örökké

esőcsepp hull egy teknős hátára,
a gravitáció az óceánba zuhan,
én pedig mindig ugyanarról beszélek.

a törött páncélból talizmánt faragok;
sós súlyú, sötét obszidiánok
a megszeghetetlen ígéretek,

abban fogom a nyakam körül tartani őket.

 

szent hely

a tájakon, ahol én járok, nem szüretelik az almát.
sötétben gyorsabban erjed az ősz,
az avarba hullott imák maguk fölé emelik a talaj súlyát.

bal kézzel követem a bokrok vonalát, egyenes agancsredőkben tévedek el.
hiába nyílik meg előttem az út.
törékeny párát lehel egy őz, körötte több száz csipkebokor előlem menekül,
töviseiket széttárva menetel.

csak az én léptem könnyű.
talpamon jóslat, fénytelen fél szem, vágott magja vándorok szent helyévé süllyed el.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Morning Grove)