A folyosó végéről jött a hangzavar. Alíz óvatosan kidugta az orrát az ajtón a gang felé, és elindult a hideg irányába. Néhány lépés után vette észre, hogy nyitva hagyták az emeleti ajtót, azért hallani a negyedikről a papírtrombitákat és a dübörgő zenét. Nem mert tovább sétálni, visszalopakodott inkább a lakásba, és bebugyolálta magát a bolyhos mélylila pokrócba. 2 pulcsit vett fel egymás fölé, az anyja nem engedte magasabbra csavarni a fűtőtestet. Visszahangosította a TV-t, mindjárt kezdődik a szilveszteri kabaréműsor, gondolta, azt biztosan engedné neki nézni az anyja, ha itthon lenne. Alíz nem haragudott rá amiatt, hogy otthon hagyta egyedül december harmincegyedikén. Az előző évben így töltötte a szentestét, előtte pedig a húsvét hétfőt. Csak azt akarta volna tudni, ha az anyja egyszer hajlandó lenne-e elárulni neki, hogy vajon hol lehet ilyenkor, és hogy vajon ő nem fázik-e nagyon? Egyébként is, 3 hét múlva 10 éves lesz, a szülinapján biztosan kárpótolva lesz valahogy.

Mint minden a mait megelőző alkalommal, ennek sem volt semmilyen előzménye. Reggel müzlievés közben Alíz még azt hitte, az anyjával tölti újév estéjét, vagy átmennek az osztálytársnőjéhez, és velük közösen, de az anyja kapott egy sms-t kora délután, és azonnal megváltoztatta a programját.  Csak annyit mondott neki, hogy ne menjen ki a lakásból, éjfél után már nem nézhet TV-t, és hogy reggelre itthon lesz. Pontosan ugyanazok az utasítások, mint amiket tavaly szenteste és előtte húsvét hétfőn kapott. Az evésre vonatkozóan semmit sem szabott meg, de volt pár virsli meg egy kis mustár a hűtőben, a mikrót pedig már szabad volt használnia, így elhatározta, hogy éjfél előtt azt fogja megcsinálni.

Alíz elgondolkozott azon, hogy amikor az anyja ilyen estéken elbúcsúzik tőle, ugyanúgy tikkel a szeme, mint amikor fogadóórára mennek. Ahogy az osztályfőnöknő elkezdi faggatni az anyját arról, hogy hogyan élnek, az anyja szemei pontosan ebben a tempóban kezdenek el rángani.  Közben észrevette a dohányzóasztal alatt a női magazinokat, amiket soha nem enged neki olvasni, és úgy döntött, most eljött az ideje, senki sem köpheti be, egyenként átnézi őket. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a tükrös fürdőszobaszekrényt, egyenként átnézte az anyja összes rúzsát, és egy élénk pink színűvel körültekintően bekente az ajkait, kifésülte hullámos szőke fürtjeit, magára tekerte a nagyanyjáról rájuk maradt narancssárga tollboát, amit az előszobaszekrény mélyén talált, majd hasra feküdt a kanapén, és egyenként elkezdte átlapozni a magazinokat. Leginkább a divatkollekciók és a filmszínésznők képei érdekelték, minden máson könnyedén túllapozott.

A lapok végén található pszichológiai tanácsadó oldalakat mindig kerülte, nem keltették fel különösebben az érdeklődését. Beszélgettek már az anyjával olyan kérdésekről, amiket az olvasók ilyen rovatokba beküldenek, de Alíz elengedte a füle mellett, akkor is, ha az osztálytársai közt került szóba, mert túl éretlennek, túl zsengének érezte magát még a témához. Az ötödik magazinnál kezdte unni magát, a film még mindig nem kezdődött el, úgy döntött, ismét kinéz a ház belső udvarára, hátha lát valamennyit a buliból a negyediken. Felvette a kabátját és a csizmáját, hátha most hosszabb felfedezőtúrára vetemedik. Kikukucskált a belső udvarra, lent az alsó szomszéd gyerekei éppen konfettiket hajigáltak, a zene pedig egyre hangosabb volt. Elindult felfelé, de csak a lépcsőfordulóig mert elmenni, onnan észrevétlenül be tudott lesni a folyosóra, ahol a lakás ajtaja nyitva volt, és néhány dohányzó huszonéves állt kint dideregve az italaikkal. Alíznak megakadt a szeme egy fiatal páron, akik épp egy pezsgősüveg kibontásán fáradoztak, egymásnak adogatták át az üveget, majd hangosan felnevettek, mikor a fiú sikerrel járt, és a pukkanó hangon szórakozva elkezdte tölteni az italt többiek műanyag poharaiba. Elszégyellte magát, amiért így kémkedik, és inkább leosont. Már fél 12 felé járhatott, lassan berakhatta a virsliket a mikróba. Illetve rakhatta volna, ha nem ér éppen haza a szomszédasszonyuk, Dorottya néni, és meg nem látja őt. Ahogy rászólt, hogy menjen csak oda hozzá, Alíz már érezte az asszonyság szálkás, fölé tornyosuló árnyékát magán, a szúrós, sötétbarna szempárjának fúródását az övében.

– Kislányom, hol van az anyukád? – kérdezte Dóra néni.

– Nem tudom. – árulta el az igazat Alíz.

– És az apukád?

– Róla nem szoktunk beszélgetni. Anya szerint nem kell szóba hozni.

– Gyere be hozzám, nem lehetsz felügyelet nélkül! – utasította Dorottya néni.

– Köszönöm, de ott a TV-nk és Anyukám hagyott nekem enni és reggel jön is haza, igazán nem szükséges.

– De csak gyere be, légy szíves, én is egyedül vagyok, nézhetünk együtt is TV-t.

Alíz határozatlanul, de beleegyezett, hogy átmegy Dóra nénihez, csak bezárja az ő ajtajukat. Dóra néni lakásába lépve egy tágas előszobába érkezett, amit régi, dohos bútorok és olcsó rózsavizes pacsuli szaga árasztott el.  Dóra néni felkapcsolta a lámpát, és mutatta az utat Alíznak a nappaliba, hogy üljön le.

– Kölyökpezsgőt? Hozhatok? – kérdezte Dóra néni, mintha valódi pezsgőt kínálna.

– Igen, köszönöm!  Végül is mindjárt éjfél. – állapította meg Alíz.

Dóra néni bekapcsolta a TV-t a nappaliban, és 2 perc múlva visszatért a konyhából a poharakkal és a Kölyökpezsgővel.

– Nem igazi pezsgőt tetszik inni? – kérdezte Alíz.

– Jobban szeretem ennek az ízét. – zárta rövidre a témát Dóra néni.

Koccintottak az olcsó üveg pezsgőspoharakkal, már csak negyed óra volt hátra éjfélig. Alíz szerette felmérni mások környezetét, így végigpásztázott a szobán Dóra néni életének részletei után kutatva. De nem sok mindent talált: a szobában egyetlen fényképet, családi ereklyét sem látott, csak egy hímzett macskás párnát, amiről eszébe jutott, hogy Dóra néninek van egy macskája, talán a konyhából hallotta is a dorombolását. De semmi arra utaló jelet nem szúrt ki, hogy Dóra néninek lett volna valaha férje, gyereke, vagy lennének unokái, csak ez a lakása van.

– Anyukád nagyon fiatal. – állapította meg Dóra néni.

– Huszonhét éves.

– Segít nektek valaki?

– A nagymamám néha igen.

– Nos, ha bármikor ilyen előfordulna, hogy egyedül hagynak, hozzám nyugodtan átjöhetsz. Cilivel szívesen látunk.

– Ő a cica, akit látni szoktam?

– Igen, biztosan csatlakozik hozzánk, csak most vacsorázik.

Percre pontosan az éjféli visszaszámlálásra megérkezett a szobába Dóra néni fekete macskája, Cilike, felugrott hozzájuk a kanapéra, Dóra néni felvette magához és puszit adott a szájára, majd visszatette a párnájára, amíg köszöntötték az éjfelet. Az újév kezdetét jelző táncdalválogatásra Dóra néni Alíz legnagyobb meglepetésére levette a halvány rózsaszín kimonóját, és andalogni kezdett a szoba közepén. Csak egyetlen dalra táncikált és dúdolt közben, majd visszaült.

– Tetszik szeretni ezt a dalt?

– Édesanyámnak volt nagy kedvence, még mikor én voltam gyerek, képzelheted, milyen régi.

– Önnek vannak unokái? – vágott a közepébe Alíz.

– Nem, sajnos nincsenek. Gyerekeim sincsenek.

– Soha nem is szeretett volna?

– Hogy te milyen kíváncsi vagy! Dehogynem. Csak nem lehetett.

– És nem akart megházasodni?

– Nem úgy alakult.

Alíz látta, hogy Dóra néni ujjai elkezdenek remegni a válasza után, úgy érezte, túlzásba vitte a kérdezősködést, hirtelen megsajnálta őt. Ha jobban belegondolt, máskor sem látott nagyon embereket jönni errefelé, egy-két barátnőt talán. Elmenni sem gyakran látta Dóra nénit, általában itthon tett-vett, vagy piacra ment. Abban biztos volt, hogy a macskát nagyon szerethette, mert az első találkozásuk alkalmával Dóra néni becsöngetett hozzájuk egy reggel iskola előtt, hogy Cili eltűnt, az anyja értetlenül fogadta és Alíz még soha nem látott olyan kétségbeesést senkinek az arcán, mint akkor Dóra nénién. Az anyja jóízűt nevetett rajta, mikor becsukta mögötte az ajtót a Cilike rossz minőségű fényképét és adatait tartalmazó szórólappal a kezében.

Ittak még egy kis kölyökpezsgőt, Dóra néni felment pontban egy órakor a negyedik emeletre szólni a fiataloknak, hogy halkítsanak a zenén, majd megágyazott Alíznak a kanapén, és ő is elment lefeküdni a lakás túlsó végében, a nappaliból nyíló szobájába, csak halkan duruzsolt a házibuli kintről. Alíz magára terítette a saját pokrócánál jóval érdesebb és hidegebb takarót, és bámulta a csillárt a plafonon a kívülről beszűrődő fényben, amíg nem szundított el. Reggel hét felé ébredt, Dóra néni motoszkált a konyhában, a fürdőköpenye alja súrolta a padlót, miközben kereste az olvasószemüvegét, hogy elolvassa a hűtőben a sajt lejárati dátumát.

– Boldog Új évet! Csinálok virslit sült sajttal. Kérsz?

– Nem, köszönöm, van otthon reggelim. Köszönöm szépen, hogy itt alhattam.

– Bármikor jöhetsz ide, csak szólnod kell.

Alíz csípősen hűvös újévre eszmélve lépett ki a gangra, és látta, hogy az anyja közben hazaért, és a kulccsal a kezében matat az ajtónál. A köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz, ahogy elhelyezkedtek bent, a nő elaludt a kanapén, Alíz halkan mellélopódzott, hogy betakargassa, és megsimogassa száraz, hidrogénezett haját, akkor vette észre, hogy az anyja vékony fekete öve, amit a farmerjához hordott, nincs rajta a nadrágján, pedig abban indult el otthonról. Megcsinálta a reggelijét, és bement vele a szobájába, hogy biztosan ne zavarja fel az anyját. Alíz anyja, Míra dél után nem sokkal ébredt fel. Alíz nem hallotta, mert épp zenét hallgatott az mp4-es lejátszóján, és a fejhallgató kiválóan elszigetelte minden külső zajtól. Az anyja már majdnem dörömbölt az ajtón, mikor végre meghallotta.

– Igen?

– Megsüketültél?

– Nem, csak nem hallottalak a hangerő miatt.

– Hoztam lencsefőzeléket, nem akarsz ebédelni?

Alíz felugrott az ágyból és indult ki a konyhába, Míra épp tányérokat keresett a konyhaszekrényben. A tegnap felvett farmerét és topját időközben tréningnadrágra és pulcsira cserélte, és a feje tetején kontyba fogta haját. Miután Alíz berakta a ki tudja, honnan szerzett lencsefőzeléket a mikróba melegíteni, majd szalvétákat és evőeszközöket készített elő nekik, leültek a TV elé enni, és közben Míra megkérdezte:

– És hogy telt az estéd, amíg én nem voltam itthon? Nem keveredtél bajba? – kérdezte ironikusan Míra.

– Nem, dehogy, minden rendben ment. A fenti buli elég hangos volt, de a szomszéd néni felment ordítani velük, és halkabbak lettek, vagy elmentek máshová, nem tudom. – felelte Alíz.

– A Dórika? Belőle ki is nézem. Jó, hogy a rendőröket nem hívta.

– Azt én nem hallottam, éjfél után már aludtam.

– Helyes!

Ebéd után elkezdték nézni egymás után a TV-ben leadott filmeket, és Míra kezdett megint elbóbiskolni. Alíznak nem volt kedve több romantikus vígjátékhoz, úgyhogy helyette fogta az anyja ebédhez elfogyasztott hat sörösdobozát, és bevonult a szobájába velük. Ugyan a rajzórai kreatív feladatra még 2 hetük volt, de gondolta, elkezdi most, és mécsestartókat kreál a sörösdobozokból. Összeszedte a sniccer kést és a ragasztót az előszobai fiókból, majd a tanárnője által mutatott formák alapján nekilátott. Vágott, hajtogatott, illesztett és kifestett, mindegyik mécsestartó szélét más alakzatú virágnak formázta meg. Mikor az utolsó tartóhoz is elért, úgy döntött, azt virág helyett macska formájúra készíti el, és nem viszi be az órára, hanem Dóra néninek fogja odaajándékozni. Mikor elkészült, egyenletesen a fehér asztali lámpája köré rendezte a mécsestartókat, kivéve a cica formájút, azt elrakta az asztalfiók mélyére. Nem akarta, hogy az anyja meglássa, mert nem engedné, hogy odaadja Dóra néninek, vagy kidobná a szemetesbe, mint a tavalyi faforgácsokkal díszített rajzát, a szobájában dekorációként felaggatott szivárvány színeiben pompázó origami madarakat is alig akarta megengedni, hogy felakasztgassa. Mikor visszament a nagyszobába, az anyja éppen vasalt, miközben aznap hatodjára nézte végig, hogy két sikeres fiatal mennyi akadályba ütközik ahhoz, hogy egymás mellett öregedjenek meg minden valószínűség szerint. Alíz leült a vasalódeszka mellé a szőnyegre, és látta, hogy az anyja kikészítette az angol szótanuló kártyákat, amiket állásinterjúkhoz írt, az asztalra. Alíz már hetek óta kérdezgette ki néha esténként az anyját a kártyák alapján, amiken olyan szavak szerepeltek, amik egy irodai munkához szükségesek lehetnek.   Neki is jól jött a gyakorlás, az angol tanárnője volt az egyik legszigorúbb az iskolában. Az anyja nagyjából a szavak ötven százalékát tudta helyesen visszamondani, azokat is pirospaprikás magyar akcentussal. Hamar kiábrándult a félsikeréből, a vasalást is befejezte, így Míra jobbnak látta, ha inkább visszaül a kanapéra.

Néhány nap múlva újra kezdődött az iskola, és indulás előtt, amíg az anyja eldöntötte, ma melyik körömcsizmáját veszi föl, Alíz óvatosan odacsempészte a mécsestartót Dóra néni ajtaja elé. Gondosan becsomagolta a karácsonyról maradt csillogós zöld csomagolópapírjába, amibe az új füzeteit is borította, és sikerült észrevétlenül a lábtörlőre letennie. Mikor délután hazaért tanítás után, a mécsestartó már nem volt ott, így azt remélte, Dóra néni megtalálta az ajándékot. Gondolta, rákérdez, hogy megtalálta-e vagy ő vitte-e el egyáltalán, így becsöngetett hozzá. Dóra néni vidáman nyitott ajtót, és mosolygósan üdvözölte Alízt, sokkal jobb kedvűen, mint szilveszterkor.  Megköszönte a mécsestartót, megtalálta, és érdeklődött, hogy Alíz hogy van. És mikor a pirospozsgás kislány elkezdte volna épp mesélni, hogy a matekórát leszámítva jól van, Dóra néni mögött a nappali ajtó résében meglátott átmenni a szobán egy barna hajú, magas, kockás hasú 40 év körüli fiatalembert alsógatyában, Dóra néni kimonóját viselve fölé.  Először sehogyan nem tudta összerakni, hogy mit látott, de hamar elkezdte kapizsgálni. Megkérdezte volna az anyjától is, de őt most csak az angol szótanuló kártyák magolása kötötte le ezen a délutánon.

 

 

(Illusztráció: cndle)

 

Történelmileg álmos kisvárosunk három dologról híresedett, a húskenyérről, a választásokról és a muffinokról. A húskenyér akkor lett különlegesség az ide látogatóknak, amikor az étterem elkezdte hirdetni, hogy csak és kizárólag boldog állatok húsát használják fel. Ez volt az ő unique selling-jük, ezt használták a hirdetéseikben és ezt hangoztatták minden megjelenésükben. A muffinok pedig akkor törték át a konkurencia láthatatlan védőfalát, és kapták a tömeges online megrendelést, amikor a harmincnégyféle íz mellé felvették a húskenyerest is. A turisták gyakorlatilag leszálltak a főtérnél, két üzlet felé vették az irányt: húsbolt, cukrászda.

A henteses és a cukrászos más módon is összefonódott, a cuki vezetője és a húsboltos férj és feleség voltak. Lettek inkább, miután a boldog állattartás mindkettőjük vesszőparipájaként, szépen összehozta őket.

A tanya a város szélén, szép nagy területen áradt szét, és ontotta a boldogokat. Az uralkodó szélirány némiképp beárnyékolta a népszerűségét, mert a város felé vitte a pulyka-csirke-malac penetra kombóját.

A város akkor szavazást írt ki, mint annyi minden másra is, legyen az egy fa kivágása, új vállalkozás beengedése, az őzek etetése, vagy éheztetése, a fodrász új haja, vagy hogy lehessen-e szombatonként flexelni, ésatöbbi. A szavazás menete pedig, plakátok minden kereskedelmi egység ajtajára, a szavazás időpontjáról, ami mindig szombat nyolc és tíz óra közé esett, helyéről, városháza, és a tárgyáról, ami jelen esetben a Boldog tanya elköltöztetése, jó messzire.

Az itt élők legalább kilencven százaléka elmegy a választásokra, jó a közösség, közös az érdek, meg úgysem lehet hétvégén flexelni, hát inkább szavaznak. Ezért is lett ez még a város kiemelkedő nevezetessége, sokan hívják a települést a vonzások és választások városának.

A szavazás előtti péntek reggelre furcsa és érthetetlen rejtélykampány indult, minden plakát helyén új felirat: Nem akarunk több választást, utáljuk a változásokat.

A gyanú rögtön a „húskenyér-muffin” házaspárra terelődött, de tudvalevőleg épp külföldön töltötték jól megérdemelt szabadságukat, úgy gondolták, hogy ők ebben a szavazásban nem vennének részt, túl nagy érintettség okán. A seriff kiszállt minden helyszínre és rögzítette a tényeket. A helyzet oly mértékben bolygatta meg a lakókat, hogy másnap elmaradt a szavazás, a polgármester beszédet intézett a helyiekhez a főtéren, zárómondata pedig így hangzott: Mert semmi sem állandó, csak a változás.

Ott helyben kézfeltartással egyöntetűen megszavazták, hogy jövő hétre tolják a választást boldog tanya ügyben.

A választás eredménye a következő héten 725 nem, 724 igen szavazattal zárult, tudni vélik, hogy a házaspár döntötte el, a Boldog tanya maradt, és azóta is ontja illatát a főtéren leszálló turisták orra felé, akik egy mély szippantás után a húsbolt felé veszik az irányt.

A szabotőr személyére soha nem derült fény, pedig a seriff a heti rutinjába is beépítette a péntek hajnali plakát ellenőrző körutat. A plakátok mindig a helyükön voltak. A húskenyér és a muffin receptje is maradt, évek óta semmi változás.

 

 

(Illusztráció: Carolee Clark – Davis Family Farm)

Meg akarom menteni

 

a férfit. Nem tudja, mit csinál. Az óceán embermagasságú, tarajos hullámokat vet, habja átszűrődik a fekete, lyukacsos zátonyon. Azt mondták nekem a kikötőben, ha fekete sziklát látok, a közelébe se merészkedjek, mert alámos a víz. Ezen a partszakaszon pláne tilos a fürdés, itt él a sziget egyetlen cápája. A férfi pontosan a veszélyt jelző tábla mellett áll, leveszi a pólót, cipőt. Sovány, heroinista alkat. A táblán hatalmas segélykérő szám, alatta, a póznára akasztva, narancsszínű mentőöv. Most kell megmentenem a férfit, öt perc múlva már késő lesz. Angolul kiáltok, nem hallja meg. Nagy nehezen összerakok egy spanyol mondatot, erre sem reagál. Odaszaladok, megérintem a vállát, kézzel-lábbal magyarázok, mutogatok, úszó mozdulatot teszek, és a torkomhoz kapok. Nem érted, hogy meg fogsz halni, te őrült, kiabálom magyarul. Visszaveszi a pólót és leül a sziklára.

Otthagyom a férfit, azzal nyugtatom magam, hogy megtettem mindent, amit lehetett. Kijövök az útra, ami valójában facölöpökkel határolt, homokos gyalogösvény. Egy-két terepjárótól eltekintve nem jár erre autó, aszfaltozott utak sincsenek a szigeten, csak vulkánok. Van egy vas-oxid borította vörös vulkán, egy mustársárga, egy barna csíkos és egy koromfekete. Tornacipőm marja a bőrömet. A cipő még új, bár ez egyre kevésbe látszik rajta, mentéskor vizes lett, azóta rátapadt a vulkánpor. A ragasztás is elengedett a talpánál. A sziget neve La Graciosa, kis bolondot jelent magyarul. Nem a sziget bolond, hanem én, kéretlenül segítek másokon, nem is biztos, hogy helyesen teszem, lehet, hogy csak ártok vele. Az út kilométereken át kanyarog, a szél állandóan lefújja fejemről a szalmakalapot. Vulkánok és kaktuszfarmok között kergetem a kalapot. Egyórás gyaloglás után kiérek a strandra. Divatos hely, rálátni a szomszédos szigetre, pompás színek, akvamarin, türkiz, és sötétkék víz, vajszínű homok. A part tele van fiatalokkal, mindenki napozik, csak az én bőröm hófehér és szeplős. Körülnézek, árnyék sehol, bóklászom a kiterített gyékények és kólásüvegek között, nézek a messzeségbe, hátha valahol megpillantok egy pálmafát, vagy bokrot. Nem tudom, mitévő legyek, a nap tűz, hiszen délután kettő van, nagyon ég a bőröm, lángvörös a karom és a combom. Úgy döntök, hogy lehűtöm magam. A vízben kevesen vannak, két-három fiú csak, hangosan nevetve vetik magukat a hullámok közé. Szép nagy hullámok jönnek, átfordulnak tengelyükön, partra hordják a hínárt és a csigákat. Szörfös tévéműsorokban látni ilyesmit. Bemenni nem merek, leülök a vizes homokba, míg várom a következő hullámot, egy kagylóval játszom. Megérkezik a nagy víztömeg, átcsap a fejem fölött és magával sodor. Hatalmas az óceán ereje, magába szív, egy pillanat csupán és már le sem ér a lábam. Megijedek. Azt hallottam, ilyenkor nem szabad kapálózni, tartalékolni kell az energiát. Mély levegőt veszek. Szerencsére a víz nem visz messzire, néhány méter után elenged. Kiúszom, majd a part felé botladozom, nagyokat taszít rajtam a hullámzás, imbolygok, mintha berúgtam volna. Kinn, a szárazon találok két, egymáshoz közeli sziklatömböt, ez éppen megfelelő lesz, gondolom. Törülközőből és kövekből tetőt ácsolok a fejem fölé. Bebújok a bunkerembe. Az egyik kő folyton a fejemre pottyan. Egy darabig még próbálkozom különféle méretű szikladarabokkal, és a rövidnadrágomból kioperált madzaggal, végül feladom. Összeszedem a holmimat, még utoljára megnézem a partot és elindulok hazafelé. Kiérve a strandról, kis emléktáblára leszek figyelmes. A tábla szerint 2015 decemberében egy apa a gyermekével erről a partszakaszról nézte az óceánt, amikor egy forgóhullám mindkettejüket elragadta.

 

 

(Illusztráció: Anne Rackley Berenbrok: Puddles)

 

 És a halál ünnepélyessége csak lassan foszlott szét.
A kunyhóba berontott két kisfiú, és kirántottta Vörös Sjön merev dereka alól a takarót.
– No de miért nem lehet? – méltatlankodott az egyikük. – Mi csak sátrat akarunk az öbölben építeni.
Riolda bólintott: ugyan miért is ne? Annyian haltak meg, hogy a szigeten a halál most már bújócskázásnak tetszett. Az emberek elrejtőznek a sziklák között, egy pillanatra mozdulatlanná dermednek, aztán kibújnak a bőrükből, és nevetnek. Ha tudsz, keress meg!
Tipegve, még mindig a karjaival egyensúlyozva lassan megindult a könyvtár felé. Nem akarta megvárni, hogy a széket, a ládát, a fia utolsó köpenyét is kicibálják a kunyhóból.
Lehajtott fejjel nekiveselkedett a lépcsőnek, és sokáig nem hallotta, hogy egy dühös hang neki kiabál a magasból:
Ó, te aljas bajkeverő! Ó, te rohadt, képmutató! Most aztán olyan vagy, mint a védenceid! Ó, hogy pusztultál volna el, mikor kibújtál az anyád méhéből! Mikor először megjelentél Velencében!
A szálegyenes Shiobian toporzékolt a lépcső tetején.
Talán most vette észre, hogy a hajót, a jövőjét ellopták előle. Milyen király az, aki a saját szigetéről se szabadulhat?
Te alattomos boszorka! Hát így próbáltad megmenteni a két kisebb gyerekedet? Hajnalban elküldted Kydet a hajóval? Fulladna bele a tengerbe! De fulladtál volna meg te is, mikor betetted a lábad Velencébe! Pusztultál volna el az összes szorggal egyetemben! Ó, te… te, te, te, te! Mi lesz most énvelem? Hajó nélkül hogy találok szövetségeseket?
Hiába hunyjuk le a szemünket, hiába fordítjuk el a fejünket, a hangoktól nem szabadulunk. Mintha Shiobian gyalázkodása a karjaiból, a derekából, de még a lábából is kiszívta volna az utolsó erőt. Riolda felkapaszkodott az első lépcsőfokra, aztán négykézláb, a karjával tolva magát, felcsimpaszkodott a másodikra. Közben felpislantott. A nevelt fia mintha megnyúlt volna haragjában.
Most pont olyan vagy, mint a védenceid! Ezek a szörnyszülöttek, ezek a pókhálótenyerűek, akikre az első királyotok még íjjal-nyíllal vadászott! Te hozzájuk voltál hűséges, nem pedig énhozzám! Megérdemelnéd, hogy az ellopott hajóért levágjam a fejed! Hogy kitépjem a szíved! Hogy élve megegyelek!
Riolda a legfelső lépcsőfokon kuporogva nézett fel Észak fejedelmére.
Takaros nadrág, kitűnően szabott ing, és egy olyan köpeny, amit a Nyugati szél szigetén rajta kívül még emberfia nem látott. Meglehetősen piperkőc viselet egy olyan szigeten, ahol pár hét múlva csak a szorgok maradnak.

De vajon milyen hajó hozta a szigetre a kortól roskadozó Benjamint? És melyik hadvezér ajándékozta meg Shiobiant ezekkel a kitűnő ruhákkal? Kinek a fejében fogant meg az új Velence terve, az Idő kútjának a kiaknázása?
Kérdések, amikre talán már soha nem tudja meg a választ. De azért megpróbált csendesen, nyugodtan felelni, mert más fegyvere nem akadt.
– Ne rikácsolj, fiam! Van még annyi fa a szigeten, hogy tutajt ácsolj magadnak!
Shiobian, aki a nyugodt hangtól zavarba jött, idegesen felkacagott.
– Én nem az éhségtől félek, te tökfej! Bár legalább harminc embert csempésztél ki a hátam mögött, akik itt maradtak, azok majd jóllakatnak. Ők már csak két lábon járó kecskék, birkák vagy nyulak. Persze a birka sem hiszi el, hogy arra való, hogy egyesegyedül arra született, hogy a húsából lakmározzanak. De mit számít? Kit érdekel?
És rázendített egy dalocskára, amivel Velencében a mammák szólongatták a csatorna partján játszó gyerekeket.
Trampariram pempere. Jertek, jertek haza gyerekek! Tramparampa rempere! Itthon vár a leveske!

Riolda felegyenesedett: – Megőrültél, fiam? Mióta elmentek a vándormadarak, azóta nem bírsz magaddal? Elment az eszed? Tudod, mi történt I. Bandemaggal, aki evett a szorgok húsából? Megbolondult, rémálmok gyötörték, és a végén éhen pusztult saját palotájában!
– Hahahaha! És a végén nyakukba kapták szegény flótást az ördögök, és nagy dudaszóval vitték a pokol fenekére! Hahaha! – Shiobian úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. – Azóta is szegény Bandemag talpát sütögetik, és még énekelnek is hozzá! Trampariram pempere! Hát azt hiszed, én beveszem ezeket a nevetséges meséket? Hogy reszketek a szorgok bosszújától vagy a drága Jézuskától? Hahahaha! De megadom neked a tiszteletet, Riolda! Téged úgy sütlek meg, hogy N. herceg költeményeit szavalgatom közben.
Riolda lábába visszatért az erő, felegyenesedett. A düh villámfénye kiszakította a dermedt kábulatból, és megint hallani vélte ama Fekete-tenger dühödt morajlását. Végre! Újra érezte a talpát, a könyökét, a vállát, a derekát, a csuklóját! Erősen megrázta Shiobiant, de ő csak nevetett: Jertek, jertek haza gyerekek! Pampariram pempere, pamparampa rempere.
– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen! Hahaha!
– Pusztulj csak! – kiáltott Riolda – és nagyot lökött a nevetéstől rázkódó Shiobianon.
A szemünket behunyhatjuk, de a hangoktól nem szabadulhatunk.
Riolda fél szemmel sem mert a lépcső alatt elterülő Shiobianra odanézni, de hallotta, ahogy a koponyája – tizenhétszer! – nekiütődik a köveknek.

Pam-pa-pam. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re.
Ó, borzalom! Keze-lába reszketett, és közben szilaj, elviselhetetlen boldogságot érzett.
Most könnyedén lerohanhatott volna a lépcsőn, és segíthetett volna a nevelt fián. De nem tette. Csak óvatosan megfordult, és körbekémlelt a szigeten: a ködfátyol mögül kikandikált a nap, hogy egy pillanatra belenézzen Shiobian tágra nyílt, ábrándosan kék, üveges szemébe.
De ezen a kósza napsugáron kívül senki sem volt kíváncsi Észak hercegére. Vörös Sjön kunyhója előtt – valamilyen ismeretlen táncrend szabályai szerint – megint ide-oda dülöngéltek az emberek. Ugyanúgy nem törődtek Shiobiannal, mint a lábuk között ugráló hét-nyolc kicsivel vagy az északon újra gyülekező, csaholó, veszett kutyákhoz hasonló esőfelhőkkel. Végtére is Vörös Sjön a gyerekkori játszótársuk volt, tehát létezett, Shiobian pedig csak egy rossz álom, egy veszedelmes és alattomos betolakodó.
Hét-nyolc gyerek? Ez azért már nem olyan rettenetes, gondolta Riolda. Ennyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell halálos álomba merülve, egymás szagával jóllakva a hideget kihúzni.

De se velük nem akart találkozni, se a szélütött, a palota folyosóin kétségbe esve keringő, talán még mindig az Egyesült Zsinat, a Zsidó Királyság, az Új Velence vagy ki tudja, micsoda eszméjét hajszoló Benjaminnal. Annyira viszolygott tőle, hogy a konyháig sem volt hajlandó elmenni, hogy egy kis száraz maradékot keressen. Az éhség, mint valami fájó daganat egyre növekedett a gyomrában – mióta Jette meghalt, talán csak pár falat kenyeret evett.
De mire menne most néhány morzsával? A benne növekvő , most még alvó szörnyet egy elrágott falevél is képes lenne felébreszteni.
Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.

(…)

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Az asszony csendben kavargatja az ételt a tűzhelynél, néha megkóstolja. Elkészül, félrehúzza, fedőt rak rá. Az asztalra két mélytányért pakol, mellé kanalat. Fél hét. Az ajtóban megjelenik a férj tinédzser fiával. Hanyagul lerúgják a gumicsizmát az előszobában, mellé a munkáskabátot, kezet mosnak. Asztalhoz ülnek. A nő az ételt egy fa alátétre teszi, merít az urának, majd a fiúnak. A kenyeret kibontja a konyharuhából. A férfi tör belőle, aztán a fiú is, kanalaznak. Az anya kiviszi a teraszra a csizmákat, egymás mellé rakja, kabátokat felakasztja. Visszamegy, ételt merít magának, leül a stokira a tűzhely mellé. A férfi szörcsögve eszik, krákog néhányat, ruha zsebkendőbe fújja az orrát, összegyűri, törli a száját. Bemegy a szobába, bekapcsolja a televíziót, a hangerőt maximumra húzza, ledobja magát a fotelba, később fia is követi. Az asszony összeszedi az edényeket, a tányérból a maradékot a disznóknak áztatott darára önti, edényeket elmosogatja. Fölkavarja a forró víztől megdagadt kukoricadarát, hideg vízzel folyósítja, kendőt rak a fejére, csizmát húz a folyosón és elindul az ólak felé. A disznók a kerítésnek ugrálva, zajos röfögéssel várják. A moslékot négy részre osztja, vályúkba önti. A vödröket kiöblíti, lefordítja. Merít egy kanál kevert szemes takarmányt és a tyúkok elé dobja, azok egymás hátára ugrálva próbálnak hozzáférni. Friss darát mer a vödrökbe, lemossa a bélsarat a csizmájáról, bemegy. A folyosón leveszi a csizmát, rendben lerakja, a tűzhelyen felforrt vízzel a darát leforrázza, megkeveri, lefedi. Kezet mos. Eltörli az edényeket, elpakol, letörli az asztalt, varrógépet vesz elő, rongyos munkásruhákat foltoz. Sötétedik. A varró eszközt elpakolja, foltozott ruhákat összehajtja, kendőt és csizmát húz, bezárja a tyúkokat, disznókat. Bélsarat lemossa, bemegy, csizmát, kendőt leveti, lerakja. Ruháját a mosógépen összehajtogatva lepakolja, megfürdik, hálóinget vesz, bemegy a szobába. Az ember hortyogva veszi a levegőt a puha ágyban túlharsogva a televíziót. Lekapcsolja a készüléket, felkapcsolja az éjjeli lámpát, összeszedi a szőnyegről a munkásruhákat, a fiú szobájában is, kiviszi a teraszra, felakasztja. Bezárja az ajtókat, lekapcsolja a villanyt, bebújik a hitvesi ágyba háttal az urának.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Three Pair of Shoe)

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)