Szentséges ég!
Ahogy Jette elaludt, Riolda lerúgta magáról a takarót, megnyomkodta a homlokát, és próbált észhez térni. A dübörgés mostanra csillapult, a fájdalom lüktetéssé szelídült – mintha egy kacskaringós öbölben keresnék a hullámok a helyüket. De a bal kezét még mindig nem tudta rendesen mozgatni.
Valamiért mintha nem akaródzott volna egészen meggyógyulni.
Vetett egy pillantást az ágya előtt szuszogó Jettére, aztán odavonszolta magát a nyitott ablakhoz.
Akkor hát mégsem álmodott: itt van a holdfényben derengő kikötő, itt hevernek a halottak a kövek közt, és itt van Sjön… most az ő szeme is ugyanezt a halott sötétséget bámulja. Ernyedten, mozdulatlanul. Pedig a szökésre talán ez az óra lenne a legmegfelelőbb: csendben kiosonni a kapun, elbújni valamelyik házban vagy az öböl egy eldugott zugában, aztán csak várni és reszketni … Levegővétel nélkül imádkozni, míg ez a rémálom magától elmúlik. Sjön majd megáll fölötte, és öreges aggódással szemrehányást tesz, hogy lopják az időt, és még mindig nem indultak haza a Nyugati szél szigetére.
De az időt így már nem lehet visszafordítani.
És talán nem is lenne biztonságos. Ez a Jette bolond ugyan, de semmiképp sem ostoba: ébredés után dühöngve felgyújtaná, ami a városból megmaradt – és még ha csak felgyújtaná! Eleven fáklyaként járná keresztül-kasul az öblöket, és akire csak rápillantana, az rögtön lángra lobbanna.
És nem is az őrjöngő Jette volna az egyetlen ellensége.
Riolda belefülelt az éjszakába. Igaz-e, hogy itt, Northumbriában mindenkit kardélre hánytak? Nemhogy egy maroknyi viking, még egy alapos járvány sem tud egy vidéken minden embert kiirtani. Ő bizony jól emlékezett a mórok által végigpusztított Normandiára. Minden bokorban, minden hasadékban menekültek lapultak, a nők szültek, a szerelmesek szerették egymást, a gyerekek játszottak. A rejtőzködést a meglett, csalódott férfiak viselték a legnehezebben. Most a királyi palota a legbiztonságosabb hely, hisz most minden öböl, minden erdőcske tele van menekült férfiakkal, akik szerencsétlennek érzik magukat, mert ők élnek, a szeretteik pedig halottak.
De hát én is élek, és az én szeretteim is meghaltak.
A holdfény megtört valamelyik fölöttük terpeszkedő felhőben, és a kikötő, mögötte a halott, de valamikor eleven város visszazuhant a nyugtalanító sötétségbe. A bölcsek szerint ilyenkor nemcsak a túlélők izegnek-mozognak, hanem kilépnek a tengerből a halottak, és csendben megkeresik a rokonaikat.
Riolda semmire sem vágyott inkább. A megalázó túlélés helyett a halottak méltóságára:

Szolgák voltak, ma királyok.
Szabadok, rendíthetetlenek.
Lemondani néhány dologról maga a fájdalom.
De egyetlen perc alatt elveszíteni mindent?
A zuhanás jéghideg gyönyörűsége.
Száguldasz mélyebbre… és egyre mélyebbre…
A szád tele földdel, kezed-lábad hideg és merev, a szíved…
A szív?
Talán nem is bír el ekkora gyönyörűséget.

No de mihez kezdjen ezzel a Jettével, aki rosszabb a kikötőben vigyorgó halottaknál is? A háború sok bomlott lelket csatasorba állít, az éhség sok fiatalt elűz a falujából, köztük ilyen szeretetért lihegő, maguk körül mindent elpusztító lányokat is.
De hogy szabadítson egy gyújtogatót a saját szigetére?
És azok a borzasztó hunyorgások, a rémes rángatózások, azok a szörnyű vakarózások! Mintha millió hangya futkosna a ruhája alatt! A rettentő dührohamok, amik után reszket a szemhéja, a karja, a lába! Mintha egy hálójába gabalyodó pók volna.
Indulj, különben a fejedre ütök! Indulj, különben megégetlek! Ha nem szeretsz, megeszlek!
Az őt istennőként imádó, de minduntalan hátba taszigáló Jette arra is alkalmatlan, hogy beálljon valamelyik nagyúr kíséretébe. Melyik épeszű király érezné magát biztonságban Jette dührohamai közben? Akit nem pénzzel, nem fenyegetéssel, csak a szeretet ígéretével lehet féken tartani? Riolda megremegett. Te vagy az én királynőm. Te vagy az én egyetlenem! Csak fogadj nekem szót! Ha hűséges leszel, nem öllek meg!
Hjalmar, Knut, Sigurd, a sebhelyes Holger, a kalapácsos Rasmus is bolondnak tűnt, de nem annyira, hogy gyilkolászás közben példaképet vagy édesanyát keressenek. Jette őrültségében tényleg van valami Al-Rakmarán megszállottságából – mert talán valóban vannak olyan rettentő sérelmek, melyek nem hagyják a testet meghalni.
Ránézett a gyűrűre, melynek különleges, finom arabeszkje – Jette szerint – két egymáshoz simuló hattyút formázott.
Hogy szabaduljon meg ettől a világcsúfjától, ettől a szörnytől, ettől a beteg kamaszlánytól, aki be akar költözni a szívébe?

Legalább tíz kard hever itt szerteszét, ráadásul Jette nem is akkora darab, hogy ne végezhetne vele a saját kezével. Miért is ne? Ez a bomlott parasztlány nem az a teremtés, akivel az ember közös hajóutat tervezne.
Egy mozdulat, és visszakaphatja az életét. De a sértődött emberek életösztöne fejlettebb – és Jette azonnal felriadna, ha egy karddal ott állna fölötte, hogy a végén zokogva Rioldát aprítsa miszlikbe… Te vagy az egyetlen, akit szerettelek. De látod, nem érdemeltél meg engem…
És mi van, ha Jette nem alszik, csak tetteti az alvást, és nagy ravaszul próbára akarja tenni az ő kis hattyúját?
Riolda az ablak felé hátrált, és minden porcikájában reszketett.
De mitől is félünk? Hiszen semmi sem lehet visszataszítóbb a saját szívünknél.
Riolda megint a sötétlő tengerre bámult. A tenger éjszakai fészkelődése, a sziklákon megtörő hullámok, ez a lomha, örökös készülődés csak arra figyelmeztet, hogy egy földöntúli energiákból táplálkozó ellenséggel áll szemben.
Az ablak mellett elszenderedve úgy érezte, Al-Rakmarán sóhajtozik és lépeget a feje fölötti teremben.

Hajnalban Jette keltegetésére ébredt:
– Riolda, te megvetsz. Undorodsz tőlem. Biztos nem vagyok elég jó neked. De csak merészelj megszökni, csak próbáld meg! Úgy a fejedre ütök! A végén megeszlek!
Riolda bizonygatta, hogy a kiömlött vér szagától még mindig fáj a feje, és csak a friss levegő miatt aludt el az ablaknál.
Jette hitte is, nem is, de egy kis ütlegelés, lökdösés, hajcibálás után megenyhült, sőt kezet csókolt Rioldának. Még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy sírt ásson a tengerparton.
– Mintha nem volna mindegy! De ha ez neked annyira számít!
Riolda hálásan bólogatott, Jette pedig tovább fogadkozott.
– Ha nem fogsz becsapni, akkor megteszem. És utána elfoglalok neked bármit, és mindenkitől megvédelek – hajtogatta, miközben a derekára kötötte a kardját.
Egy jó harcos kezet mosni sem megy kard vagy buzogány nélkül, nemhogy sírt ásni.
– Nem bánod meg, Riolda, csak légy jó hozzám!
A parton szorgoskodó Jettét figyelve Riolda már szinte öklendezett kétségbeesésében. A normann udvaroncok gyakran danolásztak apácákról, erdők mélyén élő, szakállas női szörnyekről, akik fiatal lányokat rabolnak a „világ csúfjára”. Elcsábítják, és addig tartják a barlangjukban, míg gyerekeik nem születnek, vagy ki nem nő szegény szüzek szakálla.
Vajon ez a Jette is ilyen?
Vagy ez a parasztlány még túlságosan fiatal és összetört ahhoz, hogy önmagával tisztába jöjjön? Hány éves lehet? Annyit megértett Jette megjegyzéseiből, hogy az anyja elárulta Norvégiában, a nővérei cserben hagyták, de végre annyi balszerencse és csalódás után rátalált az igazira… Egy jó anyára, egy ideálra, egy jövendő harcostársra, egy hű rabszolgára… hogy pontosan kicsodára-micsodára, azt nyilván maga sem tudja. Visszaélhet-e bárki ezzel a ragaszkodással? A reménnyel, hogy egy vadidegen nő parancsra jóváteszi, amit ellene elkövettek?
A sír elkészült, Jette alaposan kifáradt, és már csak az hiányzott, hogy délután odavonszolják Riolda férjének tetemét.
Ha már úgy odavagy érte.

– És eldöntötted, mikor indulunk? – nyaggatta ebéd közben is Rioldát.
A munkától kimelegedve, szüntelenül vakarózva félig nyers lóhúst falatozott. Lelkesen szürcsölgette a velőt a csontokból, ahogy egy diadalmas és rettenthetetlen vikinghez illik. Félrecsúszott sisakja alól gyanakvón méregette Rioldát, aki engedelmesen üldögélt vele szemben, és óvatosan mosolyogva egy almacsutkát rágcsált.
– Ugye nem vagy szélhámos, Riolda? Ugye, nem akarsz engem becsapni?
Riolda biztosította, hogy esze ágában sincs.
– Akkor mért nem eszel velem rendesen? Már nem kéne annyira kímélned magad.
– Megfogadtam, hogy hátralevő életemben nem eszek húst.
– Te talán valami szent vagy?
– Nemcsak a szentek vezekelhetnek, Jette.
Szegény ló nagyon öreg lehetett, mert csak kínlódva, nehezen adta meg magát Jette fogainak. De Riolda most mégsem érezte azt a vak, nyüszítő félelmet, mint hajnalban.
Amíg pártfogója, ura és parancsolója a csontokat szopogatta, ő megpróbált világosan érvelni.
Hiszen a túlélők nyilván nem fognak időtlen időkig barlangokban, vízmosásokban rejtőzködni. Ha egy csepp eszük van, a szomszéd udvarba rohannak, ígérnek fűt-fát az ottani királynak, és egy kisebb hadsereggel térnek vissza, hogy megvédjék a városukat. A trónterembe belépve két nőt találnak, az egyikük viking páncélt visel, és kardot szorongat a kezében.
– Mit gondolsz, mi lesz az első dolguk? – kérdezte Riolda.
– Ne aggódj, én megvédelek – suttogta Jette. – Életre-halálra. Az utolsó leheletemig… Bedobálom a nyomorult angolszászokat a pöcegödörbe.
Riolda legyintett. A vágy egyetlen időt és módot ismer: a jelent és a parancsoló módot.
Ám miközben menekülnek, magyarázott tovább, nem szabad megfeledkezniük arról, hogy Jette milyen csodálatos, milyen rettenthetetlen harcos. Méltatlan dolog lenne, ha egy ilyen nagy hős elkísérné őt a Nyugati szél szigetére! Hisz ezen a kopár földdarabon, az ő hazájában csak ostoba, jámbor birkatenyésztők élnek. Ők aztán soha nem fogadnának be egy ilyen nagy vitézt!
– Nem gond. A gyerekeidet is megölöm – vetette közbe Jette buzgón.
Riolda lesütötte a szemét.
Ennél sokkal okosabb lenne talán, fejtegette óvatosan, ha Jette valami más, hősiesebb elfoglaltságot keresne. Ott van például az Ifjúság kútja, Szent Reginaldus szigete! Három ösztövér szerzetes védelmezi a híres csodatevő vizet, három vézna pap, akik örökké attól rettegnek, hogy partra száll valami rosszindulatú idegen, és elrabolja az ereklyéjüket. Milyen nemes és bölcs dolog lenne, ha Jette védelmébe venné a sokat szenvedett szigetet!
Jette úgy nevetett, hogy még a félig megrágott lóhúst is visszaöklendezte.
– Ugyan! Mi öröm van három férfiban és egy fennhéjázó, mozdulatlanul heverő halottban! Mire megyek én három dölyfös, ingyenélő pappal! Őket kerülgessem évekig, évtizedekig!? Micsoda lélekölő, unalmas munka!
Az arca hirtelen eltorzult, a hangja kislányos zokogásba fúlt.
– Miért nem ragaszkodunk az eredeti tervhez, Riolda? A világhatalomhoz! A virtushoz és a dicsőséghez! Nincs az az ereklye, ami annyira izgalmas lenne, mint a partvidék fosztogatása! Ráadásul te már vissza sem térhetsz az Idő szigetére, Riolda.
– Ugyan mért ne térhetnék vissza?
– Tudod, mit mesélt a nagyanyám? Aki egyetlenegyszer ivott az ifjúság kútjából, az többé nem találhat többé vissza.
Riolda felnevetett, erre Jette arca megint eltorzult, mintha nem tudná eldönteni, hogy most üssön vagy zokogjon.
– Hát hogy élhetném én le nélküled az egész életemet? Mi lesz ott velem? Hogy lehetnék boldog, ha nem vagy velem? Kire vigyázzak, kit védelmezzek? Ki szül nekem gyönyörű gyerekeket?
Riolda megtántorodott, különösen mikor a zokogó Jette teljes súlyával a lábára is rátaposott.
Mostanáig reménykedett benne, hogy a „sziget őrzése” életre szóló feladatot ad szegény bolondnak. Ráadásul egy csodakút egy bömbölő szelek taszigálta szigeten annyira mesebeli hely, hogy ott talán fel sem tűnik egy viking harcos, aki női hangon szól az érkezőkhöz – és néha belemarkol a hajukba, leköpi, lökdösi, a válluknál, a derekuknál fogva rángatja a jámbor zarándokokat. A látogatók talán nem a gyilkos lányt, nem is a hétpróbás gyújtogatót, hanem a sziget egyik „különösségét”, egy éneklő oroszlánt, egy csodálatos egyszarvút látnak majd Jettében.
De a rettenetes lány most megint mögé került, és belecsimpaszkodott a derekába.
Riolda pedig egy pillanatra – de csak egyetlen pillanatra! – megfeledkezett róla, hogy mennyire retteg tőle.
– Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – kiáltott Jettére. – Ne cibáld a hajamat, ne lökdöss, ne taszigálj! Soha többé ne merj rángatni engem! És most figyelj, te tökkelütött! Akárhogy tiltakozol, itt nem maradhatunk. Már nem vagyunk egyedül, ha kihajolok az ablakon, érzem a bőrömön mások tekintetét. Ha a szárazföld felé minden út zárva, akkor át kell hajóznunk Normandiába. Az elég nagy ország, ott elrejtőzhetünk.
Jette is felkapta a fejét, mert a zaj most már nem is a kikötőből, hanem a vár kapujából hallatszott.
És bizony most nem bosszúálló szellemek, sírból kikelt rémek, részeg vikingek lármáztak körülöttük. Az egyikük elejtett valamit, egy másik pisszegve csendre intette. Mintha valakik vigyázva, óvatosan, lábujjhegyen, lassan-lassan próbálnák körbevenni őket.
De ezek a betolakodók nem is tűntek igazi harcosoknak. Torzonborz, fekete hajuk volt, barna lebernyegük, és néhányan a hónuk alatt hozták a facipőjüket, hogy ne csapjanak nagy zajt.
– Kyd! – sikoltotta Riolda. – Drága, egyetlen fiam! – és zokogva az érkezők közé vetette magát.
Kyd felemelte az anyját a földről, aztán könnyedén magához húzta.
– Legalább te életben vagy, anya. Tegnap reggel kilenc kiterített holttestet találtunk a kikötőben. A tízedik holttest helyén egy kard volt, hiszen apa nem vérrokona a sziget szellemeinek. Tudtuk, hogy bajban vagy, ezért rábíztuk magunkat a leggyorsabb áramlatra, hogy megszabadítsunk téged, és hazahozzuk apa holttestét.
Riolda sírva a fia karját szorongatta, és csak percek múlva vette észre, hogy egyik alattvalója a markában szorongatott kővel lecsap a földre szorított Jettére.
– Jaj, ne! – kiáltott fel.
Jette haldokolva sem volt egészen fegyvertelen. A résnyire húzott szemén megvillanó fény gyűlölködve fúródott Riolda bőrébe.
Gonosz vagy, áruló vagy, nem érdemelted meg, hogy szeresselek.
Riolda levette a köpenyét, és betakarta Jettét.
– Mint valami óriási bogár! Milyen csúnya féreg! – szörnyülködött az egyik fiúcska.
– Hűséges, bátor lány. Ő mentette meg az életemet – sóhajtott Riolda.
Kyd csak legyintett:
– Most ne huzakodjunk, hanem rögtön hagyjuk itt ezt a kígyófészket! Az ember lát egy holttestet, szörnyülködik, lát két holttestet, még jobban szörnyülködik. De ha lát kétszázat? Kétezret? Azon szörnyülködik, hogy nem érez semmit. Én minél előbb haza akarok térni! Azt hiszem, eleget láttam a világból.

 

 

(Bélyegkép: Giorgio de Chirico. Illusztráció (lent): Zdzisław Beksiński