Sötét és kínos. Kínos és sötét.
Amikor a partról gyönyörködünk a hullámok játékában, nem gondolunk bele, hogy mennyire fáj a szikláknak ez a sötét dübörgés. Hogy ez a rúgkapáló Fenevad nem jókedvéből tombol, hanem le akar gyűrni minden tőle független életet.
De mintha még ez a rettenetes vihar sem lett volna képes egyszerre összeroppantani. Órák vagy napok teltek el, mire Riolda rájött, hogy a homlokát nem a tenger hullámai püfölik, hanem a Fenevad a saját fejében lakik. Ha megpróbálta a szemét kinyitni, a dübörgés kibírhatatlan lett, mintha a fejében tomboló szörny az egész világot akarná szétzúzni.
Sjön, merre vagy? Miért nem felelsz?
Aztán egy újabb ütés, egy újabb zuhanás egy sötét kútba, hátrafelé… Egy perc, két perc, egy óra, két óra, három óra… szent ég, meddig tart még ez a szörnyűség? Hogy lehet a vég, a megsemmisülés ennyire kiszámíthatatlan?
Mondd, mit csinálsz, Sjön? Hol vagy?
Aki nem lát, nem hall, akit a szenvedés már lebírt, az csak az orrán vagy a bőrén keresztül érzi a világot. Talán a sziklák se látják a tengert, mégcsak nem is hallják a moraját, csak érzik a rettentő ütéseit. De nincs egyedül: valaki végigdörgölte a homlokát egy vizes kendővel, és ez a valaki, ez a jótét ismeretlen egy szúrós szőrmetakaróra fektette.
Miért nem hagyja meghalni? A dolgok szívveréséből érezni, hogy Sjön már nincs sehol. De ha nincs sehol, akkor mit csinál? Mi történt vele, hol van? És ki az, aki itt ül az ágy fölött, és éjjel-nappal az arcát bámulja? Gondolkodni épp oly fájdalmas, mint a kezét emelgetni vagy a szemét nyitogatni.
Kés, villa, olló. Kis villa, nagy villa, kis kés, nagy kés – egyremegy.  A démonoknak, a félelmeknek a szív mélyén kell meglapulni, mert különben összekaszabolnak bennünket. Hol lehet az a  kilenc fiú? Tényleg kilencen voltak, nem tízen, tizenegyen vagy tizenketten? Nem lenne jobb mindent és mindenkit felejtve lecsúszni… széthullani, átpördülni, lebucskázni, szétesni, összetörni.
Egy rongydarabbal megint végigsimítanak a homlokán.
Ez a mozdulat nem hagyja meghalni.
Az álom egyik szakadékából most barna rongyokba burkolt, violaszín szembogarú szorg nő lép elő. Az asszony, aki talán nem is él a szigeten, talán nincs is, talán nem is volt soha, de minden útra indulót figyelmeztet. Nincs arca, nincs jövője, nincs múltja, de az útra készülőket megállítja. Tudod, hogy őrült vagy? Ugye, tudod, hogy nem szabad? Tudod, hogy tudod, hogy hiába?
Tudom, gondolta Riolda. Tudom, tudom, tudom. Nagyon is tudom, hogy nem lett volna szabad elindulnom az Idő szigetére, hogy nem lett volna szabad kalandvágyból, kíváncsiságból feláldozni tíz embert. De hogy hívták őket? Borg fia, Kyd, Kyd fia Borg, ésígytovábbb…  De mégis, hogy a fenébe? Hogy-hogy nem emlékszik a fiúk nevére?
Azért arra emlékezett, hogy rettenetesen sok éve, egy rideg őszi reggelen elköszönt attól az éhenkórász katonától, akit apjaként tisztelt. Majd még látjuk egymást, vigyázz magadra, kislányom, és soha ne búslakodj, nem éri meg! Mi ketten éjjel-nappal vigyázunk rád. Hogy mondják a latinok? Padre és Madre. Padremadre. Madrepadre. És mi lesz azokkal a szülőkkel, akikre nem emlékeznek? Talán ők földdel teli szájjal várakoznak, hogy megbüntessék a rosszcsontokat, a hálátlan utódokat, akikre éjjel-nappal vigyáztak. De neki, Rioldának nem lehet rossz a csontja, hiszen nem tudja pontosan, kik a szülei. Joga van bárkit elfelejteni. Szabad ember.
Újra ez a vizes kendő a homlokán! Napok óta éhes, de érzi a tenger felől támadó szél keserű illatát. Hogy lehet, hogy minden illat ízzé válik a nyelvünk hegyén? De ni-ni, az emlékezet szakadékában megint felbukkan ez a szorg asszony: csóválja, egyre csak csóválja a fejét. De minek is csóválja, hiszen jól láthatóan nincs arca: a vonásai szétmállottak a gyászban vagy felháborodásban. Ő, Riolda pedig itt piheg egy medvebőrön, és míg gondos kezek törölgetik a homlokát, ez a másik már a szemét is kisírta… Nem maradt ebből az asszonyból semmi, csak egy névtelen padremadre.
De mi történhetett a fiúkkal? Hogy-hogy nem hallja most a hangjukat? Hogy fognak innen hazajutni végül? Ha a szemét nem tudja kinyitni, azért még megpróbálhatna felülni. Ha felülni sem tud, legalább megpróbálhatna kiáltani, egy kicsit szabadulni ettől az örökösen rászegeződő pillantástól. Mondd, mit csinálsz, Sjön? De ahogy a nyakát megmozdította és próbált inteni a kezével, megint elkezdett vele az egész ágy lefelé zuhanni… mintha gondolkodás közben eleresztett volna egy kötelet, és most ellenállás nélkül száguldana ebben az egyre visszataszítóbb és hidegebb sötétségben.
Meddig tart még az egész? Annak idején sokat töprengett, hogy a sötétben hogy találjuk meg a saját orrunkat, tehát mi módon vagyunk azonosak álmunkban önmagunkkal. De most hiába próbálta elképzelni, hol lehet a dereka, a nyaka, a válla, a könyöke a zuhanás minden porcikáját kíntól reszkető lepellé változtatta. A teste millió szövetdarabra hullott szét – és a kín beterítette a szárazföldet és a tengert, ameddig csak a szem ellátott… de nem az ő szeme, hanem a rémült ponttá zsugorodó napé.
A zuhanásból aztán a szagok térítették magához. A rücskös medvebőr szaga, ami a beleivódott izzadtság mellett őriz valami keveset a fenyőerdők illatából, a saját vizeletének a kipárolgása és még valami édeskés, felkavaró illat, talán a rozsdás kardpengék, dohos pincékben rejtegett fegyverek vagy a frissen kiontott embervér szaga, ki tudja. De végre valahára képes mozdítani a kezét, noha a fájdalom még mindig a homlokára nehezedik, igaz, már nem belülről feszíti. Úgy nehezedik rá, mint valami tégla, amit fél kézzel is le lehetne lökni.
Odanyúlt a kezével, megpróbálta: de nem sikerült.
És mintha az erőfeszítéstől a szeme is kifordult volna! Érezte, hogy lent van, hogy egy arc hajol fölé, hogy egy lucskos medvebőrön fekszik, de az oszlopok mind alatta lebegtek, mintha az ágyát valaki egy szempillantás alatt felfüggesztette  volna a mennyezetre. Istenem, istenem! Egy oszlop, két oszlop, három oszlop, négy oszlop… ez bizony a bamburgi palota trónterme! Csak épp nem egy fekvőbeteg látja így, hanem egy pók, aki egy hosszú fonálon lógva a mennyezetről körbeleskel.
– Jobban vagy? – kérdezte egy rekedt hang.
Egy rettenetes, csúf arc lebegett Riolda felé: egy borzasztóan rút, kifordított kobak. Alul lapos homlok, középütt egy csúnyán kifaragott orr és legfelül egy picinyke, hegyes áll. Riolda megrázta a fejét, behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta: ettől a kobak végre a helyére került, és ő felismerte Jettét, az egyik viking kapitányt. De mintha mégsem került volna minden a helyére: ez a vérszomjas katona, a rabok egyik felügyelője női hangon szólt hozzá!
– Ne mozgasd a fejed! Ne kapálózz! Még a végén sosem gyógyulsz meg!
Riolda elszörnyedt: nem ez a női hangon beszélő, csúf kalóz tett borogatást a homlokára? De hát nem a szörnyű Jette volt az, aki megakadályozta, hogy az a másik viking megerőszakolja? Istenem, istenem, mi ez az egész? Jette, a betegápoló még annál is nagyobb csoda, mintha ő pókfonálon ereszkedne le a terem tetejéről.
– Kedves vagy – dadogta – nagyon kedves.
A szörnyű kobak jóindulatúan mosolyogni próbált: széthúzta a száját, és nagy kegyesen rávillantotta a sárga fogait. Riolda is mosolyogni próbált, bár azon sem csodálkozott volna, ha a fogak helyén éles karmokat lát.
– Nagyon kedves vagy, és most megtennéd, hogy szólsz a férjemnek, Sjönnek?
– Te csak ne ficánkolj, mondom. Ne hadonássz! Ne kapálózz! Ne mozgasd a fejed! Hát nem megmondtam, hogy nyugodtan kell feküdnöd? Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad.
Riolda nemcsak a türelmetlenséget érezte ki a hangjából, hanem a fenyegetést is.
– Semmiképp sem sürgetnélek, ha nem lenne annyira fontos. Kérlek, szólj a férjemnek!
– Ugyan, mi az a fontos? Két órával ezelőtt még meg akartál halni, már a pulzusodat sem éreztem. – Jette hirtelen összecsücsörítette az ajkát, mint egy tréfás kedvű kislány, aki meg akarja nevettetni a másikat. – Már ki is néztem neked a helyet, ahova eltemethetnélek. Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad. Te vagy az én babám, az egyetlen kis babám. Nekem vigyáznom kell rád.
Egyetlen kis babám? Riolda összerándult. Hatalmas levegőt vett, és miközben Jette vasmarokkal fogta vissza, megpróbált az ágyról felemelkedni.
– Sjön, hát nem hallasz? Sjön, figyelj! Gyere ide!
Csssszcssss… Jette tényleg úgy csitígatta, mintha ő egy szófogadatlan, rossz gyerek lenne. Ejnye, ejnye, hát nem megmodtam neked?
Riolda azért mégiscsak felült, és próbálta a vastüskéket, a női hangon beszélő, szörnyű katona ujjait a csuklójáról lefeszegetni.
Mi ez az őrület? A teremben félhomály, vérszag és egy lágyan pislákoló fáklya. Vérhomály, vagy valami, suttogta magának. De nem volt igazán sötét, a félig csukott ablaktáblán át beragyogott a közömbösen figyelő nap. Megpróbált felállni, ám nem boldogult a bivalyerős Jettével, aki olyan elszánt és erőszakos volt, mint a fiatal férfiak a szerelemben.
Riolda visszazuhant a medvebőrre, és megtapogatta saját csuklóját. Olyan sovány, mint aki napok óta éhezett. Istenem, mennyi idő telhetett el?
– Te csak maradj nyugodtan – sziszegte Jette. – Fogadj szót, ne hadonássz, ne ugrabugrálj, és semmiképp ne mozgasd a fejed! Ha majd jobban leszel, táncolni fogsz örömödben! Megszabadultál a férjedtől, megszabadultál azoktól a suhancoktól. Nincs már több parancs, nincs több káromkodás, nincs több verekedés. Nézz körül! Ketten maradtunk életben.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński