“De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták.”

Hősünk neve ez: Petőfi Sándor.
Bele kell nyugodnunk, hogy az élet valószerűtlen, és igen ritkán alkalmazkodik irodalmi elképzeléseinkhez. Akárhányszor a legkülönösebb dolgok a legátlagosabb emberekkel történnek, azokkal, akik mindenestül, összes tartozékaikkal, nevükkel, múltjukkal, sőt szűkebb környezetükkel együtt az unalomig hasonlítanak egymáshoz, mintha klónozva lennének. A telefonkönyv manapság tele van Petőfi Sándorokkal, kiknek szolid polgári sorsa nem nyithat tért szabadságnak és szerelemnek, őket gondolatok nem bántják, s a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Petőfi csatában halt meg. Amikor a hadrend felbomlott, és a sereg megmaradt része hanyatt-homlok menekült a közeli Csendes-óceán felé, ő szembefordult üldözőivel, a szovjet tengerészgyalogosokkal, hátát egy akácfának vetette, és egy szál kardjával utolsó leheletéig küzdött. Hét szovjet tengerészgyalogost levágott, de végül – több súlyos sebből vérezve, ágyúgolyótól megtört ínnal, térddel – elesett. Utolsó szavai ezek voltak: “Megölhettek, hitvány zsoldosok, és megszűnhetik dobogni szívem, de az eltiport szabadság sírhalmán lánglelkem örökké lobogni fog. Vive la république!” (A feljegyzés nem hiteles.)
A nemzetközi hadifogolytáborban Petőfi jelenléte táplálta a reményt a legyöngült és végsőkig elkeseredett magyarokban. De a többiekben is. Reggelente a barakkban elszavalta “Francia fogoly” című költeményét. Mindannyiszor halálos csendben hallgatták, még azok is, akik nem értették. Ez a vers zengett a fülükben egész nap, miközben a közeli mocsár feltöltésével foglalkoztak, és éjjel is, midőn a mocsár feltöltéséhez a követ törték.

Petőfi Sándor eltűnése előtti utolsó napjait barátja, Jókai Mór balatonszárszói nyaralójában töltötte. Egy ködös reggelen látták utoljára, amint gyors léptekkel a vasúti sínek felé halad. Jókai kertésze aznap korán kelt, s éppen a díszkukoricákat ápolta. ő úgy emlékszik vissza, hogy az agg költő kalap és nyakravaló nélkül, lobogó ősz üstökkel, zavart tekintettel sietett ki a főalléra nyíló kapun. Az ebédnél még senkinek sem tűnt föl a hiánya. Azelőtt is gyakorta előfordult, hogy napközben nem jött haza. De amikor másnap reggel sem jelentkezett, keresni kezdték. Három nap múlva egy vízbe fúlt férfi holttestét sodorta partra a Balaton. A hullát nem sikerült azonosítani, de nagyon valószínű, hogy nem Petőfié volt; a rendőrségi szakértő, bizonyos dr. Ternyei szerint jóval fiatalabb, körülbelül 26–27 éves lehetett.

Röviddel ezután különféle történetek kaptak lábra Petőfivel kapcsolatban. Több ál-Petőfi is megjelent, őket azonban többnyire aránylag könnyű volt leleplezni. Egy ember például, aki szálas, izmos termetével, hosszú ősz hajával megszólalásig hasonlított az eltűnt költőre, s ráadásul minden versét, sőt prózai műveit is kívülről fújta, azzal árulta el magát, hogy nem tudott máriásozni – holott Petőfi, ha tehette, mindig örömmel és ötletesen játszotta ezt a kedvelt kártyajátékot. A történetek közül jó néhány apáról fiúra szállt, és különféle változatokban máig őrzi őket az emlékezet. Hogy a valósághoz mennyi közük van, nos, ez érdekes kérdés, de nem a mi feladatunk megválaszolni.
Petőfi nem halt meg a csatában, hanem rabszíjra fűzve Szibériába hurcolták. A hónapokig tartó gyaloglásban sok fogoly elpusztult, de ő néhány társával együtt életben maradt. A következő év tavaszától egy Szemipalatyinszk melletti nagy gyűjtőtáborban raboskodtak. Éjjel követ törtek, nappal pedig egy korábban feltöltött mocsár területén – ők úgy tudták – valamilyen erőmű építkezésén dolgoztak. A lágerben mindenféle náció képviseltetve volt: elfogott csecsen felkelők, különböző nemzetiségű politikaiak, a legutóbbi afganisztáni háború hadifoglyai, szerecsenek, sárgák és fehérek a csendes-óceáni hadjáratból, és így tovább. A köztörvényesek számítottak a tábor arisztokratáinak. (Bár valódi főnemesek is voltak ott, két lengyel gróf: ők mindig a legnehezebb munkát kapták, ennek ellenére mindketten túlélték a fogságot. Később állítólag Litvániában nyitottak éttermet, amely a fordulat előtti években ellenzékiek ismert találkozóhelye lett. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A rablók és gyilkosok érintkezhettek a külvilággal; közülük kerültek ki a fegyencek közvetlen felvigyázói, akiknek kevesebbet kellett dolgozniuk, és szabad volt kegyetlenkedniük a többiekkel. Közöttük is voltak azért rendesebbek, például egy fiatalember, akit tíz év kényszermunkára ítéltek, mert baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Vele sokat beszélgetett Petőfi – a fogságban elég hamar megtanult oroszul –, és később kapott tőle könyveket is, amelyeket a felesége, egy szomorú szőke nő hozott időnként. A foglyoknak ugyan elvileg tilos volt az olvasás, de az őrök megfelelő ellenszolgáltatásért – például a parancsnokságnak szóló heti jelentések írásba foglalásáért – eltekintettek az ilyenkor szokásos büntetéstől, az amúgy is szűkös fejadag megvonásától. Ámbár nehezen hihető, hogy Petőfi efféle jelentéseket írt volna, hiszen bármennyire jól beszélte is a nyelvet, az ilyen iratokban alkalmazott hivatali zsargont bajosan sajátíthatta el a lágerben. Másrészről elég merész feltételezésnek látszik, hogy a soha meg nem alkuvó forradalmárból, holmi engedményekért cserébe, egyszer csak besúgó lett volna… Annyi azonban valószínű, hogy Petőfi a fogságban is foglalkozott irodalommal, és több egymástól független tanú szerint eredetiből magyarra fordította Puskin Alexander “Jevgényij Anyégin” című verses regényét. A fordítás sajnos elveszett.
Az erőmű építkezésén dolgozók közül sok embernek kihullottak a fogai, sorvadni kezdett a húsuk, és hamarosan meghaltak. Az építkezés mégis tűrhetőbb munkának számított, s a rabok, ha lett volna választásuk, az éjjeli kőtörés helyett is inkább építkeztek volna. Ennek számos oka volt: nappal dolgozni az építkezésen, ez aránylag változatos munkát jelentett, és fizikailag sem volt annyira megterhelő, mint a másik. Az ilyesmi igen sokat számított, mivel a fejadag alig biztosította a rabok napi energiaszükségletét. És nem utolsó sorban: könnyebben meg lehetett szökni. Sokan akartak is, de csupán néhányuknak sikerült. Petőfi feltehetőleg szintén próbálkozott; nem tudni, milyen eredménnyel. Talán lelőtték menekülés közben, talán elfogták, és egy másik táborba szállították, de az is lehet, hogy ugyanoda került vissza, csak a láger másik részébe, a csecsenek vagy a szerecsenek közé. Mindenesetre azok, akikkel azelőtt érintkezett, nem látták többé. Az sem zárható ki, hogy éhezve-bujkálva bár, de lejutott délre, Afganisztánba, ahol a brit, illetve amerikai ellenőrzés alatt álló területek kezdődtek.
A tábor vidékét éjszakánként elég gyakran rázta meg egy-egy földrengés. A rabok eleinte nem tudták, de az őrök sem, hogy ezek eredetét a közelben zajló föld alatti atomkísérletekben kell keresni. Csak amikor 53-ban, Sztálin halála után fokozatosan fölszámolták a lágert, akkor derült némi fény a dologra. A köztörvényes bűnökért elítélteket elvitték máshová, a hadifoglyokat és a politikaiak egy részét elengedték. Néhányan ott maradtak a környéken, és az időközben teljesen elkészült atomerőműben dolgoztak. Mások elmentek, amilyen hamar csak lehetett. A kísérletek állítólag a mai napig folynak; az atomcsendegyezmény óta persze ismét csak titokban.

Petőfi Sándor az Amerikai Egyesült Államokban kezdett új életet. A végzetes csata reggelén civilben, szekéren indult a sereg után, mivel szolgálati lován már korábban túladott Pesten, főtiszti rangját pedig csak röviddel azelőtt kapta vissza, és nem volt érkezése új egyenruhát vételezni. Útközben leszállt a szekérről, de dolga végeztével nem ült föl ismét, hanem visszafordult, és délutánra újra a városban volt. A főtéren, ahol kb. kétszeres életnagyságú, teljes alakos szobra áll, sóhajtva körülnézett: tudta, hogy aligha látja viszont egyhamar hazáját. Stoppal indult útnak. Egy örmény teherfuvarozó átvitte Moldvába, majd kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra.

New Yorkba érvén előbb egy manhattani fogadóban bérelt szobát; a hajóúton ugyanis szert tett némi pénzre: nagyobb összeget nyert máriás nevű kártyajátékon két lengyel kereskedőtől, akik üzleti ügyben utaztak a tengerentúlra. (Mexikóba tartottak, hogy ott nagyobb tételben díszkukoricát szerezzenek be, mely a módosabb európai háztartásokban akkor kezdett egyre népszerűbb lenni. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, a díszkukoricák nem bírták a hosszú hajóutat, s az a kevés, amely végül megérkezett Európába, alig-alig talált piacot.
A díszkukorica-divathullám levonult, s egy-két évtized múlva már csupán néhány különc kertjében maradt mutatóba ebből a meglehetősen igényes, de kevésbé mutatós növényből. A két kereskedő tönkrement; az egyik később elszegődött kertésznek valami gazdag különchöz, a másik, úgy hírlik, Afganisztánba ment önkéntesnek, a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Mindez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)
Petőfi kezdetben nem ismert senkit New Yorkban. Azután, ahogy az erős jellemű emberekkel lenni szokott, rámosolygott a szerencse. Az önkiszolgáló csárdában, ahol reggelijét költötte, találkozott egy bizonyos Andrew M. Lucky nevű magyar származású férfiúval, a Lucky Picture Show nevű broadway-i varieté tulajdonosával. A találkozás Petőfi számára is sikeresnek és hasznosnak bizonyult. Magyarul beszélgettek, s valahogy szóba került a költő dramaturgiai jártassága és színészi tapasztalata. A jelenetet nagyjából így képzeljük el:

PETőFI (magában, miközben leül egy szabad asztalhoz) Hiába, New York csak New York! Itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A korlátlan lehetőségek hazája ez, tagadhatatlan, bár sajnos néma gyermek minden kismagyar ebben az embersűrűs gigászi vadonban. De félre bú! Egy nagybajuszos férfi gőzölög közelgő marhapörkölttel, akarom mondani közeleg gőzölgő gulyáslevessel a tányérjában, mint látom.

LUCKY Excuse me, mind if I sit here?
PETőFI Yes, illetve no, azazhogy please, üljön csak le az úr nyugodtan oda.
LUCKY (leül) Engedjen meg uraságod, ön Petőfi, nemde?
PETőFI Igen, s honnan tudja?
LUCKY Ki ne ismerné önt! Rögtön láttam, hogy ön mély belső meggyőződésből, hogy azt ne mondjam: orgánikusan viseli ezt a magyar öltözéket, s nem úgy, mint – pillantson csak körül – itt számosan, merthogy manapság a keleti parton szerfelett trendy az atilla. Aztán meg hát a minap vettem hírét, hogy Petőfi Manhattanben bujdosik, és tüstént összeállt a kép, ahogy errefelé mondják. Különben igen jó emberismerő szemem van, melynek hivatásomban is nagy hasznát veszem: ugyanis egy színtársulatot igazgatok itt a Broadwayn. Ah (emelkedik föl a székről), hogy nevemet se hallgassam el: Andrew M. Lucky, azelőtt Andorlaki, tisztelettel.
PETőFI Hogyan?
LUCKY E művésznevet tudniillik egyenest az ön tiszteletére vettem föl, még statiszta koromban, 39-ben Kassán. Regénye, melynek főhősét nevezé ön így, már akkor kedvelt olvasmányom volt. Szabadna egyúttal ide egy dedikációt? (“A hóhér kötele” láthatólag agyonolvasott, szamárfüles példányát az első lapnál kinyitva az asztalra teszi.)
PETőFI De hiszen én ezt a könyvet jóval később írtam, 46-ban jelent meg, itt van, tessék megnézni a címlapot.
LUCKY (más hangon) Nézze, Mr. Petőfi, van egy ajánlatom az ön számára. Nem tudom, jelenleg mivel foglalkozik, miből él, de biztos vagyok abban, hogy ön itt az Államokban is karriert csinálhatna. Akár színészként, akár szövegíróként. Óriási sikere lenne. Bízzék bennem! Ön holnap ugyanebben az órában megkeres engem itt (névjegyet nyújt át), a formaságokat hamar elintézzük, az összeget ön nevezi meg. A szerződést ön következmények nélkül bármikor fölbonthatja. Annyi lesz a dolga, hogy szombat esténként harmincöt percen át szórakoztatja a nagyérdeműt. Kiáll a pódiumra, mikrofon a kézben, vagy állványon, ahogy óhajtja, és ettől kezdve önön múlik a dolog. Ha tetszik, szaval, ha tetszik, vicceket mesél, fölolvas a regényéből, vagy akár énekelhet is, mindegy. Korlátlan alkotói szabadság. Időnként esetleg ír nekünk egy-egy darabot. Filmesítés, miegyéb. A copyright felerészben az öné. Mr. Petőfi, ön sokra vihetné itt! Holnapig gondolkozzék azon, amit mondtam. Akkor hát: ajánlom magamat, a viszontlátásra.

Nos, akár így játszódott le a jelenet, akár nem, annyi bizonyos, hogy néhány öreg amerikai polgár később a televízióból emlékezett egy divatos szakállú férfira, aki fekete atillában, érdekes akcentussal különös verseket adott elő, melyek a közönségből egyidejűleg fakasztottak hangos hahotát, furcsa fintort és keserű könnyeket. Ma már lehetetlen eldönteni, vajon Petőfi volt-e ez a premodern médiasztár. A tévéadásokat ugyanis akkoriban még nem rögzítették (vagy legalábbis nem mindet), s egyetlen bizonyító felvétel sem maradt az utókornak, azaz nekünk.

Mérvadó vélemények szerint azonban ez az epizód nem az amerikai emigráció elején történt, és nagy valószínűséggel nem is New Yorkban, hanem, ha egyáltalán megesett, akkor is csak később, Los Angelesben. A 49-es aranyláz ugyanis, mint sok más kalandkereső óvilágit, a költőt is Kaliforniába vonzotta, szerencsevadászok, betyárok, desperadók közé, way out in the West, hol a fegyver a törvény, s a törvény egy colt.
Szent Lajos városáig postakocsin utazott. (Útitársai közül kettőről tudni: két lengyel grófról, akik hosszabb tanulmányutat szándékoztak tenni a Nyugaton; minden nevezetesebb helységet meglátogattak, s elzarándokoltak Koœciuszko Tádé, a híres szabadsághős sírjához. Később odahaza belevetették magukat országuk függetlenségi harcába, mely az ismert körülmények között gyászos véget ért. A két gróf lelkileg összeomlott, deportálták őket, s végül egy Szemipalatyinszk melletti elmegyógyintézetben főbe lőtték magukat. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A költő a városban lovat és fegyvert vásárolt, s nekivágott a határvidéknek. Lovagolt napsütésben és árnyékban, néhány kisvárosban igazságot tett, s a prérin át, előbb a Missouri, majd a Platte folyó mentén fölfelé haladva elért a Sziklás-hegységhez. Tudnivaló, ez a hegység olyan magas, hogy egész az égig nyúlik. Izzadott Petőfi itt rendesen. Hogyne, az istenért! A nap feje felett valami egy óra járásra lehetett. Elérte végtére tetejét a hegynek; itt már olyan meleg volt, hogy csak éjjel ment. Lassacskán mehetett, nagy akadály volt ott: a ló meg-megbotlott a csillagokban. A költő zsebre is tett néhányat. A Colorado völgyében leereszkedett, és a nyugati partvidék felé vette az irányt.
Megérkezett Szent Ferenc városába, ahol mindenféle náció képviseltetve volt: szerecsenek, sárgák és fehérek, a legutóbbi mexikói háború veteránjai, és így tovább. A hallgatag költő mindjárt az első éjszaka nyert néhány köteg zöldhasút egy füstös csehóban, máriás nevű kártyajátékon. Mr. Chew Ing Gum kínai vállalkozó fogadójában szobát bérelt, s egy rövid ideig ott lakott. Leszámolt az öböl környékét rettegésben tartó bandákkal, majd – miután megvásárolta a megfelelő fölszerelést – nyugtalan természetének engedve elindult aranyat keresni a hegyekbe. Többé nem látták a városban.

Az indiánok később úgy mesélték, hogy a sápadtarcú igric, aki Joseph nagyfőnök, a Kutyaarcú oldalán küzdött a szabadságért a hegyek közt, az utolsó csaták egyikében tűnt el. Amikor a hadrend felbomlott, és a megmaradt harcosok a közeli Csendes-óceán felé menekültek, ő szembefordult üldözőivel, a B-52-es bombázógépekkel, hátát egy nagy kaktusznak támasztotta, és néhány dobócsillagjával csaknem az utolsó leheletéig küzdött. Hét darab B-52-es bombázógépet ledobócsillagozott, de végül – szétszórt hajával, véres homlokával, sőt úgyszólván minden tagjából vérezve – feladta a kilátástalan küzdelmet. Végső nagy elhatározással az óceánba vetette magát, ahová ellenségei már nem tudták követni. A hűvös víz lassacskán visszaadta életerejét, beforrasztotta sebeit. A végtelen tengeren át egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott.

Petőfi harmadmagával ütött tábort a vízfolyás mellett, a hasadékban. Két társa útközben csatlakozott hozzá, egy Las Cruces nevű városban. Egyikük, egy szigorú külsejű ember, nagybajuszos, már járt a hegyekben aranyért, de addig még nem volt szerencséje. A másik, akit Luckynak vagy Kölyöknek hívtak, Keletről érkezett nem sokkal azelőtt. A városban azt mondták, a törvény elől szökött, ugyanis állítólag baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Később egy másik városban valóban láttak is néhány kiragasztott körözőlevelet, melyekről Lucky, a Kölyök azt állította, hogy rá vonatkoznak. A személyleírás alapján azonban lehetetlenség lett volna azonosítani a Kölyköt, mert majdnem minden adat hamis vagy téves volt, például vagy tíz esztendővel öregebbnek tették, a ruházatának a leírása sem felelt meg a valóságnak, és sok más efféle. Úgyhogy egész nyugalommal haladtak tovább. A törvény embereitől egy cseppet sem tartottak; vesztenivalójuk nem volt. Az utolsó lakott helyen élelmiszerért eladták a lovakat, mert a kanyont csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A nagybajuszos tudta az utat. Előbb közösen táboroztak le, majd miután némi kölcsönös bizalom kialakult, sorshúzással felosztották egymás között a folyó kanyarulatát és annak környékét. Abban állapodtak meg, hogy ha valamelyikük talál aranyat, a felét megtartja, a felén a többiek osztoznak. És ha az egyik bajba kerülne, a másik kettő segíteni fog.

A legfölső szakasz a Kölyöknek jutott, a kanyarulat Petőfinek, a kiszélesedő rész, melyen túl a bennszülöttek miatt már nem nagyon volt ajánlatos merészkedni, a nagybajuszosé lett. Majd fél éven át dolgoztak, mindegyik egyedül, magukról úgy gondoskodva, ahogy tudtak. Az őszi esőzések kezdetén, mikor a munkát már nem volt értelme folytatni, megjelent Petőfi tanyáján Lucky, a Kölyök. Alig lehetett ráismerni: a bőbeszédű, vidám fiatal fickóból szófukar, cserzett képű, megállapíthatatlan korú ember lett, pontosan az a fajta, amelyből akkoriban rengeteg termett széltében a Nyugaton. Külsőleg már-már hasonlított a képre a körözőcédulán, amit útközben abban a városban láttak. A nevén kívül semmi kölyökszerű vonás nem maradt benne. Mozdulatai és szavai fenyegetően kimértek voltak. A nyári hónapok alatt keményen dolgozott, de semmit sem talált, csakúgy, mint Petőfi.
A költő és a Kölyök együtt indultak lefelé, a nagybajuszos táborhelyére. Társuknak azonban csak hűlt helyét lelték. Előbb azt gondolták, a folyóba veszett, vadak falták föl, vagy foglyul ejtették a rézbőrűek. De szöget ütött a fejükbe, hogy a szállást és környékét feltűnő rendben találták, a kunyhó bejárata kívülről eltorlaszolva, odabent a szerszámok becsomagolva, fegyver és élelmiszer sehol – nyilvánvaló, hogy a nagybajuszos nem csupán egy vagy két napra távozott, s a jelekből ítélve olyan állapotban akarta hagyni a helyet, hogy oda valamikor visszatérhessen. A sziklás részen átkelve fönt a gerincen mehetett végig a hágóig, hogy őket elkerülje.
A telet a nagybajuszos tanyáján töltötték, az volt a három közül a legalkalmasabb hely. Pisztrángot fogtak a folyóban, a hegyekben nyusztra vadásztak, hogy a bőrét élelemért és békességért eladják az indiánoknak, akiknek a területe onnan pár mérföldre kezdődött. Ezek először elég barátságtalanul fogadták, de nem bántották őket. Aztán, hogy Petőfiék jelét adták békés szándékuknak bizonyos ajándékok formájában – borotvakés, gyalogsági karabély, nagyítóüveg, melyet nyáron tűzgyújtáshoz használtak stb.: nehéz volt ezektől a tárgyaktól megválni, mert nekik is szükségük volt rájuk –, a bennszülöttek hajlandók voltak egyenrangú partnerként tárgyalni velük. A nyusztprémért kaptak bölénybőrt meg húst, némi lepényféle kenyeret és már a második vagy harmadik alkalommal valami bogyókból erjesztett pálinkaszerű italt is. Mire kitavaszodott, és a víz igazi folyóvá duzzadt a hegyek hóolvadékától, már mondhatni szívesen látott vendégek voltak Joseph nagyfőnöknél, a Kutyaarcúnál. Utolsó látogatásuk éjszakáját a főnöki sátorban töltötték, bogyópálinkát kortyolva és elhallgatva az öregek bölény-, madár- és szarvasistenekről szóló homályos meséit, miket a főnök maga tolmácsolt nekik. Napkelte előtt indultak vissza a táborhelyre. Petőfinek már messziről föltűnt, hogy valaki megelőzte őket. Tűz maradványa füstölt a kunyhó előtt. Amikor lőtávolon belül értek, előlépett a nagybajuszos. Mozdulatlanul várt, amíg azok vele és egymással is szemben megállnak, csak a tekintete járt ide-oda rajtuk. Szavakra nem volt szükség. A három fegyver egyszerre dördült el. Egyikük hátratántorodott, és a földre zuhant.
A történet különböző változatokban maradt fönn az emlékezetben. Mindegyikben van azonban valami homályos részlet, nehezen magyarázható elem. A későbbi események fényében egy-két dolog valószínűsíthető, de biztosat soha nem fogunk tudni arról, ami akkor a hegyekben történt. Vannak, akik azt mondják, Petőfi hagyta ott a fogát, a másik kettő pedig együtt kitermelte az összes aranyat a lelőhelyen, amelyre a nagybajuszos előzőleg egyedül bukkant. Lucky, a Kölyök vállalkozó szelleme jól kiegészítette társa szívós munkabírását, így aztán a pénzt együtt fektették be. Egyik változat szerint délre mentek, Texasban ültetvényt vásároltak hozzávaló rabszolgákkal együtt, és dohánnyal kezdtek foglalkozni; Lucky Strike nevű termékükkel hatalmas vagyont kerestek. Egy másik verzió úgy szól, hogy a nézeteltéréseket elkerülendő megosztoztak az aranyon, ki-ki vitte a részét. A Kölyök a magáéból mulatót nyitott Los Angelesben, mely később Lucky Pictures néven jól menő mozivállalattá nőtte ki magát. A nagybajuszos elherdálta a sajátját; végül Afganisztánba ment önkéntesnek, ahol a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Néhányan mindezzel szemben azt állítják, hogy a Kölyök, miután megtudta, hol a lelőhely, a nagybajuszossal is leszámolt, és valahogy hozzájutott ahhoz az aranyhoz is, amit a társa a tél folyamán egy kisvárosi bank széfjében helyezett el; a nagybajuszos nyilván óvatlanul elárulta a város nevét, így a bankot már gyerekjáték volt megtalálni és kirabolni.
Ismét mások úgy tartják, hogy az álnok nagybajuszos intézte el a Kölyköt vagy Petőfit, már aki vele együtt túlélte a hajnali hármas párbajt. Egy darabig együtt élvezték az életet, kártyáztak, nőztek, nagy lábon éltek. Időnként kiraboltak egy-egy bankot, eleinte csak szórakozásból, később, ahogyan az arany apadni kezdett a zsebükben, szükségből is. A Kölyök (vagy Petőfi, már aki stb.) bandát is szervezett, melyben a nagybajuszos alvezéri szerepet vitt, de ez csupán afféle tiszteletbeli alvezérség volt. A nagybajuszosnak lassan kezdett elege lenni a betyárságból, ki tudja, miért; ilyen lélektani finomságok minket nemigen érdekelnek. Egy este együtt ivott az egész banda, nők is voltak. A Kölyök (vagy Petőfi) pökhendien mesélgette kalandjait, a sikeres rablásokat, meg hogy hogyan járt túl a törvény embereinek az eszén, amikor csak tehette. Az ivó közönsége hitt is neki meg nem is; a történetek némelyike teljesen valószerűtlennek hangzott, például itt-ott fölbukkantak olyan alakok, akiket a Kölyök (vagy Petőfi) korábban, más történetben úgy említett, mint akiket már eltett volt láb alól. Mindezt úgy adta elő, mintha ezt a sok férfias dolgot egymaga vitte volna véghez. A harmadik üveg whiskynél aztán már egyenesen hencegett azzal, hogy mekkora hallatlan vérdíj van már a fején, nem tudom, hány ezer dollár, a hatóság nem is tudna ennyit kifizetni annak, aki őt beköpné. De hát ki is merészelne köpni, emelte föl a hangját és coltját is egyúttal, körülhordozván szúrós tekintetét a megrettent ivóban. Azok, beleértve bandájának a tagjait is, most csakugyan nem tudtak se köpni, se nyelni. A nagybajuszos állta egyedül a nézését. Aztán elmúlt a színpadias feszültség (nem először játszódott le ez, és érdekes módon mindig hatásos volt), és a Kölyök (vagy Petőfi) a gyilkosságait kezdte részletezni. “Huszonkettőt készítettem ki eddig, a seriff lesz a huszonharmadik” – amikor ezt kimondta, az ivó ajtaja bevágódott, és a seriff ugrott be rajta. Szó nélkül tüzelt. Emberei rövid lövöldözés után az egész bandát lefegyverezték. Ez volt a vége a Kölyöknek (vagy Petőfinek). A nagybajuszos huszonöt évet kapott, meg a vérdíjat. A pénz a börtön melletti bankban várt rá, még kamatozott is. A nagybajuszos nem szökött meg; lenyomott húsz évet (a többit jó magaviseletért elengedték), fölvette a pénzt, és eltűnt.
Olyan változatot is hallani, hogy a drámai hármas párbaj a kanyonban egyáltalán nem is történt meg. Eszerint Petőfiék viszonya az indiánokkal korántsem volt annyira barátságos: egyiküket a szövetségi hadsereg álruhás tisztjének nézték, és túszként maguknál tartották, a másiknak sikerült visszatérnie. A Kölyök lehetett ez, aki azután a nagybajuszossal osztozott az aranyon, és persze esze ágában sem volt kiszabadítani az indiánoknál maradt társát. Más variáció szerint Petőfi volt az, aki megszabadult előbb a Kölyöktől, a rézbőrűek markában hagyva őt, majd a nagybajuszostól, miután megtudta tőle, hol az arany. És végül az sincs kizárva, hogy – arannyal vagy anélkül – mindhárman életben maradtak, és aránylag névtelenül beleovadtak a fiatal ország nagyszerűen zavaros és sokszínű társadalmába. Farmot vásároltak és letelepedtek, Pacific-részvénybe fektettek be, Los Angelesben varietét nyitottak, párbajban meghaltak Oregonban, vonatot és bankot raboltak, északi, illetőleg déli oldalon végigharcolták a polgárháborút, végül hajóra szálltak és nyugtalan természetüknek engedve visszautaztak az Óvilágba. (Odahaza aztán belevetették magukat országuk függetlenségi küzdelmeibe, melyek a szokásos körülmények között gyászos véget értek; a nagybajuszost és a Kölyköt a megszálló csapatok elhurcolták, majd visszaadták hazájuk kollaboráns hatóságainak, s ezek a szabad világ tiltakozása ellenére koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték őket. Mindennek azonban meglehetősen kevés a történeti hitele, no meg nem is tartozik szorosan a témához.)
Petőfi sorsáról, érdeklődésünk voltaképpeni tárgyáról, valószerűbbnek tetsző adattal csak sokkal későbbről tudunk szolgálni. A nyugati parti show-businessben, amint az közismert, számos magyar emigráns találta meg az óhajtott sikert és érvényesülést, amiért az ember általában az Államokba jön. A költő előbb egy varietében lépett föl rendszeresen, majd tévésorozatokban kamatoztatta tehetségét, és esetleg gyakorlatát is, melyet korábban a keleti parton szerzett, lásd fönt. Később már jelentősebb filmszerepeket is kapott. Az áttörést a “Föltámadott a tenger” című szuperprodukció főszerepe jelentette. Azt a jelenetet máig a feszültségteremtés korai iskolapéldájaként említi a filmtörténet, melyben a hadsereg megmaradt része hanyatt-homlok menekül a közeli Csendes-óceán felé, Petőfi pedig szembefordul üldözőivel, a fanatikus afganisztáni önkéntesekkel, hátát egy totemoszlopnak veti, és egy szál gyalogsági karabélyával szinte az utolsó leheletéig küzd. Hét fanatikus afganisztáni önkéntest még lekarabélyoz, majd végső nagy elhatározással a háborgó tengerbe ugrik.

A Petőfit érintő résznek ezzel gyakorlatilag vége, pontosabban jó darabig más cselekményszálak futnak tovább, és a költő sorsára vonatkozólag a továbbiakban csak sejtető utalások tétetnek. Petőfi története, amelyet a dramaturgia szigora a nagyközönség előtt homályban hagy, ennek ellenére folytatódik, illetőleg folytatódott, mégpedig a következőképpen. A súlyosan sebesült költő egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott. A hűs elementum visszaadta életerejét, s hét esztendő múlva testben-lélekben megerősödve és megnövekedve szállt partra valahol az óceán túlpartján. A nagy teknősbékát, révészét a plútói bús vizeken, útjára bocsátotta. Lépteit a gondviselés egy közeli város felé irányította, amely éppen akkor nagy bajban volt. A lakosságot egy mesebeli szörnyeteg terrorizálta. Rothadó lelkéből sátándühvel pusztító dögvészt lehelt az emberekre, s azt addig nem volt hajlandó visszaszívni, míg valaki meg nem fejti találós kérdését, amelyet a helyi kereskedelmi rádió rettenettől félholt bemondói minden órában fölolvastak a hírek élén. A história részletei nem nagyon érdekesek, elég az hozzá, hogy Petőfi Sándor jött, látott és győzött: a rejtvényt megfejtette, a dögvész egy csapásra megszűnt, a mesebeli szörnyeteg pedig szégyenében a háborgó tengerbe ugrott. A szenátus Petőfit a lakosság teljes támogatásával pajzsra emelte és megtette örökös kormányzó főpolgármesternek.

888

Uralkodása első szakaszában erős kézzel szervezte újjá a város közellátási rendszerét, amely a dögvész idejében szinte teljesen tönkrement. Felszámolta a korrupciót, száműzte a mesebeli szörnyeteg egykori ügynökeit – kiderült, hogy még a szenátusban is akadtak ilyenek –, és helyreállította a közbiztonságot. Ütőképes polgárőrséget hozott létre, amely sikeresen védte a falakat a szárazföld belsejéből fel-felbukkanó barbár hordák és az ellenséges szándékú más városok támadásai ellen. Újabb hét év telt el, és Petőfi elérte erejének, hatalmának és dicsőségének csúcsát. De minden fellendülés mozgásba hozza a romlás erőit is, és minden csúcspont után elkerülhetetlenül hanyatlás következik. Az örökös kormányzó főpolgármesternek lassacskán egyre több titkos ellensége támadt a város falain belül és kívül is. Ennek a hetedik évnek a végén azután – derült égből jön a villámcsapás – a nyílt utcán követtek el alattomos merényletet ellene.
Egy sikeres hadjárat és az azt követő gazdasági egyezmény tiszteletére tartottak diadalmenetet a városban. A helyi kereskedelmi rádió vidám indulókat sugárzott, szenátorok tettek optimista nyilatkozatokat, szakértők elemezték egymással versengve a békeszerződés és az egyezmény előnyeit. A tarkabarka néptömeg – szerecsenek, sárgák és fehérek, a győztes háborúk veteránjai, és így tovább – a fellobogózott utcákra tódult, és kalaplengetve ünnepelte a diadalt, a kormányzó főpolgármestert, a város erejét, azaz voltaképpen saját magát. Petőfi nyitott limuzinja a Petőfi Sándor sugárúton gördült végig, mögötte sorban a katonailag legyőzött és gazdaságilag fölsegélyezett csatlós államok vezető politikusai, akik békéért és jólétért cserébe szövetségesi hűséget adtak a dicsőséges városnak. Az általános éljenzésből azonban kivált egy hang, egy az ezerek és ezerek között, mely a tömeget túlbőgte, s mást kiáltott: “Vesszen a zsarnok!” A mindenre elszánt merénylő eldurrantotta fegyverét, és az örökös kormányzó főpolgármester körül fejvesztett rémület támadt. De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták. A diadalmenet folytatódott, a helyi kereskedelmi rádióban azonnal beolvastak egy megnyugtató hangú közleményt. A tettest természetesen halálra ítélték és kivégezték. A nyomozás viszont nem várt eredményeket hozott. Az ügy véletlenül egy igen lelkiismeretes vizsgálóbíróra lett bízva, aki akkor is folytatta a szálak felgöngyölítését, amikor azok már a legfelső hatalmi körökig kezdtek nyúlni. Több városatyát kihallgattak, és a lelkiismeretes vizsgálóbíró szemei előtt végül kirajzolódott egy élesen Petőfi-ellenes klikk a szenátusban. Ez önmagában természetesen nem okozott volna semmilyen krízist, ha szerencsétlen módon nem a merénylettel összefüggésben kapott volna először nyilvánosságot. Az igen lelkiismeretes vizsgálóbírót ismeretlenek többször halálosan megfenyegették, azonban ő rendíthetetlen maradt. Aztán a lelkiismeretes vizsgálóbíró hirtelen eltűnt. A helyi kereskedelmi rádióban bemondták, hogy megromlott egészségi állapota miatt nyugállományba vonult, de a hír nyilvánvalóan koholt volt, a szerencsétlen valódi sorsáról senki sem tudott. A lelkiismeretes vizsgálóbíró eltűnése után a nyomozást maga a főpolgármester vette kézbe. Kiderült – igaz-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ez volt a hivatalos verzió –, hogy ugyanannak az idegen hatalomnak az ügynöke volt nemcsak a merénylő, hanem a lelkiismeretes vizsgálóbíró is. Ez utóbbi állítólag a lebukás elől szökött meg, és meg sem állt egyenesen Moszkváig. A szenátus, késhegyig menő vita után, és nem utolsósorban Petőfi személyes befolyására, megszavazta, hogy nagyköveti úton küldjenek Moszkvának egy jegyzéket, melyben a feltételezett kém kiadatását kérik. A szovjetkormány erélyesen tiltakozott, és mozgósítást rendelt el. A hadüzenet elkerülhetetlen volt.
Petőfi a háború esetére különleges jogokat vindikált magának, amit addigi hadjáratai előtt sohasem tett meg, mindig a szenátus formális akaratával, szavazattöbbséggel indított csak hadműveleteket. A szenátus hetekig tárgyalta az ügyet; néhányan hajlottak arra, hogy a főpolgármester átmeneti időre diktátori jogkörrel ruháztassék fel, de a többség ragaszkodni látszott a parlamentáris formaságokhoz. Közben szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a város érdekszférájába tartozó szigetek közelében. A nemrég elfoglalt városok a nemzetközi jogra való hivatkozással sorra mondták föl a kétoldalú barátsági szerződéseket; némelyiken még szinte meg sem száradt a tinta. A belpolitikai helyzet is kiéleződött. Tüntetéseket tartottak a háborút ellenző, és más tüntetéseket a háborút pártoló jelszavakkal. Felelőtlen hangok – előbb a helyi kereskedelmi rádióban, majd a nyilvános gyűléseken is – kihasználták az emberek tájékozatlanságát, s mind a háborúpárti, mind a háborúellenes hangulatot Petőfi ellen fordították. Ezeken a gyűléseken egyre gyakrabban lehetett látni neves közéleti embereket, még szenátorokat is. A békés megoldást pártolók Petőfit vérszomjas háborús bűnösnek állították be, a háborúpártiak pedig hadvezérségre alkalmatlan, kisstílű taktikázónak, aki személyes sikerre játszik, amikor az ellenség már a kapuk előtt van. A házfalakon Petőfit gyalázó firkák jelentek meg, a mesebeli szörnyeteghez hasonlították őt. Nem sokkal ezután már zavargások is voltak. A város fő kikötőjét ugyanis, amelyen keresztül az élelmiszerellátás addig biztosítva volt, megszállta az ellenség, és csak bizonyos feltételek teljesítése esetén ígért kivonulást onnan. A falakon kívül állomásozó alakulatok legnagyobb részét vissza kellett rendelni a városba, de a szenátus ezt a lépést is csak hosszas huzavona után szavazta meg, amikor már csaknem elkéstek vele. A polgárőrség az egyre szilajabb lázongások megfékezésével volt elfoglalva, már vízágyúkat és könnygázgránátokat is be kellett vetni. Petőfi határozott lépésre szánta el magát: föloszlatja a szenátust, és nem ír ki új választásokat. A kormányzó főpolgármesteri címet esetleg megtartja, de minden döntést a saját kezébe vesz. Maga tárgyal a kikötő azonnali visszaadásáról. Ebbe még súlyos feltételekkel is belemegy, hogy a belső elégedetlenséget mihamarabb lecsillapítsa, és a népet maga mellé állítsa.
Egy márciusi napra lett kitűzve a városházán a zárt ülés, melyen a főpolgármester, kisszámú megmaradt híveinek a támogatásával, a puccsot végrehajtandó volt. Petőfi jókor reggel lépett ki az utcára, hogy a munkahelyéig vezető mindennapos utat szokása szerint gyalogszerrel tegye meg. A sarkon vett egy reggeli lapot. Amikor, szintén szokása szerint, még ott az utcán belenézett, egy boríték hullott ki belőle, melyre újságokból kivágott betűkből a következő szöveg volt fölragasztva: “Petőfinek! figyelmeztetés”. A borítékot fölbontatlanul köpönyege zsebébe tette. Némi nyugtalansággal olvasta a friss híreket: az ellenség a város közelében, a tengerparton csapatösszevonást hajtott végre. A városházára jó negyedórával az ülés kezdete előtt érkezett. Csodálkozva állapította meg, hogy őelőtte mindenki megjött már. A tanácsterem ajtaja hirtelen bezáródott a háta mögött. Próbált nyugodt maradni, arra gondolt, hogy testőrsége, az úgynevezett Petőfi-kommandó, minden eshetőségre készen épp most veszi körül az épületet. Kivett egy cigarettát. A mellette álló fiatal szenátortól, akit mellesleg hívének gondolt, tüzet kért. A fiatalember, ahogy máskor is, előhúzta revolver alakú öngyújtóját. Mint kiderült, ezzel adott jelt a többieknek. Huszonhárom revolver (köztük az is, amit öngyújtónak vélt) szegeződött egyszerre Petőfire. Még kiáltani sem volt ideje. A szerencsétlen költőt szitává lőtték.

Az eset után azonnal kiadtak egy hivatalos közleményt, melyben egyúttal a szenátus azonnali föloszlását is bejelentették. A mai naptól, szólt a szöveg, egy volt szenátorokból álló junta kormányoz. Petőfi hálóvá lyuggatott véres köpönyegét – zsebében az el nem olvasott névtelen levéllel, melyben az ellene készülő merényletre figyelmeztetik – kiakasztották a városháza erkélyére. Erre azonban már senki sem ért rá figyelni. Az ellenség betört a városba, és a bizonytalan helyzetet kihasználva még aznap elfoglalta. Jelentősebb összecsapásra csupán a falakon kívül, a tengerparton került sor: a polgárőrség elit alakulata, az úgynevezett Petőfi-kommandó, kirohant a körbezárt városból, kétségbeesett közelharcba bocsátkozott a többszörös túlerővel, de végül mindnyájan ottvesztek vagy fogságba estek. A volt városi főembereket is mind megölték vagy Szibériába hurcolták.
Több érv szól amellett, hogy a Petőfi elleni második merénylet valójában fikció, koholmány, népmese. A szenátorok valóban megszőtték az összeesküvést, de a tervezett Petőfi-gyilkosság reggelén minden megváltozott. Értesültek az ellenség fenyegető közeledéséről, így aztán a józanabbak közül többen belátták, hogy az adott helyzetben nem volna helyénvaló a zűrzavart tovább fokozni. Petőfi helyes ösztönnel, mintegy költői sugallatra (bár egynémely körülmény, például a figyelmeztető levélke ehhez konkrét támpontot is adhatott) átlátta az egész helyzetet. Nem gyújtott rá, és még mielőtt a tanácskozást hivatalosan elkezdték volna, rögtönzött beszédet tartott. Ebben az összefogás szükséges voltára hívta föl a figyelmet, a személyes érdekek félretételére szólította föl a testületet, s ravaszul fölajánlotta azonnali lemondását az örökös kormányzó főpolgármesteri címről. Az oráció közben az összeesküvők megtudták (az ablakon kellett csak kinézniük), hogy Petőfihez hű elitegységek zárták körül a városházát. A gyilkosságból így nem lett semmi, de Petőfi lemondását azért elfogadták. A junta talán megalakult, talán csak beszéltek róla; ennek már nincs jelentősége. Az ellenség csapatai már a városban voltak. A volt főpolgármester aznap délután a Petőfi-kommandó élén egyenlőtlen közelharcba bocsátkozott velük – jóformán ez volt az egyetlen szervezett védekezési akció. A kommandósok egytől egyig elestek, maga Petőfi minden tagjából vérezve egy szál karddal küzdött a végsőkig. Azután belevetette magát a háborgó óceánba.
Esetleg elfogták, és Szibériába hurcolták. Onnan megszökött, és kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, jegyét összetépte és a háborgó tengerbe szórta. Autóstoppal visszatért Magyarországra, és öreg napjait barátja, Jókai Mór balatoni villájában töltötte. Ámbár olyasmit is hallani, hogy a fogságból megszökve Afganisztánba ment, ott beállt önkéntesnek a gátlástalan betolakodók ellen, és a csatában elesett. Amikor már minden veszve volt, ő bátran szembefordult üldözőivel, hátát egy kilőtt tanknak vetette. Egyetlen megmaradt csúzlijával még hét gátlástalan betolakodót agyoncsúzlizott, mielőtt hősi halált halt.

Petőfi Sándornak, az öregedő hollywoodi filmsztárnak egy nap hirtelen kihullottak a fogai és sorvadni kezdett a húsa. Az orvosok azt mondták, nem sok van már hátra az életéből. Petőfi régóta sejtette, hogy ilyen véget fog érni; most mégis megijedt. A Lucky Pictures filmvállalattal kötött szerződéseit azonnal fölbontatta, és visszavonult. Elhatározta, hogy nem adja meg magát a halálnak.
Eszébe jutott, hogy a világ óceánjainak mélyén állítólag cirkál egy titokzatos tengeralattjáró. Egy megszállott tudós a kapitánya, aki a világ szemétől távol, több ezer láb mélységben folytatja rejtélyes kísérleteit. Ez a kapitány időnként félreérthetetlen üzenetet küld azoknak, akiket hatalmába kerített a romlástól való félelem. Persze nem mindenkinek, csak az arra érdemeseknek. Petőfi, miközben egyre inkább csak a közeli elmúlás foglalkoztatta, mind biztosabb lett abban, hogy az üzenetet ő is meg fogja kapni. És valóban, egy napon meglátogatta őt egy nagybajuszos, magát dr. Ternyeinek nevező ember, s egy költséges, de az adott körülmények között több mint megfontolandó lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy exkluzív klinikáról van szó, mondta, amely a Sziklás-hegység megközelíthetetlen bércein áll, hová még a sasok és a vakmerő hegyi oroszlánok sem juthatnak el, főként ha figyelembe vesszük, hogy a Sziklás-hegységben már csak elvétve akadnak vakmerő hegyi oroszlánok. De ez lényegtelen; fő az, hogy a klinikán az emberiséget kínzó végső kérdésekre keresik a választ, és egyre közelebb vannak hozzá. Említést érdemel, hogy az intézet munkája kapcsolatban áll a titokzatos tengeralattjáró fedélzetén folyó rejtélyes kísérletekkel, ha úgy tetszik, azok előkészítő szakaszát képezi.
A sztár egy éjszakán át tárgyalt dr. Ternyeivel. Hajnalban aláírta a papírt. Mindenéről lemondott, hogy később megsokszorozva kaphassa vissza. (Hogy pontosan mit is – ennek részleteit egyelőre homály fedi, mely azonban mindjárt eloszlik.) A kertben egy helikopter – ki tudja, hogy került hirtelen oda – indulásra készen várt. Petőfi nem vitt magával semmit, nem intézkedett semmiről. Felszállás közben még látta dr. Ternyeit: ott maradt, hogy a szükséges dolgokat helyette elrendezze. A klinikán rögtön kezelésbe vették a költőt. Szíve csücskéből kioperáltak egy darabot, a maradékot hibernálták, és a Sziklás-hegység alá süllyesztették, egy külön erre a célra szolgáló barlangba. Ott várja az idők teljességét lefagyasztva.
A szívcsücsköt – kell-e mondani? – eljuttatták a titokzatos tengeralattjáróra. Ennek kapitánya, a megszállott tudós, saját fejlesztésű klóneljárással számtalan teljes Petőfit hozott létre belőle az idők folyamán. A földgolyó legkülönbözőbb pontjain bukkan föl azóta egy-egy Petőfi, néha egyszerre több is. Vannak köztük öregek és fiatalok, férfiak és nők, alacsonyak és magasak, mindenféle fajta, fehérek és sárgák, még szerecsenek is. Jellemre, életmódra nézve is változatosak. Van szerény átlagember, sőt a túlnyomó többség ilyen, de akad őrült vadzseni is, nem beszélve a világformáló tehetségesekről. Van kísérletező kedvű, veszélyeket kereső, de van óvatos, dönteni nehezen tudó – szóval mindenféle. Némelyiket Petőfinek vagy Petrovicsnak hívják, mások más neveket viselnek, de valójában egytől egyig Petőfik: ha tudatában nincsenek is, létük mélyén mindnyájan emlékeznek erre. Mintha egy tenger alatti álom emlékének az emléke irányítaná a sorsukat, mely külsőségeiben többnyire, mint mondtuk, egyáltalán nem különbözik másokétól, akiknek életében szabadságnak és szerelemnek nincs helye, akiket gondolatok nem bántanak, és akik a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Nem tudom eldönteni, mi kél ott a horizonton, egy néma játékváros sziluettje mögött. Csak azt tudom, hogy gyönyörű. Egy feketelyuk arany karikagyűrűje ível át a házak felett, aztán tompa morajjal felrobban, és helyén, óriási ezüst-kék Nap ragyog fel, jelentéktelenné téve mindent maga előtt. Még itt az elővárosban is érzem simogató melegségét – olyan csillag ez, amely nem éget, akár meg is érinthetném. Vinnyogó légy repül el előttem, egyre csak lassulva, már látom, ahogy verdes a szárnyaival, érzem erőlködését, bizonyos, hogy az utolsó óráit éli. Őt követem a tekintetemmel, elfordulva a csodálatos jelenéstől a város felett, miközben beszívom a méz-sűrű levegőt és végre meglátom a rablót. Mögötte világos, szürke éjszaka, nem mozdul semmi, csak egy tűzijáték bontogatja a szirmait a távolban, lassan, mint egy orchidea.
A rablónak mozog a szája, víz alatti bugyborékolás a hangja. Hallom a szívét dobogni, érzem fogai mögött a görcsöt, torkában a rekedtséget, ahogy a készülő üvöltés lekaristolja a hangszalagjait. Arca köré abroncsot fon a düh, de érzem, legszívesebben elhajolna haragjának bumerángja elől. A pisztoly csöve az egyetlen stabil pont a portréján, olajosan, vakon mered rám, és tudom, hogy ő irányít, hogy ebből a remegő, elrajzolt jelenésből egyedül ő jelenthet veszélyt.
Az arcizmaim az együttérzés ráncaiba gyűrődnek, a szám nyílik, átjárja a friss, nyár esti meleg. Levegő indul a hangszálaim felé, hogy zöngét kapjon, és tudassa támadómmal, mindenem viheti, ám ekkor megüti a fülemet a trombitaszó. A hang oldalról érkezik, és egyre erősödik. Mindjárt itt vannak. Hatalmas erőfeszítéssel fordulok ismét a csillag irányába, mindent látni szeretnék, sietnem kell, amíg még mozdulni tudok, amíg tagjaimba nem merevedik bele az idő.
Először a réztölcséreket látom meg, lebegve úsznak be a képbe a hangoló cúgok, és a billentyűk. Már a fúvókát is látni, amikor recsegve megdörren az ég, és a papírmasé város beleolvad a Nap hatványozódó tündöklésébe.
Nincs idő tanakodni, miféle vihar jöhet ebben a felhőtlen ezüst-kék vibrálásban, mert a zenészek beérnek a látóterembe és komótosan menetelnek egyenest bele a fénybe. A pupillám ölelő karként tágul, tekintetem ráragad a hangszert fújó arcokra, ahogy csukott szemmel gépiesen haladnak el mellettünk. Egy pillanatra elképzelem a rabló arcát, aki még mindig engem néz, a kétségbeesés árkai mélyítik a sötétet az arcán. Szemem a fúvósokon nyugszik, többé már nem pisloghatok – jön a mazsorett.
Szemre úgy harmincan lehetnek, én azonban pontosan tudom, hogy kire kell nézni, és ki az, aki ebben a süket és vak kompániában kinyitja majd a szemét, és az ujjaira csavarja a figyelmem, hátha elég gyenge vagyok, hogy beránthasson a menetbe.

Ott pörgeti, dobálja a botot a Halott, fel se néz, mégis elkapja, szemfoga világít a mosolyában. Gyönyörű almaarca nem fordul felém. Ez legalább nem változik: A lány, aki nem néz rám. Nyolc év alatt egyszer sem.
Miatta vagyok először féltékeny, a nagyobb és erősebb fiú kezét fogja, ahogy a szünetben csoportosan megyünk az első emeleti vécébe. Ő a szekér, ami sose vesz fel, csak játszik, évek múlva beleborzol kamasz fürtjeimbe. De soha nem néz rám.  Csupa élet, és mozgás, sorsa finom mappában hever a tervezőasztalán, de engem nem csap be. Tudnék róla, ha egy lélek egyszer is visszhangot verne benne, mesélnék az elidegenedő barátok, a lényüket vesztett exférjek, és bármily halkan és szánalmasan, de csobbanna az én szerelmem is a tömegszereplők bedőlt kútjának az alján.
Csak most értem meg, hogy nem él, a tudás gyöngyként lapul a zsebemben, de nem tudom, mihez kezdjek vele. Már csupán szánom őt. Lehetne büszke tölgy is, vagy szomorúfűz, tápláló almafa, vagy gyilkos szömörce, virágzó lomb, vagy elhaló kóró. Mégis halott mag csupán a földben, ami fölé nem fa nőtt, hanem autópálya.
Én pedig annak az aszfaltja alatt nyögöm a kamionok súlyát, de ekkor még bírom a terhelést, jelentést ad a fájdalom. Álom és remény roppan el fiatal derekamban, de bőven marad még belőlük, a halálos adag többszöröse akár. Elhalad, reménykedve néz a kelő csillagba, amely felé halad – talán majd ott szárba szökken.
Most nem akarok odanézni, mert már tudom, hogy ki következik a sorban. Lassan pörög, suhog az Eltört botja, szemüvegén csillagfény, nem látni, hová néz. Megfontoltan, de feszesen lép, aztán megtorpan, észrevesz, kimarad egy ütem. Fél, bentebb lép, takarják. Nem néz rám, elfordul. Megint kihagy egy ütemet, egy lépést, egy szívdobbanást. Nincs is szíved, villan belém az évtizednyi keserűség, és tudom, hogy nem igaz.
Ott van az, lezuhant fecskefiókaként kiáltva verdes benne, maghasadó tüze beleszorul a gyomrába – ám ajkára, szemére nem jut el a heve.
Hétéves korában töri el a gonosz, a nagyapja matató kezeit használva, és már kilencéves, mikor végre kisikítja a fájdalmat, és az anyja rájuk nyitja az ajtót. A többi sikoly benne reked, csupán az ujjain át csorog belőlük az egyre rangosabb zongoraversenyeken. A szilánkosra tört bizalomnak csak a gyámoltalanok, gyermekek felé van útja, a bohó férfiállatnak nem jut, bárhogy óvja, félti, elég egy rosszul eltalált szó, és úgy áll fel mellőlem egy kora nyáresti padról, mintha sose találkoztunk volna.
Két esztendőnyi tél után keserű a számadás: a nagyapja az én hosszúra nyúlt gyermekkoromat is kivérezteti pokolban rothadó ujjaival. És most itt megy, megy az Eltört, felnőtt gyerek, végre rám sandít, aztán a dacosan mered előre a forgó bot szellemkorongjába. Lépnék, hogy megvigasztaljam, megsimítsam a haját, de csupán a szemem tudja követni útját a fényességbe.

Kimagaslik a sorból, átszellemült arca rögvest észrevesz, ahogy odafordulok. Rosszalló megvetés fészkel az Eltérített szemében, közel jön hozzám, botját felém lendíti, nem bírok elhajolni, az orrom előtt suhog ezüstösen, benne tükröződik a menet, de már nem látni az arcokat. Izzad, erőlködik, kilépne, de tudja, hogy nem lehet, az istene nem engedné.
A katolikus lányiskola csaknem kékre fullasztja, érettségi után úgy lő ki, mint egy ágyúgolyó, vadászsólyomként repül az érzékeinek nyomában, testekben fürdik, gyúrják-dagasztják, míg már olyan képlékeny, hogy befolyik a kulcslyukakon is, hiába a hét lakat a meghitt, családi házakon és férjeken. Szilárdul már, mikor – az illúzióktól végre szabadon – a karomba kapom, de úgy tombol benne az anyag, hogy abba a lélek is beleizzik, csak a szellem áll dermedten a sarokban.
Tombolok én is, hátha kiégetem a javát. Higgadnánk, száradnánk, de azt nem lehet, nincs hova. Ekkor mutat be a Jézusnak, az egyetlen szerelmének, simogatja, becézi a lehanyatló arcot, a vergődő testet a kereszten. Aztán megmutat a családjának is, szállnak körbe az imák, fohászok, eleinte kettőnkért is. Másfél évig játszunk kifelé tisztességes szerelmet, de csak a hálószobánk pokoli édene valóság. Mélyből jövő erek lüktetnek a falakban és fülemben, néha már átlépjük az erőszak és a hangsebesség határát, az erkölcs felfeslett tapéta a ragacsos falakon, odúnkból kizárjuk a fényt. Nem szerelem és mégis az.
A család pedig már türelmetlenül fészkelődik. De nem térek meg, nem leszek bárány, ha már embernek születtem. Az imák még felém szállnak, de már méregbe mártott nyílként, a gyülekezet erőt gyűjt, még utoljára rám mosolyog, és bezárja a kapuit. Azután más ajtókat is városszerte, és már egy teherautó mélyén ülök kisemmizve, a kimenekített tárgyaimmal beszélgetve, a szüleim háza felé robogva.
Tisztes asszonyként még látom egyszer, urasan lépkednek férjével a korzón, vasárnapi fények szállingóznak, szép, mosolygok, hatnak a nyugtatók. Egyedül a nyakukban lógó feszület lát engem, felemelt középső ujjat formázva köszöni meg a részvételt és búcsúzik. Az Eltérített most mintha mocorogna, forgolódna, de nem lép ki a menetből, megy bele a csillagba, imbolygó csontvázzá fogyasztja az ezüst sugárzás.
Marad egy szusszanásnyi időm, le szeretnék ülni, de persze lehetetlen. Lehunyt szemű homályos alakok jönnek, a bot a vállukon pihen. Szédülök, de nem esem el, fodrozódom, akár egy medence alján. 

Majd’ egy évtized múlik el, mire az Elmerült megérkezik, már látom is jönni, nem lép, hattyúként úszik, a földre mered báván, botja a betont súrolja. Lassan emeli fejét, tekintete úgy siklik az enyémbe, mint kulcs a zárba, izzó arany indaként fonódnak össze. Engem néz, és mégsem, valamit messze túl rajtam, aztán megint engem. Szorít erősen, hogy beleroppanok, aztán elernyed. Ereje pulzál, még birtokolja egy részét, jut belőle nekem is. Azt játsszuk, hogy messzire feldob, én pedig ügyesen elkapom magam – ehhez már nincs szükségem másra.
Folyékonyan beszéljük ugyanazt a nyelvet, ahogy addig még senkivel; eltűnünk egymásban, majd királyi párként bukkanunk fel a világon, alattunk éljenez a tömeg. Együtt rezgünk, berezonál, a hangrobbanást úgy nézzük, mint egy naplementét. Úgy érezzük, végre mindkettőnk befejezheti a kirakós játékot, amit addig játszott, és el lehet pakolni végre.
Egy darab azonban sehogy se illik a képbe. Másfél hónap tömör ragyogás után egyszer csak összecsuklik, lecsúszik mellőlem a trónszékről. Utána nyúlok, felsegítem, a mozdulat furcsán ismerős. Nem először történik, de csak most veszem észre. Megint leesik, aztán feláll, és elindul a trónteremből lefelé egy hosszú arany lépcsőn. Utánamegyek, kérlelem, könyörgök, visszaül, átölel. Aztán már a semmit ölelem, lenézek, sokkal lentebb ér, mint legutóbb. Visszahozom ölben, simogatom, telesírom az arcát.
Engedj, suttogja, és megint egyedül ülök, már egészen lent jár, tündérléptei egy másik világban dobbannak. Lerohanok egészen az aljáig, az utolsó lépcsőfokon ül egy ébenfekete tó előtt, átkarolom, nem mozdulunk, akkor sem mikor a mentők szét akarják feszíteni az ölelést.
Órámon tizenöt hónap telik el ezalatt, a hajam őszül, ráncaim élesek a víztükörben, ahogy felé hajolok. Hív a tó engem is, hogy megmártózzam. Megfordulok, az első lépcsőfok, ahol csak az imént ültünk, végtelen messzeségben már, megmászni lehetetlen. Hónapokig fekszem a hideg kövön, amikor az romos mozgólépcsőként nyikorogva megindul felfelé. Nem számít, hová visz. Utoljára lepillantok, a fekete tó üres szemgödre értelem nélkül bámul vissza.
Ugyanez a feketeség villan most az ő tekintetében a menetben, botja a földre esik, végre engem néz, szeméből fehér könny csordul – vegytiszta heroin. Továbbindul, még mindig néz, de már nem látom, mert könnyes az én szemem is, és mire a kezem az arcomig ér, hogy megtörölje, talán egy élet is eltelne. 

Nem akarok többet látni, azt akarom, hogy menjenek el végre. Ritkul a levegő, könnyebb beszívni, megtöltöm a tüdőm, kifújom. Krémesen fodrozódik a lehelet, szinte habként puffan egy cintányéron. Már a dobosok jönnek, előttük azonban még árván pörög egy bot, remeg előtte a levegő, mint a nyári országút felett. Mögötte sápadt arc, az Elégett vonásait kín aszalja össze, mégis olyan erő van benne, amit én nem értek, tekintete szinte tolja maga előtt az egész menetet.
Mikor felém fordul, azt várom, hogy az egész csoport széthullik, mint a pernye, de megtartja őket a törékeny testében nyugvó gravitáció. Engem is maga felé vonz, lábam már-már lépne a vajpuha térben, de a mozgás még mindig csak illúzió.
Akkor is vonz, mikor a rossz álmok évtizedei után súly nélkül, megkergülten kerengek, földet soha nem érve és átlátszó papírsárkányként töröm meg a fényt, ami szilánkként fúródik azok szemébe, akik véletlenül felnéznek rám. Ő találja meg a zsineg végét, és húz a föld felé, hogy senkit se bánthassak többé. Lábam fájó lassúsággal telik meg csonttal és izommal, már járni is tudok, és mire le tudom hajtani fejem a párnámra, már majdnem meggyógyulok, de ekkor hozzám hajol, és tüzet csókol a tüdőmbe.
Egy ideig csak köhögök, krákogok, mellemre vonom a fejét, hogy ne tehesse megint, de hamarosan újra próbálja, ám tüze lepattan bőrömről, és őt pörköli meg. lángot. Nem adja fel, de újra és újra megmarják a lángok. Szidalmazom, becsmérlem, hagyja abba, minek ez már nekünk? Hiába. Még felgyógyul párszor, de már látom, ahogy szenet köhög titokban a mosdókagylóba. Utoljára olyan szörnyen megég, hogy meztelenül, feketén és kopaszon rohan ki a világba, minden méltóságát nálam felejtve. Hiányozni kezd, keresem, kutatom, ám mintha eltűnt volna a föld színéről.
De hisz itt van, éppen rajtam tűnődik, karján, hátán borzalmas égési sebek. Köhögnék, mélyről jön az inger, égett olaj ízét érzem a számban, ekkor valahogyan sikerül lepillantanom a kezemre, és belém szorul a levegő az üszkös, fekete tagjaim láttán.
Döbbenten nézek vissza rá, arca most kisimultabb, testén összemennek a sötét foltok, nézése most részvét és szánalom, ami úgy vág derékon, hogy a szám megtelik hamuval. Rossz helyen állunk mindketten. Az Elégett én vagyok. Neki még maradt egy esély. Ha másra nem, hát végignézni a saját menetét. Serceg az égett pernye a tagjaimban, ahogy végre megmozdul a lábam, szólnék, hogy cseréljünk helyet, álljon ki a menetből, még járnak a buszok, egy majd elviszi. Elmosolyodik, legyint, és botját meglendítve menetel tovább, egyenest a csillagba. Utána indulnék, de egy halk suhogás az ellenkező irányba fordít.

A rabló még mindig ott áll, tágra meredt szemmel bámul rám, tisztán látszik, ahogy meggondolja magát. De elkésik, erre bizonyság a suhogó hang, ami egyre közeledik. Már a lövedék is tisztán kivehető, apró, hegyes kis interperszonális rakéta, hipnotikus simasággal szeli a levegőt, semmi sem áll az útjában, csak majd kicsivel később a mellkasom. Rájövök, hogy voltaképpen hallom a lövést, az a korábbi mennydörgés az, mikor a rezesbanda először felbukkan. Felötlik bennem, hogy elhajolok az útjából, de a gondolat felszívódik a levegőben, hallom vákuumos cuppanását. Sehogyan se tudnék már annyira felgyorsulni.
Kicsit izgulok. Pillanatnyi megnyugvást hoz az elképzelés, hogy valójában nem is vagyok itt. A szobámban ülök, a barátom a pulzusomat ellenőrzi, figyelve az esetleges pánikrohamokat, amiket a rajtam tesztelt új pszichedelikus drog okozhat. Most mégis az tűnik valószínűbbnek, hogy míg pár percet szunyókál a fotelben, én valahogyan elcsatangolok otthonról, nem lakom messze, ismerős környék, csupán az ezüst vibrálás tűnik szokatlannak, és az óriáscsillag, amely betölti a  láthatárt.
A golyó már itt suttog, akár egy gyermekorvos, amikor elönt a szomorúság. Most rémlenek fel a mazsorett között rohangáló, furcsán vézna, gyerektestű kis lények. Nincs arcuk, mégis felismerem néhányukat, mizantróp főbérlő, dúvad főnök, gúnyos biztonsági őrök, sunyi szomszédok, egynehány politikus. Feléjük magasodva zárt szemű tömeg, köztük pedig eddigi életem öt sarokköve.
Ennyi lenne az egész? Ez a menet lenne az életem? Azzal töltöttem, hogy ide toboroztam tagokat? Már dühös vagyok, csak azért is harcolnék. Nem jön több menet? Az is elég, ha egy kamarazenekar kitelik belőlük. Talán új tagok is csatlakoznának, köztük valaki, aki nem a hatodik lenne már, hanem az első. Görcsösen koncentrálok, hátha meghallom megint a zenét, ezúttal valami szelídebbet, ahol a vonósok felett fuvola táncol. Már-már hallani vélem, és dühösen söpörném el a golyót az útból, de a kezem már nem érheti el.
Csak a hidegét érzem, ahogy áthalad rajtam, és már távol jár, mikor iszonyú ereje újra a távolodó menet felé perdít. Az eleje a fúvósokkal eltűnik a csillag tüzében. Még mindig nem esem el, a levegő szabadon engedi a tagjaimat, visszanyerem az egyensúlyomat, égési sebeim felszívódnak. De csak a trombiták, dobok kiabálnak, nem jön senki más.
Kimerülten lihegve utánuk kiáltok, de senki sem fordul meg. Már üvöltök. Egy fél életen át vártam a rossz irányból válaszra. Hirtelen feléjük iramodom, mintha bármilyen magyarázattal szolgálhatnának nekem. A környező házak megvetően fintorogva húzódnak félre. A csillagok ijedt madárrajként köröznek odafent, mintha egyet lelőttek volna közülük. De már nem lassítok, a nagy csillag elutasítóan lángol, most vörös és forró, mint egy izzó katlan. Kis híján utolérem őket, amikor kialszik a valóság, és aki minket álmodott – az a jótét lélek – végre ránk zárja szemhéját.

Illusztráció: Stars: the Art and Science

De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled…
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve  az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.

‒ Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban  minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
‒ Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.

Kikapcsolta a rádiót, nagyon zavarta a hang, és már órák óta nem volt egy nyugodt perce sem. Talpán nem viselt zoknit, kiment a balkonra, ahol tavaly meghalt az anyja, éppen stroke-ot kapott, de senki sem volt otthon, ő éppen dolgozott, és csak órákkal később talált rá. Addigra már mindegy volt. Azóta cigarettázik és kávézik, azon a széken ülve, ahol megtalálta. Vérrögnek képzeli az anyját, folyamatosan rágondol, hogy akkor hátha, talán, így vagy úgy, ő is meghalhat.
Öngyilkos nem akart lenni, így csak egy lehetősége maradt, annak az orvosnak kell őt megölnie, aki nem mentette meg az anyját. Alaposan felkészült, jól kidolgozott terve volt. Kezdetben kisebb betegségekkel, megfázással kellett elérnie, hogy láthassa az orvost. Megfürdött, hajat mosott, és még vizesen kiment a január esti hidegbe, fél óra után reszketve bement a fűtetlen szobába, és várt.
Másnap az orvoshoz kisebb ajándékokat vitt, hogy gyógyítsa meg, ez pontosan illeszkedett a tervébe. Meg akart halni, de először meg kellett gyógyulnia, az orvosával bizalmi kapcsolatba kellett kerülnie, mert, ha létezik elég pénz a gyógyulásra, lesz elég a halálra is.
Nátha, tüdőgyulladás, arc- és homloküreg gyulladás, befeküdt a kullancsok közé, mindent kipróbált, hol elhízott, hol nem evett semmit, egyre többet volt beteg, és egyre kevesebbet dolgozott. Volt valamennyi megtakarítása, abból élt, de még előtte felvett egy hitelt is, tudta, a dolgoknak ára van. Így ment ez jó sokáig.
A szervezete lassan rezisztenssé vált az összes antibiotikumra, nem volt lassan gyógyszer, amit még nem szedett volna. A terv szépen alakult, beteg lett, aztán meggyógyult. Újra és újra. Visszament pálinkával, raháttal, halvával, bonbonnal, szép lassan előkerültek az ajándékkosarak, és a borítékok is. Az orvos pedig még csak nem is gyanakodott, mindig is voltak gyenge immunrendszerű emberek, gondolta.
Az utolsó reggel felkelt, és az előző este jól megtömött borítékot betette a táskájába. Mezítláb kiment az erkélyre, rágyújtott. A Nap felkelt, de nem látszódott, vastag felhőréteg takart mindent. Leült a székbe, éppen arra gondolt, hogy kelleni fog egy esernyő, ne legyen teljesen elázva, amikor az orvoshoz ér. Aztán az anyja átvillant a fején, ott keringett a vérében, közben talpa alatt kilenc emelet, a vérkeringésében ötvenhárom elvesztett év, és mikor elért a bal kamrához, becsukta az ajtaját.

(Illusztráció: bio)

                                                                      coda: záradék, függelék, valamely
zenei kompozíció vagy tétel végére
illesztett rövidebb-hosszabb
utójáték, epilógus.

Egyik este elalvás előtt valahogyan eszembe jutott Márti néni. Ezer éve nem gondoltam rá, most viszont meglepő élességgel jelent meg előttem, ahogy magas, kissé hajlott madáralkatával fölibém hajolva lesi, amint a billentyűket verem. Emlékének felbukkanását különösnek találtam, alig tudtam elaludni. Márti néni az általános második osztályától a negyedikig volt a zongoratanárnőm. Ha van kevéssé emlékezetes időszaka annak nyolc évemnek, hát ez a néhány év az. Az iskolakezdés sokkja már felszívódott, a tábla, a diavetítő, a szám- és betűkártyák már régi jó ismerősök. Megvoltak a haverjaim, mindről tudtam kicsoda, hol lakik, és legfőképp, hogy milyen játékai vannak. Másfelől még messze volt az ötödik osztály, mikor testnevelés órán a lányok pólót vettek a tornadresszre, mert gömbölyödni kezdtek, és mi éreztük, hogy többé már nem ugyanaz a kidobós, mert bizonyos lányokat nem tettünk ki a gumilabda csípésének. Másodiktól negyedikig sem súlyban, sem tapasztalatban nem gyarapodtam igazán, az a pár év egyetlen Óceán habfürdő-illatú, isler ízű, Commodore-hangon bippegő buborék. Ez idő tájt tanított engem Márti néni a dúr és moll skálák, módosított hangok és ütemmutatók rejtelmeire. Pianissimo, rimánkodott suttogva, mikor tufán beletenyereltem egy érzékeny szólamba és allegrót harsogva noszogatott, hogy tapossak a gázba, ha már egyszer lehet.
Azonnal láttam magam előtt a szűk, félhomályos termet is, éreztem a csípősen savanykás odort, aminek forrására sose jöttem rá, ugyanúgy jöhetett a padlószőnyegből, az ormótlan, földig érő függönyből vagy a falak hangszigetelésének titkos anyagából. A nehéz fém zongoraszék, amitől mindig féltem, hogy odacsípi az ujjamat, ahogy az ülés alatt próbálom beállítani a magasságot. „Egyenes hát”, bökte meg szelíden a derekam Márti néni majd’ minden órán, végtelen türelemmel. Sose kérdezte, hogy mi volt feladva aznapra, ahogy azt sem, gyakoroltam-e. Joggal gondolhatta, hogy ezt egyedül is el tudja dönteni. Vágjunk a közepébe, vegyük elő a Bartókot. Kutya nehéz a Mikrokozmosz, pedig ez még csak az első kötet. Botladoztam is benne, de közben imádtam ezeket a különös, mindig újként ható diszharmóniákat, lenyűgözött matematikai tökéletessége is, csak akkor ezt még nem tudtam így megfogalmazni Márti néninek.
Ezután általában a szonatina jött, amit meglehetősen untam, még a főtéma sem indított be. Itt gyakran koppant a töltőtoll a zongorán. Hát a codá-t meg ki fogja eljátszani? Azt is én? Gyerek fejjel nem mondhattam neki, hogy kit érdekel a vége, ha már a közepén elalszom. Amikor otthon gyakoroltam, még a kedvenceimet sem játszottam ötnél többször. Az első három a felfedezés, négy-öt – a tiszta öröm, ahogy beenged magába a mű. Hatodszor már a fene se akarja hallani. Szerencsére anyám nem értett egyet, máskülönben megnézhettem volna magam a zongoravizsgákon.
Ne kínozzuk egymást, vegyük a Czernyt. Fintorogtam, ami nem hatotta meg, de a szája sarkában bujkáló mosoly titkos egyetértést fejezett ki. Ezen mindkettőnknek túl kell esnie. Előkaptam a szürke kottát, amire kék matricát ragasztottam, hátha attól kevésbé lesz unalmas. Czerny és az ő tizenhatodai. Szárazon és fantáziátlanul bugyborékoló hangjegy-rengeteg, de az ujjtechnikát roppant mód fejleszti. Inkább a Schumann-t, nyávogtam. Most ő fintorgott. A Schumann a jutalom a nap végén, könnyű és habos, Márti néni nem tartotta túl sokra, én viszont szerettem azokat a csöpögős melódiákat. Persze már akkor is szívesebben voltam szerelmes, mintsem, hogy edzem magam bármiben is. Erre Márti néni is rájött negyedikre. Be is kell fejezni a dolgokat, korholt szelíden. Abban az utolsó együtt töltött évben már sikerült kibillentenem néhányszor ebből a szelídségből. Mit tegyek, visszatekintve a legkedvesebb zongoraórám a hat év alatt az volt, amikor “elfelejtettem” bemenni a zenesuliba, helyette kint fociztunk szakadó esőben a régi piac melletti emeletes parkolóban az osztálytársaimmal. Igaz, az már felsőben volt.
Akárhogy is, Márti néni táplálta bennem a zenét, ha nem is tudott rá venni a több gyakorlásra. Volt egy kicsi közös Mikrokozmoszunk. Még a saját kezdetleges darabjaimat is meghallgatta. Későbbi tanáraim semennyire sem motiváltak, és a sok gyakorlás végül belém fojtotta a muzsikát. Hetedikre annyira utáltam leülni a zongorához, hogy abbahagytam – mindenki nagy megrökönyödésére, pedig akkor már aligha gondolta bárki, hogy zongoraművész leszek. A lányok gömbölyödtek, engem kirúgtak az úttörőktől – néhány héttel azelőtt, hogy örökre eltűntek a piros zászlók. A tanáraim versenyt töprengtek egymással, melyik gimnáziumhoz bizonyulunk kevésnek, a taxisblokádot az erkélyről néztem végig nyakmerevítőben, Schumann helyett Madonna vonaglott az MTV-n.
Márti néni ijesztő gyorsasággal vált régi korok kedves árnyává. Bár vizsgákon még láttam egy ideig, de aztán onnan is eltűnt, nekem pedig, ha fel is tűnt a hiánya, bőven volt más, ami lekösse a figyelmem. Talán éppen ezért fel is értékelődött, sőt, már-már legendássá vált, mint az egyik szilárd magja, egyszersmind mágikus zenedoboza ama buborék-éveknek. „Hogy szeretett téged, látta benned a tehetséget” – mondogatta anyám máris nosztalgiázó hangon.
Néhány évvel később frissen vasalt Metallica pólóban vártam a 28-as buszt a Víg mozi mögött a Bajcsy-Zsilinszky utcában, mikor alig hallhatóan a nevemet hallottam a hátam mögül. Szélesen mosolyogtam. Nahát, hiszen ez Márti néni! Úgy örültem neki, mint egy régi meselemeznek. Az első gondolatom az volt, hogy alacsonyabb lett. Hát hogyne lett volna, mikor az utolsó nyáron legalább másfél fejnyit nőttem. Mégis, jobban szemügyre véve, mintha egyébként is összébb ment volna. Filigrán eleganciája a régi volt, az összbenyomás mégis valahogy olyan molyrágtának tűnt. El is pirulhattam kicsit. Most először láttam öregnek, pedig már akkor is jóval hatvan felett volt, mikor az óráira jártam. Szemei alatt duzzadt, kékes táskák, arcán az idő foltjai.
Gyors kérdés-felelek következett. A Csokonai gimibe. Még ugyanott lakunk. Anyukámék jól vannak. Nem, már nem zongorázom (ezt elégedetten nyugtázta, mindketten tudtuk, hogy a koncerttermek és frakkok nem az én világom), Aztán egy kis csend, majd kapcsoltam. És Márti néninek hogy tetszik lenni? Csak ekkor jövök rá, mi zavart a beszélgetésünk alatt. Alig értettem, amit mondott. Irodalmi igénnyel fogalmazott, ám olyan halkan és hangsúlytalanul, ami kioltotta a nyelvezet archaikus szépségét. Már nem tanít, két éve nem, a férjét ápolta, aztán mióta tavaly elment, nincs mit csinálnia, ráadásul fájdalmai vannak… épp a klinikákról jön, és…
Hallottam is meg nem is, amit mondott. Mereven álltam ezelőtt az ismeretlen, hús-vér ember előtt, aki leporolta magáról a patinát, és olyan gondokat osztott meg velem, amiket érteni ugyan már érthettem, de nem érezhettem át. Fogalmam sem volt, miért teszi, csak azt tudtam, hogy ezek azok a dolgok, amikről a szüleim pusmogtak néha az ebédlőben, mikor én már elvileg rég aludtam. Az anyukámnak kéne mindezt elmondania, nem nekem.
A 28-as befordult a Piac utcáról, elköszöntem, mire mondott valamit, aminél furcsábbat keveset hallottam addig.
– Nem várod meg a következőt? Mostanában nincs igazán kivel beszéljek.
Ekkor pukkant ki végleg az a régi buborék, és sejtettem, hogy többé nem varázsolhatom újra. Holmi házi feladatra hivatkozva kimentettem magam. Elmosolyodott, majd megszorította a karomat, és a régi Márti néni hangján köszönt el. „Persze, menj csak, örülök, hogy láttalak.”  A buszról hosszan néztem utána. Olyan volt, mintha csak félig lett volna ott, mint aki menne már, csak mozdulni se bír. Az úton hazáig nem is tudtam másra gondolni, mint ami történt. Ahogy távolodtam tőle, úgy találtak magukra a gondolataim. Éreztem, ahogy egy sötétebb árnyalatú új világ nyílik körülöttem, veszélyes, ám izgalmas mélységekkel. És amint hamarosan rátaláltam az első fogódzókra, amibe kapaszkodhattam a mélységet kutatva, már bántam, hogy akkor nem maradtam ott vele. Talán ez okozott némi lelkiismeretfurdalást azon a néhány nappal ezelőtti éjjelen, talán valami más miatt nem tudtam aludni. Mindenesetre semmi olyan, amin egy szem altató ne tudott volna segíteni…
Tegnap este a barátaimmal vacsoráztunk Debrecen egyik elegáns éttermében. Koccintunk pár dologra, gyermekáldás, fizetésemelés, házfelújítás. Mindenki megvolt, haladt valamerre, legalábbis a főiskola ácsorgó, kocsmafüstös éveihez képest. Jobban nézünk ki, mint húsz éve, nevetgéltünk, és tényleg, ki se néztük volna egykori önmagunkból a mostanit. Valamennyire mindig át tudjuk verni egymást. Igazából mindannyian az “azóta eltelt” éveket tapossuk. Ahhoz viszont, hogy eljussunk ennek a nyíltszíni beismeréséhez, még rendelnünk kellett volna néhány üveg bort, hogy aztán hajnalban az, akinél aktuálisan a legrosszabb lapok vannak, elbőgje egy régi szám mellet, hogy milyen jó is lenne valami…más.  Ehhez azonban túl hamar szétszéledtünk, holnap munka, iskola, óvoda.
Nekem az a két deci sem tett jót, megint nehezen aludtam el. Észre sem vettem, mikor történt, mintha az álmodtam volna, hogy ébren vagyok. Felnőttként, abban a savanykás illatú szobában, a zongora mellett. Márti nénivel egymás darabjait hallgatjuk. Erősen kalapálok a billentyűkön, a Yamaha szépen szól, de valahogy mégse az igazi. Ugyanaz a pár ütem ismétlődik, amolyan lezárás-, feloldás-féle, de a záró akkord után újra és újra kezdődik. Néha felsejlik az eredeti főtéma dallama – nem rossz, de Márti nénié szebbnek tűnt és sokkal tovább is játszotta. De végül megint csak ugyanazt püfölöm – se dúr, se moll, se Bartók, se Schumann, csak az a sok kriksz-kraksz a kék matricás kottában, a tizenhatodok, ahogy füstölnek az ujjaim alatt.

Illusztráció: The Old Piano -Michael Pickett 

Tizenhat éves volt, de legalább húsznak látszott. Nyúzott arcát zsíros, hosszú fekete haj keretezte. Viseltes ruhái lógtak vékonyka testén. Merev tekintettel bámult ki a vonat ablakán. Fák suhantak el és tavak, mezők, házak, apró épületek. Egész mások, mint a városban. Egy sem nyújtózott az egekig. Egy sem vetett akkora árnyékot, hogy egy utcányi ember elől takarja el a napot.
Fogalma sem volt, merre tart, csak azt tudta, hogy el onnan, ahol eddig élt. Nem volt nála semmi, csak egy kevés pénz a kabátzsebébe gyűrve. Ha táskával indult volna el, az állomásig se jut.
A vonat már rég elhagyta a város határát, és ő még mindig alig hitte el. Persze nem volt hová mennie, de ez mit számított. Ha marad, előbb-utóbb ő is úgy végzi, mint sok más lány, aki az övéhez hasonló életet élt; derékszíjjal a nyakában, ahogy mozdulatlanul lóg a mennyezetről.
Mikor sorra került a jegypénztárnál, azt a helységnevet mondta be, amit a sorban előtte álló férfi. Ezt a férfi meghallotta, mindjárt rá is köszönt, és érdeklődni kezdett, kinek a rokona, kit látogat náluk. Bár Lia jobb szeretett volna egyedül utazni, udvariasan válaszolgatott. Úgysem tudta, hogyan tovább. Hát… talán így.
A férfi, akit Szabónak hívtak, nagydarab ember volt, jóindulatú, de nem teljesen együgyű. Folyton mosolygott. Kocsmárosként hallott sok mindent, és szeretett is mindig mindenről tudni. A lány, aki a faluja nevét is alig tudta, mégis oda igyekezett, felpiszkálta a kíváncsiságát. Kérdezgette, de az alig-alig válaszolt. Látszott rajta, nem szívesen osztja meg a társaságát senkivel. Aztán csak kiderült, hogy nemcsak úgy lemegy a faluba; ott is szándékozik maradni. Persze munkája az nincs. Hát Szabó a maga nagy jóindulatával felajánlotta, hogy segítsen nekik a kocsmában. Egyre többen járnak oda, ami nagy öröm, de több vele a munka is. A feleségével majd megkedvelik egymást.
Lia megköszönte, és néhány pillanatig egész boldognak látszott. Szabót az az érzés fogta el, hogy a lány arcát még akkor is felhőzi valami sötét ború, amikor mosolyog. Sok csúf dolgot hallotta már életében, de a tapasztalata az volt, hogy az emberek végül csak összeszedik magukat. Hagyta a lányt, hadd bámészkodjon, onnantól egész úton nem beszéltette.

Ahogy a vonat füstje eloszlott, az állomás sárgásan világított a vakító tavaszi fényben. A peron mellett vadalmafák virágoztak. Lia alig hitt a szemének. Azt hitte, valami egészen idilli helyre került. Szabó kocsmája, a Kréta közel volt az állomáshoz. Mikor megérkeztek, a felesége éppen a pultot takarította. Kerek arcú, telt, markáns asszony volt, és sokan rajongtak érte, pedig már kezdett őszülni. Melegszívű volt ő is, mint a férje, csak sokkal józanabb és tartózkodóbb.
Mikor a Szabó beállított oldalán a lánnyal, és előadta, hogy másnaptól ő is ott lesz velük, mert munkát adott neki, hűvös tekintettel mérte végig Liát. Aztán hamar belátta, hogy nincs oka tartani tőle, mert nem is különösebben szép, és semmi esetre sem az a fajta, amelyiken a férjének rajta akad a szeme, ha nem figyel. Ez a lány nyeszlett volt, a Szabónak meg ismerte azt a nagy szívét. Nem volt oka rá, hogy bármi rosszat sejtsen.
– Azt’ lakni hol fog? – kérdezte.
– A nagynénémnél.
A kocsmárosnak elakadt a lélegzete. Miféle nagynénjénél? Mintha azt mondta volna még a vonaton, hogy nem ismer senkit a faluban.
Így is volt. Lia nem ismert senkit, és fogalma sem volt, hogy hol húzza meg magát, de valamit mondania kellett. Hálás volt, hogy munkát kapott, de nem kért a további kérdésekből.
Szabóné látta a zavart a férje arcán, és érzett némi bizonytalanságot a lány hangjában is, de neki ez a válasz megfelelt.
– Jó. Délután három órakor nyitunk. Ha meg tudod különböztetni a bort a pálinkától, és a számokat is ismered, akkor nem lehet nagy baj. Nem vagy valami jó bőrben. Ma csak pihenjed ki magad, aztán holnap serénykedhetsz.
Lia megköszönt mindent, elbúcsúzott és nekiindult, fogalma sem volt, merre. Igyekezett magabiztosan haladni, amíg még látszódhatott a Kréta ajtajából, befordult az első sarkon, aztán lassan mélázva bolyongott tovább, míg elérte a faluhatárt.
Patak csörgedezett az utolsó néhány ház előtt, ami egy kicsi, tőzeggel szinte teljesen benőtt tóba folyt. Azon túl dombos legelők, egy részükön néhány fából erdő is nőtt.
Egész vadregényes, gondolta Lia. Először járt vidéken, és egy pillanatra eltűnődött, miért van ez így. A városban, ahol eddig élt, csak bántalom érte, amióta az eszét tudta. Tíz éves forma gyerekként találtak rá az utcán a romok alatt, nem sokkal a háború után. Aztán úgy kereskedtek vele, mint egy darab ronggyal, amibe bárki beletörölheti bármijét, ahogy jólesik, ha fizet.
Órákig sétálgatott a dombokon, és alig bírta felfogni, hogy szabad. Még azt sem érezte, hogy megéhezett, csak mikor már beesteledett, és eszébe jutott, hogy valahol aludnia is kell. Nem akarta végig kilincselni a falut, és különben is, jó idő volt. Keresett egy puhább, füves mélyedést a domboldalban, azt kibélelte a kabátjával, oda bevackolta magát, készült pihenni.
– Lia.
Ahogy kinyitotta a szemét, egy kisfiú állt előtte. Mosolyogva nézett le rá, és Lia nem tudta mire vélni. Nem ismerte. Ami azt illeti, nem ismert egyáltalán semmilyen gyereket. Egyet sem.
– Nincs hol aludnod, ugye?
Már hogyne lenne, gondolta a lány. Itt ez a remek kis fészek. Legalább annyira otthonos, mint ahol eddig éltem. Nem kéne már ennek a gyereknek otthon lennie?
– Ott van a ház. – mutatott a távolba a kisfiú.
Milyen ház? Lia elnézett arra, amerre a fiú mutat. Föltápászkodott a földről, tett néhány lépést előre. A patak mentén a tóhoz legközelebb, a többi házaktól pedig egy kicsit külön állt egy kétszintes, kertvárosias ház, az alsó szinten még égett a villany.
– Jó, hogy hazajöttél.
Liát mintha arcon vágták volna. Azonnal megfordult. A fiú már nem volt sehol. A dombokon semmi mozgás, hallani is csak a tücsköket lehetett. Egy darabig nézte a házat, aztán elindult.

Mikor odaért, a villany még égett. Csengetett, a kapuban szinte azonnal megjelent egy nő. Különös szabású, fekete ruhát viselt, ami úgy festett, mint egy hatalmas, ide-oda hajtogatott lepedő len színű szegéllyel. Ahol ennek a lepedőnek az oldalai lehettek, ott az anyag fonalakra bomlott, amik eltűntek a ruha hajtásaiban és redőiben. A nő az egyik kezében épp egy ilyen fonállal babrált hosszú, csontos ujjai között. A végét nem lehetett látni. Talán a ruhából lógott ki ez is.
– Szervusz, Lia! Csakhogy idetaláltál. – mondta kimért, de legkevésbé sem barátságtalan hangon.
Lia csodálkozott, meg sem szólalt, még köszönni is elfelejtett.
– Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van?
Lia még mindig nem szólalt meg. Egy hang a fejében azt szorgalmazta, kérjen elnézést.
– Na, ne csodálkozz már annyira, én vagyok a nagynénéd, akiről a Szabóéknak meséltél.
„Nem”, vágta rá magában a lány. Miféle nagynéni?
– Éhes vagy, gondolom. Készítettem neked vacsorát. Fent van a szobában, ahol lakni fogsz. – azzal apró mosolyt villantott. Liának az volt az érzése, hogy ezt az arcot nem arra teremtették, hogy mosolyogjanak vele. Mégis, valahogy meggyőző volt, sőt, bizalomgerjesztő.
– Megmutatom, gyere!
Talán a fáradtság, az éhség vagy a kíváncsiság volt az oka, Lia maga sem tudta, miért, de belépett a kapun. Az asszony becsukta mögötte.
Megkerülték a házat, és ahogy keresztülhaladtak az udvaron, a lányt hatalmába kerítette az érzés, hogy ő ezt a helyet ismeri. Pedig biztosra vette, hogy sosem járt még erre, sőt, a városon kívül sehol.
Igaz, azelőttre, hogy a romok alatt rátaláltak, nem tudott visszaemlékezni, és azt kívánta, bár az azután történtekre se tudott volna. Egyetlen emléke egy csupa ránc arc volt, amellyel gyakran álmodott. Egy kedves arc, egy idős nőé, aki talán a nagymamája lehetett. Ez volt az egyetlen kedves emléke, és éveken át az egyetlen menedéke is a világ elől.
Hirtelen gyereksírásra lett figyelmes. Felkapta a fejét, mire a hang abbamaradt, mintha elvágták volna.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Csak a szél. – felelte a nő, aki a nénjének mondta magát. – Mindenféle zajokat erre hord.
Szélcsend volt.
A ház túloldalán egy lépcső vezetett a fal külső részén fel az emeletre. Odafenn egy apró előszobában egy üres fogas állt, és minden irányba egy-egy ajtó nyílt.
– Ez itt balra a padlás. Nincs ott semmi, csak lomok. Az az ajtó – mutatott a szemben lévő ajtóra – az én otthonomba vezet. – ezt különös nyomatékkal mondta. Majd hangja kissé lágyult. – Ez pedig a te szobád mostantól.
Benyitott a jobb oldali ajtón, és felkapcsolta a villanyt. A szoba kicsike volt, de roppant barátságosan festett. Ablak alatt az ágy, mellette egy tükrös fésülködőasztal, szék, meg egy ruhásszekrény a falnál. Az asztalon tálcán a vacsora. Lia korábban soha meg nem tapasztalt gondoskodás melengető érzését járta át. Hálától ragyogó arccal fordult meg, hogy köszönetet mondjon, de a nő már a lépcső alján járt. Sétált vissza az udvar felé. Lia nem tudta, hogyan szólítsa, hát nem szólt semmit.
A tálcán kalács volt, kis csészében mellette lekvár, és egy bögre tej. Azonnal nekiesett, befalta, aztán az ágyra fordult, és elaludt.
Álmában felderengett a kedves arc. Mosolya körül a temérdek ráncon vidám táncot járt a fény. Mögötte fehérre meszelt falak. Egy konyhaszekrényt esetlenül utánzó tákolmány meg egy festetlen, törött tányér volt még a falon. A szekrény majdnem üresen állt. Ajtaja lassan himbálózott, egy agyonfoltozott vasfazék tekintett csak ki mögüle. A tányér közepén sötét színű cseppek jelentek meg, és szikkadtak bele a nyers kerámiába.
A fazék fortyogni kezdett a szekrényben, Lia sírást hallott, éhes kisdedek sírását. Az asszony nem hallhatta őket, mert a mosolya nem apadt, sőt, egyre szélesedett, és már-már úgy tűnt, el sem bírja ez a csupa barázda, cserzett bőr, és máris széjjel szakad, mikor egyszerre fogyni kezdett az arc a mosoly mögött.
Bőre a csonton már csak lógott, a szemek körül mély gödör szélesedett, és azok beestek mélyre, messzire, alig látszódtak már. Fekete kendője alól sorra bukkantak elő a megőszült szálak, és lobogni kezdtek a szélben, ami időközben elfújta a síró hangokat.
Aztán eltűnt az arc, és az ottmaradó sötét semmiben nagy földhalom emelkedett, a tetejéről apró csontok gurultak mindenfelé. A legapróbbakat elsöpörte a szél, ami egyre csak erősödött. A nehezebbek, göcsörtösebbek, lapockák és csigolyák dombba fúródtak, és egy ajtót kezdtek körvonalazni. Ahogy a gyönge holdfény rávetült, látszott, hogy odabent még a kintinél is mélyebb a sötét. Lombok suhogása hallatszott, majd hirtelen gyönge roppanás, mintha apró, törékeny csontra lépett volna valaki.
Lia felriadt. A szél az arcába borzolta a haját, tarkójára fagyasztotta a patakokban csorgó izzadságot, és halk nyikordulással feltárta a szobája ajtaját. Szemben a padlás ajtaja tárva nyitva. Mögötte a mélységes sötétségben mintha moccant volna valami. Közben az ajtófélfán látta, hogy ott fehérlenek a csontok. A következő pillanatban már csak egy közönséges ajtókeret volt. Lia remegő kézzel csukta be a szobája ajtaját, és igyekezett elaludni. Igyekezett, ahogy csak tudott.

Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kinyitotta az ablakot, és mélyet lélegzett. Ahogy kinyújtózott, észrevette, hogy a ruhája kissé átázott. Szerette volna átvenni, de nem volt mire. Megnézte a szekrényt, az üres volt. Hát persze. Azt azért mégsem várhatta, hogy egy garnitúra ruhát is kap a vacsorája mellé. De sebaj. Kiteríti ezt, amíg megmosdik, csak szárad valamennyit, olyan szépen süt a nap. Hogy mosdani hol fog, azt persze nem tudta, de hát az első dolga úgyis az lesz, hogy megkeresi a nénit és beszél vele. Odafordult az asztalhoz, hogy felvegye és levigye a tálcát, de az nem volt sehol.  Kilépett az előszobába, és már nyúlt volna a középső ajtó kilincséért, amikor eszébe jutott, hogy az asszony nem arra ment le előző nap. Hát megy arra ő is, amerre az ment.
Lent körüljárta a házat, a túloldalán talált egy ajtót, azon bement. Tágasabb előszoba fogadta. Innen nyílt az ajtó a mosdóba, meg egy a nappaliba, aminek a közepén nagy asztal állt. A nappali egyik vége tovább nyúlt és elkanyarodott alighanem a konyhába, a másik végében egy ajtó látszott, ez meg talán a hálószobába vezetett.
– Néném! – kiabált egyet óvatosan Lia. Meglepődött, hogy pont ez a szó jött ki a száján, de különben meg hogy szólítsa. Fogalma sem volt, és különben is, miért ne lehetne neki is egy nagynénje. A hívásra nem felelt senki. Lia rövid tétovázás után bement a mosdóba, és megmosdott. Aztán visszament az emeletre, hogy megnézze az alsóruháját, amiben aludt, de az alig szikkadt. Csípős hideg volt, amikor visszavette, de anélkül mégsem indulhatott el.
Viszont éhes volt, és bár jóllehet, talált volna a konyhában ennivalót, nem akart visszaélni az asszony vendégszeretetével, meg valami ennivalóra azért elég volt, amivel a zsebében a városból eljött.
Fél háromra, ahogy ígérte, megérkezett a Krétába. Szabóné már várta. Jó idő volt, és sok emberrel számoltak, ki kellett hozni néhány asztalt a kerthelyiségbe.
– És hol lakik ez a te nagynénéd? – kérdezte.
Azt akarta kérdezni, hogy hogy hívják, de ez jött a szájára hirtelen. Lia elmesélte neki, merre van a ház, és melyik is az pontosan, mire Szabóné megtorpant, kezében egy asztallal, aminek a másik vége Liánál volt. Majdnem magára rántotta őt a bútorral együtt.
– Vigyázz, lépcső! – mondta Szabóné, pedig a lépcső még odébb volt, és már a harmadik asztalt hozták elő.
Az est gyorsan telt. Sok volt a vendég, Lia főleg mosogatott meg asztalokat törölt, és mindkettőt nagyon ügyesen csinálta. Többen megjegyezték, hogy milyen csinos, és hogy több ilyen rátermett fiatal lány kéne a Krétába. Közvetlen hozzá nem szóltak, azt is csak egyvalaki kérdezte, hogy honnan való, kinek a gyereke, de azt a Szabóné hamar figyelmeztette, hogy inkább azt nyomozza ki, honnan és mikor egyenlíti ki a hitelét.

Mikor Lia hazaért, a házban nem égett a villany. Sajnálta, mert szeretett volna legalább néhány szót váltani a nővel, aki most a nagynénje volt. Legalább a nevét megtudni. Vagy azt, hogy hogy szólítsa.
Már az ágyában volt és elalváshoz készülődött, mikor érezte, hogy a hideg szél belekap a hajába. Az ablakhoz fordult, hogy becsukja, de az csukva volt. Nem értette. Odasétált az ajtóhoz, mert bár egyáltalán nem onnan érezte, valahonnan mégiscsak jött a huzat. A levegő ott mozdulatlan volt. Szemben lassan kinyílt a padlás ajtaja. Odabent egészen sötét volt, csak a szállongó port lehetett látni, a keskeny sávban, amit megvilágított a Hold. Meg ugyanott egy pár cipőt a padlón.
Furcsamód úgy érezte, az a cipő az övé. Vagy legalábbis mintha az övé lett volna valamikor. Tett egy lépést az ajtó felé, mikor a huzat hirtelen kisöpört rajta valamit. Pincebogarak és különféle férgek csapódtak a lábfejének. Kapálóztak aprón kis végtagjaikkal, ahogy próbálták visszanyerni az irányítást szelvényes kis testük felett. Lia felsikoltott és hátrahőkölt.
A padlón nem volt más, csak száraz falevelek és korhadt, ujjnyi fadarabok. Belépett az ajtón és keresni kezdte a villanykapcsolót, de annak nyoma sem lelte. Már nem volt biztos benne, hogy beljebb akar menni. Talán inkább majd reggel. De a lábai, szinte maguktól, megindultak.
A következő pillanatban már ott állt a padlás közepén, lábai előtt a cipők, vastagon porral belepve. Körülötte a sötétben mozogni kezdtek az árnyékok. Lehajolt, felmarkolta a cipőket és rohant kifelé.
A szobába visszaérve nagy lendülettel bevágta az ajtót, és nekivetette a hátát. Zihált. Hirtelen tudatosult benne, mekkora zajt csapott, és hogy erre a nénének fel kellett ébrednie. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Néhány pillanatig az a gondolat kerítette a hatalmába, hogy az asszony talán nincs is odalent, és ő egyedül van a házban. De ezt a gondolatot hamar elhessegette.
Lassan leengedte a földre a cipőket, amik minden óvatosság dacára kövér porfelhőt engedtek fel magukból. Köhögni kezdett. Odasétált az ablakhoz, és kinyitotta, hogy a pornak legyen hova szállni. Mikor visszafordult a szoba felé, a vaskos porréteg mocorogni kezdett a cipőn, majd lassan lekúszott róla, és atkák, apró százlábúak és kicsiny szürke pókok százaivá bomlott szét. Az apró férgek szélsebesen iramlottak a szoba sötétebb zugai felé, bemásztak a padlódeszkák közé, a fal repedéseibe, az ágy alá, az ágynemű gyűrődéseinek árnyékába, és jóformán mindenhová, ahol árnyék volt. Néhány nagyobb pók viszont egész lassan, esetlenül billegve mozgott. Egy-egy kilapított, összeszáradt bogártetemet vonszoltak maguk utén, mely a potrohukhoz tapadt. Hosszú, vékony lábaikat akadozva dobálták előre, és esetlenül billentek hol jobbra, hol balra, ahogy – ellentétben a többiekkel – Lia felé közelítettek.
A lány sikítva rohant az ajtóhoz, feltépte, és iramodott lefelé a lépcsőn. Az egyik fok egyszerűen kifordult a lába alól, ő pedig nem tudta megtartani az egyensúlyát, és arccal előre a földre zuhant. Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Mozdulni nem mert, csak várta lélegzet-visszafojtva, hogy az apró póklábak a testét kezdjék tapodni. De nem történt semmi. Az idő elnyúlt a végtelenbe. Lia végleg kimerült, és elnyomta az álom.
Álmában megint a mosolygó, kedves asszonyt látta, a fehérre meszelt falakat, meg a szekrényt, amiben egyre erőszakosabban fortyogott a víz. Közelebb ment hozzá, a fazék fölé hajolt, arról félrecsúszott a fedő, és a lobogó vízfelszín alatt egy alvó babaarc látszott. Lemondó tekintettel nézett fel Liára. A lánynak ismerős volt ez a szempár, de nem tudta, honnan. A háta mögött felzengett a gyereksírás, és egyre erősödött. Mikor megfordult, egy szúette ajtókeretet látott. A benti félhomályból két hatalmas, ízelt pálcikaláb csapott elő, és próbált valami támaszt találni két oldalt a fehérre meszelt falakon. Aztán még kettő, és még kettő a padlón.
Óriási, kövér pók bújt elő az ajtóból valamit húzva maga után a földön. A lány lassan hátrált, majd megfordult, és rohanni kezdett. A fehér falak nem voltak már sehol. Egy udvaron szaladt, ahol a kerítések végtelen távolinak tűntek. Sötét éjszaka volt, és az udvar egyik sarkában szénfekete földből halmok emelkedtek. Egy nagyobb halom tetejéről megindultak a csontok, és csak folytak-pörögtek mindenfelé. Az egyik Lia lába alá gurult, és aprót roppant, mikor a lány rálépett.
– Jó, hogy hazajöttél. – mondta egy ártatlan hang, és a lány rádöbbent, honnan volt ismerős neki a szempár. Felébredt.
Arccal a nedves fűben feküdt, harmattól vizes ruhában, és sajgott mindene. Körülötte alig volt világosabb, mint mikor elájult. Be volt borulva az ég, de úgy, hogy a nap emlékét is el lehetett volna felejteni. Lia feltápászkodott, és elindul, fel a szobájába, hogy felöltözzzön.
A szoba ajtaja előtt megtorpant. Eszébe jutottak a pókok meg az álma. Közben érezte, hogy szép lassan hűl a teste. Vacogott és köhögni kezdett. Ha nem veszi le ezeket, aztán vesz fel valami szárazat, ide fog fagyni az ajtó mellé a falhoz.
Nagy lélegzetet vett, lassan reszketve kifújta, és lenyomta a kilincset. Odabent sem volt jobb idő. Az ablak nyitva, a földön ott hevert a pár cipő. Csupa por, de látszólag azon kívül semmi. Sietve ledobálta az alsó ruháit és felvett minden mást, de továbbra is rettentően fázott.
Lerohant a lépcsőn, megkerülte a házat, és bement a bejárati ajtón. Az ajtó egyből a nagyszobába nyílt. Furcsállta. Úgy emlékezett, volt előszoba is. A szoba egy része kis folyosóként megnyúlt és elkanyarodott, a szemben lévő falon pedig két ajtó volt, az egyik félig nyitva. A konyhába vezetett. Egy régimódi konyhaszekrény széle látszott benne, meg fölötte a fal, fehérre meszelve.
– Néném. Néném! – kiáltozta Lia, de nem jött semmi válasz. Ekkor már megint annyira fázott, hogy remegett. Nem szeretett volna felfordulást okozni, sem kérdés nélkül hozzányúlni semmihez, de a szemeivel már pásztázta a bútorokat valami után, amit maga köré tekerhet.
Talált egy nyirkos plédet az egyik széken, azt terítette magára, úgy vacogott tovább. Közben odakint eleredt az eső. Liának eszébe jutott, hogy ennie kéne és vizet is szeretett volna forralni magának, de nem akart bemenni a konyhába.
Eltelt fél óra, és az eső még mindig esett. Lia a szobát vizsgálgatta. Ismerősen festett. Ilyen, vagy ehhez hasonló tapéta, szőnyeg és bútorok voltak abban a szobában, ahová akkor vitték, mikor kiszedték a romok alól. Kislányként csodálattal szemlélte, és azt remélte, talán örökké ott maradhat abban a gyönyörű szobában, de nem maradt ott sokáig. Egy erősen kifestett, felszegett orrú nő vitte el onnan, azt mondta, majd gondját viseli. Hazudott.
Innen most csak a fűtés hiányzott. Meg a kilátás. A szoba, amire emlékezett, száraz, meleg, sokadik emeleti szoba volt, az ablakából messzire el lehetett látni sok szép lakóépület fölött.
Az eső csak órákkal később állt el. Lia addigra kissé el is bóbiskolt, mert az éhségtől le volt gyengülve, és különben sem pihente ki magát. Mikor hallotta, hogy elállt az eső, fölkelt és elindult, hogy visszamegy a szobájába.
A szoba közepén még mindig ott volt a cipő. Nem örült neki. Arra gondolt, hogy kár volt egyáltalán áthozni a padlásról. Óvatosan nyúlt érte, hogy el tudja kapni a kezét, ha mindenféle bogarak szaladnának szerteszét belőle. De nem történt semmi ilyesmi.
A padlás nappali fénynél sokkal kisebbnek tűnt. Persze a legtöbb holmit így is árnyékok takarták, de ezek az árnyékok nem mozogtak. Lerakta a cipőket a padlóra, nagyjából oda, ahonnan előző este felvette őket. Nem sokkal odébb a most aranyszínben úszó fénysáv mellett egy kupac papír hevert. Levelek. A legfelső kihajtogatva. Lia szeme elkapott valamit a szöveg felső részében, de el is vesztette. Lassan és nehézkesen olvasott. Még valamikor kislány korában tanulhatott olvasni, azóta alkalma sem igen nyílt rá. Felvette a levelet, és nekifogott kibogozni. A betűk ismerősek voltak.

Drága Miklós bácsi!

Levelet kaptunk a frontról, hogy azt írják, hogy meghalt az Imre. Tudom jól, meg tetszett haragudni mind a két fiára, de lássa, egyik se él már, csak mink, akiket itt hagytak, és mink is már csak alig.
Az én Péteremet itt kötötték föl a gyerekek szeme láttára. A kis Lia úgy csimpaszkodott a lábán még napokig. Aztán eltemettük, és mellé az Imre óráját, mert belőle csak ennyit küldtek haza. Hanem most már nincs itt semmi, csak mink, édesanyám meg a sok gyerek. Azoknak meg ennijük sincs mit adnunk, mert semmink sincs már.

Harangoztak. Fél három volt. Nem akaródzott félbehagyni a levelet, de nem volt más választása. Rohant vissza a szobájába, hogy némi vacilálás után visszavegye az alsóruháit, mert szégyellt volna nélkülük menni. Azok, ha lehet, még vizesebbek voltak, mint azelőtt, és a padló is csurom víz volt. Pedig csukva hagyta az ablakot. Sietve felöltözött, a levelet a fésülködőasztal fiókjába tette, és rohant is tovább, közben majd’ megfagyott. Mire elérte a Krétát, már erősen köhögött.
Szabóné sápadtan nézte.
– Te meg hogy nézel ki, te lány? – töltött egy pálinkát, és intett Liának, hogy igya meg. – Úgy. És most eriggy hátra. A kisszobát megtalálod. Ott vetkőzz neki, én meg kerítek rád valami ruhát.
Nem sokkal később már ott volt vele a kisszobában. Összeszidta, felöltöztette, aztán gondterhelt arccal figyelte egész este. Lia köhögött meg izzadt, de rendesen elvégezte a dolgát. Mire zártak, már teljesen ki volt merülve, a levélre gondolt, a kis Liára.
Alig hallhatóan köszönt, de Szabóék nem feleltek, talán nem is hallották. Hátul voltak, épp megvitattak valamit. Lia sietett. Elköszönt újra, valamivel hangosabban, aztán elindult. A kocsmáros és a felesége csak percekkel később jöttek elő és vették észre, hogy a lány már nincs ott. Az asszony arca gondterhelt volt. Nem akarta elengedni őt, de majd akkor másnap beszél vele. Felnézett az égre, és megnyugtatta magát, hogy esni már úgy sem fog az éjjel.
Lia szinte rohant hazáig. Már nem érzett fáradtságot. Futva kerülte meg a házat, ugrotta a lépcsőfokokat. Nagy lendülettel rántotta ki a fiókot, ami nagy meglepetésére üres volt. Átkutatta az asztalt, az ágyat, az egész szobát, de a levelet nem találta sehol.
Fáradtan ledőlt az ágyra, és azon gondolkodott, mi történhetett vele. Aztán már csak bámulta a plafont. Az arcára egy esőcsepp hullott. Aztán még egy, majd egyre több. Szabályosan szemerkélt rá az eső. Pedig felette a mennyezet látszólag teljesen ép volt. Mégis, mintha csak kint állt volna a szabadban. Az eső egyik pillanatról a másikra fölerősödött, és szakadt. Lia kirohant az előszobába, de ott sem volt jobb a helyzet. A padlásajtót nyitva találta, látszólag egyedül ott nem esett, de mintha az árnyékban valami mozgást látott volna. Eszébe jutott a cipő, a pókok, a férgek hordái, és tudta, hogy képtelen oda bemenni.
Akkor lemegy a nénihez. Itt az ajtó, ami egyenesen hozzá vezet. Tétovázva nyúlt a kilincs után, még egy pillantást vetett a padlás felé, aztán lenyomta. Az ajtó mögött egy széles helyiség húzódott, mélyen, mint egy kút, padlóját alig lehetett látni. A falai mentén körbe lépcső vezetett onnan, ahol Lia állt le a mélybe, egy boltívig, amelynek belső falán kék tükröződés csillogott. A lépcső alján ott állt az asszony, kezében egy fonalat igazgatva, amelynek végei eltűntek a boltív alatt. A mélyből fojtogató csend szökött Lia felé, kiűzve a füléből az eső zajait.
Az asszony felnézett, egyenesen a szemébe. Tekintete idegen volt, barátságtalan és hideg. Lia nem állta sokáig, de nem is merte azonnal elengedni. Az volt az érzése, ha elfordul, a nő a következő pillanatban már ott lesz mögötte.
Hátralépett, becsapta az ajtót és nekivetette a hátát. Várta, mikor vágódik neki valami, de semmi sem történt. Az eső idő közben újra csepergéssé szelídült. Lia egy darabig a mennyezetet vizsgálgatta, aztán a szemei elnehezültek, és ő túl fáradt volt, hogy ellenálljon.
Álmában ott állt a fehérre meszelt falú konyhában a nagy, ócska szekrény mellett, kislányként, cingár, csontos kis lábán az a pár cipő. Túl nagy volt rá. Az anyja cipői. Azokban illegette magát. Azt játszotta, hogy már nagylány. Aztán lépteket hallott. Valaki közeledett kintről. Levette és elrejtette a cipőket a szekrény mögé. A konyha udvarra néző ajtaja kitárult. A nagymama lépett be rajta. Arca ráncosabb volt, mint valaha és vékonyabb is. A teste is elfogyott, ruháit már félig sem töltötte ki. Csak a mosolya nem tűnt el.
Odasétált Liához, lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát. Lia érezte, hogy a keze nyomán arca nedves lesz, és látta, mikor az asszony elvette a kezét, hogy sűrű, sötét folt csillog rajta. Aztán elhaladt Lia mellett, és halk koppanással gőzölgő tányért tett az asztalra. Néma csend volt körülöttük. Lia nem akarta látni, mi van az asztalon. Elfordult, nem mert odanézni, de tudta, látta, hogy a tányér karimáján túlcsordul, ami benne van, és vékony kis oszlopokban vér csorog az asztal lapjára. A lány összeszorította a szemeit, és akkor végre eltűnt az asztal meg a tányér. A végtelen fehér fal egyetlen világító téglalappá zsugorodott össze, amit apró csontok kereteztek, körülötte teljes sötétség. Az az ajtó volt az, amit Lia már látott, de most belülről nézte. Ruháját megvilágította a beáramló fény, teljesen át volt ázva, csurom vér volt az egész. Futni kezdett az ajtó felé, de az egyre csak zsugorodott, a lányt pedig egyre húzta a nehéz, ázott ruha.

Levegő után kapkodva ébredt fel a saját könnyeiben fulladozva. Ruhája valóban teljesen átázott, és már szinte hozzá is fagyott a testéhez. Az eső most is esett, és Lia tudta, hogy nincs más választása, csak a padlás. Az életösztöne pedig erősebb volt a félelménél.
Odabent szinte teljes volt a sötétség, és abnormális módon a folyosóról semmi fény nem volt képes betüremkedni. Egyedül a helyiség túlsó végében, egy kis ablakon át beszökő holdvilág hasított ki egy téglalapot a feketeségből. Lia nekiiramodott, és mikor odaért, hallotta, hogy valami megmoccan mögötte. Megtorpant. Tompa puffanás, aztán halk zokogás. Az ablakon túl a kertből egy fiatal férfi hangja hallatszott.
– Százados Úr, én ezt az embert ismerem.
– Ha még egy szót szólsz, –  mordult rá egy ércesebb hang – Isten az atyám, mellé köttetlek.
Egy pillanatig csend volt. Lia lélegzetvisszafojtva figyelt. Nem mert odanézni.
– Józsi! – ordított az idősebb dühödten. – Kotródj el onnét!
Csend.
– Józsi!
Kisvártatva pisztoly dörrent. Egy fiatal nő fuldokló sírása hallatszott a padlás egy másik zugából, mint a korábbi, az udvarról egy kislány hangját lehetett hallani.
– Édesapa!
Lia a saját hangját hallotta. Tisztán látta maga előtt a fűzfát, amire az apját felkötötték. A táblát a nyakában, hogy „hazaáruló”, a halott bakát a fa tövében, aki védeni próbálta, meg magát, ahogy a lábánál fogva rángatja az apját.
– Édesapa! Tessék lejönni! Nem szabad kint maradni, jön a vihar.
A szoba másik sarkában ismét felsírt az első hang. Mikor lélegzetet vett, hallatszott, hogy öblösebb, idősebb, mint a másik volt. Csendben sírdogált. Valahol nem messze surrogás hallatszott, valamit vonszoltak a földön.
– Hát te is itt hagytál minköt, te! – sírta a hang szakadozva. – Hát hogy viseljem én ezeknek a gondját? Édes jó Istenem! Hát hogy?
Valami megmozdult egészen közel Liához. Valami nagy. A lány némán rimánkodott, hogy ne felé közelítsen. Morajlás rázta meg a szobát. Visszaverődött a falakról, és egy-egy zugból felszakadó gyereksírás felelt rá. Lia homlokáról egy izzadságcsepp megindult lefelé, végiggördült az orrán, és lehullott a poros padlódeszkára. Ott csillogott feketén. A lányban most tudatosult, hogy látszik. És ha ott marad a fényben, a monstrum egészen biztosan észreveszi. Lassan és óvatosan araszolni kezdett hátrafelé.  Vékony, percegő hangokat hallott maga körül, idegesen remegő keze pókhálóba kapott. Sikoltott volna, de már a zsigereiben érezte, hogy nem lehet. Egész testében megfeszült.
A monstrum megindult, de nem felé. Súlya alatt recsegtek a padlódeszkák, fémesen csikorogva haladt el a padlás túlsó falán is túlra a semmibe. Amerre haladt, csontok ropogtak.
Valahonnan egészen közelről víz fortyogása hallatszott. A padlás ajtaján fény áramlott be, mintha az közvetlenül a szabadba nyílt volna. Világosabb így sem lett, csak egy újabb sávot hasított magának a holdfény.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban. Lia felismerte benne a nagyanyját, és már rohant is volna felé, de megtorpant az ablak előtt. A földön a saját árnyékát látta kirajzolódni. Egy kislány árnyéka volt. Csontsovány.
Az öregasszony kezében ott csillogott a nagykés. Kilépett a fényből, be az árnyékba. Mikor újra megjelent, egy kisfiút vonszolt maga után. Olyan kicsit, aki még járni sem igazán tudott. Behúzta maguk mögött az ajtót.
Lia minden erejét összeszedve, sikítva rohamozta meg, tépte fel az ajtót, úgy rontott ki az előszobába, majd le a lépcsőn, ki a kertbe. Még mindig esett.
Lia sehol sem látott senkit. Csak a fűzfa állt ott, ami alatt két katonát végeztek ki, akik csak emberek próbáltak maradni. Nem messze volt egy földhalom. Korábban baromfiudvar volt ott, mikor Lia még itt lakot.
Odarohant, négykézlábra esett és tíz körmével kaparni kezdte a sáros földet. Kétségbeesetten csapkodva ásott hosszú időn keresztül. Az ujjai egyre merevebbek, görcsösebbek lettek. Kékek voltak, fagyottak és alig mozogtak már úgy, ahogy ő szerette volna. Nem törődött vele. Aztán talált valamit, ami sima volt, és fehér. Akadozó mozdulattal simogatta le róla a földet. Két szemüreget tapintott. Kitört belőle a sírás. Görcsökben vergődő testtel görnyedt a félig kitemetett koponya fölé. Védte a szemgödröket, hogy ne essen beléjük az eső.
Mögötte a házban fény gyúlt. A szeme sarkából látta, hogy a ház falán egy új ajtó nyílik. A nő, aki a nagynénjének mondta magát, most ott állt az ajtóban.
„Menj oda!” Mondta egy hang. Lia megrázta a fejét.
Eltelt egy kis idő. A lány ott kuporgott a koponya felett. Könnyei a földre hullottak. Tagjai elgémberedtek. Köhögni kezdett. Néhány perc alatt a köhögése úgy felerősödött, hogy össze-összerándult tőle. Ismét egy hangot hallott, nem tudta, honnan.
„Na, most már menj!”
Lia feltápászkodott a földről és kábán, mint akit csak úgy visz a lába, besétált az újonnan nyílt ajtón. Abba a szobába lépett be, amelyikből nemrég még egy konyha és a mosdó nyílt, még egy nappal korábban pedig még egy előszoba is.
Ott, ahol a bejárati ajtónak kellett volna lennie, most egy szoba ajtaja állt félig nyitva. Bentről fás kattogás és halk surrogás hallatszott. A szoba egy része most is nyúlványként kanyarodott, de látszott, hogy ahova vezet, az nem annyira szoba, mint inkább egy barlang szája. Több ajtó nem volt, de volt egy nagy ablak a falon, amiből látszottak az utcák. Sok emelet magasból, hatalmas lakóépületekkel, lebombázott pályaudvarral.
A nagynéni, akárkié volt is, ha az volt egyáltalán, épp egy vitrinből pakolt tálcára két üveget meg néhány poharat. Az egyik üvegben valami konyak-féleség ragyogott különös fénnyel a lámpafényben. A másikban valami fehér. Látszólag tej. Ezekkel odasétált a szoba közepén álló asztalhoz és töltött. Három pohárba a fényes italból, egybe pedig a tejből. Ezt rakta Lia elé.
Most is ugyanazt a ruhát viselte, amit akkor, mikor Lia először látta a kapuban, aztán a hosszú lépcső alján, és most is egy fonalat sodorgatott. A fonál egyik vége az asztal alatt, a másik a félig nyitott ajtó mögött tűnt el.
Az asztalnál egy másik asszony ült. Idősebbnek tűnt nála, és ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Egy ezüst olló volt az övébe tűzve. Felvette az egyik poharat és egy húzásra kiitta.
–  Keserű – jegyezte meg közönyösen.
– Kicsit késő már, de itt vagy megint. Látod, nem tudtál máshová menni végül. – mondta a nagynéni.
A jótékony felejtés burka nagy darabokban pattogott le a lány emlékeiről. Itt élt kislányként, itt hullott körülötte darabokra a világ.
–  A halál elől az embertelenségbe menekültél, aztán az elől is megpróbáltál elmenekülni. De amit egyszer elkövettél, az elől hiába futsz.
Lia már mindenre emlékezett. Arra, hogy az emberi aljasság hogyan pusztította el az apját, az éhezés az anyját. Hogy megbomlott a nagyanyja, és arra is, hogy mit evett, mikor már nem volt gyereksírás. Akkor fel sem fogta. Talán nem is lehetett. Aztán felszökött egy vonatra, ami egy olyan élet felé zakatolt, ahonnan utána mégis jobb volt menekülni. Próbálta mindezt most felfogni, de képtelen volt.
–  Miért? – kérdezte szinte némán, a semmiben kutató tekintettel.
–  Mert ember vagy.
–  De hát – kezdte, és könnycseppek fordultak ki a szeméből – Nem csináltam semmit – tekintetét hol ide, hol oda kapta – Miért kellett édesapának meghalnia? Vagy édesanyának, miután olyan sokat szenvedett? És a testvéreim? A kicsi testvéreim, ők mit követtek el? Mit, hogy ilyen végük kellett, hogy legyen? – ordított és szakadtak a könnyei – Mit?!
Az ajtó mögött abbamaradt a surrogás. Az asszonyok hallgattak. Arcukon a hűvös közöny némi értetlenséggel keveredett. Mintha csak azt kérdezte volna tőlük valaki, hogy kedd után miért éppen szerda jön.
– Válaszolj! – ordított a lány – Válaszoljatok!
Köhögött, nyelte a könnyeit, és megindult az ajtó felé, mert tudta, hogy odabent van még egy harmadik, amelyik eddig csak sunyin kattogott és surrogott. Felrántotta az ajtót, és abban a pillanatban sötét lett. Mintha lekapcsolták volna a villanyt. Az ajtó mögött nem volt más, csak omladozó falak, döngölt föld és a földön egy szúette, törött rokka. Lia megfordult.
A szoba és az asszonyok már nem voltak sehol, csak az egykor fehér falak körben, javarész lemállott vakolattal, kitört ablakok, egy kazettában még pár üvegszilánk meg letört deszkák. Egy kopott asztal, egy rozoga szekrény meg egy tűzhely rozsdás maradványai. A gerendák között itt-ott átsütött a Hold.
Lia némán átlépet a falon lévő hatalmas lyukon, amin át bejött a házba. Egy romos kis parasztház feküdt előtte. A tető egy helyen be volt omolva – ott, ahol a napokban lakott, és ahova nem vezetett fel lépcső, csak a fal volt épp lépcsőzetesen beomolva.
Aztán lenézett a lába elé, és látta, hogy csepeg róla a víz. A lábán hideg patakok folynak, a ruhája gyűrődéseiből is vízcseppek peregnek, és még mindig esik. Hallotta, hogy köhög, de már ez a hang is mintha valahonnan egészen messziről hallatszott volna.
Tagjai teljesen átfagytak, már alig bírt mozogni, és nem is nagyon akart. Lassú léptekkel sétált vissza a baromfiudvar helyén álló kis földhányáshoz. Mire odaért, már a lábát sem érezte. Az kifordult alóla, ő pedig összecsuklott ott, ahol a csontok már kilógtak a földből.
Különösen hideg volt. Mintha csak a tél tért volna vissza még egy estére. Lia lassan a testének minden pontját megszűnt érezni, csak annyit fogott fel, hogy hűl. Csendben sírdogált, a halomra borulva. A tekintete lassan elhomályosult.
Érezte, hogy valaki megsimogatja a fejét. Kinyitotta a szemeit, és a nagymamát látta. Arca telt volt, és sugárzó. Ráncain vidám táncot járt a napfény. Zöld gyep terült el mögötte, ott látszott nem messze Lia apja és az anyja, karjukon két kisfiúval. Az egyikük Lia felé nyújtózott. Az anyja letette a földre, mire az totyogva megindult, és minden lépéssel kicsit idősebb lett. Mikor odaért a lányhoz, úgy hatéves forma lehetett. A hangja ismerősen csengett:
–  Jó, hogy hazajöttél – mondta, és átölelte a nővérét.

*

Másnap Szabóné nem tudott nyugodtan várni fél háromig, hogy Lia megérkezzen, és elindult megkeresni őt. A testére a falu szélén álló romos ház udvarán talált rá. Egy koponyát ölelt magához. Merevre volt fagyva és mosolyogott.

Illusztráció: Lonely girl – unknown