– A nőt hozd ide, te szerencsétlen!
Sigurd először azt hitte, a megbízó, Al-Rakmarán csak szórakozni akar a kamrájában valamelyik asszonnyal. De hogy is szórakozik egy ilyen púpos nyomorék, egy ennyire szerencsétlen emberfajzat? Ha nem eszik, nem iszik, nem alszik, akkor mi szüksége van asszonyokra? Egy ilyen kis összetöpörödött, koravén gyereket Knut egy pillanat alatt lecsapna, földbe döngölne, miszlikbe szaggatna… már persze, ha lenne mersze vele négyszemközt maradni.
De ha nő, akkor nő…legyen.
Nos, egyetlenegy nő van a trónteremben: a kócos szerencsétlen, akit Jette mentett meg az erőszaktól.
Sigurd kifelé indult, a lándzsáját büszkén maga előtt tartva, hogy senki se képzelje, hogy ő testőr, ajtónálló vagy pénzért vett rabszolga.
De Rioldát nőt nem kellett szitkozódva felrángatni a földről: már ott állt szálegyenesen, lesimított hajjal a függöny előtt. A köteleit azóta valaki elvágta, a vörös csík, mint valami harapás ott tekergőzött a csuklóján.  Hölgy vörös karkötővel.
Sigurd az áruló Jette felé vetett egy pillantást.
De egy vérbeli parancsnok nem hordja le a foglyok előtt a katonáját.  Úgyhogy visszanyelte a mérgét, és ráförmedt a függöny előtt ácsorgó nőre.
– Ki engedte meg, hogy ugrálj?
De a nő tudomást sem vett róla, állhatatosan a zsámolyon kuporgó Al-Rakmaránra szegezte a tekintetét. Sigurdba beléhasított a gyűlölet: mégis mit képzel? Nem is tért vissza a többi fogolyhoz, csak rávicsorgott a nőre, és lecövekelt Al-Rakmarán mellett.
– Örülök, hogy személyesen is találkozunk, Riolda – mosolygott a belépőre Al-Rakmarán. – Nyugodj meg, drága nővérem, és helyezd magad kényelembe!
A nőnek esze ágában sem volt Al-Rakmarán lába előtt helyet foglalni a szőnyegen.
– Nem vagyok nyugtalan. Azt akarom tudni, te ki vagy? És miért hurcoltatok ide?
– Talán egy kicsit idősebbnek kéne lenned – sóhajtott Al-Rakmarán, miközben a nőt jó rabszolgakereskedő módjára méregette. – De talán igaz, hogy csak a szegények és nyomorultak élnek az időnek alávetve. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a múlt, jelen és a jövő egyszerre történik velünk.
– Azt akarom tudni, hogy te ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán barátságosan hunyorgott, miközben a ráncok az orra mellett lassan megkeményedtek. Sigurdot kiverte a hideg, számtalanszor látta, hogy a ráncok a másik halálos ítéletét jelentik. Ráadásul nem is értette ezt a teketóriát – azt kívánta, hogy a megbízó azonnal végezzen a nővel: veszejtse el, vagy mondjon valamit, amitől Riolda a szívéhez kap, jajongva elterül, akkor ő végre kilökheti a többi holttest közé, a főtérre. Nem bölcs dolog, ha hagyjuk a foglyokat a fejünkre nőni.
– Nem mondtad el, hogy ki vagy, és márt nem engedsz hazatérni a szigetemre!
Sigurd meglepve látta, hogy a megbízó tovább mosolyog. Tényleg: mire jó ez? Ahogy máskor is, émelygett, bizonytalannak érezte magát, hogy Al-Rakmaránnal kell egy levegőt szívni. De a kíváncsiság még a szokásos rosszérzésnél is erősebb volt: eddig még nem látta nő társaságában a megbízóját. Úgyhogy – az ágyékában csiklandós forrósággal – figyelte a megbízó fölé magasodó nőt és Al-Rakmaránt, akivel a részeg katonák is csak szemlesütve mertek beszélni.
– Ugyan ki vagy? – folytatta a nő magabiztosan. – Évekkel ezelőtt beszéltem egy másik mórral, Hákimmal Hispániában. Neki a tudtára adtam, nem tartom a fejemben az északi partvidék térképét, nem rendelkezek hadseregek fölött, semmit sem tudok a sarkvidék uráról, csak egy ici-pici sziget királynője vagyok. Azóta évek teltek el, és én egy szemernyivel sem lettem okosabb. Úgyhogy azt parancsolom, engedj szabadon a az embereimmel!
Sigurd a dárdájához kapott, a hegyével kicsit még meg is bökte Rioldát. Aztán eszébe jutottak az állatkísérletek Alexandriában: hát a gazda fiai nem hölgyecskéknek, húgocskáknak, drágaságoknak szólították a tyúkokat és kacsákat? Lehet, hogy Al-Rakmarán csak játszik: ezt a kis tyúkocskát – mielőtt széttépi – még meg akarja bolondítani.
– Ó, Riolda, ne heveskedj! Hát nem vagy kíváncsi a származásod titkára? Ilyen közömbössé tettek téged az évek? Nem is érdekel, kik a valódi szüleid?
A hölgyecske megremegett, Al-Rakmarán meg falusi tanítómester módjára türelmesen folytatta:
– És nem akarod tudni, ki volt az az N. herceg? Hogy hogyan kerültek a versei a te szigetedre? Pedig milyen igaza van a nagy költőnek! Hát nem emlékszel?

Mint a rossz pénzt, szolgám megveti
a hölgyeket, ezeket a törékeny, illatos
játékszereket. Hisz csak zűrzavart hagynak
maguk után, kínos lelkifurdalást. Pókok,
hazugságokba gabalyodva: tettetik,
hogy elájulnak, de hajnalonként kiosonnak,
sült húst tömnek magukba, és utána
felpofozzák a leskelődő cselédlányaikat.

“Csak a madarak érdemelnek szerelmet, uram.
Ők repülnek. Nemcsak beszélnek róla.”

Sigurd még sohasem hallotta a megbízót verseket idézgetni. Az utolsó dolog, amit elképzelt a megbízóról, hogy valami félhomályos kamrában verseket idézget. Talán rokona Al-Rakmaránnak ez a pökhendi szerencsétlen?
– És nem érdekel, hogy mi lesz veled a jövőben, Riolda? Azzal sem törődsz, hogy mi lesz a gyerekeiddel, a férjeddel, a szigeteddel?
A nő nem hagyta magát: a karját összefogta maga előtt, hogy uralkodjék a remegésén: – Azt akarom tudni, hogy te ki vagy.
– Megszöktél Normandiából, megszöktél Almériából, megszöktél Velencéből, és közben nem érzed jól magad a saját szigeteden, ahogy nem érzed jól magad a saját bőrödben sem. Talán azért vagy ennyire állhatatlan, mert nem tudod megfejteni, milyen üzenetet kaptál a szüleidtől. Ó, gyönyörűségem! Szívből sajnállak! Azt sem tudod, mi történt apáddal, azt sem tudod, ki gyilkoltatta meg az anyádat, csak tollpihe módjára repdesel. Egy felbontatlan levél vagy, aminek a pecsétjét még senki sem törte fel. Hát nem akarsz békét kötni, Riolda az idővel?
– Még mindig nem feletél arra, te ki vagy te.
Sigurd felnyerített, mert szerette volna érzékeltetni, hogy igenis jelen van, ért mindent: és rettenetesen elítéli ezt a cafkát, ami azt illeti, a legszigorúbb, a leggyomorforgatóbb  büntetést sem tartaná igazságtalannak…
A tyúkok és a kacsák nem beszéltek vissza Alexandriában. Csak zavarodottan hápogtak, csipogtak, méltatlankodtak, mikor a gazda fiai sapkát húztak a fejükre. A jajgatás az egyetlen, ami jár egy foglyul ejtett nőnek –  az íj izgatóan megremeg, a meztelen kés megvillan: a foglyul ejtett nagysága egy rövid, édes trillával áldoz hódítója nagyszerűségének.
– Nem húst és csontot öröklünk a szüleinktől, hanem bosszúvágyat – folytatta tovább nyugodtan Al-Rakmarán. – A vallásnak, az imáknak az egyetlen értelme, hogy ezt a szent érzést továbbadjuk az utódainknak. Minden gyerek egy beszélő fegyver, csak vannak olyan szerencsétlenek, akik nem tudhatják meg, hogy kinek-minek a nevében cselekszenek.
– És te kinek a fegyvere vagy? Kinek-minek a nevében cselekszel?
A zsámolyon guggoló Al-Rakmarán most elsápadt… vagyis inkább lassan, fokozatosan elszürkült, ahogy Sigurd a hosszú évek alatt sokszor megfigyelte. Mintha pókhálóra emlékeztető fátyol ereszkedne a jelenlevőkre, ez a könnyű lepel elviselhetetlen lassúsággal beburkolna tárgyakat, legelőször is a zsámolyán kuporgó Al-Rakmaránt. Minden jelenlévő úgy érzi, nem szabadna itt lenni…, fel kéne végre ébredni, néhány perc múlva valami elviselhetetlen, iszonyatos dolog történik.
A nő csapkodott a karjával, mintha Al-Rakmarán füstölőt égetne.
És tényleg! Miért nem gondolt soha arra, ő, Sigurd, hogy egy ilyen együgyű, vásári trükk áll az összes vikinget halálra rémítő szertefoszlás mögött?
De Riolda hiába csapdosott, az a borzalmas valami továbbra is ott hömpölygött a lábuk, a kezük, az arcuk előtt. És nem az volt a legrémesebb, hogy lassan már az orrukig sem láttak, hanem hogy a gomolygás mindent elárasztott csüggedéssel és halálfélelemmel. Talán egy ilyen rettenetes felhő takarja be a harcosokat, mikor  a csata kezdetén megsejtik, hogy minden hiába, a végén alulmaradnak.
– Látom, ügyes trükkjeid vannak – szólalt meg a nő. – A halál és a megadás szellemével bénítasz meg másokat. De még mindig nem mondtad el, hogy kinek a megbízásából utazgatsz, hogy kik a szüleid…, kik azok, akik megbíztak ezzel a… … küldetéssel.
Al-Rakmarán rekedten felnevetetett:
– Hát nem térsz, nővérkém, jobb belátásra? Nem leszel barátságosabb? Nem leszel engedelmesebb?
– Még mindig nem mondtad el, hogy ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán vagy valami rettenetes, a félelmükből táplálkozó démon felnevetett. Senki vagy. Semmi vagy. Add vissza a szívedet a földnek.
Sigurdnak már nehezére esett, hogy Al-Rakmarán kimondott szavaira figyeljen.
– Nem vetted észre, nővérkém, hogy a te szigetedről már régesrég eltűntek a tündérek? Nem akarod megtudni, hogy miért hagytak benneteket cserben? Hogy miért lettetek kiszolgáltatottak mindenféle sötét erőnek?
A szürkeség tovább gomolygott. És továbbra sem füst módjára tekergőzött, úgyhogy Sigurd már végleg elvetette, hogy ez a valami egy ravaszul egyszerű mór trükk lenne. De ha nem ravaszul egyszerű trükk, akkor mi?  Felébredni!, parancsolt magára. Kötelet föl! Fordítsd a szél felé a vitorlákat! De megmoccanni sem bírt, úgy érezte, a kudarc levegője, ez a halálos  az ő szívéből árad.
Pedig nem vagyok rabszolga, ismételgette magának. Én már megszöktem Alexandriából. Szabad vagyok. Szabad, szabad, szabad… Ötven katonám van.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy te ki vagy – mondta Riolda csendesen. – Olvastam a könyvtáramban a világszép Aldoráról, Hispánia utolsó királynéjáról, aki egy erőszakból született gyereket rejtegetett a hálószobájában. Semmi különös: sok ilyen fiúcska él a földön, nemde? De ennek a gyereknek nem lett volna szabad élnie: a bácsikái elevenen bedobták egy kútba, ám az édesanyja addig-addig imádkozott, míg a fiú visszatért hozzá. Ezentúl az anyja ágya alatt aludt, az anyja poharából ivott, az anyja gyűlöletéből táplálkozott. Egy gyermek, aki nincs is. Egy gyermek, akinek nem lett volna szabad megszületni. Sok ilyen fiúcska él nemde? De ez a fiú erős volt és ravasz: a mórok kezére játszotta Hispániát, ő volt az, aki még a vereség előtt minden termet, minden kamrát, minden templomot, minden csatateret elárasztott a kétségbeesés levegőjével.
Riolda a halálraítéltek nyugalmával a zsámoly felé fordult:
– Mit keresel te itt, Britanniában, te gonosz nyomorék, te szerencsétlen? Nem azt mesélik rólad, hogy ott lapultál a seregben, amely Vilmos herceggel is végzett? Mért hinném el, hogy igazat mondasz a szüleimről?
A húr, ami elpattan. Az ág, ami lassan megadja magát a hó súlyának..
A nő, mint valami fúria, felemelt karral sikoltozott.
Ekkora botrányt!, gondolta Sigurd.
Ekkora ricsajt, ekkora felfordulást nem engedhet meg magának becsületes zsoldosvezér. Ilyen sikoltozást és hozzá még egy zavaros történelmi mesét! Kútba dobott, elrejtett, halálos bosszúra nevelt gyerekek! A nők persze feljajdulhatnak, mielőtt agyonverik őket, de melyik asszony intézhet bárki emberfiához ekkora tirádát… Ez a Riolda a végén még képes lenne megvádolni Bagdad kalifáját, a római pápát, a bizánci császárt, Dánia királyát…! Az összes szárnyas fáraót és fáraónőt, aki csendesen piheg Egyiptom homokjában! A vihar istenét, aki a tenger fölött őrködik a kalapácsával!
Nem tűrhette tovább! Gyorsan odalépett, és nyakszirten csapta a dárdája tompa végével.
– Ostoba, hálátlan perszóna – sóhajtott fel szomorúan Al-Akmarán, mikor a nő ájultan összerogyott a zsámolyánál.
Ez már a megbízó hangja volt, nem a gomolygás mélyén lakó szellemé.
A sátor mélyén végre megjelent egy óriási szem, egy nyitott száj. Sigurd hátrahőkölt.
Mit is mondott ez a szerencsétlen nőszemély?? Az ember, akinek nem lett volna szabad megszületni, és akit csak a tulajdon anyja bosszúvágya tartott életben.
Aki van, de nem szabadna lenni.
A kamrában egy kicsit világosabb lett, és mintha a félelem is engedett volna a szorításból. A halálos gomolygás talán kiszökött innen, szerteszórodott, hogy maga körül megbetegítsen minden növényt és állatot.
– Tényleg igaz, hogy te Hispánia királynéjának fia vagy? – hebegte Sigurd. – És igaz, hogy te szabadítottad a mórokat a saját hazádra?
Sigurd fejében kétségbesetten kergetőztek az évek, az évtizedek.
– Hát ha így van, akkor már jócskán elmúlhattál nyolcvan vagy kilencven éves. És talán nem is vagy hithű mohamedán.
– Nincs isten – mondta Al-Rakmarán csendesen.
A függöny mögött ekkor nyugtalan mozgólódás támadt.
De melyik bajtárs, melyik viking katona volna képes vérfürdő nélkül rendet csinálni? Rámordulni a foglyokra, a rendbontókat és az engedelmeseket egyetlen ütés nélkül szétválasztani?
Hívja talán ide a megbízhatatlan Jettét? De az az átkozott Jette is mindenféle meggondolatlanságra képes. A faggatózást jobb lesz későbbre hagyni.
– Helyes, menj csak ki, és csinálj rendet! – szólt Al-Akmarán, aki mintha látta volna az ő gondolatait is. – És ügyelj rá, hogy ennek a nőszemélynek egyetlen hozzátartozója se érje meg a holnap reggelt.

 

 

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński