„Az ismeretlent föl lehet, sőt, föl kell ismerni, még ha nem is áll módunkban megérteni.”

   „Használd használt holmijainkat. Turkáld turkált ruháinkat!” – volt hányavetien felírva, fehér krétával a bolt táblájára. A betűk is olyan szervezetlenül kapaszkodtak egymásba, mintha önnön jelentésük hiteléből vesztenének minden egyes olvasat során. A falak mögött – „Szia. Jó éjszakát. Részvétünk és… ott leszünk a temetésen.” – mondta Kati, a mindig hidegen udvarias tulaj. Munkaideje lejárt, de hát nem rúghatja csak úgy ki. Már csak azért sem, mert a hölgy jó ismerőse még vidékről, mondhatni távoli barátnője. És már csak azért sem, mert tegnap halt meg rákban a férje. Gyászlevelet hozott. Érdekes, hogy ezek után még van kedve órákat válogatni, blúzokat, szoknyákat, ingeket, fekete ruhákat tapogatni, beléjük temetkezni.

   Tehát az utolsó vásárló. Épphogy kilépett a csilingelő ajtón, Kati egy villámgyors mozdulattal lehúzta a redőnyt, bezárta a boltot. Ugyanis a fönti lakásban még dolga volt: mosás, mosogatás, vasalás, gyerekfektetés…

   Ahogy a bolt fölötti gyerekszoba mértani közepét megvilágítja a kinti lámpa…

  

   Nem véletlen, hogy a gyerekek (mind a négyen) fejükkel szabályos kört rajzolva mindig a fény köré helyezkednek. Évek óta él ez a szokás, így tudnak csak mélyen aludni. Egymás szomszédságában, szemhéjuk alatt új életre kelnek az egyenként megálmodott álmok; és vissza-visszatérve vándorolnak, alkalmazkodva, idomulva személyiségükhöz. Kicsit unalmas játék már ez, de mit lehet tenni, hogyha egyszer szükségszerű?  

  

   Mari (a legkisebb) pisze orra alig látszik ki a takaró alól. Megszokta már, hogy úgy alszik, ahogy az anyaméhben fejlődött annak idején: betakarva, beburkolva a biztonsággal.

   A Deák Ferenc téren ül, egy padon. Kezében könyv, buzgón olvas, aztán valami erős, földrengésszerű rázkódás, alulról. Nem, ez még nem a világvége, csupán egy újabb földalatti haladt el, a menetrendnek megfelelően. Fél perc múlva fölnéz. Várja az ismeretlen ismerősöket, a leszállókat, akik előbb-utóbb fölmerészkednek a felszínre. Szereti bámulni ezeket az embereket, főleg azt a pillanatot szereti elkapni, amikor még nem érnek föl teljesen, amíg még van hiányzó tagjuk a földben, mintha beszorultak volna. Egy földalatti, utasok, két-három perc szünet, ő tovább olvas a következő szerelvény érkezéséig. De most egy fekete-fehér utas is van a kiemelkedők között. Haja hófehér, szakálla, bajsza koromfekete, arcszíne, kézfeje szürkés, fekete frakk, fehér ing, fekete nyakkendő, fehér tornacipő. Ilyet még nem látott, itt mindig minden nyüzsög az üdítő színektől és az életszerűségtől. Elindul Mari felé. Úristen. Mari kezdi rosszul érezni magát, az írott szöveg felé fordul, abba menekül, hányingere van.

   Zoli kilenc éves, de meglepően érett fiú. Ő párna és lepedő nélkül alszik. Azt mondja, ez így természetes, így egészséges. Próbált már a földön is aludni, de édesanyja felzavarta az ágyra.  

   Puskás Ferenc stadionja hangyabolyként nyüzsög. Zoli úgy tudja, minden jegyet eladtak, ezért most kötelező a győzelem. Osztálytársai futnak vele, néhány felsőbb éves és persze a rövidtávú színes bőrű világbajnokok. Ők a versenyzők. Vigyázz, kész, rajt! Nem jó. Zoli kiugrott, túl hamar lépett ki, újra kell indítani. Másodszor. Vigyázz. Másodszor kész. Másodszor rajt. Sprint, még el se indultak, de már nincs sok hátra: nem figyel senkire csak magára, hogy minél gyorsabb legyen. Végre vége! Ő lett az első. A közönség tapsviharban tör ki, ujjong, Zoli már kipihente magát, először fölemeli jobb kezét, integet, aztán tekintetével körbejárja a stadiont. Egy nagyon kicsi, idegennek tűnő feketés, szürkés pontra lesz figyelmes, a sok ezer ember közül kiszúrja ezt az egyet. Közelebb fut, hogy megnézze ki az. Egy fekete-fehér emberke. Biztos ismernie kéne valahonnan, de még ő sem jegyezhet meg minden arcot a közönségből. A férfi láthatóan több mint rajongó, hevesen integet, és kezével hívogatja magához a bajnokot.

   Aztán a táblára felkerülnek a rekordok.

   Emese kamaszlány. Folyton forgolódik ágyában, ledobja magáról a takarót. Anyja hajnalban mindig benéz és megigazítja. Ilyenkor Emese rendszerint fölébred, bár rossz alvó, de számára mégis a legeslegjobb érzés az, ha édesanyja szépen betakargatja.

   Az egész ház üres. Azaz csak a szülők nincsenek itthon. Emese kisebb összejövetelt szervezett. Hasonló korú fiúk, lányok érkeznek. Éjfél is elmúlt, a társaság fáradhatatlan. Várnak még valakit, akinek, állítólag születésnapja lesz holnap (azaz már ma). Emese kérdezősködik. Ki az? Azért, ha valakinek, őneki tudnia kellene, hiszen mégiscsak ő a házigazda. A barátok hallgatnak, – „Meglepetés” – vihogják, és inkább díszítik az ablakokat, újrafestik a falakat, lecsiszolják a bejárati ajtó kilincsét, kicserélik az égőket, hogy aztán rögtön lekapcsolják az összes villanyt. Pont ekkor szólal meg a csengő. Emese nem akar ajtót nyitni, pedig neki kéne fogadnia a vendéget. Még a kukucskálóba sem mer belenézni. Márpedig a vendégnek egyszer be kell jönnie.

   Andrásról már kiskorában sem tudták eldönteni testvérei, mikor alszik, és mikor van ébren. Mikor színlel és mikor nem. Mert van olyan, hogy a szeme félig nyitva és alszik, és van, hogy szorosan lecsukja, és mégis éber. Teljesen kiszámíthatatlan.

   Az 59-es villamossal utaznak hét megállót a Délitől. Ez a Farkasréti temető főbejárata: a virágárusok birodalma. A tömény illatáradatba ütközve kábultan haladnak tovább a gyászolni kívánók. Olyan kereskedők adják itt el portékáikat, akik lényegében a halottakból élnek. András kijelenti, ő biztos nem dolgozna itt.

   Családjával jött el, nem volt sok kedve kimozdulni otthonról, az elhunytat csak Kati ismerte, ő is csak látásból. Mindegy. Átvergődnek egypár síron mire a gyászmenethez érnek. A gyászolók közül senki nem sír és ezt nem is szégyellik. Úgy állnak ott ők is, akárcsak András, mintha fogalmuk se lenne a férfiról a szürke koporsóban. A pap a kis domb tetején szónokol, de mintha az elmondottakból semmi nem vonatkozna a beszéd tárgyára. Valami rokonokat emleget, Andrásék családjára tekint, aztán egyszerre elhallgat, fölhívja Andrást a ’szószékre’, mint legközelebbi hozzátartozót.

   „Olyan érzésem van, mintha álmodnék is, meg nem is. Azt még elfogadom, hogy mindent, amit egyszer megláttunk a világban, azt agyunk megörökíti, és ha nem is emlékszünk azután ezekre a mozzanatokra, személyekre, helyzetekre, attól még álmunkban ezek használhatóvá válnak, és tudottakként kezeltetnek; de mondja meg valaki nekem, hogy lehet egy ilyen, egységes, befogadó álomvilágban, akár csak egyetlen, az álom számára ismeretlenként működő tényező?”

    A közönség kitartóan és megértően bólogat. Néhányuknak könnyeket csal a szemébe a ’szép’ beszéd. A sírhely még földeletlen.

   De hát ez egy kérdés volt!