Fiona kislányosan összegömbölyödve aludt az ágyra terített báránybőrön.
A szél meg-meglebbentette a fürtjeit, mintha lelkesedésből, csodálatból együtt lélegzett volna vele. Riolda leült az ágy szélére, és a lánya tejfehér arcát figyelte.
Kyd tőle örökölte a fekete haját, az öröklés kimeríthetetlen csalfasága folytán a legnagyobbnak, Vörös Sjönnek rézvörös üstök jutott, Fiona, a lánya viszont aranyszőke volt. A fénylő hajkorona, az elégedettség és az ártatlanság ragyogása, maradt csak a férjéből, Sjönből – az önfeledtség, amit ő képtelen volt ellesni vagy utánozni.
A boldogságot – meglehet – csak örökölni lehet, nem megtanulni.
Az ő elcsábított, egyetlen lánya épp az ő hitvesi ágyukban heverészett, talán ezért jutott a hajáról rögtön Sjön az eszébe. A boldogan elnyújtozó Sjön, a gyerekkel ébredő Sjön, a fiatal Sjön, a makrancos Sjön, végül a beteg Sjön. A Nap fia, akinek az ősz üstökébe is ugyanezek a selymes, szőke hajszálak keveredtek – és akinek a levágott fejét Northumbriában ezekről a szőke hajszálakról azonosította.
Még szerencse, hogy valami marad belőlünk, gondolta viszolyogva.
De Riolda most kényszerítette magát, hogy csakis a lánya ártatlanul ragyogó bőrére figyeljen. Hogy ne érezze a szerelem bűzét, a nedvek és az izzadtság kipárolgását, és ne töprengjen el Shiobian hadüzenetén, aki elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát.
Mint valami tengerek nevelte, eleven gyöngyszem, az ernyedten alvó látszó Fiona szinte belülről ragyogott. Meglehet, töprengett Riolda, hogy nemcsak a boldogságtól, hanem mert a szíve alatt fészkelődik a harmadik gyereke.
Az a gazember pedig nyilván a könyvtárban ül, és mint jövendő nagy királyhoz illik, a nagyhatalommá válás útjáról-módjáról elmélkedik.
Riolda odasétált az ablakhoz, és bámulta a halott szájüreghez hasonló, szelek koptatta kikötőt.

Az ezüstös vándormadarak nélkül szívszorítóan elhagyatott lett a sziget. De ahogy Riolda számított rá, semmiféle emberevő rém, kékköpenyes szörnyalak és más efféle nem lesett rájuk, mikor kikötöttek.
Bár a nap már magasan járt, döbbent csend fogadta őket.
– Úristen, mind meghaltak! – kiáltott Osjan.
Riolda ezt egy percig sem hitte. A tengeri szélben is érezte a felnőttek és a gyerekek lélegzetvételét, a csendben szuszogó testek keltette apró rebbenéseket – ő pontosan tudta, hogy most épp mindenki alszik a szigeten.
Megvárta, míg Kyd barátai biztonságosan kikötik a hajót, aztán hanyatt-homlok rohannak haza a saját családjukhoz, és mikor valahára egyedül maradt, átadta magát a kétségbeesésnek.
Hisz ez a csend a háborúnál is baljóslatúbb!
Hogy lehet, hogy ma reggel senki sem kószál a parton?
Sjön idejében már napfelkelte előtt fel-alá kóboroltak a parton a férfiak. A szelet kóstolgatták, megnézték a tengert, mintha az egyetlen éjszaka alatt valahova elszökhetett volna, és sétálva, diskurálva, elmélyült arcot vágva következtettek a tenger aznapi hangulatára. Úgy várták a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is elkésett volna. És ezek mind hasznos, férfihez méltó tennivalók voltak! Hiszen a birkák már napfelkelte előtt nyugtalankodtak, és egymást taposva tódultak volna a friss levegőre, ha az emberi szó, a járás-kelés zaja nem csillapítja le őket.
Riolda az ablakban fülelt, de érezni csak az emberi lélegzést érezte, a karámokból semmiféle lárma nem szűrődött ki.
Pontosan úgy, mint gyerekkorában, II. Bandemag idejében. Akkoriban állatok nem éltek a szigeten, és az embereknek semmiféle okuk nem volt felkelni reggelente. Csendesen lapítottak a kunyhóikban, és meglehet, egymás álmaiból táplálkoztak.

Egy erősebb szélroham felébresztette a báránybőrön szunyókáló Fionát.
– Ugye, nem haragszol? Ugye, nem gondolod, hogy…?
Riolda odalépett hozzá, és megsimogatta a lánya lustán göndörödő fürtjeit.
Szegény édesapád, szegény jó édesapád, kezdte volna mondani, de egy ilyen örömtől ragyogó, félmeztelen, fiatal test mellett képtelen lett volna szóba hozni Sjön halálát, a kivégzéseket, vagy mesélni az örökös párába burkolt kikötőről.
– Ugye, örülsz nekem? Ugye, ugye, ugye…? És Shiobianra se haragszol?
Fiona elégedetten tudomásul vette, hogy maga mellett látja az anyját, de az érkezésén nem töprengett különösebben.  De ha már egyszer itt volt, eggyel több oka volt, hogy örüljön.
Ledobta magáról a takarót, és örömében lebirkózta maga mellé az édesanyját.
Riolda, aki megszédült, mintha az ő takaróját valaki beszennyezte volna, gyorsan köhécselni kezdett: – A gyerekeid jól vannak? – kérdezte.
Fiona felnevetett: – Mindenki jól van, mindenki boldog! És te is hogy megváltoztál! Milyen fekete a hajad! Milyen szépek a fogaid! – Hátravetette magát az ágyon, és kacagni kezdett. – Minden sikerülni fog, minden, minden, minden, minden…! Shiobian megígérte, hogy hatalmas királynő leszek!
Riolda lefogta a boldogan ficánkoló Fiona karját, és a fülébe súgta.
– De hogy milyen fárasztó királynőnek lenni, azt te nem is képzeled!
Fiona zöldes szeme kitágult, mintha egy tréfás történet csattanójára várakozna.
– Most el kell indulnod Normandiába, hogy mint jó királynő, megmentsd  a gyerekeket. Hamarosan jön a tél, jön az éhezés, mi lesz itt veletek? Normandiában pompásan fogod érezni magad, ezt előre ígérem. Elviszel egy levelet Rigoberta úrnőnek, pár napig szórakoztatod, mesélsz neki, énekelgetsz, aztán ha béke lesz, visszatérsz a gyerekekkel.
– És Shiobian? Vele mi lesz? Őt ki menti meg? – kérdezte Fiona olyan arccal, mintha az anyja a lelkétől akarná megfosztani.
A lelkétől?, töprengett Riolda. Hogy mondják a zsidók? Ne főzz ki gödölyét az anyja tejében, ne zsarolj senkit a saját gyerekével!
De ez a gödölye már megfőtt, Fiona ragyogott a boldogságtól.
– Ó, drágaságom! Ha minden sikerül, és ugyan mért ne sikerülne, akkor Shiobian maga megy érted! Mint királynőt hoz vissza a Nyugati szél szigetére! Addig te megkeresztelkedsz, összebarátkozol a torony úrnőjével, megtanulsz latinul, ez mind nem olyan fárasztó, mint itthon kushadni. Semmi az, nem fáradtság! Ráadásul Normandiában nyár van, örökös nyár, ott még a koldusok is gyümölcsöt esznek, és akkora körték teremnek, hogy nem férnek a tenyeredbe! Van ott egy kellemetlen pap, de egy ilyen ügyes, kedves lány majd könnyen boldogul vele.  Nincs kedved világot látni? Pár hét vagy hónap múlva hazajössz, mint Shiobian királynője.
– És Shiobian nem fog elpusztulni, hogy nem maradok itt vele?
Riolda elmosolyodott, és tovább győzködte a lányát, hogy Shiobiannak majd erőt ad, hogy Fiona gondol rá. A szerelem a legnagyobb, legerősebb, legnemesebb dolog, ki ne tudná?
– Hidd el, kislányom, így lesz a legjobb! Ráadásul királynőhöz méltó cselekedet, ha megmented a gyerekeket.
Fiona olyan képtelenül boldog és jóhiszemű volt, hogy ebben a percben azt is elhitte volna, hogy a repülés a legkirályibb és a legillendőbb dolog.  Talán még a szél is azért fújt, hogy neki, Fionának jót akarjon.
De egy pillanatra azért mégiscsak elkomorult.
– És nem fognak haragudni a férfiak, ha elviszem az egyetlen hajójukat? Hiszen ha elviszem a Csacsit, a kis hajót, hogy meglátogassam a barátnődet, akkor mind éhen maradnak. Ó, jaj, mit mondanak?
Mit bánta, ha éhségükben mind rakásra hullanak! Attól reszketett, hogy nem gyengéden, nem szeretettel gondolnak rá.
Mi lesz ezzel a lánnyal, töprengett Riolda, ha majd kiderül, hogy Shiobian nem örökre, nem úgy, nem annyira…?  Vagyis hogy nem egészen…? Inkább egy jól nevelt, valódi királylányról álmodozik, akit minden héten tejben mosdattak a dajkái, és akivel egy igazi országot kap hozományul. Hajókat, katonákat, tekintélyes, hatalmas rokonokat.
De tulajdonképp mit számít, mit akar Shiobian? Ha a szigetlakók fellázadnak, nemcsak őt pusztítják el, hanem a szeretőjét, a kapcarongyát.
– Te csak ne aggódj, Fiona, kitalálunk valamit. Él egy nagyon furcsa öreg a tengeren. Nem eszik, nem iszik, nem alszik, de a bajba jutott nőket és gyerekeket ő viszi át egyik szigetről a másikra, egyik világból a másikba. Vigyáz rájuk, nem engedi, hogy elpusztuljanak. Nehéz öregember, de megpróbálom elérni, hogy eljöjjön érted.

(Illusztráció —
Gustav Klimt: Danae)