Kilenc felnőtt férfi állta körül a haldokló Vörös Sjönt.
Ne mozgasd a fejed! Lélegezz nyugodtan!
A lázasan hánykolódó Vörös Sjön már régesrég átlépett egy másik időbe: most épp a kunyhó sarkában kuporgó fiatal édesapja árnyát gyötörte, hogy hajnalban induljanak a tengerre.
Mért is ne? Riolda is tudta, hogy mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk át az ismeretlenbe.
– Majd indultok – szólt csendesen. – Hamarosan eljön az ideje.
De minek lesz itt az ideje? Gyerekek, szőkék, feketék, barnák és vörösek visongtak Vörös Sjön kunyhója körül, csúszkáltak, lökdösődtek. A legtöbb gyereknek már nem voltak szüleik, megtagadták vagy elfelejtették őket: az idő összezavarodott a szigeten, a felnőttség vagy a gyerekség immár semmit sem jelentett.
Ne csimpaszkodj belém, nem vagy az enyém, menj innen!
Közben mint valami mozdulatlan árnyék, az öreg Sjön ott várakozott a sarokban.
A betegágy mellett Riolda alaposan végigmérte Vörös Sjön barátait. Beesett szemgödrök, pókhálós arcok, csapott vállak, sunyi tekintetek. A túlélők.
A maradék.
– Már irigyellek, hogy nálam hamarabb találkozol édesapáddal – súgta Riolda a fiának.
Vörös Sjön elmosolyodott, a felvillanó remény megszépítette szabályos vonásait.
– No de velünk mi lesz? – kérdezgették Rioldát Vörös Sjön szomszédai. – Ki szerez nekünk új birkákat? Ki megy majd a tengerre halászni? Ki hoz ennivalót?
Rioldát nem vitte rá a lélek, hogy a felelősségről, a szülői szeretetről vagy akár a bátorság fontosságáról prédikáljon. Tőlük pár lépésnyire ott lapultak a tengerben s fehér húsú, álmos halak, akik szinte reszkettek azért, hogy a Nyugati szél lakóinak egy kis haladékot adjanak.
De a felnőttek féltek a tengertől, és mind gyengének érezték magukat. A szemük fájt, a torkuk kapart, és furcsa félálomban tettek-vettek-dülöngéltek a kunyhóik körül. A jövő elérhetetlen messze volt, mindenki ott dőlt le aludni, ahol épp elfogta az álom.
– Mi folyik itt, anya? – kérdezte a kunyhóba belépő Kyd, és sürgetően átfogta Riolda derekát.
Kyd ma sokkal nyugodtabb volt, de újra ugyanazt kérdezte, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy a Normandiából tartó hazaúton. Mit-mondjak, mit-csináljak, mi-lesz-ennek-a-vége? Mit-mondjak, mit-csináljak.
Riolda lehajolt, megigazgatta Vörös Sjön hatalmas vállán a takarót. Bágyadtan intett a láthatatlan Sjönnek, és a nagyobbik fiával kilépett a kunyhóból.
Az érzés, hogy mindez megtörtént egyszer, a vaskos Kyd láttán szertefoszlott.
– Furcsa betegség ez – suttogta Riolda. –  Valamikor én adtam nevet ennek a földdarabnak, de most érzem, mint egy kölcsönvett köntös, név is lefoszlik róla.
Kyd, akinek sohasem volt se ünnepi, se kölcsönvett köntöse, ingerülten legyintett. – Ezek a nyavalyás norvégok hozták ránk a romlást! Kár volt befogadni őket!
Újra támadt a szél, egy hasas felhő alattomosan megint beterítette a szigetet. Gyerekek, felnőttek dülöngéltek a sárban, egy részegnek látszó asszony próbál megkapaszkodni a ferde esőszálakban. Az arca lerágott almacsutka.
Vagy ez már mégiscsak megtörtént? Két napja? Harminc esztendeje? Ki emlékszik?
– Nem is tudom – suttogta Riolda. – A leprának, a pestisnek, a vörhenynek jellegzetes tünetei vannak. Láz, rohadó testrészek, fájdalmas kelések. De talán létezik olyan betegség is, mikor csak azt veszed észre, hogy a világ elromlik, hogy nincs benne elég élet… Az éhezés, a felbomló családok, a céltalanság csak tünete valaminek. Egyeseket ez elgyöngít, másokat dühöngővé tesz…
Belepillantott Kyd nyugodt, szürke szemébe nézett, és elmosolyodott:
– De úgy látszik, néhányan azért meggyógyulnak belőle.
– Anya, anya! Engem elemészt a szégyen! Csak azért ólálkodom mások kunyhójába, hogy örvendezzek, hogy mások betegebbek nálam. Ma reggel láttam a feleségemet: négykézláb jött velem szemben, makogott, prüszkölt, nyihogott, én meg elfordítottam a fejem. És a gyerekeim! Azt sem tudom, mit csinálnak, merre vannak! És milyen őrjítő, hogy nem is hiányoznak! Hogy a szégyen még eszembe jut, de ők maguk már nem.
Riolda boldogan megrázta magát: végre valaki, aki nem tartja álomképnek önmagát, és hisz abban, hogy valamilyennek kellene lenni.
– Ne bánkódj a feleséged miatt, talán fel sem ismert téged.
– De leszek-e még ember valaha? Hisz csak azért járok át Vörös Sjön kunyhójába, hogy lássam hol tart… Hogy mennyi ideje van hátra, hogy lássam, mi lesz a ruháival, mi lesz a takarójával… Szörny vagyok, hidd el nekem!
Kyd is, ahogy a szigetlakók többsége nem szerette Bandemag király palotáját, a kidőlt-bedőlt fogadótermeket, a befalazott ajtókkal teli folyosókat, és különösen a könyvtárhoz vezető tizenhét lépcsőfoktól viszolygott.
Riolda mégis most a palota kihalt, óriási konyhájába kormányozta a fiát. – Gyere, fiam! Főzök neked valamit!
A nedves gyújtóst percekig piszkálva meggyújtotta a tüzet, és málnalevélből, tölgyfakéregből, Normandiából hozott jázminszirmokból teát főzött. Úgy nyújtotta át Kydnek, mintha forró húsleves lenne vagy valami mesebeli országból való orvosság. Nincs más, elégedj meg ennyivel. Légy erős, mint a tölgy, szívós, mint a málna, hajlékony és friss, mint a jázmin, duruzsolta, hogy a fia ne is nagyon hallja. Kydet aztán nem érdekelte az idő zűrzavara, a járvány oka vagy lefolyása, csak vissza akarta kapni az életét.
Kyd nem volt túlságosan jóeszű gyerek. Mindig minden tervet az anyjától tett függővé, akit örökösen megrémített a hepciáskodásával.
De most nem hőbörgött. Csak szelíden és megalázkodva bólogatott.

Igen, igen elboldogul. Igen, ez a kis Csacsi még senkit sem hagyott cserben. Igen, holnap reggel összeszedi a gyerekeket és a viszonylag egészséges felnőtteket. Igen, halászni mennek, és ha a szél elsodorja őket egy másik szigetre, akkor segítséget kérnek. Igen, igen, igen… igen, igen…
– Most már elég lesz, anya, hidd el, elboldogulok!
– I. és II. Bandemag nem hagyott ránk különösebb kincseket, aranyat vagy ezüstöt. De itt a könyvtára! Ha valahol birkákat vagy facsemetét vásárolhatsz, fizethetsz kódexekkel is.
Kyd, aki eddig motyogva helyeselt mindent, most felhorkant.
– Ugyan már, anya! Melyik pásztort érdekelnek Szent Lumpáciusz elmélkedései? A nyavalygásai, az elfelejtett elégiái, az unalmas prédikációi! Szerinted hányan vannak még, akik olvasnak? Akik nagyképű, halott férfiak gondolataival vigasztalódnak? Még néhány év, és leszoknak arról az emberek, hogy olvasásra fecséreljék az idejüket!
Riolda félresöpörte a haját az arcából, és jókedvűen nevetett. Ha Kyd hajlandó megmenekülni, akkor mit számít, mi a véleménye N. hercegről, Arisztotelészről, Ovidiusról… vagy Szent Lumpáciuszról.  De persze nem engedheti el a jövőbe üres kézzel.
Fogott egy mécsest és vidáman integetve kisuhogott a konyhából.
Átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, a halálos álomba merült fogadótermeken, és visszatért a hóna alatt három bőrbe kötött, vastag kódexszel.
– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság már nem olvasnak az emberek, de képeket még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Nézd csak, ez itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz? Nézd csak meg jobban a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a lagúnák városa, a világ legnagyobb csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak. Meglehet, hogy az az ő szerencsétlen fia volt az, aki ránk szabadította a vikingeket.
Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól, mókás rajzocskáktól függene.
– És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát, és hol a zsidók jövendő királyának, hol bajbajutott keresztény püspöknek adta ki magát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ezekért a szép képekért, ennyi mulatságos ötletért ne adnának egy rendes birkanyájat.
Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából.
– Én úgy látom, anya, az aranyat meg az ezüstöt az eszeveszett ötleteknél is jobban szeretik. Nincs az az anyátlan-apátlan agyalágyult, aki ilyen idióta meséket ne tudna könnyen kitalálni.
Felállt, és a maga cammogós lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget.  És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken.

Riolda rákacsintott, és a kódexek tetejére egy fehér kendőbe rejtett, nagy sajtdarabot dobott. Egy egész sajttömböt a kis Csacsi hajdani zsákmányából.
– Csak hogy ne éhezzetek az úton! És ha valamiért nem sikerülne visszajönnöd, fiam, ne fájjon a szíved. Soha ne szomorkodj! Hidd el, fiam, én nagyon jól megvagyok.

Illusztráció: Tomasz Alen Kopera