Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.

A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.

Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.

A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.

Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.

Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.

A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.

Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.

Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.

Pár perc elég volt, már meg is bántam, hogy előrezavartam asszonypajtást, ne tetézze itt nekem a bajt, hogy a fülembe sipítozik, ha már segíteni nem tud. Hogyne, megsértődött, most ő már kint van az úton, nem sejti, hogy sejtené, amikor én is csak most kezdem, mekkora a baj valójában. Nincs idő, az a baj, nincs idő logikusan végiggondolni, mi lesz a helyes mozdulat, valami régi elsősegélynyújtó kurzusról rémlik, hogy van egy vérzéselállító nyomáspont a combon, na szerintem én most épp ott szorultam be, érzem is, hogy a lábamban nincs vérkeringés, a fájdalom pedig olyan tempóban fokozódik, hogy normálisan gondolkodni sem lehet, idő nincs, és ahány mozdulatot kipróbálok, hogy valami majd lesz, mind csak ront a helyzeten, szóval most akkor mi a f… van.

Kipróbáltam, halkan, mi az eredmény, ha kiabálni próbálok, utánakiabálni asszonypajtásnak, jöjjön vissza, de már lélegezni is csak nagyon aprókat bírtam, itt már nem segít semmi, csak a huszárvágás, az is nagyon fog fájni, de egyre inkább úgy tűnik, vesztenivalóm nincs, tehát mindegy. Olvastam egyszer egy hegymászóról, akinek szikla alá szorult a keze, úgy volt étlen-szomjan egy hétig, ennyi idő alatt került olyan tudatállapotba, hogy először a karját törje el, aztán pedig a lágy szöveteket nyiszitelgesse egy vacak bicskával. Odalett a keze, de életben maradt.

Olyan egyszerűnek látszott, a legutóbb frissiben felszedett csajomnak úgy festett, egyetlen mániája van, a bringázás, de azt nagyban nyomja, amikor megkérdezte, én hogy állok a kérdéssel, természetesen azonnal küldtem, hogy háppersze, nekem is a bringa a mindenem, van is egy pöpec gépem természetesen, azzal járom a természetet állandóan, amikor csak tehetem. Valójában egyáltalán nem is volt biciklim, de hát ezen ne múljon, gondoltam, mire alkalma lesz, hogy szavon fogjon, legfeljebb veszek egyet, egy tényleg pöpecet, nagy ügy, végre egy csaj, akit ilyen halál egyszerű dologgal le lehet a lábáról venni, mert lehetne sokkal extrább hobbija is, tudomisén, versenytánc, vagy művészfilmek, vagy, mint a legutóbbinak, hogy teát méreget hómlesszeknek, és ha hó van, ha fagy, még akkor megy leginkább teát mérni a hómlesszeknek, na, ezek azok az esetek, amikor kínossá válhat, ha az ember blöfföl, de hogy nyeregre rakja a seggét és tekerjen, ezt látatlanba akármilyen hülye bevállalhatja egy nő kedvéért, még ha utoljára általános iskolás korában ült is biciklin, mint jelen esetben én, mert ebbe aztán semmi vaszizdasz nincs.

Na, a kerékpárboltos eladónak nem blöfföltem, neki bevallottam, hogy úgy nézzen, én van húsz éve, hogy nem bicikliztem, azt se tudom, mik a menő fajták ezidőtájt, de egy punci kedvéért most épp az van, hogy max pár napom van profi bringássá avanzsálni, annyira tetszett neki, helyesbítek, annyira röhögött ezen a sztorin, hogy teljesen szolgálatkész volt ezután, főleg, mikor azt is mondtam, hogy pénz nem számít. Okos faszi volt, azt látta rajtam, hogy sportos, fitt csávó vagyok, de hozzátette, lehetek combban is akármilyen izmos, mert a kerékpározás az olyan speckós izommozgás, hogy ha én azt húsz éve nem csináltam, akkor, bár terepre a monti a legjobb, a monti, az az a brutál vastagkerekű, szóval eleinte nekem nem javasolja azt, mit szólnék egy trekkinghez, és ajánlaná ezt az, igaz, nem olcsó, de extra seggkímélő nyerget is, mert azzal is bajaim lesznek az első időkben, na, itt kicsit beijedtem, mondtam, hogy minden a lehető legkíméletesebb legyen, pénz nem számít, ezt hangsúlyoztam többször is, nehogy a nő előtt ez buktasson le, milyen ősbringás vagyok, hogy a nyereg megtör seggben, még mielőtt a városból kijutnánk… Szóval, sok hasznos dologban segítségemre volt a srác, én mindig is mondtam, hogy az őszinteség a legegyszerűbb, legcélravezetőbb út, ha az ember el akar érni valamit, még próbakört is mehettem, bírtam is menni majdnem harminc métert elesés nélkül, de ez is csak a rám jellemző mindig a lehető leghülyébb kombinációban sülnek el a dolgok című szindróma miatt volt, szóval épp csak rámentem a négysávosra, ahol egyből jön ugye a körforgalom, meg ott emelkedik is, meg egy kamion is mellém sorolt, ezért biztonsági okokból a lábam letétele és a megállás mellett döntöttem, de ekkor jött a meglepetés: nem ért le a lábam a földig, bakker, közben a kamion meg majd elsodort, és ahogy húzott el mellettem, olyan volt, mintha sose lenne vége, ezért a biciklit erővel jobbra döntöttem, hogy úgy keressem a lábammal a flasztert, de nem aszfaltot találtam, hanem… szóval a virágoknak épp akkor ásták fel ott a földet, az eső meg eláztatta, szóval ebbe cuppant bele a lábam bokáig, a biciklit viszont vitte a lendület még egy métert, vagyis szépen kigurult alólam, de úgy, hogy a nyereg majdnem vitte a golyóimat is, szóval én ott maradtam spárgában, a bicikli meg előttem szépen beledőlt a cuppanós sárba. Lejjebb kéne tenni a nyerget, ezzel vittem vissza a sáros biciklit, oké, hogy Hosszú Puska volt a becenevem már az ált. suliban is, de mégis miért van az mindenkiben, hogy aki magas, annak a nyerget is fel kell tolni az égbe?, de az eladó meggyőzött, hogy kell az a magasság, majd megszokom, mert ha lejjebb teszi, akkor nem tudok kinyújtott térddel tekerni, és akkor fájni fog a térdem, meg hamar el is fáradok, meg egyébként tönkre is megy a térdem, szóval mondom, rengeteg ilyen hasznos tanácsot adott a faszi, még le is akarta mosni nekem a biciklit, de mondtam neki, hogy ne, mert közben én meg kitaláltam, hogy ha már úgyis sár, akkor hadd száradjon csak meg rajta, ezzel legalább a leantikolás is meglesz, mármint, magyaráztam, mert az eladó nem vette, mi ennek a lényege, szóval hogy a csaj lássa, hogy ez nem egy vacsi zsírúj bicikli, mer már van benne kilométer, szóval érti.

Rákérdezett még a végén, nem lesz baj, biztos, hogy megúszom én ezt esés-bukás nélkül? Elmeséltem neki erre, hogy egyszer kiskoromban frontálisan belezúgtam egy mély árokba, és miután a bicikli beleálllt a gödör aljába, én herével még végigszánkáztam a vázon, de kb. azzal a sebességgel, amellyel maga a bicikli száguldott annakelőtte, a szánkázás végén pedig a szeméremcsontom frontálisan szabályszerűen belerobbant a kormányba, és hadd ne mondjam, mennyire volt ez fájdalmas: ez az egész akkor úgy történhetett meg, hogy egyszerűen leblokkolt az agyam és nem tudtam lereagálni, hogy baszki, egy árok száguld felém, és az agyleblokkolás az meg csak egy dolog miatt következhetett be, mégpedig, hogy nem tudtam, hogy ilyen, hogy agyleblokkolás, egyáltalán létezik, de azóta, ha váratlan vészhelyzetbe kerülök, parancsot tudok adni az agyamnak, hogy: nehogy leblokkolj, baszod!!!, és nem is csinált azóta ilyet, és ez független attól, hogy most bicikli, vagy nem bicikli, és attól is, hogy hány éve bicikliztem, vagy nem bicikliztem, vagy most akkor mi van.

Mondom, barátságos, jópofa gyerek volt ez az eladó, ezt a sztorimat is végigröhögte, biztos a stílusomat bírta, mert amúgy hogy egy kisfiúcska izomból tökön reccsenti magát egy biciklikormánnyal, hát nem tudom, én ezen nem röhögnék feltétlenül, de hát kinek mi hogy.

Szóval van az a rész, ahol a Feketeutca folytatása egész közel megy a tóhoz, én javasoltam, hogy kanyarodjunk fel a tótól oda, menjünk a Kálvária felé, nem azért, mert ne lett volna mindegy, merre megyünk, hanem hogy lássa, én tudom, hogy az az út tényleg ott megy, vagyis ergo tényleg van affinitásom a túrázgatáshoz meg minden, mert szerintem ezt amúgy nem sokan vágják, hiába ott laknak, mert takarják a fák, hogy mi a helyzet. Ő tök jól vette is a lapot, pedig az uccsó pillanatban szóltam neki, mégis, egy pillanat alatt odafordította a bringát, és már ment is felfelé az úthoz. Az egész egy tizenöt méteres ösvény, de az a tizenöt méter tiszta szopás, emelkedik, mint az állat, és kikerül az ösvény egy kifeszített láncot is egy szabályos hajtűkanyarral, meg gyökerek is kiállnak a földből, na hát, az én bringámból valahogy kifogyott a szufla a felénél, nem bírtam rajta felmenni, mindegy, ha kifogyott, kifogyott, a csaj közben már felért, nem nézett vissza, gondolta, megyek utána, mikor már majdnem megállt alattam a bringa, még akkor se gondoltam, hogy baj lesz, már tettem le a lábam a földre, hogy megállok, de a bicikli pont a kanyarban volt, mert kerültem épp kifelé a láncnak a karóját vagy mijét, vagyis a kormány meg a kerék épp jobbra volt fordulva, de a legutolsó pillanatban még egy gyökérre is ráment, és ekkor kiborult alólam az egész bicikli, és a lábam meg már nem volt a pedálon, á, én nem is tudom, igazából hogy történt, lényeg, a bicikli úgy esett össze alattam, hogy az elsőkerék teljesen kifordult jobbra, igenám, csakhogy a combom térd fölött meg valahogy a kerék meg a váz közé került, és így az összeeső bicikli a földre rántott engem is, és mivel így teljes testsúllyal ránehezedtem, így is maradtunk. Vagyis egész pontosan: a váz a combomba mélyedt, a kerék meg a térdkalácsom közé ékelődött. És ez fájt. Biztos mondtam is valami basszameget vagy ilyesmit, mert a nő mégis visszafordult, pillanat, szóltam oda neki, de aztán arra kellett rájönnöm, hogy meg se bírok moccanni, mert a lábam nem jön ki a szorult helyzetből, a kerék meg a kormány pedig meg se moccan, persze, amikor én vagyok rajta teljes súllyal, ráadásul majdnem spárgában, ezek a spárgák nekem már nagyon mennek, hát ilyen nincs.

Minden oké?, kérdezte a nő. Ne segítsek?

Nem, nem, nem, beszorult a lábam, mindjárt…

Hát azt látom…

Próbáltam a másik lábammal kezdeni valamit, de az nem tudott talajt fogni, csak kaparta a földet, hát hogyne, amikor majdnem spárgában voltam, próbálkoztam úgy, hogy a térdem behajlítom, hátha akkor feljebb bírom emelni magam, de érdekes módon, nem tudom, milyen áttételeken keresztül, de ettől csak még jobban rászorult a satu a combomra –

Áááá, sziszegtem, ez kegyetlenül fáj –

A nő odalépett hozzám, meg akarta fogni a biciklikormányt, hogy lefordítsa a kereket a lábamról.

Nenenenene, ordítottam rá. Nehogy hozzányúlj bármihez!

Hát de miért?

Ne! Ez így egy bonyolult rendszer, a bicikliben olyan erőátvitelek vannak… a lényeg, hogy nem biztos, hogy a mozdulatnak az lesz a következménye, amit te elsőre gondolnál.

Mi van, kérdezte a csaj. Úristen, hát ennek ilyesmiket hiába is magyarázok, gondoltam pánikba esve.

Figyelj, alig kapok levegőt, hadd ne most tartsak fizikaórát, nekem mindjárt meglesz, hogy mi hogy merre, és kiszedem magam innen. Elméletileg hadd gondoljam végig, ne próbálgassunk ki semmit, mert az fáj.

Figyelj, csak elfordítom a kereket…, hajolt oda megint.

Nem, bömböltem. Hozzá ne nyúlj! Menjél, innen, el! Tudod mit, várj meg kint, az úton. Mindjárt megyek.

Erre dühbe gurult.

Hülye pasi.

És otthagyott.

Na akkor, basszameg. Hogyisvan… Most kellene átgondolni, melyik testrészem hogy, merre, mi mit nyom, mi mit nem enged mozdítani… Á, felidegesített a nő, ez már így nem megy! Ráadásul tényleg másodpercek maradtak, a lábamban a vérkeringés gyakorlatilag megszűnt, fájni pedig annyira fáj, hogy tulajdonképpen vesztenivalóm sincs, ha erővel cibálom ki magam, ennél már az se lehet rosszabb.

Igazából most már jobb lenne, ha nem hagyott volna itt, mert lehet, hogy tényleg semmilyen módon nem tudok kiszabadulni, le kell vágni a lábam, satöbbi satöbbi. Miért áll le vitatkozni, hogy szerinte hogy jobb, amikor én vagyok szarban, és én érzem, én látom át rendszerszerűen, hogy mi van, miért áll le vitatkozni, amikor épp az a szituáció, hogy mindenre van idő, csak vitatkozni nem?

Hülye csajok.

Jut eszembe. Ő is lehülyepasizott engem. Elég szemét dolog, amikor az ember be van szorulva, lehet, hogy ezzel az együttjárásnak is gatya? Kit érdekel. Gondolhatja most már azt is rólam, hogy soha közöm se volt semmilyen bringázáshoz és csak kamuztam. Menjen a fenébe.

Na, hát be kellett látnom, hogy nem fogok rájönni, melyik lesz az a mozdulat, amelyiktől a kerék és a váz eltávolodik egymástól. Pedig basszameg, amikor intelligenciateszt van, az ilyen feladatokat szoktam kenni-vágni! Nem maradt más, csak az izom. Mély levegő, felsőtest felhomorít, fog összeszorít, kerék lenyom, és egy rántás a lábon: vagy egy centivel kijjebb csúszott, de az ember nem bír, ugye, folyamatosan x ideig homorítani, úgyhogy az egycentis rántás után szépen visszaejtődtem a biciklire, amitől a satu még jobban megszorult, de legalább már nem ugyanott, ahol eddig, ettől persze még kurvára fájt…

Ha egy daru megemelne, az lenne a megoldás, a bicikli szépen leesne rólam, és mindenki happy lenne.

Újabb mély levegő, újabb homorítás, láb újabb egy centivel kijjebb rángatva, majd újra visszaernyedés-és-satumegszorulás. Na, valahogy így, pokoli kínok közt, végül is kicibáltam magam. A nő ott várt rám kint az úton, de mintha maga se tudná már, hogy miért is. Igyekeztem kibaszott zord arcot vágni, a sántikálás az adott volt, rájátszani nem kellett.

Semmi, mondtam neki. Majd lesz ott egy bázi nagy színes folt, itt a combomon, meg itt kívül a térdemen. Leantikoltam magamat is jól.