Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.