Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

 

 

(Illusztráció: Hossam Dirar)

Shiobian, Riolda fogadott fia viszont egyetlen emberi lényt sem tudott megszeretni a szigeten.
Lusták, köszönségesek, tudatlanok, magyarázta a mostohaanyjának, Rioldának, aki tizenkét éve kimentette Velencéből. Ó, Velence persze egészen másféle hely! Az aztán város! A napok ott nem folynak szét, mint a kiömlött bor! Ahol okos emberek terveket szőnek, ott az idő irányt és értelmet kap – a maga medrében folydogál, akár a megzabolázott folyó. Azok a hidak! Azok a csatornák! És azok a felejthetetlen, csodás mozaikok! A könyvek, amikhez elég volt hozzérni, és maguktól elmesélték a saját történeteiket.
– Hát nem emlékszel, hogy te csak rabszolga voltál Velencében, Shiobian?
De Shiobian szinte semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy mennyire rettegett Benjamin úr ereklyéitől, és hogy éjjel-nappal azért imádkozott, hogy mihamarabb visszatérjen északra, a szülőföldjére. És hogy milyen kalandos úton-módon jutottak vissza északra.
– Most miért hagyod, hogy számolatlanul teljenek a napok, Shiobian? Most miért vesztegeted az időt ezen a kis szigeten? Nosza, építs hajót! Menj, láss világot! Keresd meg a szülőföldedet!
Shiobian megrázta fürtös fejét és nevetett.
Sjönt, Riolda férjét kivéve az összes szigetlakónál fél fejjel magasabb volt. Huszonegy esztendejével nemcsak magasabb, hanem szebb és erősebb. A többieknél tapasztaltabb és világlátottabb. Ő volt az egyetlen Rioldán kívül, aki értett a betűvetéshez. És ő volt az egyetlen, aki még a legnagyobb ködben sem hitte el, hogy a szigeten túl nincs semmi… Hogy minden emlék álom csak, hogy ő maga a tengerből jött és a tengerbe tér vissza.
De az örökös semmittevés azért már meglátszott Shiobian tartásán. Puhány és elkényeztetett volt, mint egy jóllakott királyfi, a vonásai pedig löttyedtek, mintha átdorbézolta volna a fél életét.
Reggelenként megtömte a hasát kagylóval és apró halakkal, aztán életunt képpel kétszer körbesétálta a szigetet, bámulta a parton társasjátékozó férfiakat, a fel-alá ugráló gyerekeket, ebédkor teletömte a hasát birkapörkölttel, megint sétált egyet, majd mint egy unatkozó király, leült a vacsoraasztalhoz.
– Miért nem mész el világot látni? Miért nem keresed meg Og földjét? Miért hagyod, hogy számolatlanul múljanak a napok?
Riolda biztonsági okokból is minél távolabb akarta tudni Shiobiant. Hiszen a szigetlakók nem tartották megtiszteltetésnek, hogy éveken át etethetnek egy nagyra nőtt, előkelő idegenként viselkedő , megvető arccal tébláboló fiatalembert. Aki három ember helyett eszik, de soha nem fogja meg az evezőlapátot, és köszönésre is alig méltatja őket.
– Miért nem utazol el, fiam, világot látni?
Talán Shiobiant, a régi kedves és kíváncsi fiúcskát csapdába csalták a befejezetlenül maradt  Bandemag-palota szellemei. Hajnalonként Riolda hallani vélte, hogy nevelt fia kísértetekkel hadakozik. Másnap pedig olyan eseményekre is emlékezett, amelyek még az ő gyerekkorában vagy a születésekor estek meg.
Hiszen honnan tudhatna másként Fargeinről, az ő édesapjáról? És honnan veszi, hogy az édesanyját meggyilkolták, és soha nem találták meg a tettest?
Hogy emlékezhet Shiobian azokra az időkre, amikor meg sem született?
– Ha ennyire érdekel a múlt, miért nem ülsz be olvasgatni a könyvtárba? Mért nem nézegeted a könyveket, amiket Bandemag hozott Írországból?
De Shiobiant nem a történelem, hanem csakis Riolda múltja érdekelte.

Nincs az a lomha, melankólikus, kísértetek közt tébláboló fiú, akinek ne jót tenne a házasság, vélekedett Riolda. Azokban az években, amikor az időt számontartotta – minden nap nyilvánosan bejelentve a napokat – még reménykedett abban, hogy Shiobian feleségül veszi az ő lányát, Fionát. Ha nem Fionát, akkor valamelyik talpraesett szász vagy ír lánykát, akiket elbűvölnek a kamaszodó Shiobian göndör fürtjei és hosszú körmondatai. De Shiobiant bizony nem bűvölték el a sziget lányai, lompos, ostoba teremtményeknek, tudatlanoknak, agyalágyultaknak tartotta őket.
– Hát akkor kik tetszenek neked?
Ennél fontosabb kérdés aligha létezett. Hiszen egy-két év, és túl sokan lesznek a szigeten. Ha egy alattomos járvány megtizedeli a férfiakat vagy megbetegíti a birkákat, akkor a szigetlakók azt kutatják majd, ki lehet a bűnös, ki felel a romlásért. Shiobian az egyetlen a szigeten, aki nem vér szerinti rokona senkinek. Egy harcos, akinek még senki sem látott hálót vagy pásztorbotot a kezében – és ami azt illeti, fegyvert sem. Ha megtámadják, meg sem tudja védeni magát.
És az idő csak foszladozik, akár a türelem.
De egy  házasság  jó sokáig védelmet nyújtana.
Ám Shiobian egyre csak sóhajtozott. Végül elővett egy rajzocskákkal díszített bőrdarabot, szégyenlősen megcsókolta, és kiterítette a térdén.
A hidon maszkos, maskarás, pipaszárlábú lánykák táncoltak, a  Velencéből ismerős Philippák, Pippák, Brunák, Ceciliák. Riolda szinte az orrában érezte a karneváli sült gesztenye illatát. De ez hogy lehetséges? Shiobian csak egy két vonással jelezte a hajladozó hidat és a hajladozó lánykákat.
– Ugyan, Shiobian! Az ilyen kislányok rád se néztek Velencében. Te csak egy pénzen vett rabszolga voltál. És nem emlékszel, hogy mennyire féltél a karneváli hercehurcától? Elbújtál az ágy alá, és egyetlen gyerekkel sem mertél szóba állni!
De hát sehol sem vagyunk otthon, gondolta Riolda. Le akarunk horgonyozni a múltban vagy a jövőben, mert másképp nem tudjuk a jelenünket vagy a hozzátartozóinkat megbecsülni.
Annak azért szívből örült, hogy nevelt fiának, akit ő tanított meg írni, olvasni van valamilyen tehetsége.
De talán nem is a lányok tetszenek Shiobiannak igazán?
Ám Shiobiannak barátai sem voltak. Nem épített játékvárat a többiekkel, nem szeretett halászni, nem évődött a cimborákkal Ken bátyó dadogásán vagy Ois sógor balesetén, és ami azt illeti, bugyutaságnak tartotta a szigetlakók történeteit.
Hát akkor kit szeretsz?, kérdezte volna Riolda.
De ilyen nyíltan nem merte kifaggatni, mert tulajdonképpen rettegett a választól.
Shiobian tizenkét évvel fiatalabb volt nála, de talán azt szerette volna, hogy együtt hagyják el a szigetet. Hogy együtt induljanak útra, fedezzenek fel új országokat, és vesszenek bele a messzeségbe.
Rajta, Rioldán kívül Shiobian csak a szülei szelleméhez kötődött.
Talán mert én vagyok az egyetlen lény a földön, aki arra emlékezteti, hogy az egyforma mindennapokon, az unalomig ismert sziklákon kívül létezik egy másik valóság. Ahol még van tavasz, tél, ősz, nyár, ahol érdemes a napokokat számon tartani… Hadsereget szervezni, követeket fogadni, várost alapítani… Születni, meghalni.
Shiobian, a Velencéből hazahozott fiú soha nem fogadta el Riolda gyerekeit a testvéreinek, Sjönt, Riolda férjét a nevelőapjának.  Egyedül a megmentőjéhez ragaszkodott.
Hát akkor kit szeretsz, Shiobian? A kérdés mindig ott reszketett a levegőben. És mikor Riolda nyíltan ki akarta faggatni, a mondat dadogásba fulladt: Htktszretsz…
Shiobian nem is értette.
Vagy talán nagyon is értette, csak szégyellt rá felelni.
Pár hét múlva aztán a nevelőanyjának kifejtette, hogy Sjönnek, Riolda férjének a lelke beteg… Hogy szegény, öreg királyt a saját komorsága emészti. Még nem halt meg egészen, még rángatózik, mert a csontjai, az izmai erősek, nem adták  át a testét az enyészetnek.
De hát micsoda tehertétel egy ilyen hatalmas, elevennek tűnő, fel-alá járkáló halott ezen a kopár szigeten, fejtegette Shiobian szemlesütve. Mennyivel bölcsebb lenne egy fiatalabb, de világlátott férfira támaszkodva felfedezőútra indulni…
Riolda arcát látva aztán gyorsan belekezdett egy ügyetlen magyarázkodásba. Tavasszal tucatszám érkeznek a szigetre fiatalemberek! Eltévedt halászok Northumbriából, vagy vihar által partra vetett katonák, akik ivóvízért és menedékért esdekelnek, és hetekig könyörögnek, hogy a szigetlakók segítsenek megjavítani a hajójukat. Mind fiatalok. Világlátott életerős férfiak. Akár…
Hiszen ő egész életében a legfontosabbnak tartotta a nevelőanyja boldogságát…
Riolda, aki egy perccel sem volt fiatalabb, mint Sjön, sarkon fordult, és hetekig egy szót sem szólt Shiobianhoz.
Csak üldögélt a könyvtárszobában a kódexekkel szemben, és minden idegszálával érezte, mit élhettek át a sziget első királyai, akik a bűntudat és a reménytelenség közt őrlődve hagyták az időt meghalni. Mert se meghalni nem tudtak, se erről az átkozott, kopár kis szigetről elköltözni. Akik itt rohadtak meg a saját bőrükben. És ugyanerről a székről bámulták a reménytelenül egyhangú tengert, amely se élni, se szabadulni nem engedte őket.
Mi lenne a megoldás? Htktszrtsz?
Ha lecserélhető báboknak tekintjük az embereket, akkor mások majd minket is annak tekintenek. Tényleg nincs valami gyógyír Sjön betegségére?
Riolda a a kezét tördelve bámult maga elé, míg az alkony mindent beborított a maga puha kétségbeesésével. Nem maradt más hátra, mint térdre ereszkedni, és ájulásig mormolni: nem akarom, ez a tétlenség nem az én életem.

Három hét múlva soha nem látott, ezüstös-kék színű vándormadarak érkeztek a szigetre.
Olyan kecsesek, finomak, már-már áttetszően karcsúak, hogy Fiona úgy vélte, talán az örök hó birodalmában nevelkedtek. Vagy nincs is olyan földi ország, amely otthont adhatna ilyen tökéletes, villódzóan ezüstös lényeknek? Finom tollaik a lemenő nap fényében nem is kékesfehérnek, hanem aranyszínűnek tetszettek. Riolda titokban abban reménykedett, hogy egyikük majd tizenöt éves tündérlánnyá változik, és ezt az őrült Shiobiant, az ő Velencében megismert nevelt fiát is viszi magával. Afrikába. Normandiába. János pap országába. Az örök hó birodalmába.  Akárhová.
De sajnos egyikük se változott tündérkisasszonnyá.
Ám azért az első tavaszi széllel feltűnt madárraj gyorsan ünnepi hangulatot varázsolt a szigeten. Kiterjesztett szárnyakkal lebegtek a kunyhók és birkák fölött, és olyan kíváncsiak voltak, mintha még soha életükben nem láttak volna nemhogy négylábú, de  kétlábú lényeket sem. Csak Sjön nem volt kíváncsi rájuk, úgy meredt maga elé továbbra is, mintha nem látná őket.
Először Rioldának tűnt fel, hogy milyen hallgatagok ezek a madarak: nem rikácsolnak, mint a sirályok, nem vijjognak, mint a sólymok, és nem is énekelnek hízelkedve, mint a madarak a boldogabb országok virágoskertjeiben.
Csak kíváncsiak. Kecsesek, szépek és hangtalanok.
Az életunt Shiobiant mintha kicserélték volna.
Valamilyen rejtélyes okból ő meg tudta különböztetni őket. Minden könnyedén lebegő madárnak külön nevet adott, és minden reggel és  este megszámolta őket. Mohát és leveles ágacskákat gyűjtött, hogy a sziklák között a tojók könnyebben felépítsék a fészkeiket. Hogy biztonságban érezzék magukat, és letelepedjenek a szigeten. Éjjel-nappal vigyázott rájuk, nehogy egy idétlen gyerek felverje őket.
Úgy viselkedett, mintha a pásztoruk, a testőrük vagy a királyuk lenne.
De miféle madarak lehetnek? Riolda azt is furcsállta, hogy még a fiókáik sem csipognak. És akkor sem adnak ki semmilyen hangot, ha éhesek, vagy ha vadászni indulnak a nyílt tengerre.
Meglehet, titokzatos rokonságban állnak a szorgokkal, és ők is olyan finom hangon társalognak, hogy földi halandó vagy történelemben élő ember nem hallja őket?
– Az én madaraim – suttogta Shiobian, aki sudárabbnak és élénkebbnek tűnt, mint bármikor évek óta. – A túlsó világból jöttek. Úgy érzem, nekem hoztak üzenetet.
Rioldát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát látod, fiam! Itt az ideje! Talán neked is utaznod kell.
– Ugyan! – legyintett Sjön. – Úgy érzem magam, mint aki most érkezett meg.

A hol kékesfehéren, hol bronzszínűen ragyogó madárraj annyira fellelkesítette Rioldát, hogy eltöprengett azon, mi történne, ha a férjével maga vágna neki a tengernek.
A messzeségre talán nem csak a tengeri madaraknak van szüksége.
Meglehet, épp a távolság gyógyítja az emberi lelkeket.

 

 

„Gyere, jó helyre hívlak.
A szemed hunyd be, és mehetünk.
A falak lassan kinyílnak,
Hogy legyen elég helyünk.”
/Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja/

 

Évekig jártam erre, mégse tudtam; ez a Klauzál tér. Pedig ez a hely teljesen a gyerekkoromba ragadt.

Igazából csak a névre emlékszem. Még a ház sem túl egyedi: hideg, dohos lépcsőház kovácsolt vas korláttal, amit mindig tapogattam:

– Az egész csupa fémbe dermedt virágszirom!

A harmadikon ki a gangra, ott az a benyíló… Mintha egy más világ lenne. A kő helyett nyikorgó fa, a rücskös vakolatú fal helyett selymes, pihés deszka, a ruha öblítő illata keveredik a fa édes illatával.

– Itt állandóan mosnak?

Falépcső, kis előtér, majd egy pici lakás. Némi előszoba, jobbra csipetnyi konyha, előre a manzárt nappali. Több szoba talán nem is volt.

Az emlék mint megannyi táncos. Párat gyakrabban felkérek, mások évekig ülnek a sarokban, anélkül, hogy észrevenném. Néhány közben szebb ruhába öltözik, van amelyik egészen elhalványul. Szellemként lejtenek be a terembe, és mire utolérném őket, ki is libbennek. Most is egy ilyen szellemet hajkurászok:

az apai láthatás péntek este kezdődött. A gondosan vakolt fehérfalú, erezett járólapos előszobát egy gömbölyített, lágyra csiszolt küszöb választotta el a nappalitól. (A küszöböt lazán rögzítették, ezért unalmas pillanataimban szerettem mozgatni, hallgatni, ahogy krákog.)

Benn minden egész más volt. Nem unottan álldogáló fehér falak, csupa fa:

az asztal, a székek, a könyvespolcok, amiknek az illesztését követve valóságos labirintusba került az ujjam. A bordázott lambéria, amin imádtam a körmömet végig húzni, olyan furcsa, kattogó hangot adott.

A sötét szobában elalvás előtt éhes szemmel kerestem a magnó sárgás pillantását.

 „tüditüditűdi” – a nővérem Lopakodósnak hívta.

– Mintha egy betörésre induló rabló osonna végig a folyosón. – jellemezte a sejtelmesen dobbanó tamokat, a suttogó szaxofon témát.

Mi az a jazz? Igazán nem is érdekelt. A Take five mégis az emlékek gyakran visszatérő tánczenéje lett. Minden magára valamit adó zongorista ezt játszotta a zenetáborokban.

– Ráckeve, és a Savoyai-kastély! Ez kamaszkorom egyik legmeghatározóbb élménye. Ott sikerült először jól beilleszkedni egy közösségbe! Később a zenekarral beleépítettük egy Beatles dalba is. Így került igazán a helyére. De, hagyjuk most a többi táncost pihenni!

Szóval lopakodós, na és Zorán, Zorán, Zorán minden mennyiségben. Különösen az épp megjelent Majd egyszer című lemez.

„S egy embernek szárnya is volt, és szállt, csak szállt egy csillagért…”

– Hogy került a dalba Superman…? Bár végül is miért ne?

„az árnyékból virág helyett sok nemzetközi szép lány bújt elő…”

– Hogyan lehetnek a szép lányok nemzetköziek? Különben is, mi az összefüggés a szépség és a nemzetköziség között?

Idővel elmagyarázták. Így tanultam az önmegvalósítást, prostitúciót, rendszerkritikát: dalszövegeken keresztül.

– Mikor pár évvel ezelőtt elkezdtem írni, Dusán szövegei óriási hatással voltak rám… Lehet mégse kéne a szám közepén új táncba kezdenem…

A reggel kakaóval, kakaós kaláccsal indul. A közeli csarnokba is el kellett menni, ha másért nem, Kinder tojásokért.
– Igazságtalan, hogy csak a nővérem talált kígyót a tojásban, nekem is kell! – Imádtam a pikkelyeit fogdosni. – Olyan jók azok a formák!

Kiló számra kellett venni a Kindereket, hátha egyben végre lesz kígyó. Lett is. Fogdostam őket, felfuttattam a páfrányra, ahonnan karácsonyfa díszekként lógtak. Aztán a pöckök egymásba törtek, és – akár a gyerekkort – többé nem tudtam összerakni.

Vásárlás, ebédfőzés. Apám meg a testvérem elvonultak a szűkre szabott konyhába, én pedig a lakás előtti falépcsőre.

– Valahol Beatles-t hallgatnak!

Nem hittek nekem. Kijöttek, kiderült, tényleg. „We can work it out. Life is very short…” Egy szavát sem értettem, de Supermannel is megbékéltem, ebbe végképp azt képzeltem bele, amit akartam. Különben a dallamok, a többszólamú ének volt a lényeg. Az varázsolt el teljesen. Közben katonáztam, vagy katona voltam.

A szó szoros értelmében kiaknáztam, hogy végre volt saját helyem… még ha csak egy előtér is. Abban az időben többször megfordultam az osztálytársaim egyszerre rémítő és elbűvölő családi házaiban.

– Hogy lehet ilyen hatalmas házakban élni? Találkoznak egymással egyáltalán? Mondjuk nem lenne rossz egy ekkora szoba! Lenne hely a legóimnak, hatalmas csatákat vívnék, csak nem a nővéremmel, és nem arról, mit hallgassunk!

Az illúziókból épített harcteret apám olykor lerombolta, hogy az előtérből nyíló erkélyen teregessen. (Ezaz! A fa akkor lett öblítő illatú.)

– Nem látjátok az ellenségeimet? Nem tudjátok épp melyik csatát vívom…? – mondjuk ezt sokszor én se tudtam. Zavaromat végül legyőztem, annak ellenére, hogy a mindent eláztató nyálesőmet családi poénok tömege itta be.

– De könyörgöm, a géppisztolyt valahogy utánozni kell!

Az ebédre kapott brassói, a háromszögletű krumplik, a hús zaftos íze még felidézhető.

– De mi volt utána…? – Az emlék eltáncol, sasszézva távolodik, a folytatás elhalványul.

– Pedig tovább is volt! Éveken át, majd minden héten. Ha nem itt, egy másik helyen. – De csak ez égett belém. Az éleket tompítva, a foltokat kifehérítve, a veszteségek helyett az összetartozásra téve felkiáltójelet.

 

 

 

(Illusztráció: Tatiana Plakhova)

 

 

A sötétség már nem a barátom… de a fény sem. Itt rekedtem, állandó szürkeségben. Nem emlékszem a nevedre, csak a semmi nevére. Ülök a tengerparton, a Hold, az éhes vámpír szárazra szívta a medret, nem maradt itt más, mindössze tépett repedések, cakkos szélű sebek. Nem merném beléjük dugni az ujjam… Távolabb egy remeterák vergődik. Nem is! Pontosabban egy kitépett emberi szív vonaglik. Ha mindenki csak úgy eldobálja a szemetét, mivé lesz ez a bolygó?! A sellők már beásták magukat az iszapba, a zsíros földben úsznak, akár a kukacok.

„Jaj úgy élvezem én a strandot!” A gyerekzsivaj néha még visszhangzik a leszakadt kapu nyekeregve, gúnyosan utánozza. A csúszda fehér testén felrepedezett a festék, a csavar belemélyed a húsába, rozsdás  vér alvad rá. Krisztus megfeszíttetett a bűneinkért. És még Bambi is kapható!

Pöndörödött farkú falevelek kergetőznek a lábamnál, lenyalogatnák a húst lábszárcsontomról, de nem haragszom rájuk, ezzel nincsenek egyedül. A betonfutószalagút végén ott vár a keresztelkedő medence. Falát klórtól mart pszichiátriakék csempepikkelyek borítják. Lefolyója beszívott és a rabságába ejtett fiatalságokat, szép reményeket, romantikus álmokat, Hufnágel Pistit, Hisztis Mirtillt… neki mindegy, végtelen étvágya van.

Ő pedig lent a mélyben mosolyog, tudom, mert elpattant egy ér a testemben. Pipájából szappanbuborékot pöffint a mélykirály krokodil. Felér a felszínre, a világok határán áttör, ő, a buborék, aki egyik létsíkba sem tartozik. És csak repül, fel a Napba, hogy azt is megmérgezze (és általa az egész világot). Itt az esőnek is Bolero italpor íze van.

Megjöttem Drágám. Sütöttem neked homoksütit, vegán. Mosogatni csak a könnyeiddel fogok… de neked életedben egyszer folyt ki könny vékony pupillájú szemedből. Bele is hártyásodott, egy krokodilkönnyön át nézed a világot… ez sok mindent megmagyaráz. Rém gusztustalan dolgokra enged következtetni, dehát nekem ez kell. Horogra is akadtam. Gerincmenti cipzáromat lehúzva szexisen kifiléztél, olajvértócsaként kéjesen elfolyok a víz tükrén. Egy örvénylő tócsa, ez vagyok. Most már szabadon, testi börtön nélkül. Mint egy tördelt kaleidoszkóp, forog körbe-körbe a világ, centrifugába rakták. Mosógép, ami dimenziókapuként átjuttat a túlvilágra. Csak a színeset és a fehéret nem szabad összemosni… Ariel. Halászlé.

Koszorú helyett rakjatok rám egy lyukas gumikacsát, ez az utolsó, perverz kívánságom.

Ehelyett belém mártod szappanbuborékfújód… lelket lehelsz belém… és csak szállok.

 

 

 

(Illusztráció: Alexas)

 

∞ Ólöf Arnalds: Moldin (Við Og Við, 2007)

kőmadár röpült át a vízmosók felett. ez még azokban az időkben történt, amikor a sárgafények nem hatoltak át a fájdalomkerítésen. a fekete rács elég haragot tartott még magában akkor, amivel el tudta kergetni a körbefutásokat.

a levegőben is egészen másféle volt a levegővételek összetétele, a levegővetélések homokzúgása miatt. fáztak a fakérgek, a felhők pedig néha akkorát tüsszentettek, mint amekkora hegyek süllyedtek a földbe a kerítésen túli fájdalomtól.

valamiért akkor maradt egy szabad kézfogásod s azt épp nekem szántad. nem szerettem volna megkérdezni, mi történt, hallottam én már könnyet földre gördülni. te pedig olyan nehezet vettél a levegőből, mintha híd lett volna.

vagy ablak. a kőmadár ettől majdnem visszafordult, de végül csak túlröpülte az ordításainkat, amikkel olyan távolságosan hallgatunk. sokkal kevésbé volt a félelem belekapaszkodva a levegőbe mégis, mint amikor visszataláltál végre.

nem tudom, miért fáztál úgy, én nem fáztam kicsit se. benyitott egy fény és én akkor valamiért nyitott voltam a fényre. a kézfogásod virágoskert volt, földig érő virágok nélkül. a vízmosók felől érkező szélben mosolygás szédült.

néha ilyeneket is lehetett látni erre. de akkor épp nem néztem oda, mert azzal foglalkoztam, te nézz. azt mondtad, üres az árnyékod, nincs sűrűsége, árnyéka, pedig itt állsz fölötte. ez mit jelent, nem tudtam, ahogy te tudtad, hogy tudom.

mi bánt, amikor bántanak. és amikor nem. hogy milyen a fájdalom ragasztója, mit használ, amikor egy elrugaszkodáshoz hozzáragasztja magát. pedig a fájdalomkerítést azért építették, ne legyen itten futkosás, aludjon a körömágy.

aztán a vakarózás, megint, a sebek. félig nyitottam ki a szemem, vagy félig csuktam be, azzal a tekintettel, amiről azt gondolnám, szeret. de akkor épp nem ide néztél, mert azzal foglalkoztál, ne nézz. tudtam, de nem fájt. nem nekem.

bennem akkor valahogy megnyugodtak a zuhanások. az a mosolygás minden homok ellenére ott zuhogott szerte. a kőmadár meg visszatalált, ivott a mosott vizekből. de miért mossák a vizet. a kerítésen túl hideg volt a kezeknek.

itt nincs baj, itt minden kéz egy másikba kapaszkodik. egy kéz egyedül még lehet hideg, két kéz már mindenképp meleg. de akkor a mi kézfogásunk olyan súlytalan lett, mintha a levegőnek se lenne súlya, amiből a fák nőttek a belső tájképen.

nem szabad körülötted ilyen hideg levegőnek lenni, mert abban mások is fáznak. de ez nem ilyen, ezt nem lehet így, mondom a Napnak, süssön már, amikor nem süt. megérthetné, hogy vannak Naptalan napok.

a sárgafények botladoztak, de erős a kerítés, mindig erősebb. elaltattuk a fénycsecsemőket, és mi is elaludtunk. az ég leért a földig és belegyökerezett, a te virágaid meg csak úgy voltak, sehogy. nem volt híd sehol, de ha nincs folyó, talán minek is.

hallgattam, amikor épp azt mondtam, örülök a megtalálkozásnak. az ilyeneket te már meg sem hallod, ahogy én sem hallom már, amikor nem hallasz. de mikor kezdtük a kerítést odabent, mikor kezdődött a félelem a fájdalomtól.

a körbefutások miért szorítanak, az ölelés miért rabság. hol a kötél, ami a bőrbe vág. kezek után kapsz, mert úgy érzed, ha üres kézzel kell megállj, belesüllyedsz a földbe azokkal a hegyekkel, akiktől senki sem köszönt el.

néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a föld miért föl-, amikor lent van? a kerítés meg épült, építgettük, azokkal a mozdulatokkal, amik köveket gördítenek el. te kacskaringósan mindenfelé, én az égnek.

hideg kezek zsebekben. a fázásod körülölelt. a kőmadár meg megállt akkor fölöttünk és nem nézett le. más terekben beszélünk. pedig visszataláltál, de talán mégsem ide. szél fújta a fáidat, az én fáim csendben ölelkeztek a földdel.

sötét van, most ez a természetes fény. milyen hidat lehetne, vagy milyen ablakot, de a levegő nem várt, nem engedte meg, hogy úgy döntsünk, nem döntünk. felhőkké rendeződtek a tér bizonytalanságai, ennek örültem. vannak Napos napok.

a nappal fenn maradt Hold, mondtad, én meg, hogy a Nappal fenn maradt Hold. mi így értjük egymást. ilyen égen. milyen híd ez, amelyik ablak? előrenéztünk, te a horizontot láttad, én az eget a földdel összekötő fákat.

gömbölyű szavak. könnyeket gördítettél el az útból. árnyék nélkül állunk, akkor már így, de egy sárgafény áthatolt a fájdalomkerítésen és te megijedtél. akkor nincs elég harag, de honnan haragudjunk elő egy haragot is?

az átérés fájdalma. kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. néztél, rám, de talán nem engem. nem fájt, nem ez. a virágnak kell a gyökér, és akkor talán megkapaszkodtál. ott volt a mosolygás, ahol az előbb az árnyékod nem volt. megmostuk benne a kezünket.

kértél, beszéljek. napersze, a Nap mondja el a napsugarakat szóban. a fakérgek ölelték a fákat. meleg lett. szabad volt a tekinteted, akkor láttam. láttalak. az ölelés napsütés, öleljük egymást. megsimogattál a szempilláddal, mondod.

öleléskor nem kell mondani a másiknak, ő is öleljen.

2016.01. 13. 0: 25–2016. 12. 28. 22: 13–2016. 12. 29. 16: 28: 13

 

(Illusztráció: Maria Primachenko: Sun-bird, Rye and Wheat, 1980)

A szorgok emberemlékezet óta a szigeten éltek.
De csínján kell bánni az „emberemlékezettel”, figyelmeztette magát Riolda. Vannak, akik a szorgokat nem is tartják emberi lényeknek, hanem csak a tenger hordalékának, démonok és hajótöröttek nászából való söpredéknek. Violaszínű a pupillájuk és pókhálószerű a tenyérlenyomatuk.
Persze a szorgok nem tartották korcsoknak magukat: ők úgy gondolták, a szigetet százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba. Százszor száz esztendő! Mit is jelent ez? Riolda a normannok közt megtanulta, hogy az emberek írás-olvasás nélkül három vagy négy nemzedék életidejét tudják többé-kevésbé felidézni, a száz évvel korábban élt ősök ideje a mesék homályába vész.
Akkor hogy is van ezzel az „emberemlékezettel”?

I. Bandemag, a szigetet kilencvenkilenc éve elfoglaló ír király beszélő kutyáknak tekintette a szorgokat. Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat. Mért ne? A Nyugati szél szigetén, ezen a kopár kis földdarabon nemhogy szarvasok, nyulak sem éltek, a viharos szelek fogságában ittragadt katonák a tél unalmát vadászattal ütötték el. A nagy hódító, I. Bandemag el is rendelte, hogy a szorgok nem hordhatnak ruhákat, nem hallathatnak se makogó, se csettintő hangokat, és hasadékokban, barlangokban kell átvészelniük a hideget.
I. Bandemagot Ulsterben még érzékeny, barátságos, költészetben is jártas királyfinak tartották. Ám hogy vetemedhet arra egy művészetekben jártas, széplelkű királyfi, hogy másokat megfosszon a ruháiktól? Hogy íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Riolda pontosan tudta a választ: a szorgoknak csak kevés birkájuk volt, az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket.
Hiszen a viharos áramlatok miatt télen képtelenség elhagyni a szigetet.
És tavasszal – a naplója tanúsága szerint – I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a kuporgó óriásokhoz hasonló sziklákat, a sziget egyetlen forrásának állott borhoz emlékeztető  ízét,  a szélfútta cserjék kézíráshoz hasonlatos formáját. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabáttyaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… nemcsak a katonák, hanem a szorgok is.
Mi lenne, ha velük építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak?
Riolda tudta, hogy az emberek többsége elszörnyedne az ilyen vágyaktól, és alig várná a tavaszi szeleket, amik elröpíthetnék egy másik szigetre. De az elfogyasztott emberhús, a szigetre nehezedő köd  megváltoztatott valamit Bandemag elméjében. Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből. És rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon, a Nyugati szél szigetén építi fel a fővárosát. Egy fantasztikus palotát, aminek csodájára járnak a dánok, az írek, az angolszászok és még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok  is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, és óriási kőoroszlánokat építtet az öböl bejáratához.
De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha attól tartott volna, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó alattvalókkal  gyorsan visszaveszi a tenger.
Ám a rengeteg erőfeszítés és tervezgetés ellenére a sziget képtelen volt  megemberelni magát. A telek egyre hidegebbek lettek. Az Írországból hozott magokat elnyelte a sziget kopár földje. Hét kőművesmester érkezett, de egy éven belül mind a heten elmenekültek, hogy aztán rémtörténeteket mesélgessenek a sziget baljós terméketlenségéről és a meztelenül szaladgáló szorgokról. Az ő nőstényeik soha nem fáradnak bele a szeretkezésbe, mindig vér- és ámbraszagot árasztanak, ezzel láncolták magukhoz az ulsteri király fiát, Bandemagot. Csak nyers húst fogyasztanak, és ha férfit látnak, térdre vetik magukat, és engedelmesen csaholnak. De nem különbek a hímek sem, akik elirigyelték nőstényeiktől a szerelem örömeit, és most kutyák módjára dörgölőznek a katonákhoz.
Riolda nem értette, hogy hatalmasodhatott el a téboly a szigeten.
A szép Kylie, I. Bandemag menyasszonya tíz hónap múlva meghalt gyerekszülésben, és a legendák szerint megátkozta azokat, akik akarata ellenére a szigetre hozták. Egy másik asszony, aki egy megnyúzott szorgott talált a küszöbén, éjnek évadján gyerekkel a karján menekült a tengerbe.
De csodák csodája, a palota lassan felépült, és I. Bandemag a fiacskájával beköltözött a trónterembe. A két év alatt minden gyönyörbe belekóstolt, és már nem vágyott rá, hogy meztelen rabszolgákra lődözzön a sötétben, vagy ruhátlan nők futkossanak körülötte. Megijedt volna saját magától? A szorgok átkától? Vagy nem akarta, hogy a gyereke kitépett karú vagy elevenen megvakított rabszolgák közt nőjön fel?
Továbbra is tiltotta, hogy a szorgok ruhát viseljenek vagy beszéljenek, de a legszörnyűbb kínzásoknak, az éjszakai vadászatoknak véget vetett. Próbálkozott továbbra is valamilyen mezőgazdasággal, új és új növényekkel, hogy egyszer és mindenkorra betiltsa a szigetén az emberevést.
Épp új facsemetékért indult volna Northumbriába, mikor észrevette, hogy képtelen elhagyni a szigetet. Egy alattomos tengerár minduntalan visszavetette a bárkáját az öbölbe.
Pedig a szigeten évről évre hidegebb lett, és a nagy fáradtsággal elültetett gyümölcsfák mind elfagytak a könyörtelen szélben. Ráadásul valami szárazföldön ismeretlen kórság tizedelte a birkákat. Mintha a sziget az áldozatokkal és bűnösökkel az elkerülhetetlen megsemmisülés felé lebegne. Telenként olyan köd ereszkedett a sziklákra, hogy az ír katonák és a szorgok az orrukig sem láttak. A megmaradt szorg nőstények kihordták az ír katonák gyerekeit, de minden kislány és kisfiú violaszín pupillával született.
I. Bandemag csapdába került. Lassan-lassan megértette, hogy aki részt vett a szorgok meggyalázásában, az élve nem hagyhatja el a szigetet. Talán holtan sem menekülhet innen. Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy lebírhatatlan rémálmokkal kínozzák a túlélőket.
Telente annyira félt, hogy sikoltozott a saját édeanyja után.
Húsra rá sem tudott nézni. Hosszú évekig bogyókon és faleveleken élt, míg éhen halt a saját szigetén.

 

Ma már Riolda a saját kezén meg tudta számolni azokat a szigetlakókat, akikbe egy sem jutott a szorgok örökségéből. Itt van például az ő férje, Sjön és a fogadott fia, a magát valami varég királynak képzelő Shiobian.
No de ő, Riolda? A többiek? A saját gyerekei? Ők mind korcsok, a tenger hordalékai. A fiatal I. Bandemag karddal, íjjal-nyíllal vadászna rájuk.
A tizenöt évesen visszatérő Riolda felszabadította a szorgokat, és igyekezett észre sem venni az emberek közti különbségeket. De a különbségek azért még léteztek… talán a rettenetes emlékekből származtak vagy a tenger emberi ésszel kiszámíthatatlan akaratából. Pedig már csak két, idegenekkel nem keveredő szorg család maradt a szigeten. Ha beléptek a kunyhóikba, ledobták a ruháikat, és Riolda észrevette, hogy egymás közt – a régóta halott I. Bandemag parancsának megfelelően – soha nem beszélnek. Csak pillantásokkal vagy grimaszokkal utasítgatják egymást. Sjön adott nevet a gyerekeiknek, de az anyák soha nem szólították így őket.
De akkor hogy szólítják?
És mit csinálnak esős napokon a kunyhóikban?
Hangok nélkül beszélgetnek a tengerrel?
Igaz lenne hát, hogy a hetven év rabság alatt a szorgok elfelejtettek beszélni, és rátaláltak egy szavak, mondatok, hangok nélküli nyelvre?
Miközben a rabság szánalomra méltó módon beleette magát a lelkükbe,  és I. Bandemagra, mint ősapjukra és jótevőjükre emlékeztek. Sjön szerint egyenesen istennek tekintették, és nap mint nap imádkoztak a visszatéréséért.
Riolda megborzongott. Egyáltalán elfoglalhatta volna-e Bandemag a szigetet, ha a legvisszataszítóbb megalázkodásra való képesség nem lenne beleírva a lelkünkbe?
Ám mindeközben volt a szorgoknak egy különös tehetsége. Riolda megfigyelte, hogy a sötétben is látják egymást, és szavak vagy érintés nélkül is érzik a másik fájdalmát. Minden szorg anya meg tudta jósolni, hogy fiú- vagy lánygyereket vár. És soha egyetlen szülőnek nem kellett rákiáltani a gyerekére, mert a kicsik még a sziget túlsó partján is pontosan tudták, hogy az anyjuk hazarendelte őket. Azt is pontosan érezték, hogy a másik azért hallgat-e a fal felé fordulva, mert fáj a foga, vagy mert maga elé képzelte saját halálát.
Talán érdemes lenne összebarátkozni valamelyikükkel, töprengett Riolda. Tanulni tőlük, meghallgatni a véleményüket.
Egyedül ők azok, akik meg tudnák mondani, mi történhetett Sjönnel. Hogy miért hagyott cserben bennünket.

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski