Hogy egyem a szívüket (Fordított idő III.)

Az állatok jobbak, tisztábbak, fegyelmezettek. Nem sopánkodnak szemforgató módon, ha éhségükben fel kell falniuk a szeretteiket. És nem óbégatnak, ha velük is így tesznek.
A Sjönnek hívott, hatalmas öreg tűnt a legképmutatóbbnak. Megállás nélkül tömi magába a lencsét, és közben ócsárolja a háziasszonyt. Kár volt eljönniük otthonról. Micsoda világ ez, ó borzalom! Ha nem lenne ilyen visszataszítóan falánk, talán még fel is emelkedne az asztaltól, hogy az otthon szentségéről prédikáljon. A családtól, a nyugalomról, a szeretetről – a világ bűnös, rossz, de előbb hadd nyeljem le, különben éhen halok.
Knut a félhomályos ajtókeretben leselkedett. Egyszer-kétszer vigyorogva odaintett Frederikjének, aki lányos lelkesedéssel hordta föl-alá a tálakat.
Az asztalfőn prédikáló öregember, Sjön visszataszító volt ugyan, de cseppet sem tűnt idegennek. Ám ez a csámcsogva falatozó, kilenc vadmalac egészen különleges fajzatnak tetszett. Bár egykorúak, de mégis mintha testvérek lennének… mind a kilencnek egyformán göndörödött a haja, és furcsán violaszínű volt a szembogara. Barna lebernyegeikben nem is hajósoknak, hanem birkanyájat terelgető, tilinkószóra lépegető, félvad pásztoroknak tűntek. Az öregen is ilyen rongyok fityegnek, de ő mégiscsak úgy festett, mint egy öreg, korlátolt katona.
Ó, te jóságos! Micsoda búvalbaszott szerencsétlenek!
Frederikje pedig csak sürög-forog, be nem áll a szája, hol sóért, hol ecetért szalad, de ők tizenegyen csak falnak tovább nyugodtan. Olyan önelégültek és ostobák, hogy eszükbe sem jut felemelni a fejüket.
De nézd csak! Az öregemberrel szemközt ülő asszony, akit a többiek csak Rioldának hívnak, még egész fiatalka. Kézzel kötött rongyok helyett ügyesen szabott köpenyt visel – ez a nő talán nem egy pásztorkunyhóban nevelkedett. A szembogara hasonlít a kilenc vadmalacéhoz, a haja is ugyanolyan torzonborz és hullámos, de az arcából sugárzik a tanult nők kiismerhetetlen álnoksága. Velem ne szórakozz, mert még megjárod! Ráadásul ő sem tud csendben maradni, annyit járatja a száját, mintha fizetnének neki. Nem vagy még fáradt, nővérem? Nem akarod, hogy segítsünk neked? Nem akarnád, hogy ebéd után eltemessük a gyerekeket?
Ó, micsoda visszataszító perszóna! Lelkifurdalás nélkül megzabálja a szegény özvegyasszony utolsó lencséjét, utolsó kenyérkéjét, és közben ájtatatosan érzékenykedik.
Mondd csak, nővérkém, miben segíthetek?
De az ő megbí
zható szeretője, a fürge Frederikje pedig úgy tesz, mintha nem is hallaná.
Ám ebben a percben az idegen nő válla megmerevedett, mintha észrevenné, hogy a nyitott ajtóból figyelik. Knut rögtön hátrébb ugrott: a nők (különösen az ilyen alattomos rókafélék) azonnal megérzik, ha idegen lopakodik mögéjük. Ő aztán számtalan éjszakai portya után megtanulta, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem az összes érzékünkkel. A fülünkkel, a hajunkkal, a talpunkkal, de még a gyomrunkkal is.
– Milyen furcsa, drágám – fordult Frederikckjéhez a rókaképű – itt élsz Northumbriában, de hozzánk mégis a legtisztább dán nyelven beszélsz!
Frederikjének szerencsére vágott az esze.
Elhadarta, hogy kilenc esztendeje annak, hogy letelepedett Bamburgban. De amíg él, nem felejti el Dánia zöld mezőit és gyönyörű egét… Hát az a legkevesebb, hogy ragaszkodik a szülei nyelvéhez.
Knut elvigyorodott, ám a kis rókaképűt sem ejtették a fejére. Elsápadt, izgett-mozgott, a szeplői idegesen ragyogtak, élénk fény költözött rózsaszínes szembogarába.
Gyorsan felállt, és mint aki másra sem vágyik, csak egy kellemes kis nézelődésre, és megindult a fönti hálószobák felé. Hamarosan ide-oda rohangált, ládákat nyitogatott, mintha a ház az övé lenne, Frederikje pedig a házvezetőnője.
– Mondd csak, nővérem – kiabált a rókaképű nő az emeletről –, hogy lehet, hogy ebben a házban nincsenek gyerekjátékok? Se egy fabábu, se egy ugrókötél, se egy rongybaba. Netán a ruhácskákat is elvitték a kalózok?
Frederikje, aki most már megrémült, gyorsan odakiáltott neki valami butaságot.
De a rókaképű, akit az emberei Rioldának hívtak, egy percre sem hagyta abba a kutakodást. – Hogy lehet az, nővérem, hogy te magad szép és fiatal vagy, de ebben a házban csak öregasszonynak való ruha van? Feketen ing, fekete köpeny, fekete kendő, fekete indenféle…
Az asztalfőn trónoló Sjön elégelte meg ezt a nevetséges kutakodást. Teli szájjal rámordult a feleségére, hogy ne sürögjön-forogjon, ne turkáljon a ládákban, tartsa tiszteletben a háziak bánatát. És mindenekelőtt mondjon a vacsoráért.
Na persze a kis rókaképű a füle botját sem mozdította. Hiszen csak a hasmenésnek, a főfájásnak van orvossága, a gyanakvás, ha egyszer befészkelte magát a szívbe, a véráramba, gyógyíthatatlan.

Knut óvatosan a kapu felé hátrált.
No, igen, álnok és képmutató ez a perszóna, de legalább több esze van, mint a szakállasnak és a kilenc kis pásztornak.
Ahogy kiért az utcára, meghallotta az emeleten turkáló Riolda óbégatását:  Ne maradjunk itt, Sjön, ez valami csapda…  Ó, jaj, ez szörnyű, szörnyű! Mennünk kell innen! Induljunk, induljunk!
Knut legszívesebben széttépte volna a hangoskodó fiatalasszonyt, a gyapjúrongyokba göngyölt, bamba fiúkat, a málészájú, korlátolt vénembert, az egész nevetséges kompániát, de gondolnia kellett a váltságdíjra és a megbízóra. Hiszen a hadjárat, a partvidék elfoglalása nem járt túlságosan fényes eredménnyel. Errefelé csak zab és rozs terem, még a kolostorokban sincs más, csak néhány, selyemdarabba tekert, rohadó csontocska. Ó, ez az áldott Anglia! Itt telente csak híg sört kortyolgatnak, nyáron meg látástól-vakulásig törik a köves talajt. Ha épp nem éheznek az emberek, akkor elássák a föld mélyére a garaskáikat. Ó, Szent Bandiamus, ó, Szent Humpréciusz, ó, szent Brindilianus, segíts meg!  Hogy egyem a szívüket!
Jámbor emberek – de mikor meghalnak, őszintébbek lesznek. Barátságosan rávigyorognak Knutra, az igazi szabadítójukra, hajlonganak vagy kezet csókolnak, és a legnagyobb örömmel engedelmeskednek. A nők széttárják a combjukat, a kicsik pedig zokszó nélkül hagyják magukat megkötözni, vagy várnak az utolsó, halálos csapásra. Érted jöttem. Az apád vagyok, szokta mondogatni Knut a foglyainak, akik pár perc múlva abba is hagyják a méltatlan vergődést és sikoltozást, hogy a holtak országában neki szolgáljanak. Engedelmesen és méltósággal.
Hiszen minden halott gyerek az ő fiacskája. Minden halott asszony az ő menyasszonya.
Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kell fosztania a halál dicsőségétől, és át kell adnia a rabszolga-kereskedőknek. Semmi sem kárpótolhat az ilyen veszteségért. Csak akkor tapasztalhatod meg a legtökéletesebb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád sem szeretett annyira, mint a dicsőséges kiválasztottak, akik a haláluk óráján megajándékoznak
a megistenülés pillanataival.
A halálra ítéltek mind szépek és különlegesek, de köztük is van néhány szebb és különlegesebb. A fríz partvidéken megvívott egy kamaszfiúval, aki egy felgyújtott városban egy óbégató, idősebb anyát és öt kisgyereket védelmezett. A halálfélelem megsokszorozta a fiúcska erejét, ezért Knut – a nagyrabecsülése jeléül – egy kicsit eljátszadozott vele. Elnyújtotta a párbajt, hogy a suhancnak kicsit – de csak nagyon kicsit – megjöjjön az étvágya, és reménykedjék a győzelemben.
Minél nagyobb az elszántság, minél tovább tart majd a küzdelem, annál édesebb a megadás.
Ő, Knut persze minden halotthoz egyformán igazságos, nőket-férfiakat, öregeket-gyerekeket, szépeket és csúnyákat is megajándékoz a szerelmével. De milyen mámorító volt a meglepetése, mikor a halott fiúcska páncélja alatt kitapintotta a még meleg lánytestet! Ez a lány – vagyis a lány, ahogy magában később is nevezte – nem bújt el, nem esdekelt,  nem könyörgött kegyelemért, nem csókolgatta a csecsemőjét, nem ajánlotta magát a vikingek jó szívébe, hanem felöltötte az apja fegyverét, és párbajt vívott egy nála kétszer nagyobb katonával, aki annyiszor kelt és feküdt a halállal, míg eggyé nem vált vele.
Knut szíve nem is maradt érzéketlen: jegyesének tekintette a lányt, és a tábortűznél úgy hencegett vele, mint a leggyönyörűbb feleséggel.
Van-e sötétebb szín a feketénél? A megalvadt vér fekete ugyan, de emlékezik a vörösre, a szenvedélyre.
Az engedelmes Frederikje, az ő dán rabszolganője eme bátor, csodálatos, frízföldi lány nyomába sem érhet. Pedig  kitűnő színésznő, ravasz, mint a róka, türelmes, mint az éjszaka vadászó vadmacska, és bármire képes, hogy mentse a bőrét – a gazdája parancsára jóllakna akár patkány- vagy emberhússal is. De mire jó ez az egész hajcihő? A végén úgyse fog neki irgalmazni. És ott a másik, ez a szeplős, rókaképű, akit Rioldának nevez a megbízó. Az ilyen ravasz, álnok teremtés nem érdemel együttérzést, egy ennyire izgága perszóna még a halála pillanatában is megpróbálna kijátszani – aljasul beleharapna a kezedbe, ha a nyakát szorongatod. A legtöbb asszony meg sem érdemli, hogy a Halál Katonája, egy ilyen derék, jámbor fiatalember emlékezzék rájuk.
De nem ő dönthet egyedül a foglyai sorsáról.
Egyetlen fegyver sem olcsó mulatság, ráadásul egy hajó felszerelése többe kerül, mint amennyi aranyat vagy ezüstöt találnak egy ilyen porfészekben. Egy olyan tájon, ahol még a kölesszem is hússzor meggondolja, hogy előbújjon ilyen szegényes, sivár talajból. Ő, Knut, mit tehetne? És mit tehetne Sigurd, a kapitánya?
Hogy úgy élhessenek, mint az igazi férfiak, engedelmeskednek, szót fogadnak a megbízójuknak.
Rabszolgákkal szolgálják meg, hogy újra és újra hadba induljanak.
A katonát, aki már csak a harcban érzi jól magát, nem fogadják vissza az övéi. A lakomákon díszhelyre ültetik, de senki nem iszik a serlegből, amit ő megérintett. És senki sem marad vele szívesen kettesben.
Menj innen, Knut, mosd meg a kezed, és kérlek szépen, ne érj a gyerekhez! Téged már eljegyzett a háború, huhogják a falusi lányok, mikor szépen és tisztelettudón megkéri a kezüket. Te halálfia vagy, Knut. Sötétebb az árnyékod, mint a többieké.
De tényleg sötétebb az árnyéka?
Kedves halottainak Knut még énekelni is szokott, és úgy dédelgette, becézgette őket, mint a legkedvesebb álomképeket. Talán már ő maga sem vágyott már egy zsémbes feleségre, vagy egy, doromboló, hétköznapi asszonykára, aki hajnalonként kilopja az aranytallérokat a zsebéből, és halálra gyötri a félelmeivel. Jaj, Knut, ne olyan durván emelgesd azt a gyereket! Hát nem látod, drágám, hogy fél tőled? 

Barátok és rokonok híján marad Sigurd kapitány és a megbízó,  a se élő-se halott Al-Rakmarán. És a halott nők, halott gyerekek, halott férfiak. Vagy a halálraítéltek, mint ez a torzonborz hajú, violaszín szembogarú társaság.

Előzmény:

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Vélemény, hozzászólás?