A Nyergestetőn elesett hősök emlékére

 

 

A délutántól estig tartó csatározás zajait a fenyvesek már régen felfalták, de a nyergen átívelő utat még mindig hullák szegélyezték. A sereg kemény áldozatok és hősies, önfeláldozó rohamok árán megállásra késztette az oroszok és osztrákok összevont erejét. A derék székely legények alig tértek vissza Moldvából, már harcba kellett bocsátkozniuk. Nem is tűrt volna el efféle ostromot semmilyen sereg, de a magyar legények olyan konok derekassággal állták, hogy az ellenség megtorpant.
Tuzson János őrnagy felhajtotta csapatát a nyeregbe, mely Kászonújfalut választotta el Csíkkozmástól. Szíve nehéz volt a veszteségektől és reménytelenül ütötte el nehéz dobbanásait, de ahogy minden jó vezérnek, neki is helyén volt az esze, még a legsötétebb órákban is. Tudta, hogy Nyergestető egy olyan pont, ahol, ha jól megveti lábát, különb dolga lesz egy várvédő zászlóaljnál. Mert fal volt a két oldalon, Isten kegyes keze által felhúzott fal hegyekből, melyet gondosan emelt Erdélyország határába, hogy a temérdek ellenségnek, mely örök idők óta kínozza, ellent tudjék állni. S ezen a falon egyetlen kapu volt, Nyergestető.
Meg sem szusszanhattak a legények az erőltetett menekülés után, máris parancsok lobogtak. Tuzson őrnagy tudta, hogy bár a lehető legjobb helyen vannak a védelem megszervezéséhez, helyzetük nem sok sikerrel kecsegteti őket. Nyolc gyalogosszázad, egy lovas század és hét hatfontos ágyú. Csonka mind, tán az eredeti létszám kétharmada bevethető. Minden munkára bírható ember dolgozott az éj sötétjében. Fényt nem gyújthattak, hogy ne áruljanak el magukról többet, mint amennyit kénytelenek, de az ég kegyes volt hozzájuk és miriád lámpást gyújtott a számukra.
Csattogtak a fejszék és sisteregtek az ásók, ahogy fedezékek emelkedtek és ágyúk süllyedtek a tökéletes szögbe, ahonnan szórni tudták a felfele vezető utat. Éjfélkor sovány, hideg vacsora volt a díjuk, s csizmában alvás, két órás váltásokban. Egyszerre csak minden harmadik ember hunyhatta le a szemét, a többinek készenlétben kellett állomásoznia.
De János szemére nem jött álom. Nem volt vak. Tudta, a szabadságharc az utolsókat rúgja, s a magyarnak szabadságát csak a mindenható Isten csodatévő keze vívhatja ki. De nem olyan fából faragták, ki megadná magát a halál árnyékában. Ott ült, a tábor szélén a katonaládáján, s pipázott. Aki nem ismerte, újonc közlegénynek nézhette volna, de a kölyökképe mögött komoly tudás, tapasztalat és vasakarat rejtőzött. Bármennyire is elmerült gondolataiban, felismerte a bicegő, de amúgy alig hallható lépteket, mellettük pedig a nagy súly alatt ropogó ágakat és morgó légzés zaját.
– Mondja, Béla bá.
Az öreg székely kopott baka ruhában megkerülte az őrnagyot és úgy, állva, pipáját kezdte tömködni. Nem is szólt addig, míg meg nem gyújtotta nagy szakértelemmel. A láng fényénél a sok zord tél mély barázdáiba szorult árnyék csak még misztikusabb külsőt kölcsönzött az öregnek. Nem is olyan messze tőle két tükröződő szempár figyelte őket türelmesen.
Tuzson végignézett ezen a marcona emberen, ki fajtájával, de amúgy népével is egy letűnt kort őrző kőbálvány benyomását keltették. Mert Vass Béla vadfő volt, egyike annak a maréknyi embernek, kiket kiválasztott az ősi tudás.
– Mi a dolgom? – vakkantotta kurtán az öreg.
– Menjen délnek. Lázárfalva felé. Hátha onnét jönne az ellen. Ha kevés, pusztítsa, ha sok, szóljék, s meglátjuk.
Az öreg bólintott, de nem mozdult. Nyugodtan szívta a pipáját tovább. János elmosolyodott. Csodálta, hogy ez a félnéma nép mennyire érzi az ember lelkét, s tudja hol maradt kimondatlan szó.
– Egy dolog rág engem, Béla bá.
– No.
– Jól teszem, hogy megvetem a lábam? Derék legények a fiaink, kár lenne őket a halálba hajtani. Egy székelyre tucatnyi muszka, meg sógor jut.
Az öreg nagyot szippantott a pipából, s János meg mert volna rá esküdni, hogy a parázs egyenest a szemében lobban fel. Kiverte a kupából a hamut, eltaposta, s csak ennyit mondott búcsúzóul, mielőtt az erdők fele vette volna az irányt.
– Annyi kell es.

Kelemen Gábort társa felköltötte kurta, kétórányi alvásából. Úgy ugrott fel, mint egy keljfeljancsi, azt hitte támadnak a muszkák. Meg is szégyellte magát ijedsége miatt, de a bombász nem törődött vele. Leheveredett a megmelegített helyre és már horkolt is. Az ifjú szekerész kulacsából ivott, majd egy kicsit az arcára is locsolt. Remegett a keze és ki volt hevülve. Igencsak nehéz a katonaélet, kiváltképp, ha tizenhat éves az ember, gondolta, de menten meg is rótta magát nyavalygásáért. A hazaszeretetnek nincs korhatára és eme nehéz időkben mindenkinek ki kell vennie a részét a jövő megmentéséből.
Belső zsebéből leveleket húzott elő, s bár olvasni nem tudta a holdnak fényénél, szövegét hallotta a fejében, hisz kívülről ismerte. Anyjának gyöngysorai voltak a papírra vésve, kinek féltő karjaiból megszökött, de nem állt szándékában kétségek közt hagyni a szegény, megözvegyült asszonyt. Amint feladták rá a katonaruhát, első dolga volt, hogy elküldje neki a levelet, melyben tudatta hol van, sűrű bocsánatkérések közepette.
Azóta a szegény asszony, kitől egy apát és egy férjet már elrabolt a háború, belenyugodott fia döntésében. Szép szavakkal nyugtatta, minden éjjel fohászkodott érette, s várta haza. A nehéz idők kemény asszonyokat szülnek, a kemény asszonyok erős férfiakat, az erős férfiak nyugodt időket, a nyugodt idők gyenge férfiakat, a gyenge férfiak nehéz időket. Ez már csak így volt, s így is lesz, míg a világ és két nap.
Gábor elrakta a leveleket és falatozott egy keveset. Egy szekerész élete nem könnyű a seregben. Sebtében kell elvégezni a derékszaggató rakodást, ők azok, akik az állatok gondját viselik, akiknek minden logisztikai dolgot meg kell oldani. Mert a katonát nem érdekli, hogy a szegény szekerész semmit nem kap a fejesektől, elő kell teremtse. Érdekes beosztás ez. Bár a seregben mindenki tisztában van vele, hogy szükséges és fontos, azért csak lenézik a bombászok is, lovasok is, de még a bakák is. Náluk tán csak a szolga van lennebb. Meg is lehet érteni. Szekerésznek mindig a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb, vagy nyavalyásabb, katonának nem való legényeket teszik, mert azok nem csatáznak, hanem az arcvonal mögött várják annak végét. Őt sem vették volna be katonának, ha éppen nem úgy hozza a szerencse, hogy megbokrosodjon az altűzművész lova. Gábor mindig is közel állt a lovakhoz. Amolyan maguk közül valónak gondolhatták, mert körülötte megnyugodtak, s kezes báránnyá lettek. Akkor is az történt, a mén makacsul ficánkolt, s az életéért kapaszkodó altűzművész tehetetlen volt. Két katonát is megrúgott az ebadta, mire Gábor közel férkőzött hozzá, megragadta a kantárszárat és kedves szóval és simogatással lenyugtatta. A tiszt annyira elámult a mutatványon, hogy közbenjárt az érdekében. Hisz sok ló paraszti sorból került a seregbe, azok a jószágok pedig olyan kérgesek, mint a föld, amit művelnek, s olyan nehéz őket betörni, mint a lapátnyelet, amivel verték őket. Kell melléjük egy szakértő kéz.
Gábort a lábai, mint mindig, a lovak fele vitték. A csendes ropogtatás csecsszopó kora óta megnyugtatta, a gömbölyű pocak, a meleg test kedvesebb volt neki mindennél. Mégis, mint kispolgári család sarjának, kinek se földje, se gazdasága, keresete is szegényes, a lótartás sosem adatott meg. Megszámlálni se tudná, hányszor kapott verést a kocsisoktól, amikor elkapták az istállókban lézengeni. De hát a természetet nem lehet kiölni.
A fiú körbejárta az elkerített kis tisztást, s letette a kegyeletét az állatok előtt. Hisz az Istennek is csak két dolog sikerült igazán, a tavasz, meg a ló.

Az éjszaka mintha megrekedt volna, a hajnal nem akart hasadni. Tuzson János őrnagy szemhunyásnyit sem aludt, a tábort járta, ellenőrizte a munkálatokat, bátorította embereit. Tetszett neki, amit talált, nem csalatkozott véreiben.
Az egyik beásott ágyú csövére támaszkodott és pipázgatott. Lefele nézett a dombon, mozgást kémlelt, s amikor úgy ítélte, minden nyugodt, a keleti égboltra ernyedt a szeme. A madarak már csiripeltek, csalogatták a napot, s mintha-mintha valami derengés megszületőben is lett volna, de a hajnal pírja még sehol sem mutatkozott.
Zavarta ez a sötét. Pedig már megannyiszor az ellenség parancsnokának helyébe képzelte magát, mérlegelte, mit tenne, amennyiben ő csücsülne ott lenn, tizenkétezer katonával, töménytelen ágyúval az oldalán, s megannyiszor arra jutott, hogy ismeretlen terepen, az éjszaka sötétjében őrültség lenne támadni. De bármennyire is számolt, egyetlen dolgot kifelejtett a képletből. Neki számított az emberélet.
Mintha egy komisz bolha csípte volna fülön, csak annyit érzett, de hallva a puska dörrenését tudta, hogy épp a Fennvaló jóindulata mentette csak meg az életét. Akkorát bődült, mint egy oroszlán:
– Talpra! Riadó!
Úgy ugrottak a legények, mint a keljfeljancsik. A bombászok betöltött csövekkel várták a parancsot, hogy elsüssék ágyúik, a lövészek fejei gyors egymásutánban bukkantak elő a lőállásokból. Az alvók is egykettőre a helyükön voltak, két percbe sem telt el, már mind harcra készen álltak a helyükön.
– Kartácstüzet a pofájukba! – ordította az őrnagy. – Mindenbe golyót, ami megmozdul! Okosan tüzeljetek, folyamatosan, ne tudjon szuszogni az ebadta németje!
Eldörrentek az ágyuk, egyik a másik után, de olyan pontos ritmusban, hogy mire az utolsó hatfontos löveget pucolni kezdték, az első már lőtt is. Mintha a fény kíváncsiskodva odarohant volna, a sötétség pitymallattá erősödött, s látni lehetett a lebukó, lerogyó, vagy épp menekülő ellenséget.
Tuzson káromkodva rohant hátra, s kirántott kardjával hadonászva osztotta az utasításokat.
– Szekerészek hátra! Hordd a lőszert, te lomha, te pedig adogasd a talyigából! Gyerünk, katonák, az Istenért, a Hazáért, s a Szent Szabadságért! Gyalogosok, az ágyúk mellé, ha felér az ebadta, leszúrjad, levágjad, védd a tüzéreket, védd az ágyút, védd ezt a tetőt, ha megszakadsz is! Huszárok, lóra, irány a bérc, figyeld a kutyát, nehogy oldalba kapjon, ahányat látsz, annyit pusztíts!
Az ellenség megtorpant. Ágyúikat felállították a sötétség leple alatt, de nem találtak jó pozíciót a tüzelésre. A lövedékek vagy a védők fölött suhantak, vagy jóval lennebb a földbe fúródtak. A gyalogosok kezdeti rohama elapadt, a derekasan megsorozott támadók az útszéli fák fedezékében iszkoltak vissza állásaikhoz.
Tuzsonnak ez tetszett is, meg nem is. Igen jólesett a társaság hátát látnia, de ha ennyire szedett-vedett, gyáva brigád lenne az ellenség, a szabadságharc másként alakult volna.
Mintha helyeslően válaszolt volna az ellen, az út két oldalán egy-egy négylovas szekér közeledett, rajta valami csuda szerkezettel. Csupa acél volt az, meg fogaskerék, csörlők és sodronyok, s a földön húztak néhány kötelet maguk után. A lovak sem voltak szabadon, hanem a szekérrúdra egy ék volt szerelve eléjük, a mögött biztonságban voltak a lövedékek elől. Parancsra a csörlők mozgásba léptek, a sodronyokat megrántották és egy hatalmas háló emelkedett fel, három méter magas, húsz méter széles legalább.
Az ágyúk dörögtek, a lövedékek mind célba találtak, de semmi nem történt. A lovak pajzsáról ívesen lepattantak, a háló pedig úgy fogta meg a kartácstüzet, mint a tó a belehajított kavicsot.
A sereg immár, hogy meggyőződött a gépezet működéséről, felsorakoztak mögötte százasával és türelmetlenkedve nógatták a hegyen kifele kaptató, habot túró lovakat.
Tuzson a fogát csikorgatta, efféle ördöngös gépezetet még nem látott, de nem is számít. Meg kell oldania, meg kell védenie állását.
– Golyókat a csőbe! Gyerünk!
“És kezdődött a forgolódás az ágyúk körül. Egyik a túrószacskó forma löveget dugta az ágyutorkába, a másik betolta azt a tömőfával, a harmadik irányzott, a negyedik tartotta az égő kanócot, az ötödik az ágyúagy karikáiba dugott rúddal segített az irányzónak a célba emelni az ágyút. A hatodik lőszert adott ki a lőszerkocsiból, kettő pedig, sőt három is nyakába akasztott bőrtáskában hordta a lőszert az ágyúhoz.”
– Tűz!
A nehéz vasgolyó tökéletes pályát írt le, egyenesen a hálóba csapódott. A csörlők felvisítottak, a kötél engedett, s a golyó úgy pattant vissza, mint egy ittas vendég a gyengéd lökéstől. Tuzson nem hitt a szemének. Dobogott, az állát súrolta, ökleit tördelte, s az ellenség már majdnem a puska lőtávolságán belülre ért. Nagyobb erőre van szüksége, de Gábor Áron rézágyúi nem bírták a nagy terhelést. Még a legjobb minőségű, fúrt csövek sem bírják sokáig a kétszeres adag lőport. Dühösen rácsapott a csőre és kiadta a parancsot.
– Golyóra serétszelencét! Hogy a kartács tovább vigyen, nagyobbat lökjön!
A fő- és altűzművészek egymást túlharsogva adták tovább a parancsot, s a bombászok és tüzérek kérdés nélkül hajtották végre.
– Tűz!
Tuzson egy rövid fohászt intézett Mária boldogasszonyhoz, hogy segítse meg szegény székelyeket. Tudta, hogyha ez nem válik be, a közelharc következik, s legényeik bár erősek és bátrak, hullani fognak, mint fák a döntésnél.
Az ágyúk eldörrentek, istentelen csörömpölés és zaj kíséretében. János látta szeme sarkából, hogy az egyik csövön tízcolos repedés keletkezett. Egy ágyújába került a mutatvány.
A kartácslövedékek úgy röpültek ki a csőből, mint addig soha, a golyó megtolta őket hátulról. A repeszek áthasították a hálót, s mögötte eltalálva az embereket nagy riadalmat keltettek. Tuzson szíve felderült, ahogy meghallotta az egyik lovat fájdalmasan nyeríteni a pajzs mögül. A sörét átvitte a lemezt, mellbe kapta a szegény párát, amaz pedig összerogyott. Társai megrémülve ügetőre fogták a dolgot, s az út belseje fele húztak. A bakon ülő katona elvesztette felettük uralmát, hiába csattogtatta korbácsát. A háló meglazult, s lefeküdt a földre, ahol egy lesben álló csutak alattomosan ketté hasította, mint egy késpenge.
A magyar táborban hatalmas ujjongással dörögtek az ágyuk immár tiszta kartáccsal, s a puskák is csak a parancsra vártak. Az ellenség már előre tört, az ütközet elkerülhetetlen volt.
– Lőj egyet, oszt szuronyokat fel! Védd az ágyút! Ágyúsok, ne pihenjetek, de ügyeljetek a bajtársitokra! Halál rájuk!
Az ágyúk dolgoztak, a puskák eldurrantak, s a kissé megingott, de töretlenül támadó sereget a vitéz katonák kivont kardokkal, szuronyokat feszítve várták. Bár mindenikük várták otthon az asszonyok, gyermekek, szülők, vérük felpezsdült és szívük örömteli ujjongásba kezdett. Katonanép volt ez, s pazarlás kezükbe a puska, mert a kézitusa volt az ő igazi szórakozásuk és szakértelmük. A német már tudta, ideje, hogy az orosz is megtanulja, a székelyt megedzette az élet, a hegyek, a telek, a munka, s megedzette maga az Isten is szent akaratából.

Gábor jó száz lépéssel hátrább várt a szekerész karral. Olykor lőszert pakolt a talyigákba, de amúgy semmi dolga nem akadt. Borzasztóan érezte magát. Hogy ülhetne nyugodtan, míg bajtársai amott halnak tőle néhány lépéssel, küzdenek az ellennel tűzzel és vassal? Mindent hallott, s megértette, hogy az ellenség felért a bércre.
Az oldalán csüngő kardhoz kapott, idegében kikapta, s meglóbálta. A mellette pipázó öreg, ki már igen sok telet élt a katonáskodáshoz, de szíve csak a szabadságharchoz húzta, megszólította:
– Nyughass, legény, mert a háborút nem a kard nyeri.
– Hanem mi, öregapám? – kérdezte meglepetten.
De amaz csak hümmögött és somolygott a bajusza alatt, s nem akart megszólalni, mint akit nagy titok melenget belülről. Miután választ nem kapott, ismét a csata fele nézett. Nagy zaj jött afelől, de sokat nem látott, egy kisebbecske domb eltakarta előle a frontot.
Nem bírta tovább. Övéből kihúzta pisztolyát, melyet még sosem sütött el, s kardját, melyet még sosem szegezett embernek. Lehet, hogy egy háborút nemcsak karddal lehet nyerni, de akkor menjen oda az öreg és magyarázza ezt el a németnek.
Rohanva indult, ügetve haladt, s araszolva érkezett a frontra. Minden lépéssel hűvösebb bizsergés simogatta lábait, s fogta bénító satuba térdét. Olyan erősen szorította össze a fogait, ahogy megtette az utolsó lépéseket, hogy egy fájdalmas pattanással megrepedt az egyik.
Ahogy átbukott a dombon, felsikoltott ijedtében, mikor az egyik rőtszakállú, vadember kinézetű orosz kiszemelte és nekirontott. Bármennyire is szelíd gyerek volt Gábor, az életösztön dolgozott benne. Pisztolyát a támadója mellének szegezte és meghúzta a ravaszt. Semmi. A fegyver, melyet még akkor töltött meg, amikor felvették a seregbe besült, valószínűleg nedves volt a puskapor.
Kétségbeesésében fejbe akarta hajítani az ódon mordállyal a haramiát, de azt is elvétette. Az orosz katona már döfni készült szuronyával, amikor egy bajtársa segítségére sietett és úgy döfte a muszka bordái közé a fegyverét, hogy amaz felborult és meg se nyikkant többet.
– Ne lábatlankodj itt, tacskó! – morogta a katona, miközben kihasználva a pillanatnyi nyugalmat gyorsan megtöltötte pisztolyát, s már rohant is tovább.
Gábor még sosem érzett olyan égető szégyent, mint abban a pillanatban, de mozdulni csak nem mozdult. Ment volna előre, hogy vérrel mossa le, ahogy azt kell, de lábai csak nem vitték. Fogalma sem volt, meddig bámészkodott ott, mint egy mamlasz, de hirtelen egy bő hullám német bukott fel a dombon, s míg az első sor szuronyokkal hadonászva tartotta távol a védőket, a második és harmadik sor töltött fegyverekkel a tömegbe lőtt.
A fiatal szekerész nem értette, miért ordít fel tucatnyi férfi egyszerre. Ő úgy érezte, mintha egy szakadék mart volna a vállába, s meglepetten kóstálta, hogy lábai megfordítják és hordják a testét az egyetlen biztos helyre, hol lelke megnyugszik, a lovakhoz.
Ahogy eltávolodott az ütközettől, s a hangok elhalkultak, saját, sípoló lihegése egyre erősebb lett, s remegése úgy megerősödött, hogy imbolyogva lépett, mint a részeg. A lovak kíváncsian prüszköltek, ahogy térdre roskadt mellettük és öklendezni kezdett. Kezeivel próbált támaszkodni, de jobb vállába ismét beleszúrt valami, s karja megcsuklott. Oldalára esve a nyilallás még erősebb lett. Kitapogatta a nedves foltot, megnézte, megállapította, hogy piros, s így, apránként összerakta, meglőtték. Teste annyira megbolondult ettől, hogy nem is érezte sajátjának, olybá tűnt, mintha madzagokon próbálna rángatni egy madárijesztőt.
Tán meg sem tört volna ez a gonosz tünemény, ha egy szenvtelen nyerítés magához nem téríti. Feltápászkodott, hogy megnézze, melyik haramia röhög rajta.
– Alma, te lókötő, te röhögsz, az én nyomorúságomon?
Válaszképpen ismét szemberöhögte a kis pej, csücsörítette ajkait és mutatta fogait, szemeit pedig lenézően rászegezte. Sosem dühödött még fel egy állatra, de abban a pillanatban, majd szétvetette a méreg. Felugrott, hogy öklével rásózzon egy isteneset a szenvtelen kancájára, de amaz félretáncolt, ő pedig elesett.
– Ha van erőd pörölni, hát jer, pörölj az ellennel! – hallotta, ahogy arccal a fűben feküdt.
Felkapta a fejét és a hang forrását kereste, de nem talált egyetlen árva lelket sem maga körül. Az elméje a bolondját járatja vele bizonyára. Épp feltápászkodni készült, amikor Alma úgy a farába harapott, hogy ismét orra bükött.
– Mit művelsz, anyaszomorító barma? – rikkantotta.
Válasz nem érkezett, de az a lenéző, gunyoros pillantás beszédesebb volt minden szónál.
– Mit akarsz tőlem, Alma? Azóta kötözködsz velem, mióta gazdád meglőtték Moldvában. Tán engem hibáztatsz érette?
A kanca most nem röhögött. Lehajtotta fejét, billegette oldalra, patájával a földet kaparta. Gábor nem értette, mit akar a jószág, de nem is volt ideje gondolkodni rajta. Mögötte az ordítások megszaporodtak, az ágyúk elhallgattak. Ahogy odakapta a fejét meglátta bajtársait, ahogy hátrálnak, próbálnak összetartani a visszavonulásban, ahogy az ellen hullámai legyűrik őket. A szekerész kar ijedten kereste a menedéket.
Gábor is indult volna, de Alma ismét zubbonyába harapott és visszarántotta. Idegesen kaparta a földet, s lehajtott fejét billegette a háta irányába.
– Te azt akarod, hogy megüljelek. – suttogta tágra nyílt szemekkel.
A ló halkan nyerített egyetértése jeléül. A legény sem habozott sokat, felugrott a kancára és kihúzta kardját. Se nyereg, se kantár nem volt rajta, mégis olyan biztosan ült rajta, mintha odaforrasztották volna. Megvillogtatta kardját, megugratta hátasát és nekivágtázott a rögtönzött karámként szolgáló kötélnek, az egész ménes utána. Egyetlen suhintással elmetszette, s mögötte két tucatnyi tüzes jószággal vágtázott a szekerészek fele.
– Gyerünk bajtársak, ne fussatok! Elő a karddal, elő a virtussal! Hát nem vagytok ti is katonák?
A menekülők megtorpantak, s pironkodva a pillanatnyi gyávaság bűnétől kardot rántottak. A lovak, Gábor vezetésével melléjük ügettek, s ki csak tudott felkapott valamelyik hátára. A rögtönzött lovasosztag táncolt, s ugyanaz a tűz szórta a szikrákat ember és állat szeméből egyaránt.
– Roham! – kiáltotta az ifjú szekerész, s az egész kar zengette utána.
A csatározás a hatalmas, mennydörgésszerű kiáltástól megbénult. Úgy az orosz, a német, mint a székely megszeppent, s harcot felejtve a hang irányába fordult. A védők elfehéredve ugrottak félre a dübörgő lovasroham elől. Többen esküdtek a csata után, hogy minden egyes vitéz tűzben égett, s csillagporral volt beszórva, Csaba királyfi ösvényének porával, jeléül, hogy népe megsegítésére leküldte leventéit.
Mint egy szökőár, úgy söpörték el az ellent. A lovak töretlenül vágtáztak a töménytelen szurony között, szügyüket faltörő kosként használva löktek fel mindenkit, aki az útjukban állt, s úgy haraptak, hogy a legveszedelmesebb véreb is elbujdokolt volna szégyenében. A legények, kik közül sokan még kardjukat ki se rántották hüvelyükből eddig a szent napig, úgy kaszaboltak jobbra és balra egyaránt, hogy a veterán huszárok szája is tátva maradt volna.
A gyalogosok sem voltak restek. Hamar magukhoz tértek a pillanatnyi ámulatból, a lovak után eredtek, s lekaszaboltak mindenkit, aki megmenekült az első hullám rohamából. Úgy űzték el az ellent az ágyuktól, ahogy az egereket kergeti el a hazatérő macska a kinnfelejtett elemózsiáról.
Visszafoglalták az állások és az ágyúk ismét zenélni kezdtek. Az ellenség visszaszorult a domb aljára. De az öröm nem tartott soká. Sok volt a mozdulatlan, magyar egyenruha a földön. Túl sok. Marcona nép volt ez a székely, s szívest örömest masírozott a halálba, ha a becsület úgy kívánta, de az elhullottaknak mind volt anyja. Egy anya hulló könnye pedig nagyobbat sújt, mint tojásnyi jég verése.

Béla bá nyugodt ember volt, s ördögien jó mesterlövész. Huzagolt, kamrás puskája, melyet egy osztráktól zsákmányolt, még az ő keze által is átesett néhány átalakításon, s így olyan veszedelmes fegyverré vált, mint a gazdája. Erről a hegyen felfele nyomuló kisebb osztagok is meggyőződhettek.
A szabvány puskák, bár elméletileg majd két nyíllövésre elvittek, fél nyíllövés után a golyó már fabatkát sem ért, pontosan pedig egy kőhajításnyi távolságra lőttek csak. Béla bá puskája ötszáz lépésre is célba talált az ő kezében, s mivel maga öntötte szokatlanul nehéz golyóit, kárt is okozott jócskán.
A hajnalhasadás óta alig pihent az ördöngös fegyver. Nyugodtan, pipázgatva sétáltak az erdőbe, s ha ellen volt a közelben Avar halkan morgott, majd mutatta az irányt. Ha tehették, mögéjük kerültek jó négyszáz lépésre. Onnan már csak kacsalövészet volt. Béla bá lőtt, egy ellenséggel kevesebb. A zavart banda mire kiderítette, honnét jöttek a lövések, négy-öt katonával kurtábban vette üldözőbe. Az öreg nyugodt sétában töltötte újra fegyverét, megfordult, s lőtt. Rezzenéstelenül hagyta figyelmen kívül a durranásokat. Távolról nem találtak, mire utolérték meg úgy remegtek a fáradtságtól, meg a félelemtől, hogy még rosszabbul céloztak, mint azelőtt.
Avar egyik alkalommal igen elkezdett morogni.
– No. – mondta Béla bá.
Pipájából tenyerébe szórta a parazsat, másik kezével belecsapott, eldörzsölte, nehogy felgyúljon az erdő. Ment az öreg medve után, mert bár mindketten úgy ismerték ezeket az erdőket, mint a tenyerüket, azért a lelkes állat szimata, s füle többet ért mindennél. Avar egy beföldesedett sziklára kaptatott fel, s a tetején leült. Béla bá szemügyre vette a hegyen felfele kaptató századot. Nem habozott, úgyis felesleges.
Durr. Riadalom. Durr. Felderítők rajzanak ki. Durr. Fele se tér vissza, de észrevették. Elindult a hosszú hajsza. Béla bá komótosan sétált és töltött, mikor megvolt mindennel hátrafordult és lőtt. Sosem tévedt a golyója, de egyszerűen túl sokan voltak. Mire száz lépés távolságra beérték, az öreg abbahagyta a lövöldözést. Megolvasta az ellent. A kilencvenhárom emberből ötvennégy maradt. Még mindig erőst sok. Csak igaza volt Tibor tatának, az íj előrébbvaló a puskánál, de immár így hozta a sors. Megbújt egy földkupac mögött, s tarsolyából füveket vett elő. Erről is Tibor tata jutott eszébe, ki mindig azt mondta neki, hogy a tarsoly előrébbvaló az erszénynél. A régi, mi bevált, mindig előrevalóbb az újnál.
Kilenc különböző kötegből húzott ki szálakat, leveleket, vékony gyökereket, s a markába gumóvá gyúrta. Bekapta, jól összerágta, a pépet tenyerébe köpte, s ujjával egy borsószemnyit felkent a foghúsára, a maradékot Avar ínyére.
– No, koma, tán ennyi jutott. – morogta társának az öreg, míg várta a füvek hatását. – Már van tán egy tucat golyó a hátamban, most es éreztem vagy négyet. Benned es tán több van, mint egy lőszertáskában. Ej, komám, mi ejsze ma meghalunk, de Isten és a Csíksomlyói Nagyboldogasszony úgy segéljen, viszünk szolgának annyi nyomorultat, hogy csak győzzék őket iktatni a túlvilágon.
A medve már mély, hörgésszerű morgásba kezdett, s szeme bevizenyősödött. Béla bá is kihevült, mintha halálos lázban égne. Szemét vörös köd markolta két oldalról, de a csőlátása olyan éles volt, mint a sasé, a világ pedig olyan lomhává tunyult, mint egy kiadós vasárnapi ebéd után.
Puskáját a kőnek támasztotta, s Avar derekán átvetett nyeregtáskából előszedte a felszerelését. Két kést tűzött övébe, egy kicsit és egy parasztkést, amit még apjától örökölt. Kitudja, az is honnét szerezte ezt a különös fegyvert. Utoljára tizenhárom, másfél arasz hosszú, egy arasz széles, mind a négy csücskén kiélezett lapos vaskeresztet markolt fel, s rákacsintva társára az ellenség fele indult.
– Azért, nem mind, mi régi, veszett el, koma.
Ahogy kifordult a kő mögül jobbik fele hatalmasat bődült. Az összes maradék katona oda nézett és reá szegezte a puskáját. Béla bának tömény ideje maradt gondolkodni. Olyan lassú volt az idő, ő pedig annyira gyors, hogy úgy érezte, elnáspángolhatná az összes nyámnyilát, s két anyámasszony katonája között még egy pipára is lenne ideje. Kiszemelte azokat, kik puskát emeltek, s szemükön látszott, be van töltve a golyó. Tizenkilencen voltak. Ismét kiszűrte a magabiztosabbját, s elvetette a tizenhárom keresztet. Mindenik eldobott kereszt acélpillagóként evezett a levegőben, töretlenül repülve a céljaik fele. Kirántotta paraszkését és rohant az eldobott fegyverei után, a majdhogynem mozdulatlanná dermedt ellenség fele. Annyira közel ért az utolsóhoz, hogy el tudta olvasni, mit rótt bele valamelyik őse a családi özvegycsinálókba. “Az Istennel ne csúfságolj, mert jorgalmas. A székellyel úgyszint, mert elküld hezzá.” Elmosolyodott ezen a góbéságon, hogy az öreg katona hogyan próbált egy kis jómodort oltani azokba, kik a fegyver szerencsétlenebb végére kerültek.
Az összes kereszt talált, de előtte egy puska eldörrent. Béla bá tudta, hogy a bal vállába kapta a golyóbist, s igyekezett megjegyezni, hogy majd ne feledje el kipiszkálni. Beugrott a tömeg közepébe, a szuronyerdő legmélyére, s ha nem tanították volna tiszteletre fiatalkorában, bíz elnevette volna magát az ellenség szerencsétlenségén. Nem tagadta, erősen utálta a sógorokat, muszkákat egyaránt, ezért nem ölt. Csonkított. Ujjak repültek, egész alkarok, szemeket lökött be, inakat vágott el térd mögött, csípőben, karban.
A szuronyok próbálták lekövetni, de vígan kikerülte őket, s egy-egy ördögien pontos és gonosz vágás után már nem kellett aggódnia miattuk.
Mindeközben Avar kegyesebb volt. A külső gyűrűből választott magának ellenfelet, s nem húzta az időt. Vagy hatalmas mancsának suhintásával tört koponyát, tekert ki nyakat, vagy épp hatalmas szájával marcangolt szét ütőereket. Bár néhány szurony bemászott a bőre alá, olyan bravúros ügyességgel bujkált közöttük, vagy épp csapta félre a nekiszegezett fegyvert, hogy komoly sérülést nem szenvedett.
Szerencsétlen németek nem tudhatták mi történik. Belülről ember, kívülről állat pusztította őket, s mindkettő olyan boszorkányos gyorsasággal mozgott, hogy egyikük sem tudta lekövetni szeme mozgásával. A nagy riadalom sem segített, de hát hogyne lett volna? Egyetlen öregember rontott be közéjük, s már legalább húsz bajtársuk fekszik a földön üvöltve a fájdalomtól, a hátukban meg legalább tíz szerencsétlent némított el a fenevad. Aki felfogta, mi történik, az keresztet vetett, néhányan még pöktek is a négy égtáj fele, miközben szuronyukkal piszkálódtak az öreg, vagy épp a medve fele.
Tán másként alakult volna, de a szer a szokásos módon hirtelen és rohamosan vesztette el a hatását. Béla bá még épp füttyentett egyet, megfordult és kiszaladt a tömegből. Egy pisztoly durrant, s érezte, ahogy a derekának csigolyáján megakad a lövedék, s pokoli égési fájdalmat szít. Avar úgyszintén kihátrált a csatából. Mindkettejüknek sípolt a tüdeje, mint egy orgona, s szívük ökördobként döngött. Szemük vérben forgott, szájuk rózsaszín habot túrt. Avar bundája eltakarta, de az öreg ingét foltokban vér itatta át, de nem a kapott sebektől. Saját izmai tépték széjjel magukat a hatalmas megerőltetésben, s koponyájuk is hasonló sorsra jutott, mert kezdődött a hasogató lüktetés.
Avar azonban nem volt akármilyen jószág. Miközben a parancsnok németül ordított, az ő éles füle és orra befogta a halovány jelet. Béla bá már készen kapta a jelentést, mint egy összeszedett levélben, s bármennyire nyugodt ember volt, megfutott a vére. Az ellenség délről kerül hatalmas számokban, Lázárfalva felől, s menten hátba kapja a védőket! De hát nincs ahonnan tudják ezek az efféle apró utakat! Tán csak nem találtak egy teremtett lelket, ki a hazáját elárulja?
Irtózatos haragra gerjedt az öreg, s már rontva a rászegeződő, töltött puskáknak, gondolatban adta a parancsot jobbik felének, hogy rohanjon a táborba és figyelmeztesse a többieket. De válasz nem érkezett, csak Avar hatalmas testével és félrelökte a rohamozó Béla bát. Nyögve gurult a földön, s hallotta a lobbanó puskaport, a dühödt medve üvöltését. Már futva nézett vissza, s küldött végső búcsút társának, ki siheder kora óta vigyázott rá, akár tulajdon bocsára, aki felnevelt egy árva, kóbor székely legényt. Béla bá sokat kapott már életében. Törtek rajta fustélyt, késelték, lőtték, kínozták, csúfságoltak véle, elvették mindenét, többször is, de a kérges szíve meg nem ingott még csecsszopó korában sem. Kegyetlenül égették szemét az első könnycseppek, amit életében ejtett, ahogy a vadul tomboló Avart megtöltik a puskagolyók és felnyársalják a szuronyok.
Futott Béla bá, ahogy vén lábai vitték, de minden egyes sebet érzett, mit barátja kapott, s bármennyire is távol került hallotta, ahogy a hatalmas test egy utolsó, fájdalmas hördüléssel összeesett. Sosem érzett még olyan hideget és csendet magában, mint abban a pillanatban. Megállt a szíve és megfagyott a vére, de lábai még vitték, az utolsó kívánsága szerint.
Nem hallott és nem látott, nem gondolkodott és már nem is élt. Ahogy kibükött az erdőből Tuzson falfehér, ijedt színe előtt találta magát. Megmozdult a szája, s mondott valamit, de nem hallotta. Amint bevégezte, mit megkívánt tőle a kötelesség, úgy csuklott össze, mint egy bábu, minek elvágták köteleit. Sietős volt lelkének dolga, rohant társa után, hogy együtt mehessenek Szent Péter színe elé, hisz úgy egészek.

– Visszavonulás! Mentsétek, ami menthető! Ágyúkat, s mindent, ami nem mozdítható tönkretenni,felgyújtani! Visszavonulunk Tusnádra. – kiáltotta Tuzson.
Katonaember volt, s bár szíven ütötte a vereség, már a következő terven agyalt, hogy mit tehetnek, miután Tusnád mellett egyesülnek Gál Sándor embereivel. De az öreg Béla bá arca nem hagyta nyugodni. Minden férfinek meg kell cselekednie, mit kíván tőle a haza, de ez az öreg székely többet tett, mint ami emberre kiróható. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ilyen kegyetlenség nem lehet az ő műve. Hívő ember volt, mégsem imádkozott. Most azonban egy hosszú fohászt ajánlott Jézus úr kezeibe, hogy amennyiben teheti, vessen kivételesen puha dunyhát az öreg Béla bának, s ha a baromnak nincs is lelke, eressze melléje a medvéjét is.

 

 

(Illusztráció: Jakub Rozalski)

A határvidék erdejében, az épülő monostorról nevezetes Réniens-ben a harangszó nem tétovázva oszlott szét a levegőben. Hanem maga alá gyűrte a gomba módra növő várost, a folyó szalagját, a végtelen erdőt, és talán egész Normandiát.Csak éppenséggel a környéken élők soha nem tudták, kiért-miért harangoznak.
Nem mintha az erdő új urai titkolni akarták volna, volna, hogy melyik szentnek van nevenapja, vagy milyen ünnep közeleg. Csak épp zavarba jöttek, ha el kellett magyarázniuk, hogy húsvétkor a hatalmas Isten fia is meghal, pünkösdkor viszont egy titokzatos, harmadik Isten is eljön a földre, aki varázshatalommal ruházza fel a híveket.
Miféle harmadik isten?, álmélkodtak az emberek.
Hát nem a fellegek fölött, egymagában él a Mindenható?
És ha a keresztényeknek van második, harmadik, negyedik istene, akkor miért üldözik a papok a tündéreket vagy jövendőmondó szellemeket? Mi bajuk van a hollóval, a rókával, a farkassal, akikbe a hősök lelke beleköltözik, hogy velünk éljenek időtlen időkig? Hiszen ha van kettő-három-négy-öt isten, akkor talán az is igaz lehet, hogy egy tekergőző óriáskígyó teremtette a földet.
De a papok legjobban nem is az óriáskígyós kérdéseken háborodtak fel, hanem azon a hiedelmen, hogy pünkösdkor egy titokzatos, csodálatos fényt árasztó kehely is érkezik a földre, mely étellel-itallal, mi több, bátorsággal, kiapadhatatlan derűvel ruházza fel a szűkölködőket.
Még hogy Szent kehely? Miféle pogányság ez?

Márpedig Réniens-ben a folyóparton gyülekező, naponta misét hallgató tömeg nagyszabású és lenyűgöző csodát várt. Látomást, csodafegyvert, ételt-italt, régen halott gyerekeket. A szűkös és unalmas tél után a lovagok és a hercegek csodás világával való találkozást.
Ezért készültek lélegzetvisszafojtva Hildi hercegnő látogatására.

Néma áhítattal figyelték a kocsijából kikászálódó, előbb Rioldába, majd papokba kapaszkodó hercegnőt – a három mesebeli módon eltűnt gyermek édesanyját, a szeretett Vilmos herceg özvegyét, Normandia rettegett hercegasszonyát.
A szentlélek messze van, a Grál, ama titokzatos kehely és a szerzetesek láthatatlan istene nemkülönben, ám a normann hercegek szörnyű titkairól nap mint nap beszéltek. Gyűlölték és szerették őket. Hát nem sokkal izgalmasabbak, mint az apostolok, akik mezítláb gyalogoltak Jézus nyomában? Vagy a szentek, akiket távoli városokban megfőztek, karóba húztak vagy felnégyeltek?
De hiába volt ragyogó az idő, az anyahercegnő-őszentségéből most nem sokat láttak. Ahogy Hildi lassan, csoszogva odaért a tömeghez, a szerzetesek, mint rózsa szirmai a fáradt méhet, óvón körülzárták. De miért őrzik ilyen szorosan, töprengett Riolda, aki lemaradva követte a vánszorgó hercegnőt, a jámbor Udo püspököt, a bazilika öreg szerzeteseit.
Talán hogy ne felejtsen el térdre hullni.
Riolda akárhogy nyújtogatta a nyakát, nem látta se a rettegett Odillon apátot, se görögöket, akik először megmutatták neki a templomot.
Igaz volna a hír, hogy a lovagból lett apát haldoklik?
Az előkelőségek közben lassan, szertartásosan vonultak befelé. De a napok óta tartó várakozás, az éhség, szomjúság, álmatlanság, a többi testből áradó izgatottság felkorbácsolta a tömeget. Mert vágyakozni nemcsak egyes emberek tudnak, gondolta Riolda, ezért is olyan veszélyes kijátszani a tömegeket. Okos dolog lett volna talán a hercegnő látogatása előtt kenyeret és vizet osztogatni az embereknek.
De Riolda csak egy apró sziget királynője volt, túlságosan jelentéktelen személy, hogy papoknak tanácsokat osztogasson. Ám Hildi után nyomakodva, a felhevült könyökök-vállak-csípők között lökdösődve elcsípett néhány mondatot. A normannok hercegnője addig nem lelhet nyugalmat,– addig nem gyógyul be a kezén / a szívén / a véknyán/ a combján a seb, míg meg nem tudja, mi lett a gyermekeivel. Ahogy egymás után sorolták a hercegnő testrészeit, mintha maguk is részesülhettek volna a hatalomból, vagy legalább anyahercegnő-őszentségét körüllebegő titkokból.
A templom előcsarnokában feltűnt egy szerzetes, aki dörgő latinsággal magyarázni kezdte, hogy nem a halottak visszatérése, nem a csodatevő kelyhek, hanem a szentlélek érkezése a pünkösd igazi értelme. Az erősek a bátrak sisakját és vértjét kapják pünkösdkor, a szegények és a gyengék pedig a könnyek keresztvizét, a sírás adományát. Vagy a nyelveken szólás, a megértés adományát. Miképp az apostolok, akik minden nyelven tudtak, mikor elindultak szent küldetésükre. De a szóképek és a túl későn jött magyarázat nem megfegyelmezték, hanem felkorbácsolták a tömeget. Varázsfegyverekre vágyó kezek lendültek a magasba, az asszonyok pedig úgy zokogtak, mintha bele akarnának halni a „sírás adományába”.
És a megértés adománya, a „nyelveken szólás” Rioldát is felkavarta. Hát az apostolok tényleg az összes nyelven egyformán jól beszéltek? Riolda el sem tudott képzelni ennél bámulatosabbat vagy csodálatosabbat. Oda akart furakodni a szónokló szerzeteshez, de a tömeg, mint egy megáradt folyó, egyre csak a monostor belseje felé hömpölygött. Elsodorta Rioldát, elsodorta a Hildit védő szerzeteseket, a latinul magyarázó papot, és csak zúdult befelé, mintha az oltár előtt az a titokzatos, harmadik isten az oltár előtt már boldog-boldogtalannak osztogatná a csodatevő kardokat.
De a következő pillanatban minden szem az oldalfal elé érő Hildire szegeződött.
Rajta volt a sor – az ő áhítatára, megrendülésére várt napok óta a tömeg. Napok óta erre a csodára, földöntúli találkozásra szomjazott és éhezett. Hogy saját szemükkel lássák, ahogy a mozaikot megpillantva „megszakad a hercegnő szíve”. Hogy a papok kijelentsék, a halál többé nem érvényes, minden alattvalónak jár az örök élet.
Ám a mozaikokra lassan rápillantó Hildin nem látszott semmi látványos megrendülés. Nem vetette földre magát, nem sikoltozott, nem verte a mellét, nem rúgkapált. Lecövekelt mozaik, a Jézus mögött vonuló három testvér előtt, és összeszorított ajakkal motyogott valamit. A tömeg ennél szívszaggatóbb csodát várt, zokogást, eszméletvesztést, vagy legalább a „könnyek adományát”, hogy legalább a szeretteikre gondolva ők is kisírják magukat.
De a makacs Hildi nem adta meg magát. Csak megsimogatta a mozaikokat, és unottan keresztet vetett a papok felé, mintha a Jóisten is csak egy közöttük ácsorgó éhenkórász volna.
Hildi – és ezt Riolda nagyon jól tudta – képtelen volt idegenek előtt összeroskadni.
Ám a napok óta étlen-szomjan várakozó, mezítlábas emberek nem elégedtek meg egy kis motyogással. Ők a mindent és mindenkit felszabadító csodára vártak. Riolda fülét megütötte a kehely és a feltámadás szavak, egy hátulról jött kiáltás, menjünk, találkozzunk a halottakkal, aztán egy gonosz, hátulról támadó sziszegés, gyerünk, üssük agyon a pogányokat.
A tömeg egyre dühösebb, egyre féktelenebb lett. Ne hagyjuk magunkat!, sikoltotta egy félőrült hang. Ne hagyjuk, ne hagyjuk! Üsd, ahol éred!
Udo püspök válla tehetetlenül megrázkódott, és jeges verejtékcsöppök jelentek meg a kísérői nyakán, Riolda pedig az orrlyukaiban érezte a pánik és a rettegés szagát.
Ha most agyonvernek vagy eltaposnak, soha nem jutok haza, gondolta, és a bambán ácsorgó papokat félretolva a tömeg közepébe furakodott. Kinek a vállát, kinek a kezét simítva végig, bátorítóan mosolygott, és közben nyugodtan felemelt és a karjába vett egy elsodort kisgyereket.
Megvárta, hogy a dühös morgás-dongás lecsillapodjék, aztán a tömeggel és a Szűzanya Görögországból jött ikonjával szembefordulva nyugodtan kijelentette:
– Igen, a csoda megtörtént: Istennek hála, a hercegnő ráismert a három mesebeli módon eltűnt gyerekére. De a mi legkegyelmesebb hercegnőnk már nem fiatal. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! Most nyugalomra van szüksége.
– Micsoda dolog! Még csak sem csókolta a gyerekeit! – prüszkölt hátul egy csalódott hang.
Riolda a papok kezébe nyomta a kisgyereket, aztán lassan, áhítatosan letérdelt. Ahogy a morgás elcsendesült, ajkát a három kicsi figura arcához érintette.
Mint a dagály, úgy hullámzott végig a megkönnyebbülés a tömegen.
Riolda felemelkedett és szembefordult a tömeggel.
– Most már mennünk kell. A kegyelmes hercegnő nagyon beteg, ezért hazatér a kastélyába. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! – mondta hangosan, mire a tömeg tiszteletteljesen utat nyitott.
És nem törődve az istentiszteletre szólító haranggal, Udo püspök grimaszaival, a szerzetesek méltatlankodásával, a mereven mozgó, bambán kifejezéstelen arcú Hildit odatuszkolta a hintójához.
Hildi furcsán merev volt, Rioldának lökdösni-taszigálni kellett, mint egy óriási, magatehetetlen bábut.
És csak mikor a hintóban meglazította a ruháit, akkor vette észre, hogy a hercegnő a drága ruhaderék és köpeny nélkül aligha tudná a testét tartani. Talán szélütés érte?, gondolta Riolda kétségbeesve. Hildi feje előrecsuklott, a szája habzott, egyetlen kérdésre nem felelt értelmesen, és mintha nem tudná, hol van, harcias, germán keresztnevek buktak elő az ajkáról.
Ellenségek vagy szeretők.
Talán meghalni készül, gondolta Riolda.
– Nem kellett volna ennyit várni, drágám – suttogta Hildi egy könyörtelen, de láthatatlan harmadiknak.
Riolda letörölte a nyálat a hercegnő ajkáról, és átadta magát a kimerültségnek.
Az erdő közönyösen zúgott körülöttük.
A hercegnő megint felnyögött, de már nem lehetett érteni egy szavát sem.
Mind egyedül vagyunk, gondolta Riolda.

(“Csoda Réniens-ben” c. fejezetből)

 

 

Az Ingyom-bingyom irodalmi portálra kattintva szokatlan hirdetésre bukkantam. Bocsánat, hogy tetszik mondani? Nem ismerik az Ingyom-bingyom irodalmi portált? Lehetetlen, hiszen ez Magyarország egyik legszínvonalasabb weboldala. Itt, kérem, minden amatőr tollforgató profi (értsd: profi színvonalú, de nem hivatásszerűen alkotó irodalmár). Egyedül a hivatásosak tagadják. Hiába, az irigység… Vagy tévednék? Még jó, hogy az amatőrök sem rejtik véka alá a véleményüket, akik szerint viszont a profik pancserek. Hogy kettőjük közül kinek van igaza? Hm! Hátha éppen ebből a pályázatból derül ki.

Novellapályázat

Az Ingyom-bingyom irodalmi portál és Pitypalatty Rádió közös, kvízjátékkal egybekötött novellapályázatot hirdet írók és olvasók számára. A pályázat célja az amatőr portálok és modern nyomtatott sajtóra jellemző stílusban utánozni, illetőleg átírni Kosztolányi Dezső Sakk-matt című novelláját, melynek alapján az olvasók csoportosíthatják a bemutatott műveket.

Aha! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Nyilvánvalóan azt próbálják tesztelni, milyen a pályázók olvasottsága és stíluskészsége. Lerágott csont! Mit lehet Karinthy után ebből még kihozni? Mindegy, olvassuk tovább, ha már erre a portálra tévedtem.

A pályázat két szakaszos. Az első szakaszban bemutatjuk a pályadíjas novellákat, melyekhez szokás szerint bárki hozzászólhat.
A pályaművek maximális terjedelme 20 000 karakter (szóközökkel). A beküldés határideje:…  szeptember 30. E-mail címünk: ingyom @ bingyom.hu. Eredményhirdetés:…  október 30. Benevezési díj: 2000 Ft.
Első díj. Az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió szerkesztősége felkínálja a lehetőséget a díjnyertes vagy bármely novella saját Antológiában való díjtalan megjelentetésére.
Második díj. Idem. Hozzájárulási díj 10000 Ft novellánként.
Harmadik díj. Egy-egy tiszteletpéldány az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió nyomtatott változatából.
A második forduló az olvasóé, s csupán egy kérdésre kell válaszolnia:
Melyik szerző képviseli az online, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát.
Pályadíj. Ingyenes belépés az Ingyom-bingyom által szervezett zenés, táncos irodalmi estre.
A pályaművekhez bárki folyóirattól és portáltól függetlenül regisztráció nélkül is hozzászólhat.

Eltelt két hónap. Október, a pályadíjas novellák bemutatásának a hónapja. Nosza, nézzük meg gyorsan, kik győztek!

Októberi pályázatunk nyertesei

Első helyezett

Szent I. Manci:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.
– Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba! Felfogadott házitanítónak Aladárhoz.
Aladár meg én ugyanabban az iskolában tanultunk. Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló. Persze engedelmeskedtem, nehogy kikapjak az édestől. Tudjátok, ő olyan… izé … agresszív, és többször eljár a keze, mint kellene. Még anyut és a testvéreimet is megveri. Nem akarok nyafogni, de tudjátok, hányszor szipogtunk miatta? Mindegy, ne ítélj, hogy ne ítéltess – szokta mondani anyuka, így hát hallgatok, s csupán befelé folynak a könnyeim.
– Aztán becsüld meg magad, kisfiam! – mondta édesapám. – Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag, és lám, Tar szomszéd mégis téged választott. Cserébe úgy ki kell tenned magadért, hogy év végén Aladár egy tantárgyból se bukjon meg többé.
Ünnepélyesen megígértem, és átszaladtam Aladárhoz.
– Szia, Ali, mától kezdve én vagyok a házitanítód – jelentettem be barátságosan a kissrácnak.
– Tudom, te nagy marha! Nesze, itt ez a hülye házi, oldd meg gyorsan, és tűnj el innen!
Így kezdődött első órám a szomszédban, amiért rögtön kaptam kerek 200 forintot, édesapámtól pedig egy atyai fülest, amiért átvertem.
– Nem vertelek át, esküszöm – szökött a könny a szemembe. – Tényleg csak ennyit adtak, de ha gondolod, máris befejezem a tanítást.
– Egy fenét fejezed, de vigyázz, legközelebb ötször ennyit kérj. Hiszen ezért egy deci fütyülőst sem adnak – vágta zsebre első keresményemet, és még aznap eljátszotta egy félkarún.
Aladárral amúgy elvoltam. Néha zsarnokoskodott velem, de lenyeltem, mert a szegény embernek mindent le kell nyelnie – figyelmez¬tetett anyuka.
Addig nem is volt baj, amíg nem kezdtünk sakkozni. Én kitűnően játszottam, Aladár pocsékul. El is páholtam rendesen.
– Kérlek, hagyd nyerni a fiamat! – vetett véget Aladár sorozatos vereségének Tar néni. – Annyira fáj neki, ha megverik, és te, ugye, nem akarsz fájdalmat okozni egy gyereknek.
Ettől kezdve Aladár győzött. Mert hagytam, mert kellett a pénz, és sajnáltam is a kis zsarnokot.
Csak a születésnapján rendültem meg egy pillanatra, amikor már nem csak Ali anyja, de húsz pár szem is a mi partinkat figyelte. Akkor, de csakis akkor határoztam el, hogy most kivételesen én győzök.
– Sakk! – mondtam be az utolsó sakkot a kisrácnak.
Még egy lépés, és megnyertem a játékot. Aztán mégis úgy léptem, hogy Aladár adjon mattot a mesternek. Mármint nekem. De nem bántam. Tudtam, hogy valaki odafenn, aki szintén a mi játszmánkat figyelte, most nagyon megdicsért ezért a lépésért.

Hozzászólások

Gratula! Végigsírtam az egész novellát. (Könnypataky Róza, Ingyom-bingyom)
Nem találok szavakat. Én nem csak végigsírtam, de még most is sírok a meghatottságtól, és áldom a sorsot, hogy ilyen remekművel ajándékoztál meg bennünket. Ha egy icipicit rövidebb lenne, elküldeném minden barátomnak, ismerősömnek SMS-ben. (L. R. Dávid, Amatőr Birodalmi Portál)
Hát igen, ilyen is van. Ki síró-, ki nevetőgörcsöt kap, főként, ha a kommentekbe is belepislant. (Réti Ferenc, Mézga Világ)
Szegény házitanító! Hol az apja alázta meg, hol Aladár, és ő mégis úgy reagált, ahogy minden keresztény embernek reagálnia illene. De hajh, hol találni manapság ilyen önzetlen lelkeket! (Áder Odett, Ujjé, utazni nagyszerű!)
Függetlenül attól, hogy utánzol, vagy éppen magadat adod, briliáns a stílusod: amellett hogy igazi esztétikai élményt nyújt, igen tömör és lényegre törő is. Végre egy írás, amiben nincsenek unalmas leírások, túlírt magyarázatok, fölösleges részletek. Őszintén szólva ez a novella az eredetinél is remekebb, ezért ha tőlem függne, a magam részéről József Atilla-díjjal jutalmaznám. (Deutsch Dezső, kis lyra)
Briliáns stílus, esztétikai élmény, tömörség, József-Atilla-díj? No persze, hiszen éppen ettől paródia ez a „remekmű”. (Író Szergely, Magyar Tapló)
Nagyon tetszett a blogod. Mondtam is az uramnak: Tibi, nem kéne a mi fiúnkat is beajánlani házitanítónak valahova? Nekünk, vagyis neki is jól jönne egy kis mellékes. Vehetne rajta egy Android mobiltelefont. Sajnos szegények vagyunk, másra nem telik. Mi azonban okosabbak leszünk, mint a te hősöd, és kétezer forint alatt senkivel sem tárgyalunk, elvégre is a tudást meg kell fizetni. És ekkor még mindig sokkal becsületesebbek és olcsóbbak vagyunk, mint az a számítógép-szerelő, aki 10000-ért javította meg a gépünket, hogy másnap ugyanazért a hibáért fejjen meg plusz 5000 forinttal. Apropó, nincs valami különleges étel recepted, mert én ajánlanék egy príma tejfölös csigalevest. Hozzávalók. 25 dkg tisztított csiga, 8 dkg vaj, 3 dkg zsem¬lemorzsa, 2 dkg liszt, 1 dl tejföl, 2db tojássárgája, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg gyökér, 4 adag zsemlekocka, kevés citromlé kb. mokkáskanálnyi, Fűszerek: só, bors, 1db babérlevél, ételízesítő, kerti fűszerkocka 1/2, Worcestershire… (Ács Enikő, Nagy Lyra)
Csatlakozom azok véleményéhez, akik szerint ez a mű jól sikerült alkotás. Amennyiben paródiának, az irodalmi giccs negatív jellegzetességeit karikírozó írásnak tekintjük. De hogy ne csak úgy, a levegőbe beszéljek, hadd támasszam alá a véleményemet néhány konkrét példával.” Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.” 1. Kimaradt a napból az – on toldalék. 2. Figyelembe véve a házitanító és apa közötti konfliktust az édesapa szó kissé irreálisnak tűnik, nem szólva arról, hogy ma már egyre ritkábban használják. 3. A sugárzó arccal Kosztolányi idézet, ezért nem ártott volna idézőjelbe tenni. „Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba!” Miután itt értelemszerűen  a cselekvés és a szomszéd szó hangsúlyos, helyesebb lenne a mondatot is így kezdeni: Menj át a szomszédba holnap Tar bácsihoz! „Felfogadott házitanítónak Aladárhoz”. Egy tanítót, tanárt alkalmazni, kinevezni szoktak, nem felfogadni, mint egy kertészt vagy napszámost.  „Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló.” 1. Csakkal, (éssel) ne kezdjünk mondatot! 2. Túl sok az és (kötőszóhalmozás). 3. Mi szükség van itt a bizonyra? Fölösleges. „Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag…” Még egy példa a halmozásra, hiszen mindkét hasonlat, amellett, hogy igen-igen elkoptatott, sablonos kifejezés, ugyanazt a tartalmat fejezi ki. Az ilyen és ehhez hasonló pongyolaságokra szoktuk a mi portálunkon mondani: változtass, más szóval nyírni, nyírni, ahogy Kosztolányi mondaná, vagy hagyd abba az egészet! De miután ez az írás paródia (?!), a felsorolt hibákat természetesen pozitívumként is értelmezhetjük.  Helyesírási hibákat nem láttam. Ha eredetileg sem voltak, ahhoz külön gratulálok, mert meggyőződésem szerint a jó helyesírás a jó író egyik ismérve. (Véres Hurka, Kirc-karc)

Második helyezett

Veres Dániel:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik este apám besugárzott a szobába. Ránéztem. Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázban, te anyám tyúkja? Kot-kot.

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

– Holnap átmasírozol az ezredes bácsihoz. Te leszel a fia házitanítója.
– Tessék? Ja?! Igenis, százados úr!
– Lelépni! Aztán becsüld meg magad, mert nagy megtiszteltetés ez a mi családunknak.
– Kot!
Leléptem. Később, azaz másnap katedra szívvel kocogtam az ezredik eshez, aztán a ház, faberakásos ajtaján.
– Á, az új házitanító! – találta ki azonnal az ezredes fia, ki vogymuk, és leereszkedően nyújtotta felém keskeny, sápadt pracliját. – Aladár vagyok.
Hamar megkedveltük egymást. Én tanítottam, okítottam, magyaráztam, fejtegettem, gesztikuláltam, verejtékeztem, bogarásztam. Na ja, ezért tejeltek! Ő ásítva hallgatott, feküdt az ágyban, beteg volt. Nem tudtam, mi baja, de az volt, és unatkozott is. Mindig unatkozott, mert a gazdagok mindig unatkoznak. Bevallom, néha én is, pedig én minden voltam csak gazdag nem. Ilyenkor együtt unatkoztunk. Duóban. Unalom2. A szobában halkan zenélt a szilvórium, szimfónia, almárium, vagy minek nevezték. Vele egy sárga tollú kanárium: fitty-fitty, patt-patt: pattogott a tűz a kandi lóban. Megállt az idő, az égen néma álló csillagok. A Földön csak te vagy és én vagyok.
– Sakkozzunk!
– Nem tudok.
– Majd én megtanítalak, tyutyu.
Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

– Muszáj?
– Muszáj.
Erre, kot, megtanultam, s egy hét múlva úgy vertem, mint a dobot Chuck Silverman. Az ezredesné (sovány termet, ősz sörény) egy ideig elnézte, miként cincálja Aladár a homlokát, hol elsápad, hol elpirul, végül nem bírta tovább, és szégyenkezve kijelentette, szeretné, ha a b. fia győzne ezentúl.
– Kot. Hadd győzzön, ha ettől boldogabb!
– Köszönöm – simogatta meg a fejemet. – Örülök, hogy ilyen rendes, megértő gyerek, pardon, fiatalember vagy, aki nem akar diadalmaskodni egy szegény betegen – suhant elfelé; szürke haja lebbent az égen, és kékítőt oldott az ég vízében.
Ettől a naptól kezdve Aladár sem ráncolta többé a homlokát, és ha ki is pirult az arca, az a győzelem írja-pírja volt.
– Győztem! Megint én győztem!
– Brávó, bravisszimó! – dicsérte agyba-főbe az ezredik s neje. – Ha továbbra is így menetelsz, te leszel a városunk legújabb és legfiatalabb sakkbajnoka.
Oké, oké, csak örvendezzetek! Nekem nyolc, ez csak játék, aminek semmi, de semmi tétje sincs. Akár Aladár nyer, akár én, a föld ugyanúgy forog, mint azelőtt. Ő megmarad gazdagnak, én szegénynek, és ezzel mindent megmondtam.
Aladárnak smakkolt a diadal, és, amikor csak tehette, ki is csúfolt rendesen.
– Látod? Tanulhatsz tőlem stratégiát, taktikát, ahogy apuci mondaná. Nem olyan nagy dolog, csak hát ehhez ész is kell, neked meg annyi sincs, mint egy balhának. Balha, balha! – fetrengett a nevetéstől.
De már ekkor, oké ide, kot oda, kedvem lett volna megfojtani. Üsse kő, anyám tyúkja már voltam, de balha… Mikor hazamentem, mérgesen kaptam le az ágyról egy plüssmacit, és többször odavágtam a díványhoz. Aladár! Aladár, itt repül a kismadár! Kezét, lábát kitéptem, majd belemarkoltam a mellébe, ahol az a kaján szíve dübögött. Utána persze elszégyelltem magamat. Elém villant tanítványom vézna, elaszott alakja, piros arca, melyen lázrózsák virultak. Haragom elszállt, és már nem akartam megverni, illetve már megtettem, viszont ezért csak ez a szegény maci jajgathat, már ha tudna jajgatni. Világos? Tényleg? Akkor elmagyarázom még egyszer, hogy mégse legyen világos. Tudjátok, ez a trendi mostanság. Vagy ne magyarázzam? Nekem nyolc! Te döntesz. Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, se fény az alagút végében – magyarázta egyszer egy szippantós bácsika. Akkor mi van? – kérdeztem lelombozódva, és már láttam magamat, amint ott ülök valahol a világ tetején, és lógatom a lábamat a nagy semmibe. Csak szar, de az dögivel, és amíg egy ember is szarni tud, én sem halok éhen, kispajtás! – purcantott egyet nyomatékul a jó ember.
Egyik nap új szereplő lépett színpadra egy fiatal leány képében. Valami rokon vagy kicsoda lehetett, mert egész otthonosan ült egy ezüsternyős lámpánál és hímezett. Beszédbe elegyedtem vele, és azontúl alig vártam az alkalmat, hogy megint eljöjjön. És nemcsak tré¬cseltünk, sétálgattunk is. Szobáról szobára vagy odakint a nagy kertben. Néha leült a zongorához, és olyan világba röpített, ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből volt, mint az ezredik s kacsalábon forgó házában. Aztán… Folytassam? Ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem, hogy ott ülök valahol a világ tetején, és a semmi¬be lógatom a lábamat. Egy frászt, táncoltam! Ja, én, aki mindeddig csak csetlettem-botlottam, most végigkeringőztem vele a parkettát, feltáncoltunk a plafonra, és egy ideig fejjel lefelé lebegtünk. Még! To¬vább! Tovább! Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus /Post iucundam iuventutem post molestam senectutem. Kisuhantunk az ablakon, és fénycsóvává alakulva cikáztunk tovább térben és időben. Milyen igaza volt a szippantós öregnek: Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, és, százat teszek egy ellen, nemsokára a kínai Nagy Falat is földig romboljuk!
– Sakkozunk? – szakadt ki Aladárból egy csúf, ugatáshoz hasonló köhögés.
Most már naponta játszottunk, és ő úgy csüngött a játékon, mintha attól függne az élete. Sötét, októberi délután volt. Aladár nagy fejében, melyen selyempuha szőkeség bodorult, nyugtalanul görögtek a láztüzes szemgolyók.
– Jól vagy?
– Semmi közöd hozzá! Állítsd már fel azokat a rohadt bábokat!
– Sziasztok! – érkezett meg Olga is, odaült mellénk, és szótlanul figyelte, hogy üti ki Aladár lassan a bástyámat, futómat, huszárom. Még néhány lépés, és mattot kapok a kölyöktől. Máskor ez csöppet sem izgatott volna, de Olga előtt valahogy elszégyelltem magamat. Mi volna, ha ezúttal kivételesen én győznék? Ugyanis még győzhetnék, ha nagyon összeszedem magamat – meredtem a sakktáblára. Ezzel nemcsak a lány előtt tűnnék ki, de egy csapásra elégtételt szereznék minden megaláztatásért, kudarcért. Izgatottan pattantam fel a székemről.
– Mi az, feladod? – ujjongott Aladár, és cinkosan nézett össze Olgával.
– Te mit gondolsz? – fedeztem fel Olga szemében ekkor valamit, és lassan előretoltam egy parasztot.

Hozzászólások

Nekem nem tűnik paródiának. Az írásmű hangja, szerkezete elég eredeti, sőt, érzésem szerint, még eredetibb is lett volna, ha a szerző nem ragaszkodik az originális szöveghez. Ami engem leginkább megkapott, az a csapongó fantázia, néhány meghökkentő mozzanat, szóalkotás és a szereplők, valamint környezet szemléletes bemutatása. Katartikus, illetőleg különösebb esztétikai hatást ugyan nem keltett, de ami késik, nem múlik, amennyiben a szerző jobban odafigyel a részletekre, mélyebben nyúl a témához, és úgy bővíti, árnyalja a tartalmat, hogy aközben a feszültséget is végig fenntartja. (Lecsó Keresztes Sámuel, Élet az irodalomban)
Nem hinném, hogy paródia, újszerűség vagy bármi más ürügyén el lehetne feled(tet)ni, hogy minden írásmű az ember értelmi-érzelmi világának  ábrázolására törekszik. Hiszen még a legbizarrabb karikatúra is értelmezhető, bármennyire is torz, irreális egy-egy eleme. Nincsen ez másképpen ebben az alkotásban sem. Bizonyos megkötésekkel, mert mi az, hogy: katedra szívvel, ezredik s, bodorult, kanárium, kandi ló? De nem jövök rá a köv. szín ok és okozati összefüggésére sem: Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázban, te anyám tyúkja? Ugyanígy kilóg a sorból Petőfi Anyám tyúkja verse, no meg a novella vége is. Végül is ki győzött: a házitanító vagy Aladár? Mellékes? Másik kérdés a fel-felbukkanó Kosztolányi és más idézet. Idézőjel nélkül. De uraim, az még hagyján, hogy a házitanító és Olga a plafonon táncol fejjel lefelé, de hogy valakit idézőjel nélkül idézzünk, az én szememben irodalmi lopásnak minősül. Vagy ez is mellékes? (Karkötő Iván, Canada Dry)

Harmadik helyezett

Simplicissimus:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyszer este apám lecsatolta kardját, és így szólt.
– Holnap átmész Tarékhoz! Az ezredesem megfogadott Aladár tanítójának.
Átmentem, és azután mindennap ott ültem az ágya mellett. Sokat unatkoztunk, ezért Aladár megtanított sakkozni. Azonban nem sok haszna volt benne, mert mindig én győztem. Amikor az anyja megtudta, magához hívott a szalonba.
– Hagyja rá! Szegény beteg fiú nem bírja elviselni, ha megverik.
Azóta ő győz, mindig csak ő, ahogy az anyja kívánta. Nem sokkal ezután megismerkedtem Olgával. Jó volt vele. Mindennap találkoztunk, és kóboroltunk az ezredes úr kertjében meg a tágas, kongó szobákban. Aladár egészségi állapota eközben nagyon megromlott. Az orvosok kimondták: vége, nemsokára meg kell halnia. De ő továbbra is ragaszkodott a sakkjához. Mit tehettem mást, játszottam, amíg meg nem elégeltem, hogy sorozatosan veszítek. Na, várjál csak, most azért is én győzök! – fakadtam ki egy szép napon, és… legyőztem. Naná, amiért ágrólszakadt szegény srác vagyok, és naponta jobbra-balra hajlongok, egyszer az életben én is kiegyenesíthetem a derekam, nem igaz?

Hozzászólások

Köszönöm, hogy olvashattalak. Türelmetlenül várom a többi, hasonlóan tömör, gerincességre és etikusságra nevelő elbeszélésedet! (Bíborcsiga, Tollrágó)
Ezt már szeretem: rövid szöveg, könnyen érthető tartalom, egyszerű cselekmény és tetszetős csattanóval záruló befejezés. Akarhat többet egy kikapcsolódni vágyó olvasó? (Bikicsunáj, Homokszemek)
Hogyne: szexet, bunyót és kétpercenként egy halottat. (Egy semleges olvasó)
Éljen! Csak nyírni, nyírni, nyírni pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen! (Kritikus, Azt a fűzfán fütyülőjét! )
Várjuk olvasóink véleményét, illetőleg pályázatát, melyben arra kell válaszolniuk, melyik szerző novellája képviseli az internet, pontosabban amatőr, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát. A pályázat kihirdetése mához egy hónapra várható. A helyes megfejtők közül tíz olvasót – sorsolás útján – a már eddig ismertetett jutalomban részesítjük. Addig is további kellemes olvasást kívánunk!

Figyelemreméltó pályaművek, beleszámítva jó néhány, nem kevésbé parodisztikus hozzászólást. Vagy nem is olyan parodisztikusak, csupán a jövő szele süvöltött át rajtunk?  Nos, várjuk meg a következő hónapot, és vegyük számításba, mit szól mindehhez a többi olvasó.
Jelentem, ne lepődjenek meg, egy kukkot sem, tudniillik még le sem telt a beharangozott határidő, amikor az Ingyom-bingyom portál lehúzta a redőnyét, konkrétan összeomlott, lefagyott az informatikai rendszere.
Na bumm! De semmi gáz, hölgyeim és uraim, majd én feltámasztom, ígérem, és kezdődhet a játék elölről. A benevezési és egyéb hozzájárulási díjakat jövendő irodalmi portálomon olvas-hatják. Címe: Így (Ny)írunk Mi.  A regisztrált webtagok árkedvezményt, a legolvasottabb szerzőink írói minősítést is kaphatnak.

 

 

 (Illusztráció: HSZ)

Ahogy már nyolc éve, mióta a Bespoleznyy utcában lakott, Borisz Boriszovics azon a reggelen is pontban hatkor felült az ágy szélére, kinyújtózott, aztán lakása egyetlen ablakához csoszogva kitárta azt. Nagyobbnál is nagyobbat szippantott a friss, pimasz, reggeli levegőből. A tizenegyedik emeletről az utcára tekintve az emberek ganajtúró bogárnak látszottak, pont, mint Borisz Boriszovics a szomszédjai, munkatársai, ismerősei és feljebbvalói számára. Mégis minden egyes nap büszkén kihúzva magát (néha még fütyörészett is!) rozsdabarna aktatáskájával a kezében kilépett az ajtón, nekigyürkőzött az előtte álló napnak, és persze annak a tizenegy emeletnyi lépcsőnek, ami előtte állt.

A környéken szinte mindenhol volt felvonó, csak épp ott nem, ahol ő lakott. Volt ideje megszokni: a hosszú évnyi feljárások alatt szinte már-már gyengéd érzelmek fűzték a cipőtalpát nyaldosó gránittömbökhöz.

A földszintre érve kitárta a lépcsőház ajtaját is, és magában elmosolyodva vette tudomásul, hogy végre valahára megérkezett a tél. Aztán kilépett az utcára, és megcsúszott. Feje a küszöbnek vágódott, Borisz Boriszovics pedig a hátával talajt fogva hanyatt esett úgy, hogy még a világ is elsötétült előtte.

Már majdnem finomnak nevezhető pofonokat érzett az arcán, amikor magához tért. A félig rozzant tölgyfaszék, amiben ült, egy tejcsarnok nagyságú terem közepén helyezkedett el, szemben egy végtelen hosszúnak tűnő fehér terítővel letakart asztallal. Jobban szemügyre vette a helyet, és semmi érdekeset nem talált ott: emberek ültek vele szemben a végtelen asztal túloldalán. Egyetlen régi arcot pillantott meg: Gusenitsa elvtársat. Nem ismerte túl jól, sőt, szinte semennyire se, de tudta, hogy Gusenitsa elvtárs befolyásos ember, és ő dönti el, hogy melyik lépcsőházakban lehet felvonó, és melyikben nem. A többiek, mind férfiak voltak, és fehér, illetve hiányos hajukból ítélve öregek lehettek. Látszott rajtuk, hogy egytől egyig nagykutyák: Gusenitsa elvtárs Krugi márkájú öltözéke az övékhez képest szakadt játszóruhának bizonyult, úgy is, hogy mint tudjuk, ez volt a második legdrágább öltönymárka az országban…

Gusenitsa elvtárs szólalt meg először, azonnal rátérve a lényegre. Egy sor kérdést tett fel Borisz Boriszovicsnak arról, hogy látta-e a jégfoltot, amire rálépett, melyik lábával lépett rá, szándékosan tette-e, a cipőtalpának melyik része ért először a jéghez, kiszámolta-e előre, hogy merre fog esni, gondolt-e arra, hogy lesznek szemtanúk…

Gusenitsa elvtárs közölte vele, hogy Slushat néni, a szomszéd lépcsőházból látta, mi történt, és megesküdött rá, hogy “szándékos elcsúszás volt”, továbbá hozzátette azt is, hogy furfangos egy fickó ez a Borisz Boriszovics, tudta ugyanis, hogy ha a lépcsőn esik le, akkor azért azonnal agyonlövik.

Nyomorult Borisz Boriszovicsnak azonban volt nagyobb baja is annál, mint Slushat néni spekulációin morfondírozni. Elkésett a munkából. Mikor ezen aggodalmának hangot adott, Gusenitsa elvtárs megnyugtatta, hogy Golova elvtárs, az iroda vezetője tudja, miért nem ért be dolgozni. Sovány vigasz volt ez a mi Borisz Boriszovicsunknak, mert mit fog gondolni róla Golova elvtárs, ha legközelebb bemegy az irodába? Szélhámosnak, vagy ami még rosszabb, gazembernek titulálja majd, és akkor nincs maradása többé.

Borisz Boriszovics izzadt, a torkát köszörülgette, kérte alássan, ő semmi rosszat nem csinált, és soha nem tenne ilyet. Gusenitsa elvtárs a mellette ülőkre nézett. Azok a fejüket csóválták, és sóhajtoztak. Végül Gusenitsa annyit mondott, hogy garanciát kér, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló soha, de soha nem fordul többet elő, és másnap délben jelenjen meg ugyanitt a kért biztosítékkal.

Borisz Boriszovics hazáig remegett, és erőltette szorgalmas agyát, miféle garanciát szolgáltasson. Felballagott hát a tizenegyedik emeletre, besurrant szobájába, és elheveredett az ágyon. Alig fél perc múlva, a reggeli rutinhoz hasonlóan, kinyitotta szobája ablakát, és akkorát szívott a kinti levegőből, amekkorát még soha életében. Aztán fogta magát, és kiugrott. Halkan, mintha csak egy kérdésre válaszolna, zuhanás közben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy a bal lába volt az…

 

 

 (Illusztráció: strs)

2.

Az apám kutatásai jelentik a kulcsot, ha meg akarom fejteni, miként kerültem erre az Isten háta mögötti telepre. Három évvel ezelőtt, amikor ide helyeztek, magammal hoztam, pontosabban a bőröndöm aljában, mindenféle érdektelen papírok − semmitmondó följegyzések, kiadatlan tanulmányok, esszék, magánlevelek − közé keverve kicsempésztem néhány nem túl vaskos dossziét, az apám hátrahagyott irataival. Az azóta eltelt esztendők során ezerszer böngésztem végig valamennyit, időm volt rá bőven. Belém idegződött, cáfolhatatlannak hitt igazságok omlottak össze bennem, miközben töviről hegyire megismertem apám eretnek elméletét. Immár tisztán látom, hogy ez az elátkozott elképzelés határozta meg az egész életét, ez szabott irányt a cselekedeteinek, ez okozta kínjait, s immáron kétségkívül az én sorsomat is ez irányítja.
Éjjelente, zárt ajtók mögött olvasom a dossziékat. Újra és újra előveszem a papírokat, füzeteket, gépelt iratokat, fotográfiákat, böngészem a dokumentumokat, üldögélek fölöttük, töröm a fejem, keresem a hibákat apám gondolatvezetésében. Csakhogy nem lelem. Az okfejtése világos, a következtetései logikusak. Alighanem igaza van. S mivel igazsága nem egyezik az egyedül verifikált és legitim akadémikus narratívával, bűne megbocsáthatatlan.
Apám írásai az 1914-es évvel kapcsolatos fejtegetésekkel kezdődnek. Teóriája nem vitatja, hogy abban az esztendőben Európa a háború szélére sodródott, sőt, egyetért azzal a történetírói toposszal is, miszerint amikor Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban, a háború karnyújtásnyi közelségbe került, s ha a trónörökös – a csodával határos módon – nem éli túl a merényletet, bizonyosan rászabadul a pokol az egész planétára, és az emberiség történelme az azóta eltelt évszázad során egészen másként alakul, mint ahogyan a valóságban alakult. Azonban az apám úgy véli, nem Ferenc Ferdinándé a főszerep ebben a történetben (amely jelen esetben nem mellesleg maga a legitim, elfogadott, lényegét tekintve cáfolhatatlannak hitt történelem), az ő gyógyulása csak hab a tortán, afféle ráadás, bónusz, amolyan jutalék. Az igazi kulcsfigura nem a Habsburg herceg, hanem egy Uljanov nevű orosz anarchista, akit – apám kutatásai szerint – a német titkos szolgálat Lenin néven foglalkoztatott és akinek hiába keressük akár a valódi, akár a fedőnevét a történelemkönyvekben.
Uljanov a pattanásig feszült európai helyzetben, 1914 nyarán kirobbantotta azt a felkelést Szentpéterváron, amit a történészek Pétervári Hosszú Éjszakák néven emlegetnek és éhséglázadásként határoznak meg. Velük ellentétben apámnak az a meggyőződése, hogy szó sem lehetett spontán éhséglázadásról, tudniillik nem dúlt nagyobb éhínség a cár birodalmában, mint amekkorát réges-régen megszokott már az orosz nép, s ha azt túlzás is lenne állítani, hogy föl sem vette az élelmiszerhiányt, az mindenképpen kijelenthető, hogy zavarogni eszébe se jutott volna miatta. Nem az éhezés, de ez a bizonyos Uljanov szította az elégedetlenkedést, a németek hathatós segítségével. Következésképpen, ellentétben azzal, ahogyan a történelemórákon tanítják, 1914. július 7-én nem a cár hirtelen megvilágosodása okozta a német expedíciós hadsereg oroszországi beavatkozását, mivel távolról sem II. Miklós hívta a Kaiser hadait, hanem éppenséggel Uljanov, akinek a megbízása pontosan ebben állt: fogságba ejteni a Romanovokat, aztán kizsarolni a cárból ama nevezetes levelet, ami aztán „kalandos” úton Berlinbe jutott. Azt a levelet, amelyet ma a Pergamon Múzeumban bárki megtekinthet, s ha ért franciául, elolvashatja, hogy minden oroszok cárja reszkető kézzel rótt mondataival segítséget kér a teutonok császárától. A levél kérésének eleget téve a németek − a Lenin és emberei keltette zavaros közállapotokat kihasználva − villámgyorsan partra szálltak és egyik pillanatról a másikra elfoglalták Pétervárt. A szó legszorosabb értelmében dolgozószobája sarkába szorított cár parancsának engedelmeskedve az orosz haderő tétlenül nézte a masírozó németeket, II. Miklós pedig örök barátsági szerződést írt alá megmentőjével, Vilmos császárral. Márpedig egy német-orosz szövetséget ép ésszel senki nem támadhatott meg. Amiképpen nem is tette.
A későbbiekben ez a szövetség határozta meg az erőviszonyokat az egész bolygón, s tulajdonképpen mind a mai napig a fent vázolt események szolgálnak alapul a világunk rendjéhez. A politikai-hatalmi erőviszonyok 1914 óta lényegileg mit sem változtak. A német-orosz konvenció kimerevítette a történelmi pillanatot, évszázadokra nyújtotta a status quot, gátat vetett minden számottevő változásnak. Az élet olyanná lett, akárha az Isten fényképet készített volna a teremtés egyetlen percéről, s minden egyes napot az alapján a fotó alapján teremtene újra és újra, az idők végezetéig.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Apám úgy véli, a világrend mindenekelőtt azért állandósulhatott, mert az 1900-as évek elejére kialakult az a helyzet, amelyben minden eseményt, minden politikai lépést, minden gazdasági kezdeményezést három gigantikus és két hangyányit kisebb titkos szolgálat irányított. Természete szerint a háttérből. Ahogyan Uljanov pétervári manipulációjának rejtélyes és láthatatlan német erők szabtak irányt, s amiképpen a tízes évek közepétől elharapózó orosz belső válság konszolidációját ugyanazok az észrevétlen kezek vezényelték le, úgy minden egyebet is a háttérben meghúzódó árnyékszervezetek alakítottak. Persze, messze nem mindent a németek. A többi nagyhatalom sem volt rest.
Nincs ez másként napjainkban sem. Mintegy száz-száztíz esztendeje az angolszász-francia, a német és a japán, valamint az oszmán és a monarchia-béli hírszerző hálózat kezében összpontosul a valódi hatalom ezen a sártekén. S újabban mind jobban fölzárkózik az előbbiekhez és részt követel magának a glóbusz-tortából az orosz ügynökség, az Ohrana is. Ezek a szolgálatok meghatározó módon befolyásolják a világgazdaságot, minden lépésükkel a stabilitásra és mozdulatlanságra törekszenek, elemi érdekük minden áron fönntartani az 1914 óta fönnálló állapotot, ennek érdekében a technikai fejlődést hátráltatják, az ember teremtő képzeletét sorvasztják. Végső soron az emberi nemet egy kisszerű, tunya szellemű tömeggé degradálták az elmúlt száz évben. Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny. Amilyen mértékben mérséklődik a rivalizálás, olyan mértékben lassul a technikai haladás. Ugyan ki merné azt állítani, hogy ebben nincs logika? A természet és az 1914 előtti történelem millió példával támasztja alá a konklúzió helyes voltát…
Engem, nem tagadom, meggyőzött az apám. És erős hittel hiszem, hogy nem azért, mert az apám. Sokkal inkább azért, mert az argumentációja elfogadható. Magyarán igaza van. Pontosabban: igaza volt. Nehezemre esik az apámról múlt időben beszélni. Holott múlt időben kell őt emlegetnem.
Iratainak utolsó oldalain ügynökök neveit sorolta föl. És ezen a ponton ismét helyesbítenem kell, amit föntebb elmeséltem. Naivitás volna ugyanis azt képzelni, hogy a logikus következtetések alapjaira épített alternatív elmélet volt apám megbocsáthatatlan bűne. Nem valószínű, hogy eretnek tézisei vezettek a halálához és űztek engem ide, az Északi-sark közelébe. Sokkal inkább azokban az ügynöklistákban kellene keresnem az okokat…
Mint valami kalandfilmben, áldozatául estem az arctalan, kiismerhetetlen hatalomnak. Talán ugyanannak a gépezetnek, amely Joseph K.-t is elemésztette Kafka univerzumában. Csak éppen az emésztőcsatorna, amelybe kerültem, nem a törvényszék folyosóinak átláthatatlan rendszere, nem is egy kastély labirintusa, hanem a sarki fény villódzó, dermesztően rideg világa.

 

 

További fejezetek: I., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

 

 

(Illusztráció: lt)