Anya már olyan régóta dolgozik Spanyolországban, hogy az az érzésem, ez mindig is így volt. Egy hotelben takarít a tengerparton, és évente egyszer jön haza, amikor épp szünetel a turistaszezon. Úgy intézi, hogy itthon legyen Karácsony környékén. Már évek óta nem látta Romániát kizöldülni és kivirágozni, mindig latyakba érkezik, vacogó és kabátba burkolózó emberek közé, a fakószürke ég alá, és azt hiszi, hogy szomorú ez a vidék. Néha elkap egy-egy havazást, és úgy örül, mint egy kisgyerek, a szemére csúszik a sapkája, folyik az orra, fogja a lapátot, hogy elhányja a havat az udvarról. Aztán majd elmeséli Spanyolországban, hogy né, ekkora volt a hó, azok meg csodálkoznak, és mindig elmondják, hogy legalább egyszer nekik is el kellene jönniük Romániába.
Amikor nálam van Bukarestben, mindig részletesen eltervezem, hogy mi legyen a program, hogy hova menjünk és mit csináljunk, csak ne üljünk a lakásban unatkozva.
Most egy egész napot arra szántunk, hogy szétnézzünk Berceniben, az új blokkok között. Hadd lássuk, mi van ott, mert már küldtem neki pár linket az új lakótelepekről, ha eldöntöm, hogy hitelt veszek fel, ő adja az előleget.
Reggel kicsit kisüt a nap, de addig szöszmötölünk indulás előtt, hogy lemaradunk róla. A nap visszaváltozik hamuszürke gomolyaggá, amilyen tegnap és tegnapelőtt volt, lemegyünk a metróba, átszállunk a Victoriei térnél, aztán ott maradunk az ülésen egymás mellett, a Dimitrie Leonidáig vezető hosszú úton. Mondom neki, hogy ezek az új vonatok spanyol gyártmányúak. Meg hogy az a csaj, aki a megállókat bemondja, pereskedik a Metrorexszel, mert nem fizették ki a munkáját. Nem tudom, mit mást mondhatnék még neki Romániáról.
– Á, vagyis nem Ceaușescu idejéből van?
– Nem, nem, egy fiatal lány. Színésznő.
A Dimitrie Leonida megálló egy időkapszula, anyának tetszik.
– Nahát.
Találomra befordulunk balra, és azonnal el is fogy lábunk alól az aszfalt. Itt-ott, az új blokkok között még látni falusias udvarokat, amelyek túlélték az ingatlaninváziót. Egy tehénlepény, egy lónyerítés, egy kakaskukorékolás. Szerintem hangulatos. Távol a város zajától. És húszezer egy garzon, máshol ilyet nem találsz.
– Vajon hol van a szennyvízcsatorna? – tűnődik anya.
– A fórumokon azt olvastam, hogy ezeknek itt, a főúttól távolabb, nincs is csatornázásuk. Csak emésztőgödör.
– Az meg mi?
– Nem tudom pontosan.
– Hát csak nem fognak szivattyús kocsival járni a blokkokhoz.
– Nem hiszem.
Beérünk egy csupa sár utcába. Kicsit odébb, pont a közepén hatalmas pocsolya.
– Honnan lett ide ennyi víz? Mikor nem is esett – jegyzem meg.
– Biztos elrepedt valami cső – mondja anya.
Találomra bolyongunk az utcákon, míg el nem távolodunk minden tájékozódási ponttól. Hol van aszfalt, hol nincs. Járdát nem látok, a blokkok egymás hegyén-hátán, az egyik erkélyről a másikra látni, az épületek között elhaladva sötét útvesztőben mozogsz. Nincsenek zöldövezetek. Nem kapsz levegőt. És mégis népszerű környék, sok ablakon már függöny van, meg kocsik leparkolva mindenfelé, ahol érték.
Egyszerre csak kiérünk a peremre, és meghökkenünk: előttünk nincs más, csak egy üres mező.
Egy kutyafalkát látunk.
– Vajon visszatalálunk? – kérdezi anya.
– Mintha arról jöttünk volna – válaszolom, és a kezemmel jelzek egy irányt, valahol a hátunk mögött. Szerinted?
– Fogalmam sincs. Menjünk csak arra.
– Még bírod? Elfáradtál? – kérdezem.
– Még bírom.
Újra betérünk a blokkok közé, de az utcák nem egyenesen vannak elrendezve, hanem csak úgy találomra húzták meg a vonalaikat, és az az érzésem, hogy megint rossz felé megyünk.

Anya egy kicsit lemarad.
– Ez túl gyors?
– Senki nem fog meglátogatni itt – mondja. – A világ végén van.
Megállunk.
– Inkább kérdezzünk meg valakit, legalább megtudjuk, hogy ez-e a helyes irány – mondom.
– Mennyi előleg kell a húszezerhez?
Nem hagyja, hogy válaszoljak, ő folytatja:
– Húszezer, az szerintem csak az alagsorra vonatkozik.
– Igen, mert úgy írja, hogy húszezertől…
Még csinálok pár képet a bannerekről, amikre az ingatlanosok telefonszámai vannak kiírva.
– Egész életedben fizethetsz egy veremért. Én adok pénzt, ha akarod, de jól gondold meg.
– Hát azért hoztalak ide, hogy tanácsot adj. Mit gondoljak még meg, már elegem van.

Egy éve keresek egy garzont, amit megvehetnék. Stabil állásom van, tisztességesen keresek, a bankban megbízhatónak találtak, azonnal adnának hitelt. Egy csaj az ING-től, ahol a fizetésemhez a számlát nyitottam, és ahol legelőször voltam részletekről érdeklődni, rendszeresen felhív, hogy megkérdezze, átgondoltam-e a dolgot. Folyton olvasgatom a hirdetéseket, néhány lakásba el is mentem, de mindegyik úgy nézett ki, mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Én pedig lassan meghaltam mindenikkel egy kicsit, fokozatosan. Annyira szeretnék egy új lakást, ami a sajátom lehet.
– Hát honnan tudjam, mit tanácsoljak, csillagom. Nem tudom. De ide biztos nem jön majd senki hozzád…
– Most se jön senki. Csak te jössz, amikor elhozlak a repülőtérről.
– Na, azért ez nem éppen így van.
– De, pont így van.
Egy helyben állunk, anélkül, hogy bármit hozzáfűznénk. Egyszer megjelenik egy didergő nő, kifelé tart egy alagsori vegyes boltból.
Megkérdezem, merre van a metrómegálló.
– Á, nem erre kell menni, itt a Popești-Leordeni-i út van. A metró meg ott túlfelől.
Újra elindulunk a nyomorék utcákon, és próbálunk támpontokat keresni, hogy ne zavarjon össze megint ez a sok görbe út. Még kétszer megkérdezem, hogy jó felé megyünk-e.
A metrólejárónál, a főút zajában anya ezt mondja:
– Adok pénzt, ha akarod, tudod, hogy nem szólok bele a döntéseidbe, de én őszintén nem örülnék, ha itt laknál. Amíg itt mindent kiépítenek, még eltart egy jó darabig.
– Igen, még egy Megát se láttam. De közvetlen járat van a központba, húsz perc alatt ott is vagy.
Az a baj, hogy a fórumokon sem számolnak be valami rózsás helyzetről, mindenki panaszkodik az új blokkokra. Hogy rossz a beton, a csövek szűkek, nem jó a szigetelés, némelyiknél egyszer csak észreveszed, hogy a hálószobába szerelték be a központi fűtés kazánját. Nehogy olyat vegyél, ami még nincs befejezve, mondta Paul Dobre kollégám. Mindenképpen nézd meg, mit vásárolsz. De azokban, amik már készen vannak, csak az alagsorban meg a legfelső emeleten van még elérhető lakás. A többi elkelt.
Szeretném, ha a barátom, Mihai, akivel távkapcsolatban élek, kicsit rámenősebb lenne. Ha jobban akarná, hogy együtt legyünk. Ha legalább egyetlen olyan dolog lenne, bármi, amit nagyon akar.
Akkor jöttünk össze, amikor mindketten Kolozsvárra jártunk egyetemre. Azért szakítottunk, mert neki valahogy mindegy volt. Aztán én elköltöztem Bukarestbe, és egyszer újra felvettük a kapcsolatot, amikor az egyikünk, már nem is tudom, ki volt, szilveszterkor felhívta a másikat, hogy boldog új évet kívánjon, csak úgy.
Azt mondta, hogy néha eszébe jutok. Úgy gondoltam, ez elég is. Velünk minden úgy van, hogy néha. Néha beszélünk telefonon, néha találkozunk. Elég ritkán van ez ahhoz, hogy mindenki más azt higgye, egyedül vagyok. Én meg néha azt érzem, hogy elég gyakran gondolok rá ahhoz, hogy azt hihessem, a barátom.
Anya nem tud róla, nem akarok elvárásokat ébreszteni benne.
Mihai is ezt mondta nekem, hogy nem akar elvárásokat ébreszteni bennem.
– Ha lenne valakid, mondjuk. Ketten, az más – mondja anya, aki egyedül van a fiatalsága ködbe vesző idejétől fogva.
– Tudod…
– Azt tudom, hogy milyen, amikor nincs erőd egyedül cipelni minden terhet.
Lemegyünk a metróba, odaérintem a kártyát, hogy átmenjen a kapun, aztán még egyszer, és átmegyek én is.
– Ne kezdj cseszegetni azzal, hogy menjek férjhez.
– Tudod, hogy nem cseszegetlek.
Megállunk a központban, és elmegyünk a Történelmi Múzeumba, ahol a régi gyerekkönyvek kiállítása nyílt nemrég. Mielőtt bemennénk, megmutatom neki Traianus szobrát az anyafarkassal, elmesélem, mennyit kritizálták, hogy hogy sikerült, meg hogy Traianus pucája attól olyan fényes, hogy mindenki ráteszi a kezét, amikor fényképezkedik ott. Olyan arcot vág, mint aki jól szórakozik, de szerintem csak udvariasságból. Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki Romániáról.
A kiállításon egyes könyveket felismerek gyerekkoromból, és anya is felismeri őket, mások viszont régebbiek, nem kerültek soha a kezünkbe. Van egy egész tárló csupa Pinocchióval, különböző kiadások. Elbűvölten nézem.
– Nekem soha nem volt meg a Pinocchio!
Anya bűntudatosnak látszik. Aztán unottnak. Aztán fáradtnak.
– Még bírod, vagy üljünk le?
– Még bírom – mondja, és megfogja a kezem.
Odatartom az arcomat, hogy megpusziljon, ez egy közös viccünk.
Ahányszor csak találkozunk, feltűnik, hogy változott az arca az előző látogatása óta. Pedig látni közben is látom, mindig, a skype-on. Most egészen hosszú a haja, amilyen soha nem volt, amíg itthon lakott, életem első tizenhét évében. És látom, hogy telik fölötte az idő, ahogy egy fatörzs gyűrűit látod, meg tudom mondani egyik évről a másikra, hogyan változott. Ha fölötte telik, fölöttem is telik. Ő az őrangyalom, mit csinálsz, ha az őrangyalod öregszik?
Egész életemben arra vágytam a legerősebben, hogy jó gyerek legyek.
– Gyere, mindjárt indulunk, és leülünk valahová – mondom.
A kávézóban az asztalnál azt mondja, hogy rendeljek bármit, ő meghív.
– Tudom, hogy magadnak nem veszel soha semmit, nem szánod rá magad. Nem is jársz ki.
– Nem vagyok olyan egyedül, ne gondold.
– Jó.
A pincér két csésze cappuccinót és egy elegáns tálcácskán macaronokat hoz, egyet mindenik fajtából, hogy „megpróbáljuk” őket, ahogy anya mondja, a spanyollal kevert román nyelvén. Az én csészémben egy tökéletes tejhab-szív van, míg az övében szétfolyt a rajz, nem lehet kivenni semmit.
– Jaj, milyen szép – mondja az asztalon áthajolva, az orra az én csészémben.
– Kéred? – kérdezem.
– Neeem. Hát minek, nekem talán nincs?
Igyekszik egyből beleszürcsölni a csészéjébe, hogy legyen oka nem cserélni. Hogy nekem maradjon a szép kávé. Így értelmezte ő az anyaságot. Hogy gyorsan megegye, ami rosszabb, és nekem maradjanak a legfinomabb falatok. És úgy benne van ez már a vérében, hogy fel sem tűnik neki.
Megégeti a nyelvét.
– Még mesélj magadról – kérem, és egyszerre rám szakad a tudat, hogy mennyire nem vagyok jelen az életében.
A munkatársairól beszél.
– Milyen pocsék hely ez a Berceni, nem? A site-on teljesen másképp nézett ki.
– Igen… Hagyjad, majd még nézelődünk. Ne siesd el.
– Mi legyen? Költözzek Ursuhoz?
Ursu egyik nap az ebédszünetben elrángatott, hogy megnézzem a garzonját. Mert kimeszelte, és közel van, fél óra alatt odaérünk.
– De az egész szünet fél óra – mondtam. – Ötkor nem jó magának?
– Ne törődj, nem lesz semmi baj – mondta halkan a recepciós pult fölött, ami magas, mint egy bárban, és mögötte van az íróasztalom. – Gyere most, minek töltsük az időt öt után?
– És ha keres a főnöknő?
– Majd Timi azt mondja neki, hogy kimentél ebédelni.
Szokatlan volt vele menni a metróig, sietős léptekkel. A metróba az én havi kártyámmal ment le, a 62 alkalmassal. Turkált a zsebében, de mielőtt kikotort volna valamit, mondtam neki, tessék hagyni, én úgysem használom el mindet. A metróban a kapaszkodókon lógva álltunk egymás mellett, ő meg elkezdte mesélni, hogy már mióta ki akarják rúgni, de nem jön össze, mert megzsarolta őket – „túl sokat tudtam, és félnek!” – meg hogy azért vették fel Ioana Păunt, mert a férje a főnöknő unokatestvére.
– Azért ül egész nap ölbe tett kézzel! – tette hozzá bosszúsan.
Tehát ezért utálják egymást, gondoltam, mert az messziről látszik, hogy a két nő nem jön ki valami jól. A kiselőadás két megállón át tartott, és rendkívül zavarba hozott, noha a zaj miatt csak megszakításokkal hallottam. Nem kértem, hogy ismételje meg. Egy zsák vagyok, amibe a kollégák minden pletykája és elégedetlenkedése beleömlik. Talán nekem is el kellene kezdenem mindenkiről rosszat terjeszteni, hogy elmenjen a kedvük a további vallomásoktól. Vagy mindenbe beleköthetnék, hogy idegesítsem őket. Habár azt hiszem, sok idegesítő megjegyzés lefolyhatna a Dunán, amíg ezek megtanulnák végre tartani a szájukat.
A garzon a második emeleten volt, az ajtaja vadonatúj, még a védőfóliát sem húzták le róla, de bent minden ósdi volt. Mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Ursu ilyesmikkel foglalkozik, lakásokat vesz, kimeszeli, aztán kiadja őket. Egy idő múlva eladja, és másokat vesz, kezdi elölről, öt-hat lakása is van Bukarestben, egyik hitelt a másik után veszi fel, forgatja a pénzt, egész áldott nap hívják a cégünket mindenféle alakok a bankból, hogy ellenőrizzék, tényleg van-e munkaviszonya. Máskor személyesen is eljönnek, ő meg kéri, hogy tessékeljem be őket az irodába. Jóban van minden bankkal. Minden szerelővel meg mázolóval. Minden párttal.
Volt egy beüvegezett erkély is, előtte fák, amik súrolták az ablakot, ő meg biztosított afelől, hogy nyáron itt pompás a kilátás. Minden zöld, a szemben levő blokk nem is látszik. Az erkély tele volt kampányanyagokkal – plakátok, négyféle szórólap, naptárak, két zacskó golyóstoll. Gyorsan elmagyarázta, hogy a fia belekeveredett a választási kampányba, egyik párt azért fizette, hogy terjessze ezeket az anyagokat, a másik meg azért, hogy megsemmisítse, amit
szét kellett volna osztania. Nem tudta, hol dobja ki a holmit, úgyhogy idehozta a lakásba, az erkélyre.
– De ha beköltözöl, majd elviszem, persze. Vagy két zsák szórólapot falura vittem, jó az a tyúkok alá… Ha esetleg szükséged lenne golyóstollra…
És nagyvonalúan rámutatott a Billás zacskókra.
– Mennyit fizetsz ott, ahol most laksz? Kétszáz eurót?
Régebben említettem neki, amikor még nem tudtam, mit forgat a fejében.
– Neked kiadom nyolcszáz lejért.
– De nincs is olyan közel, mert a Dristortól még legalább negyed óra gyalog.
– Mehetsz a Muncii felé is.
– De akkor át kell szállni a Victoriei téren, és úgy még hosszabb… Nem tudom, mit mondjak, át kell gondolnom.
– Nyugodtan, nem sietünk.
Visszafelé menet azt mondta, hogy jól jönne neki, ha én laknék ott, mert olyan csendes vagyok.
– Meg aztán ha valami lenne, tudom, hogy honnan szedjelek elő – tette hozzá, és gyanúsan nevetett.
Anya azt kérdezi, hogy van-e türelmem még egy költözéshez. Nincs, de a változás talán nem ártana. És megszabadulnék a szomszéd kutyától, ami az éjszaka közepén ugatja a semmit.
– Az ilyesmiket nem kerülheted el, ha blokkban laksz.
– Két éve megesküdtem magamnak a bajuszom alatt, hogy következő alkalommal a saját lakásomba költözök.
– Na, sok mindent megígér magának az ember – mondja erre anya.
Évek óta arra várok, hogy tanítson nekem valamit az életről. Hogy kinyissa a száját, és valami szilárdat mondjon, valami megingathatatlant. Ez a dolog így van, és nem másként. Vagy legalább csak annyit, hogy minden, amit gyerekkoromban mondott arról, hogy „ha nagy leszel”, az tévedés volt. Lehet, hogy annyit tanultam harminc év alatt, mint ő ötven alatt, és mindketten messze járunk még bármilyen hasznavehető bizonyosságtól.
– Milyen jól áll neked a hosszú haj – mondom, mire egyből felragyog az arca.
– Tetszik?
– Igen, és ez a fülbevaló is vagány.
– Kéred?
– Neeem, én már nem hordok fülbevalót. Nincs türelmem az ékszereket összeválogatni.
– Elég rosszul teszed. Neked adom, ha akarod.
– Nem kérem, nem hallod?
Egyetlen macaront evett meg, és azt mondja, jóllakott, a többit nekem hagyja.
Érzem, hogy nagyon kifárasztotta ez a nap, és hívok egy taxit.
Mikor hazaérünk, nem veszem le a kabátom, rájövök, hogy nincs kenyerünk, se vizünk, és le kell mennem a Megába.
– Elvinném a kulcsot magammal, hogy aztán ne csengessek fel a kaputelefontól. Mi legyen, bezárjalak?
Levágódik a kanapéra, kiveszi a távirányítót a feneke alól.
– Zárj be.

(András Orsolya ford.)

Braniște, Lavinia:
Interior zero. Bukarest: Editura Polirom, 2016. 23-32.

Illusztrációk: Alisza Jufa