órát mutattak a fluoreszkáló kristályok. Nem kellett hátra néznie, hogy tudja, mennyi az idő, ismerte a ház minden éjjeli arcát. A gekkó lent, az üvegezett hátsó verandán, szobor mozdulatlanságával aludt. Az éjjeli buszjáratok megritkultak, és a közeli Grand Hotelben is csak a portás pislákolt a recepciós pult mögött, az, aki minden éjjeli műszakja kezdetén félretette neki a már kidobásra ítélt magazinokat.
Felkönyökölt, és szeplős, csontos jobbjával végigsimította a mellette üresen tátongó lepedőt. Újabb sóhaj hagyta el a száját. Minden súgást és a távolból bizonytalanul szűrődő hangot elnémított, gyertyaláng-fújásnyi mozdulattal, egy láthatatlan erő. Az élet jelei mozdulatlanságba meredtek. Meg sem próbálta felébreszteni őket. Az éjszaka ráerőszakolt csendje azon jelenségek közé tartozott, melyeket rég elfogadott és melyek megváltoztathatatlanságába többé-kevésbé beletörődött. Az erőszakos ébredés úgy beépült életébe, mint az a dél körül felbukkanó utcaseprő, aki melankolikus tekintettel tette a dolgát, miközben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott. Az asszony persze szinte mindent meg- és kipróbált, elvégre porcikái bosszantóan igényelték a zavartalan éjszakai pihenését, de reggelente már nem segített sem a hűvös zuhany, sem az egész órán át tartó kényeztetés, aminek alávetette magát, abban a reményben, hogy az illatok és krémek által némi erő és derű is szívódik bőrén és zsigerein át egész valójába. Elkeseredett időszakaiban le-leosont az alagsorba és az emeletről szűrődő fényben percekig bámulta az éppen aktuális házvezetőnő leesett ajkait. Hogy irigyelte őt! Mindegyiket! És milyen sértve érezte magát, amikor egyik-másik nő utalást tett arra, hogy kissé furcsa szokás a fizetett alkalmazott álmát bámulni. Mintha ő valóban kíváncsi lett volna a szerencsétlenek álmára! Sértettsége megtiltotta, hogy elmagyarázza, miért és miben is megnyugtató számára, ha mások álmák figyelheti. Szánalommal vegyült, enyhe megvetéssel kezelte őket, mint képességeikben korlátozott egyedeket, akik csontvázból és izomból tevődnek össze, s akik a lélek gazdag tárházát nem ismerhetik. Az arcok cseréjével a neveket is elfelejtette, mint ahogy a visszhang se ér el hozzánk végül, ahogy távolodunk a közegtől, mely életre keltette őket.
Némi megkönnyebbülést álmatlan hajnalaiban végül az Éjjeli Baglyok telefonos szolgálat hozott számára. Ahogy máskor, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a házvezetőnő alszik, suhanó szellemhez hasonlatosan, most is leosont. Az alagsori konyha ajtaja, karnyújtásnyira tőle, tárva volt. Az ablakon át látta, a kinti lámpa fénye árnyékot vetett az olajfára, amely sötéten, hangtalan hajladozott a korahajnali szellőben, mint legyező, magasan felette, a járda szintjén. Hallgatózott. A bojler lángra lobbant és búsan búgott a szomszédos helységben, melynek ajtaját résnyire nyitva felejtették. Csak a házvezetőnő hálószobájának ajtaja volt zárva. Inkább csak megszokásból várakozott. A ház, amelyben már több, mint harminc éve élt, idegennek tűnt. Az éjjeli fényben fürdő fikusz, mint egy betolakodó, most is meglepte, mintha nem is az övé lenne.
Nagy, talpas pohárnyi Pimms-el tért vissza második emeleti hálószobájába. Az ajtó halkan kattant mögötte. Aprólékosan elrendezte, keze ügyébe, ha szükség lenne rá: az italt, a zsebkendőt, a körömráspolyt és egy magazint, amit előzőleg már vagy tízszer végiglapozott, és bár unalmasnak tartotta, mégse dobta ki a színes fotók miatt. Miután befészkelte magát az ágyba, feltárcsázta a szolgálatot. A szám ez alkalommal hosszan csöngött. Arcán a várakozás, mint megszáradt iszappakolás feszült, csak szemgolyói jártak elevenen a párna mintájáról szeplős kézfejére és vissza. Üdvözült csücsörítéshez hasonlított mosolya, mikor a vonal túlsó oldalán végre megszólalt a Hang. Ám mielőtt az végigmondhatta volna a bemutatkozás kötelező sablonszövegét, Rottné szavába vágott:
– Ó! Itt a te Paulád! Úgy örülök, hogy te vetted a hívást! – eresztett el egy röpke sóhajt, majd miután marokra fogta a pohár italt, hátradőlt a párnán és lehunyt szemmel vágott bele mondókájába:
– Pontosan erre a megértő, emberi hangra vágytam! Amióta nem beszéltünk motoszkál bennem ez a nyugtalanság, és csak most, a hangodat hallva jöttem rá, mennyire hiányzik egy igazán megértő barátnő az életemből. Igen, tudom, a mi kapcsolatunk más elveken alapszik, és így persze tragikus, hogy egy arctalan nővel kell megosztanom lelki tusáim… Megint úgy érzem magam, mint Csipkerózsika, aki felébredt, míg mások százéves álmukat alusszák! Hogy nem beszéltünk tíz napja? Hm! Mintha csak tegnap lett volna! Mit is csináltam közben? Millió dolgot és semmit. Elgondolkodtam az ötleteden, el bizony, és újra beiratkoztam a sportcentrumba. Tegnap például öt kilométert letekertem. És igazad volt, ez alkalommal egy férfiedzőt kaptam. Az a szörnyű nőszemély már nem is dolgozik ott. …Hogy milyen a hangom? …Feldobott hangulat? Nem, egészen biztosan nem… nem, nem alszom jobban kicsit se, többször felébredek éjszakánként, de igyekszem elfoglalni magam valami hasznos és okos dologgal… azért azt nem mondanám, hogy előrehaladás, de tény, időnként egész kalandornak érzem magam! Az ember elvégre nem hagyatkozhat mindig, mindenben másokra. Csak ezek a hosszú, üres délutánok ne lennének. Tudom, hálásnak kellene lennem jó sorsomért, de néha úgy szeretnék egy jót sikítani! Bármilyen új irányba is igyekszem eltolni napi tevékenységeim, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy semminek nem látom az értelmét. Mintha az egész életem ismétlődések sorozatából állna! Semmi sem lep meg, semmi sem okoz örömet. Néha egészen megijedek, hogy valami baj van velem… persze, tisztában vagyok vele, hogy ez így igazán rettenetesen hangzik, de biztosíthatlak róla, a te Paulád tiszta szívből igyekszik, hogy jobb emberré váljon, és nemcsak hogy elfogadja az úgynevezett megváltoztathatatlan dolgokat ebben az őrült gyorsasággal változó világban, hanem maga is változni próbál! Különben is, ki bírja ma már nyomon követni a világ eseményeit? És honnan jön a bizonyosság arra vonatkozóan, mikor kell és lehet változtatni? Itt van ez a mi negyedünk. Valamikor ez egy igazán rendes környék volt. Ha látnád, ami itt most megy! A közeli étterem teraszára se merek kiülni, inkább telefonon rendelem az ételt. A minap, mikor mégis meggyőztem magam – hiszen olyan szép idő volt- épp csak kihozzák a bárányragut, már meg is jelenik egy alpári alak, tudod, olyan, akitől a víz is kiveri az embert, koszos trapéznadrágban és lógó cigarettával szája csücskében nekiáll nyúzni a harmonikáján valami ismeretlen dallamot. Szinte fájt! Mindezt az étterem előtt, a járdán, kérés nélkül. Végül az egyik vendég kezébe nyomott egy ötöst, hogy távozzon. A nyomorult meg azt hitte, hogy a muzsikálásért kapta! Mert mondanom sem kell, nem értett egy szót sem a nyelvünkből. Őszintén, mégis mit képzelnek ezek! …Semmi bajom a külföldiekkel, és igazad van, nem szabadna, hogy az ilyen dolgok felzaklassanak! …De hát mondd, mi történik velünk manapság? Olyan értelmetlen tűnik néha az élet! Mi végre születnek ilyen emberek? … Ó, igen, tudom, régen is voltak utcai zenészek, na, de kérlek, azok zenélni is tudtak!… Igen, értem, talán tényleg nem szabadna így beszélnem, de én nem vagyok egy szörny, ismersz! Ha dolgoznának, igen, semmi bajom azokkal, akik igyekeznek, akarnak és tudnak dolgozni. Bár, hogy őszinte legyek, manapság igencsak nehéz jó alkalmazottat találni. Már olyat, aki megüti a mércét… Igazad van, hála Istennek, az én életemre egyenes hatással nem lehetnek, hiszen én hozom a döntéseket. Ó, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról! Arról, ahogy tartják a markukat!… Hát persze, hogy igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani! Például az alkalmazottakról beszélve, mindig eszembe jutnak az olyan őszinte és tiszta emberek, mint például a postásunk. Húsz éve járja az utcánkat. Ripsz-ropsz dolgozik, szinte percre pontos, és mindig van egy-két kedves és udvarias szava. Nem tartja fel az embert, nem akadékoskodik. Alkatilag nem egy feltűnő férfi. Ha holnap ismeretlen helyen találkoznék vele, véletlenszerűen, talán el is mennék mellette, annyira hétköznapi. Még emlékszem rá, mikor több haj volt a feje tetején, haha! Amikor a környéket kezdte járni, a gyerekei még kicsik voltak, most meg már egyetemisták. Szegény feje, lassan belerokkan a taníttatásukba, amit persze nem rovok fel neki, de mégis, minek, attól még nem lesz igazi közgazdász vagy jogász valaki, ha elvégez egy-két évet az egyetemen. Álmodik-a-nyomor eset, ahogy a férjem mondja… Hogy hogyan értem? A kapcsolatok, azok határozzák meg az ember sorsát, érted, mire gondolok. Nagy a felelősség, és azt nem lehet akárkire rábízni. Na, de hát a legjobbakat remélem neki! Már csak azért is, mert bár csak egy postás, úriemberként is tud viselkedni! Láthatod, nem vagyok egy szörny! Már ismerhetnél, hogy én mindig őszinte önkritikával beszélek. Itt van az ő esete is. Évekkel ezelőtt, hogy is mondjam, huncutságba keveredtünk. Szinte rögtön azután történt, hogy megkapta a mi körzetünket. Olyan más volt, mint az előző postás. Mozdulatai olyannyira megkomponáltak voltak, mint egy távolba ugróé. Akkor még éjszakánként jól aludtam és reggel kilenc körül már talpon voltam. Az étkező ablakán keresztül láttam, ahogy kicsit ügyetlenkedik a kapugombbal, ezeknek a külföldieknek évekig tart, míg megszokják, hogy nem lenyomni, hanem csavarni kell a kapugombot. Aztán láttam, ahogy sürgős léptekkel az ajtónál terem, és ha nyitva volt a nappali ajtaja, hallottam, ahogy sustorog a küldeményekkel. A gép csapágyainak rövid, ritmusos kattanásait jutatta eszembe! Nem is tudom, miért mondom el neked. Talán mert tényleg briliáns volt, látnod kellett volna! Egy napon aztán ott állt az ajtóban, kissé csapzottan, a napfény egész szikrázó fénybe borította, mint az Arkangyalt. Ahogy megnyitottam az ajtót, a fuvallat arcomba terelte az enyhe izzadtsággal keveredő parfümét. Nem is tudom, mi ütött belém! Egyszerűen azt akartam, valaki átkaroljon, hogy egy kis boldogságmorzsa nekem is jusson. Anyám mindig arra biztatott, és a férjem is azt mondogatta még annak idején, hogy Nyuszika, amire nagyon vágysz, azt el kell venni, senki nem fogja tálcán kínálni. Persze nem terveztem el előre semmit. Szerencsétlen ürge! Egyszer csak, mint akit meghipnotizáltak, elnyomott magától, és lenyomta a szokásos maszlagot, amellyel a férfiak mindig előhuzakodnak, ha inukba száll a bátorság. Így, utólag olyan vicces: „Drága asszonyom, drága asszonyom!”, lihegte, közben éreztem marka szoritását, amitől még izgatottabb lettem. „Egy olyan gyönyörű nő, kinek bájai a görög istennőkével vetekszenek…”, erre az egy mondatára világosan emlékszem! Ha Erik mondaná, megsértődnék, mert azt hinném, gúnyolódik. De a pasi, ha láttad volna, tényleg ragyogott. Ekkor már nevetnem kellett, azt hiszem kissé megsértettem, pedig nem akartam, pláne a hízelgő hasonlat után, de a Martini addigra már megeresztette a nyelvem. Ezért sem iszom már annyit manapság. Mást is mondtam neki, de csak annyit hajtogatott, sajnálom, igazán, most mennem kell, holnap, meglátja, asszonyom, más színben fogja látni a világot. Hát nem láttam, azóta se látom! Nem haragudtam rá, ezekre a szerencsétlen ördögökre nem lehet, a kispolgári görcsösség úton-útfélen megnyilvánul náluk. Nem is tehetnek róla, ebbe születtek bele, ők is ezt adják tovább. Amikor arra utaltam, hogy úriemberként viselkedett, azért tettem, mert soha, egyetlen alkalommal sem tett célzást arra, ami akkor történt köztünk. Pedig aggódtam, az ilyeneknél sose tudhatja biztosan az ember, de ennek mintha kigumizták volna a memóriájából az esetet! Elnéztem őt azután is, az étkező asztalától, reggelizés közben. Öt perc különbséggel be lehetett határolni, mikor érkezik! Őrület, ahogy sietett! Hogy hova, miért és kiért? Ma már belátom, Eriknek volt igaza. Tudom, nem éppen hízelgően fogalmazott, különösen, mert akkor még nem ismerte a postásunkat, hiszen többet volt házon kívül, mint otthon. Na, nem mintha most gyakrabban látnám, de tény, manapság már Erik is nagyon kedveli. Karácsonyra vettünk is neki egy rendes pezsgőt champagne truffle-val a Fortrumban. Elég borsos árat fizettünk érte, de nem sajnálom tőle. A fickó rendes ember, kész, ennyi! …Óh..uh.. a te Paulád úgy elszomorodik néha! Olyan üresség van bennem! Miért találkozunk emberekkel, akik egy pillanatra különös fontossággal bírnak, de mint elvarratlan fonál, szempillantás alatt eltűnnek az életünkből? Mióta a gyerekek bentlakásos iskolában töltik az év nagy részét, még nagyobb ez az üresség. A te gyerekeid veled vannak, gondolom? …Hogyne, igen, én szamár, tudom, nem beszélhetsz a magánéletedről. Ami elég furcsa, hiszen én mást sem csinálok, mint őszintén feltárom neked a magamét. Ah! A te Paulád igazából nem leli a helyét. Sose találta. És a bajok csak tornyosulnak. Újabban a fülem cseng szakadatlan. A gyomrom, mi van a gyomrommal? Nem, az sincs rendben, ahogy az izületeim sincsenek. Ne is beszéljünk erről! Drágám, de hiszen már mondtam neked, ha összeszámolhatnánk, mennyit költöttünk pszichológusra, zéró sikerrel! Igen, igen, hogyne tudnám, az apró bajok az élettel járnak, de miért kellene beletörődnöm? Mi lenne, ha mindnyájan beletörődnénk abba, ami nekünk adatott? Hová fejlődne ez a világ! …Más a véleményed? Gondolod, hogy eljön egy nap… az ember életében, amikor minden a helyére kerül és … ? Hogy menned kell? Ilyen hirtelen? Ó, hogy sajnálom! Holnap is dolgozol? És holnapután? Hát, talán mással is megbeszélhetem gyötrelmeimet. Mindenesetre jó éjszakát neked, vidám szabadságolást, én még kicsit bámulom a plafont, megpróbálok sírni, az általában jót tesz, csak nehezen megy. Remélhetőleg még hét óra előtt visszaalszom, haha! Talán helyet kellene cserélnünk, haha, hiszen neked nincsenek gondjaid az alvással, vagy vannak? Ó, igen, értem…! Pá, a te Paulád is búcsúzik! Pá! Pá!
Az asszony letette a készüléket. Miért beszél annyit? Miért ezekről a dolgokról? És miért telepedik a mellkasára ez a nehézség, szinte rögtön azután, hogy leteszi a kagylót?
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A szokatlan ötlettől majdnem jókedvre derült. A friss levegő szinte betört a szobába. A nő élvezte az éjszaka nyers érintését. Gyermeki izgalommal fülelte a zajokat. És ekkor hirtelen úgy érezte, a belőle előzőleg feltörő szavak a szívéből szóltak, mikor azt mondta, semmi, de semmi nem okoz számára örömet. A sötét és a hideg is hirtelen viszolygásra ingerelte. Csalódottan bújt vissza az ágyba. A magány paplanként fedte be testét. Szemeit szorosan összezárva csúszott lejjebb az ágyon. Tudta, ha most kitart, végre elalszik.

A postás kissé csapzott halántékkal baktatott fel a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Az elvitelre kitett fekete kukazacskó szagát már a harmadikon érezte. Nekiveselkedett az ajtónak (az kissé nehezen nyílt, a napokban szereltetett fel rá hangszigetelőt és a műbőr bevonat még szorult), és közben a kellemes késődélutánra gondolt, amit majd a kanapén elnyúlva tölt, várva, míg felesége befejezi a konyhái csörömpölést, befutnak a gyerekek és végre leülhetnek a szűk kis helységben a még szűkebb asztalhoz, vacsorázni.
Az ajtó végül megadta magát, és a férfi – meglepetésére – asszonyával találta magát szemben. Az asszony ideges látványa nyugtalansággal töltötte el, ám még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elcsattant egy pofon. Jókora, nagy ívből lendülő, ötujjas telitalálat. Nem is látta a mozdulatot, csak a csípős érintésre tért magához. A nő közelhajolt a férfi arcához, orruk szinte összeért:
– Ezt a te görög istennődért!
A férfi szemei kikerekedve kapaszkodtak nője vizes tekintetébe (ekkor vette csak észre, piros az orra), és tátva felejtette a száját, mint amikor kisgyerek korában bámulta, lenyűgözve, az első hóesést.

(Illusztráció: insmn)

8.

Este hatig azzal ütöm el az időt, amivel a legtöbbször: visszahúzódom a lakrészembe, olvasgatni. Az olvasás a legjellemzőbb tevékenységem. Nem ritkán elszenderedem közben, s olyankor a legkülönfélébb álmokat látom. Rendre visszatérő látomásom például a ruhátlan, arctalan ember. Kopogtatnak az ajtómon, én kinyitom, s ott áll egy pucér egyén, a nemi szervei helyén csak sima bőrfelület, ahol pedig arcot kellene viseljen, kerek, vakító tükör. Ahogy szembenézek vele, saját ábrázatomat látom, tágra meresztett szememben rémületet. Abban a pillanatban pedig, ahogy megszólalok, meghallom a hangját, itt zsong benn, a fejemben. Nem értem, amit mond, pedig a szavai külön-külön értelmesek, s mintha végső soron mondatokká állnának össze, mégsem vagyok képes fölfogni a jelentésüket, ezzel szemben úgy érzem, megpattan tőlük bennem valami – s ha egyszer nem riadok föl időben, alighanem holtan találnak majd napok múltán, amikorra elárul a szagom, rothadó testem orrfacsaró bűze.
Más alkalommal azt álmodom, szépséges, selymes bundájú, hófehér macska szegődik mellém, hozzám bújik, dorombol. Világéletemben szerettem a macskákat, dédelgetett vágyam, hogy idehozatok egyet, ám ez a szűkös odú, amelyben élek, biztosan kevés lenne a cicának, ezért minduntalan leteszek a tervről. Amikor alszom, olykor mégis meglátogat egy gyönyörű, különleges állat, az oldalamhoz simul és dorombol – csakhogy amikor meg akarom simogatni, áthatol rajta a kezem, mintha pusztán vetített, háromdimenziós kép lenne. S közben mindvégig érzem a melegét és a rezonanciát, amit a dorombolásával támaszt. Érthetetlen! Próbálkozom feszt, egyre makacsabbul, de sohasem sikerül hozzáérnem, mind idegesebb vagyok, a kezem reszket, mire végre kipattan a szemem, fölébredek. Zihálok, izzadok, a fejem szét akar hasadni, a torkom száraz, a szemem ég, a halántékom lüktet.
Számos éjszakám torkollik lihegő migrénbe, szomjúságba. Képtelen vagyok uralni az álmaimat…
Ezúttal azonban nem alszom el. Nem is merülök könyvbe. Csak ülök, csak tűnődöm. A kultúrakoncepciómon rágódom, amit alighanem sosem fogok megírni, de amelyben, ha mégis elkészíteném, a kultúrát és a művészetet egyfajta kulcsként használnám. Kulcsként a világhoz, a megismeréshez, az önállósághoz, kulcsként a gondolat megőrzéséhez, új gondolatok nemzéséhez, születéséhez, fölneveléséhez. Nem állítom, hogy az ötletem valamiféle egyedi elképzelés lenne, nem ringatom magam abba az ábrándba, hogy soha senkiben nem merült föl hasonló. Az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben nem gondolkodtak ezekről a kérdésekről úgy, ahogy én. Hivatalosan, elfogadottan semmi esetre sem. Nem hivatalosan, ám nyilvánosan ugyancsak nem. Napjaink uralkodó eszméinek a vezérfonala a közvetlen célszerűség. Maguk az uralkodó eszmék pedig, valljuk be, fölöttébb pitiáner ideák. Mikor a múlt nyáron lelkészekkel próbáltam ezekről a problémákról beszélgetni, csúfos kudarcot vallottam.
Tavasztól őszig, kétheti rendszerességgel három protestáns és egy katolikus lelkész látogatja Zichytelepet, őket hívtam meg vacsorára tavaly egy nyári estén, velük akartam párbeszédet kezdeményezni. A vallásról és a művészetről értekeztem, mint két olyan területéről az életnek, amelyek mind formálisabbá válnak, egyre automatizálódnak, napról napra veszítik el a lényegüket. Megkíséreltem rámutatni, mennyire földhöz ragadottá vált a társadalmunk, mennyire eltávolodtunk az istenitől, az éteritől, s mindentől, ami nemes. − Attól tartok, nem is értették, miről hablatyolok. Akárhogy is, a megírandó koncepciómra rá se tértem. Úgysem fogadták volna be. Úgysem akarták volna megismerni. Úgy éreztem, sajnálnak. Láttam a tekintetükben a szánalmat. Amiképpen azt is, hogy egy árva hangot nem értenek abból, amit magyarázok. Vagy talán nem akarják érteni. Persze, lehet, hogy rosszul közelítettem a kérdéshez és zavaros voltam, követhetetlen. Néha legalábbis ezzel vigasztalom magam.
Hátha Juli lesz az, akivel beszélhetek mindenről, ami foglalkoztat, suhan át rajtam. Izgalommal tölt el ez a lehetőség. Izgalommal tölt el, hogy újra úgy érzem, lehet még sanszom ebben az életben.
Fél hatra a vetítőteremnél vagyok. Egyszerre érkezünk Julival. Egy kalandfilmet adnak, a dzsungelben játszódik, hőssel és hősnővel, szerelemmel, halállal, bátorsággal és nemeslelkűséggel fűszerezve. Mielőtt beülünk a moziba, megiszunk egy kávét a parányi büfében.
– Örülök, hogy eljöttél – csúszik ki a számon túlzott őszinteséggel.
Juli mosolyog.
– Én se bánom – mondja, és közben annyira bájos, hogy már ezért megérte a mai napon fölkelnem.
Többet nem is igen szólunk, egy-két semmitmondó mondatot csupán, egyebet nem.
A mozi inkább szoba, mint vetítőterem, húszan tudnak egyszerre leülni. Ezúttal hárman vagyunk. A vásznon méregzöld esőerdők jelennek meg, autókonvoj, majomcsapat, puskát tartó férfikéz, karcsú női sziluett, elefántagyar, iszapos víz alól felbukkanó krokodilpofa, borostás ábrázatban megcsillanó aranyfog. Észre se veszem, miként történik, egyszer csak Juli kicsike keze simul a tenyerembe. Selymes a bőre, az ujjai hegyével cirógat. Lehunyom a szemem. Hazagondolok.
Úgy emlékszem, azokban a napokban túl sok hó esett. A hideg nem bírta szuflával, így az utcákat hamarosan gusztustalan, mocskos, undorító latyak fedte be. A buszok, a teherautók, de még a személyautók kerekei is széles sávban szórták maguk köré ezt a förtelmes matériát, ami aztán hányás gyanánt csúfította el a járókelők nadrágját, kabátját, néha még a sapkáját és az arcát is. Estére aztán magához tért a zimankó, utánpótlást kapott valahonnan, vagy csak kipihente magát, mindenesetre bekeményített, a hőmérőkben nyújtózkodó higanyoszlopokra ráijesztett alaposan, mire azok menten összehúzták magukat. Percek alatt megfagyott az egész, minden négyzetmétert betakaró undormány, ami nem is olyan régen még vakítóan fehér hótakaró volt – most aztán lehetett esni-kelni, botorkálni.
A fogaim jól hallhatóan vacogtak, miközben egy magába roskadt és jéggé dermedt hóember mellett kifordultam a sugárútra, nekifeszültem a heves rohammal rám rontó, arcomba-fülembe vérfagyasztó csatakiáltást süvöltő szélnek. Mivel a kesztyűmet nemrég elhagytam valahol, kabátom ujjába húztam a kezem, fejem meg a vállam közé, minthogy sálam sem volt az idő tájt. Sokáig azt hittem, soha életemben nem fázhatok többé annyira, mint akkor. Ma már tudom, mekkorát tévedtem.
Betértem egy helyre, megittam három deci forralt bort. Élveztem, ahogy a fűszeres ital csiklandozza a nyelőcsövemet. A kezemet is megmelengettem a bögrét szorongatva, s mire elfogyott a bor, visszatért belém az élet melege. Újra harminchat fokos lázban égek, állapítottam meg csaknem elégedetten az évekig betiltott költő pompás sorával, s ennek tudatában nekiveselkedtem, morogtam valami köszönés-félét, behúztam a nyakam-kezem, mielőtt kifordultam az ajtón.
Már sokszor elgondoltam magamban, hogy egyszer majd leírom az olyan estéket, mint például az volt. De mikor hazatérve, a szobámban felkapcsoltam a villanyt, leültem a székre és farkasszemet néztem az íróasztalra mint halotti ágyra kiterített puritánul és barátságtalanul tiszta, mondhatni szűzies papírral, csak görcsösen szorítottam a tollat, s nemhogy írni, de moccanni se bírtam. Így nem megy semmi, gondoltam, de nem tudtam igazán, mi nem megy és hogyan.
A járda csúszott. A cipőm beázott és három zoknival sem melegített semmit. A talpa olyan simára kopott, hogy még a nyári, meglágyult aszfalton is csúszkált. Egyszerre nem voltam ura a lábamnak, a házfalak meginogtak, a villanyoszlop eldőlt, s egy perc is eltelt, mire fölfogtam, hogy hanyatt fekszem az utca jégpáncélján és sajog a hátam. Nagy nehezen föltápászkodtam. A házfalak újra biztosan, stabilan szegélyezték az utcát, a villanyoszlop is függőlegesen állt megint. Csak odajutok, morogtam. (Hová is igyekeztem? Hogy rájöjjek, össze kell szednem az emlékeimet, összegereblyézni őket és elrendezni a megfelelő konstellációban.)
A lépcsőházban büdös volt, de meleg. A csengő hangját nem hallottam, hát kopogtattam is. Aki kopogtat, annak megnyittatik, dörmögtem, vagy valami ilyesmi. Valóban megnyittatott: megérkeztem. Ott álltam a blokklakás fellengzősen előszobának nevezett helyiségében, amit betöltött egy lány illata. Miközben lehámoztam magamról a kabátot, újra eszembe jutott, hogy milyen hülyén hangzik a neve: Altbächer Emőke. Ha már Altbächer, miért nem Krisztina vagy Henrietta, gondoltam. Meg is mondtam ezt a lánynak, Emőkének. Ő csak mosolygott, elnézően. Gyakran mosolygott, pedig szép, szomorú-barna szemei voltak. Meg olyan pici keze-lába, mint egy óvodás gyereknek. Pontosan olyan parányi, amilyen Juli keze itt, a markomban. Ez lehet az összekötő kapocs tehát: a picike kéz.
Letelepedtünk az olcsó, blokklakásokba rendszeresített parkettára terített vastag, durva pokrócra. Kellemesen meleg volt. Beszélgettünk, vagy inkább fölváltva beszéltünk. Hol az egyikünk, hol a másikunk nyitotta ki a száját, hogy az évezredek során erre a célra kialakult biológiai berendezéseinek segítségével hangokkal töltse meg a levegőt, amiből aztán mindenféle szavak, s ha minden jól sikerül, értelmes mondatok állnak össze. Először a főiskoláról beszéltünk, közös ismerőseinkről, aztán régi dolgokról kezdtünk mesélni egymásnak, olyanokról, amelyek megestek velünk. Mindkettőnket érdekelték a régi dolgok, legalábbis az olyanok föltétlenül, amelyek velünk estek meg. Sokat beszéltem, Emőke figyelt. Én kevésbé figyeltem rá. Jobban érdekelt, velem mi a helyzet, kevésbé az, mi lehet vele. Nagyon fiatal voltam még, de már nagyon önző.
Úgy két-három évvel azután az este után összefutottam a lány öccsével. Emőke addigra férjhez ment Bécsben, valami Isten tudja, honnan odakeveredett skóthoz, talán gyereke is született már, mintha azt hallottam volna valakitől. Azt viszont nem is sejtettem, amit Bulcsútól (neki is ilyen lehetetlen neve van: Altbächer Bulcsú, kész röhej. Miért nem Brúnó? Vagy Ottó?) tudtam meg: Emőke szerelmes volt belém. Tulajdonképpen miattam hagyta ott a főiskolát és költözött Bécsbe. Azon az először cudarul hideg, aztán kellemesen meleg estén viszont, amikor előbb fagyoskodtam és elestem, utána órákig ücsörögtem a pokrócon, erről még nem volt tudomásom. Gyanútlanul és az ifjúság mohóságával beszéltem Emőkének mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Beszéltem az íróasztalra terített szűzi jellegű, ám voltaképpen kihívóan viselkedő papírlapról is – nem is értettem igazán, mi késztetett erre. Ma már tudom, mennyire közhelyes voltam. Akkor bezzeg gőzöm sem volt erről.
Hajnal felé rádöbbentem, hogy nem tudom, mit keresek ennél a lánynál. Ezért megcsókoltam. Onnantól már nem kellett beszélni.
Nyugtalanság fog el. Miért merült föl bennem ez az emlék éppen most? És például miért ugyanolyan erős a hideg emléke, mint a melegé? Miért ilyenek a hangsúlyok a memóriámban? Egyáltalán, hol is vannak egészen pontosan a hangsúlyok? És egyáltalán vannak-e? Ha most otthon lennék, a szobámban, alig leküzdhető, röhejesen közhelyes vágy fogna el, hogy leüljek az asztalhoz, nézzek farkasszemet a papírral, s végül futamodjak meg meghunyászkodva, mint mindig. Végül, tudom, leküzdeném a vágyat. Mert nem is volna igazán erős vágy, az az igazság. Pláne nem leküzdhetetlen. −−−
Megint nagyot mondtam, megint hamisat. Már alig akadnak erős vágyaim. Vagy nem tudok róluk, mindenesetre.
– Ne szorítsd annyira a kezem – súgja a fülembe Juli. Érzem, hogy elpirulok. Még szerencse, hogy a sötétben nem látni.
– Ne haragudj – lehelem, s ha már odabújtam, hát leheletfinoman megpuszilom a fülcimpáját. Azonnal hozzám fordul, mohón kap a szám felé, nyelvével gyöngéden szétfeszíti az ajkaimat, behatol a szájüregembe, a nyelve, akár egy kis hörcsög a terráriumban, kutakodni kezd odabenn, végigtapogatja a fogaimat, a nyálkahártyámat, a szájpadlásomat, mindenhová elér. Juli nyelve olyan hosszúnak tűnik, mint a kígyóké. Sokáig csókolózunk. Alig várom, hogy leperegjen a film, s ha lepergett, ha szerelemtől részegen kitántorgunk a moziból, siessünk hozzám, reszkető kézzel matassak a zárral, aztán a női ruhadarabokkal, aztán a test hajlataival.
Mikor végre véget érnek a vásznon az érdektelen kalandok, valóban elmegyünk hozzám. Juli nem teketóriázik, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már hányja is le magáról a ruháit. Hajlékony, formás a teste. Egészen részegítő! Úgy tűnik, tévedtem az imént: igenis és nagyon is akadnak még erős vágyaim! No, nem igazán nemes vágyakozások, nem is ártatlanok, s nem különösebben tiszteletreméltók. Közönségesek inkább. Az üzekedni vágyó kutyák szenvedélye, a kiéhezett farkasok mértéktelensége tombol bennem.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.
Amit közöl, ha képes vagyok kipépelni, akkor meg épületes emeletes tortaszerű.
– Az mics’da, Mama? – Húzgom a szemöldököm, ahogy máskor meg ő teszi.
– … megint félbe tépsz, sebre baj… Tanulj hát. A kültéri olyas lányka, aki örömös… mer’ van
munkája. Adóigazolványa… negatív hívtesztje gyakornak sokasával.
– Miér’ nem mondod egyenesen, hogy a néni szimpla szóval kurva.
– … mingyá a szájadra csapok egyet, te gyerek, fene a szókészleted; ki szájából vettes má’ el?
– A papa mondta, mikor éppen pipagőzbe’ volt.
– Az a szatír lekurvázott? – Itt már habos-dagályi, szivacsos. Komplett mosatlan szennyesre
való.
– … és ki a fészek az a Shawcross? – böki meg Ottóbá a Mamát. Nem kellene pucoválni a
pikkelyeit, sokas az, de sose elég.
– Kussolsz! Ideológiai vitát folytatok a fiammal! Értelmes vagyok? (- Sose voltál.) – Lejjebb
ereszt lyukas légzsák módjával, lejjebb is ereszkedik – Mint esőbe’ az ernyőt, nyisd ki a
füled, peckeld fel szemed magházát, s légy figyelmes, jobb móddal, mint a suliba’, tunniilik,
eléggé herótos, hogy sose ismétlézzem. Majd megteszi azt a történelem. A savas fene se
emésztette fel Nietzschét meg a nyavalyaette Uroboroszát… – Anyát mingyá széjjel tép az
idegzete. – Most megenn beborulsz, Mama?
– Kussolsz, pimasz kölök! Egyet tudj!
– Többes lesz belőle… – Ottokár élvetegen pendül a Mama ideges-feszengő húrozatján. A
Mama meg egy pillantással kiátkozza az élők sorából.
– Leállnál erről? Meg úgy általába’ a légvételről?! … megtudsz mindent – hajlik vissza felém
egy ideges széltépte dühös fűz módján –, de nem segít át a vizsgán.
– Milyen vizsgán?
– Az alkalmasságin! Már hogy nem vagyol inkomp!
– Nem bizonyosság, gyermekem, de a papa nem szatír, émmeg sose utcai.
– Nem biztosan nem vagy utcai, Mama? – Disszonancia érvényével sikkan el fül mellett a
beszély foszlós szála.
– A bizonytalan bizonya, menzakaja. Ne ítélj elsőre. Amaz utcai viseltes első állásúllag akár
kis pisze könyvtáros is lehet.
– Igazad van, persze ez semmit nem nyom. Ám már csak a rendszer és kényes női
despotizmus okán ismétlem magam. Ilyetén alázattal hallgass egy karthauzi példájával.
Egyszóval couchez-vous! Fekvő rendőr még haszonnal lehetsz forgalomba’! – idegbe’
leldzős, hozzám ingáz színváltozó, most haragvó szeme, aszond’ – Peckeld fel a hallód,
életem, a Mama káromlani fog.
– Tessék, Mama! – Orra alatt zizgetem a doboz piruláját, amire sose mond olyat, gyógyszer,
azt igen, hogy szemét, meg hogy adj inkább egy kalapácsot, fiam.
– Kedves vagy, csöppem, mint rendesen. – Puszit maszatol a képemre.
Ég felé íveli patetikusan piroskás arcát, jajbusongva mormol szózatot, hogy az Isten, s annak
minden sápadt angyala belépirul, sokat emlegeti a papát, mit csináljon a mijével, hányszor s
miképp haljon, s cifrázza már-már élvvel… azt hiszi, nem vagyok hallója, csak mer’ úgyan
tétetek, mintha-jelleggel. Úgy nevezi őt, Pöcepapa. Előszörre aztat véltem hinni roppantul
fejlett elmézettel, hogy a papa szimplán pösze, a Mama éppen csak kinevette, ha a papa azt
mondta, „megkerüljük a tót…” vagy „Ott a hal bukóba’, lefele fejjel”. Amikor a Mama
kijavította a pöszét pöcére, se lettem értelmesebb. A csatornafedőre mutatott akkor, émmeg
rögvest a Pingvinemberre konspíltam. Szegény papa a kanális szennyébe’, ahol büdös van.
Latrinán innen és kocsmaajtón túl, ahol a büdös disznó se túr… mer’ még annak felettesebb
az igénye – tette hozzá a Mama.
– Mert én ilyet tudok csinálni! – Ottóbá vicsori-büszként emelte fel az ő fiát. Megtudtam, úgy
tettem, játszok a katonáimmal, de kétharmad részt figyelmes voltam, hogy a bácsi – mer’ a
Mama végre is eldurálta magát a történetfolyam végét célozva –, még szemmel is képes, és
öl, akihez mérten az a Crowley, vagy kicsoda bácsi egy nagypályás kiscserkész a szelíden
lobogó langymeleg láng mellett, a Hey, Joe-t szopránba’ énekelő vattacukorevő, aki bebújik
a macis zsákjába és diszkréten szuszog hétig, igen, a Crowley egy bárány, a papa meg egy
mocsoki vipera, vagy valami ilyesmi. Ha meg tudatán kívül harákol, a Mama boldog, mert
nincs, máskor szipog, mert van. Lenne inkább néhai, menne a valagon túlra. Hüppöl bele a
törlőrongyba. Ha ilyen napon iszonnyal viszonyul, mond ilyest meg effélét, egye a fene meg
a génállományom, mer’hogy megütötte a két százalékot a hasonulásom.
– Ha felmegy háromra, engem ‘s utálni fogsz? – pislogok.
– Visellek, kicsim, mint bolha az ebet. – Voltaképpen megölel, de nem mindig tudok mit
kezdeni a szavai savával. Hangzósítom is magamat:
– Viccelsz csak íróisan vagy mingyá Pöcefiúnak szólít’sz egy pillantás múlva. Sose tudlak
igazán követni, Anya.
– Mer’ aprószerzet vagy még, Kicsi Hobbit. A gének léte viszonyi, nem egy predesztinátor, se
nem vektori, életem. Akaratja van az embernek szabadjogúlag. Csak a fejed megléte ne
legyék gátja a gondola szaporájának.
Egy melegebb csókkal törli le az előző hideget a bal gödörtől kissé balra.
(S hogy miér’ vagyok én ilyen értelmi? Mer’ ő ilyet tud csinálni!)

(Illusztráció: cllge)