Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-jén nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.

– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.

– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?

– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mi tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:

– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.

Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul.
– Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.

Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.

Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáim.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.

Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.

– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.

Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.

– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.

A család elképedve hallgatta.

– Na, hogy tetszett?

Zolika kirohant a szobából.

– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?

Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.

– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.

Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.

– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!

– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.

– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.

Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.

Illusztráció: Education to empower

Kritikai párbaj

Még nem volt olyan disznó, ki elájult, ha meglátta a moslékos vályút.                                                                      

(József Attila)

*

—Nos, vége a köntörfalazásnak írókám, ezek a rideg tények. Vágjunk bele a párbajba, ígérem, ezúttal nem fogsz megzavarni semmilyen kereszt ténnyel! Mielőtt még találkoznánk a tárgyaló teremben, szeretnélek a szavadon fogni, miszerint egy külön fejezetet szentelsz a kéziratban a kritikai párbajnak, ahol én a személyedet és a műveidet ért negatív kritikákat igyekszem felsorakoztatni, amire te az elismerésekkel válaszolhatsz. Tekintsd ezt amolyan erőfelmérésnek, előcsatározásnak. Legalább ráhangolódunk a tárgyalásra, mert ha jól tudom, eddig egyikünknek sem volt semmilyen peres ügye. — szólt Mitracsek úr.
—Jól tudod, kiskomám. Hát legyen, ahogy szeretnéd, ha már megígértem, állom a szavam. Bár be kell vallanom, hogy nem igazán készültem még fel az efféle csatározásokra. Se energiám, se kedvem a meddő vitákhoz, de ha már neked így tartja úri kedved, hát párbajozzunk! Pár bajom már amúgy is van, eggyel több, vagy kevesebb már nem igazán számít. Bár, még mindig nem értem, hogy mi a célod ezzel a perrel mit szeretnél elérni, hiszen máris elérted, feltámadtál, és ebben a könyvben tovább folytatódik a történeted.
—Kezdetben mondjuk, szeretnék főszereplője lenni egy komoly és ütős novellának, aminek elolvasása valódi katarzist okoz az emberek számára.
—Ennek nem látom semmilyen akadályát. Itt és most ígéretet teszek, hogy még az Ünnepi Könyvhét előtt kész lesz ez a novella.
—De ezzel már nem érem be. Kizárólagos szerződést akarok, ami annyit jelent, hogy minden általad elkövetett irományban szerepelni akarok, valamilyen formában.
—Ezt hogy gondoltad? Mondjuk, egy történelmi tanulmányban hol helyezzelek el? Netalán a lábjegyzetben? Vagy milyen verset írhatnék rólad? A limericknek vagy a netversnek biztosan nem örülnél, ódát pedig nem fogok zengeni, bárhogyis kívánja az egód.
—Na, látod ez vagy te, nem tudod megállni, hogy ne gúnyolódj velem. Már kezdtem azt hinni, hogy megegyezünk, és elkerülhető lesz a per, de úgy látom, korán örültem. A szakszervezetis fickónak is mondtam, hogy te biztosan nem fogsz törekedni a megegyezésre.
—Most már túlmész minden határon, eddig még poénra vettem a dolgot, de kezd fárasztani és főként bőszíteni ez az ügy.
—A végén megint dühbe gurulsz, és jól összeveszünk, aminek semmi értelmét nem látom — szólt Mitracsek úr.
—Talán, tényleg jobb lenne felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, és szépen megegyezni egymás közt. Kihagyhatnánk az ügyvédeket meg a szakszervezetet. Nem tetszenek nekem ezek az alakok, azt érzem, hogy csak kihasználnak, és mindenki a saját céljára akarja felhasználni az ügyünket. —Pontosabban fogalmazva az ügyedet, mert ha rajtam múlna, nem lenne semmilyen ügy. Nyugodtan neki foghatnék az általad igényelt novella megírásához. De azt te is tudod, hogy az alkotáshoz nyugalom, béke és harmónia szükséges. Én ellenséges környezetben képtelen vagyok írni. Hiába vannak ötleteim, nem tudom őket történetekké formálni. Megérted ezt?

—Természetesen, igen. Te nem veszed észre, hogy amikor a kritikai párbajra készülünk, éppen most tudunk a legnormálisabban viselkedni egymással szemben. Igazán sajnálom, hogy ez idáig elhallgattam előled a szándékomat, de attól féltem, ha idő előtt megneszeled a dolgot, képes leszel örökre otthagyni bezárva abban a szűk, sötét koporsóban. Amit aztán már tényleg nem élnék túl. Milyen ironikus, nem?

—Az. Nagyon is az. De most már ne szaporítsuk tovább a szót, vágjunk bele abba a párbajba!

—Legyen hát! Emlékszel, még, amikor Károly barátoddal, úgy 1996-ban, levelet írtatok neves kárpátaljai szerzőknek? Elküldtétek nekik akkori zsengéiteket. Nos, nem sikerült megszereznem az ungvári író válaszát, de tisztán emlékszem, rólad azt írta, hogy poros érzelemvilággal rendelkezel, ami jellemzi verseidet. Elcsépelt toposzok, túlfűtött nemzetieskedés, bárdolatlan hazafiasság, nagyfokú naivitás, dilettantizmus, efféle jelzők hemzsegtek abban a levélben. Abból ugyan nem tudok idézni, de az író kései követőjének blogján találtam egy idevágó kritikai ömlenyt, amiben egyik versedet rakta boncasztalra.

„Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.”
Itt megjegyzem, mivel a kritikus nem írta ki a teljes nevet, a tájékozatlan olvasó esetleg azt hihetné, hogy Lengyel Tamásról van szó. Ám, ha veszi a fáradtságot, és megkeresi az említett blogon az eredeti cikket, világossá válik, hogy ki az érintet szerző. Melyik író melyik verséről ír, de ez részemről csak egy merengő indulat volt. Várom hát, a reakciódat!

—Igen, jól emlékszem erre az esetre, öreg barátom, Zoltán hívta fel rá a figyelmemet, mert én nem is tudtam róla, hogy már több hete olvasható volt a világhálón. Éppen a szentendrei Pismány-hegyen játszottam remetét, ahol nem volt internetem, Zoltán bátyám meg azt gondolta, hogy az említett kritika annyira megviselt, hogy már a netre sem nézek fel. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de ekkor már edzett voltam e téren.

Ugyanez a kritikus egy tanulmányában ezeket írta:

„Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki. (…)
A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. (…)
Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.”

—Ezt én is olvastam, de megértheted, hogy inkább a rád nézve negatív véleményeket gyűjtöttem össze, mint a második kötetedet boncolgató recenzió egyik részletét. Itt Kishazánk másik ifjú irodalomtörténésze mond véleményt rólad és a könyvről.
„A cél: azon magasztos, minden szépség és fenség elérése, melyek a tiszta egyetemes egyszerűségben fogalmazhatóak meg. Röviden az élet erkölcstana, amihez nem kell más, csak egy (az) üzenet, ami jól megfogalmazva, minden fölösleges sallang nélkül jut el a befogadóhoz. Ehhez választja az író a formát is. A novella, kisepika sajátosságai megfelelően társíthatók a tudatos célokkal, leegyszerűsített mondatokban, vagy laza gondolatokban is megkonstruálhatók. Valamint mindezt meg is kell tálalni. El kell adni. Tehát az előírt recept: erkölcs, tiszta értékek + formai egyszerűség, érthetőség + tudatosság, észszerűség + humor (irónia).
Mindez persze elmélet. A novellának szánt szövegek nagy része valóban novella, bár akadnak zsurnalizmusba fúló írások, amelyek valamilyen felemás jegyeket hordoznak. Néhol nem világos, hogy újságcikknek szánt írásról van-e szó, vagy csak kidolgozatlanul maradt a mű? Általában mindig valamilyen nagyszerű gondolattal indít, ami a negyedik-ötödik mondat után nem tud tovább fejlődni, nem képes meghaladni a szavak formálta konvenciókat. Ugyanez a helyzet a humorral is. Az ironizáló hangvétel, vagy a csattanó szándékoltsága leplezetlenül marad. Leggyakrabban a forma, amely olykor elveszejti a tartalmat, ad lehetőséget egy humoros fordulatra, szóviccre. Feláldozása ez a gondolatnak, egyfajta értelmi átcsúszás – sikertelen irónia.”

—Hát igen, ez volt az első kritika, amit a műveimről írtak. Ezerszer elolvastam már, és kielemeztem minden egyes szavát. Nem tudom, ezt miért hoztad fel, mert én nem találok benne semmi negatívumot, sértőt. Sőt, talán még túl kesztyűs kézzel is bánik velem. Azt viszont sajnálom, hogy a fiatal irodalomtörténész nem tájékozódott felőlem alaposan, mielőtt életrajzi tekintetben fogalmazta volna meg véleményét. A kötet ugyan 2006-ban jelent meg, de többségükben olyan írásaimat tartalmazza, amik a múlt század 90-es éveiben születtek.
„A szövegeknek egy nagy része foglalkozik magával az írással, az írás, vagy a közlés folyamatával. Az író ember erkölcsi viszonyával az írás utóéletéhez. Többször is megjelenik a novellákban célként az egyszerűségre, közérthetőségre való törekvés. De vajon találkozik-e a szövegek teremtette Lengyel János az író Lengyel Jánossal? Hogyan működik ez: én így és így akarok írni, ezért leírom ezt és ezt. Vagyis ÉN írom magam, megteremtem a szövegszerű Énem. Így látunk mi bele az íróba, vagyis az írói akaratba. Megpróbálom összehasonlítani a célt és az eredményt, feltételezve, hogy vizsgálhatom ezt az egyén teremtette szövegvalóságon belül (és feltételezem persze, hogy az alkotó visszaolvassa önmagát).”

—Beláthatod, hogy ez egy gyenge próbálkozás volt a részedről. Már csak azért is meglep, mivel A valóság szagá- ban te is szerepelsz. Igaz, hogy néhány évvel korábban, az Együtt oldalain volt a premiered, de ez volt az első könyvem, amiben bemutatkozhattál. Akkori olvasói visszajelzések bizonyítják, nem is hatástalanul. Attól függetlenül, hogy csupán néhány novellában vagy jelen, szinte minden olvasó megemlíti a neved. Még az említett kritikus is, bár a neved elhallgatása mellett, külön kitér a ciklusodra:
„Az “Árnyékszéki bölcseletek” magasztosult gondolatai naiv elbeszélőt feltételeznek. Az olykor vulgaritásig merészkedő írásokban erőltetett humorral próbálja oldani a feszültséget, az elidegeníteni kívánt gondolatokra terelni a figyelmünket. Céljai mindig világosak előttünk, ars poeticája adva van.”
—Rendben van. Hát akkor jöjjön az a bizonyos kritikai levél Nagy Zoltán Mihálytól, amire már Csordás László is hivatkozott a kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb nemzedékét bemutató tanulmányában. Ez a vélemény már csak azért is érdekes, mivel az írója több könyvednek volt a szerkesztője.
„Harmadszor: a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet nem észlelni a pongyola fogalmazás néhány megnyilvánulását, itt-ott a szólelemények verejtékszagát. Az előbbiek valószínűleg azt jelzik, hogy időnként még mindig hajlamos vagy elcsábulni a fogalmazás könnyebb, felületes megoldásai felé, az utóbbiak láttán pedig gyanítható, hogy nem minden esetben „várod ki” egy-egy aforizma „kipattanását”, hanem egyfajta „sorozatgyártást” művelsz, amelynek során a végső szellemi terméket természetesség helyett néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.
—Kedves Mitracsek kolléga, elfelejted, hogy a kritika jellemzője, hogy minden oldalról megvizsgálja az adott művet, kiemeli a pozitívumokat, de könyörtelenül rámutat a hibákra is. Kovács Eleonórát kérdeztem évekkel ezelőtt, hogy néhány könyvismertető megírása után, miért hagyott fel ezzel a műfajjal. Azt válaszolta, többen kifogásolták, hogy nem elég kritikus, nem elég kemény, ő pedig nem akar senkit megbántani, ezért inkább többé nem ír kritikát. Amennyiben a kritikus részéről a keménykritika jobbító szándékú és nem öncélú, netalán rosszindulatból fakad, hasznos a szerző számára. Minden írónak szüksége van visszajelzésre, hogy valaki tükröt állítson elé: ez vagy te!

A könyvbemutatókban, többnyire, csak az adott mű jellemzőit, erényeit domborítják ki. Az általad felhozott levélből én is tudok idézni:
„Más kérdés, hogy az olvasmányosság, különösen egy aforizmás kötet esetében, ahol az életbölcsességek lakonikus tömörségű, szellemes megfogalmazása nyilván az egyik legfontosabb követelmény, önmagában kevés lenne a kötet egészének értékeléséhez. Nálam az olvasói érdeklődést a te minden kétséget kizáróan helytálló megállapításaid indukálták, az a sziporkázó szellemi tűzijáték, amely nagy formátumú személyiségre vall, ezért az a gyanúm, hogy könyvedet olvasva értékkel volt dolgom. Bizonyítékként aforizmák tucatjait idézhetném, amelyek a szótári értelmezésnek megfelelően tömör – sok esetben mindössze félsornyi­ …”
De meg kell említenem, hogy a kritikus, legyen az elismert idősebb pályatárs, kortárs, önjelölt műítész vagy akár csak a szimpla olvasó, sokszor félreértelmezi a szerző szándékait. Újító, kísérletező megnyilvánulásait hibának, hiányosságnak véli. Meglehet, az addigi bevett kánon, a korábban lefektetett szabályok szerint azok is, de minden újítás a régivel megy szembe.
„Mire gondolok? Például arra, hogy bár a legtöbb aforizma tényleg az, ami – egy árgus szemű elme rövid, szellemes megállapítása –, ugyanakkor vannak bőven olyanok is, amelyekhez úgynevezett kommentárt fűzöl, ráadásul gyakran nagyobb terjedelemben, mint maga az aforizma; márpedig a gondolati tartalom „szájba rágva” óhatatlanul kiiktatja, legalábbis szűkre szabja az olvasói felfedezés és az értelmezés esélyét (sajátosságát, szabadságát stb.)”
 —Befejeztem, várom a következő kritikát!
—Na, nem azért hallgattam el, mert már nincs mondanivalóm, de meggondoltam magam. Azt ajánlom, hogy most fejezzük be, vagyis inkább függesszük fel ezt a párbajt!
—Részemről nincs semmi akadálya.
—De ezzel még nincs vége.

Illusztráció: Sunset Surf by Abby Paffrath 

Már évekkel ezelőtt látta, nem explicite a két érzékszervi, hanem a belső szemével. Legbelül megérezte a citromsárga véget. Volt, hogy órák hosszat csak bámult kifelé az ablakon. Elmélázott a keménykalapos urakon és a hozzájuk tartozékká avanzsálódott hölgyeken, ahogy évről évre egyre kevesebb ruhát aggatnak magukra. Nézte a korán érkező fecskéket, akik lányos zavarukban csak tengtek–lengtek a Városliget fáin. Sokszor nyitott ablaknál ráncolta a homlokát a messzi jövő felé. Ilyenkor gyakran megesett, hogy annyira belefeledkezett önmagába, hogy nem vette észre, ha eső zuhog, hó esik az arcába vagy pirítóssá égeti a nap sugara. Édesanyja szomorúan motyogta maga elé: Átmegy rajta az időjárás.

Valójában nem érdekelte a bőrén érzett hideg–meleg. Neki mindegy volt, mert –gondolta– egyszer úgyis elmúlik minden.

Vasárnap délután a mandulás tej és a gyömbéres keksz pilledt hatása alatt vizslatta a járókelőket. Ritkán történt meg vele, hogy nem akart hinni a szemének, de ez a pillanat megkívánta az érzékcsalódást. A Napot látta, de nem fent az égen, hanem lent a földön. Szmokingban, makkos cipőben nyújtózott fel hozzá az erkélyre, és ráförmedt:

– Én akkor is ezen a bolygón vonulok át a gecibe.

És kért tőle egy cigarettát.

Illusztráció: Life is full of comings and goings. 

1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után  Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.

Illusztráció:

Manapság már nem megy úgy a koncentrálás, mint régen. Hiába: megöregedtél. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy betöltötted a tizennyolcat. Aztán huss!, egy nap kinyitod a szemed a keményre dermedt paplan alatt, és hirtelen negyven vagy. Először alig hiszed el, de azután lassacskán, cseppenként, néha kicsit nagyobb mennyiségben, akadozva, mint a reggeli szeánsz, amit fél kézzel a falon, fél kézzel a gatyádban matatva végzel prosztatád kényétől-kedvétől hűségesen függve, eljut a tudatodig, hogy az életed – kegyes esetben – fele, csakúgy, mint egy jó szombat esti film játékideje, elrepült. Pár pillanat múlva már a tükörbe bámulsz, kétnapos borosta keretezi a szemráncod, meg a halántékodnál deres, zsíros hajad, és csodálkozva teszed fel magadnak a világtörténelem eddigi legnagyobb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb kérdését, hogy mégis hol rontottad el. De válaszolni már nem tudsz rá, és ha valamilyen csoda folytán mégis felderengne egy-két értelmes szó, nem tudod végigvinni a gondolatmenetet, elmegy a kedved az egésztől, a reggeli kávétól, az öt órára gondosan beállított fűtéstől, a tegnap esti jól megérdemelt pofa sörtől, a feleséged és a gyerekeid szuszogásaitól, amik egyenetlen hullámokban érik el megereszkedett füled cimpáit a nyitott ajtón keresztül, és amikről máskor olyan jólesően úgy gondoltad, milyen nyugtató is mindez, milyen kézzel fogható is az egész, hogy minden, amit csak kívánhattál akkor, mikor álmaid kovácsolása esedékes volt, bekövetkezett, a szerető család, a szép ház, a példás élet, ez az egész, amiért megérte gürcölni, amiért megérte küszködni, olykor hónapokig szűkölködni, ezért az életért, amit a hetilapok borítóján láttál, és ezért az életért, amit akkor a végső állomásnak hittél – ez az élet, mintha elvesztette volna az értékét.
Utána még lassabban, mint akkor a tükör előtt, mintha körvonalazódni kezdene fejedben az elhatározás, de újra és újra elveted, mert gyengének érzed a tagjaid, a lelked, összeszorul a gyomrod, a nyelved a szájpadláshoz tapad, elönt a kétségbeesés, aztán a gyávaság, vagy azért mert felelősséggel tartozol a családnak és ki tudja, kinek még, talán mindenkinek, talán az egész világnak, de elsősorban mégiscsak a munkának, persze, és akkor, mikor ez már megvan, és lépnél tovább, belép a titkárnőd és kizökkensz a gondolataidból, visszabotorkálsz a ködbe borult város koszos panorámájától az íróasztalodhoz, és beleveted magad a munkába, újra, miközben a harmadik kávéd ott jegesedik az orrod előtt, majd egy elvétett mozdulattal felborítod, és nézed, ahogy a fekete folyam eláztatja mindazokat a fontos iratokat, amelyek végső soron a gyökereidet jelentik, amelyek a legfontosabb kapaszkodók a siker gyorsvonatán, de nem idegeskedsz, mert szerencsére nem kerültek még rájuk a szignók, meg a pecsétek, meg amúgy is, még a legszörnyűbb helyzetekből is van kiút, és akkor, egy pillanatra a nagy kapkodásban, elkap a nyugalom, az a kísértetiesen varázslatos, langyos pillanat, mikor megvilágosodsz, és felfogod, mit is kell tenned valójában, hogy végre kijuthass abból a csendes, őrlő, monoton szürkeségből, amiben eddig léteztél. Akkor, de csakis akkor, talán még magad is kissé csodálkozva tapasztalod, mennyire megnyugtat a tudat, hogy mindent, ami eddig te voltál, elönt a ragyogóan feketén is hideg és visszafordíthatatlan változás.
Eltelik pár hét, aztán pár hónap, a karácsonyt még a megszokott keretekben töltöd el, mosolyogsz, eszel a bejgliből, iszol a borból, jól érzed magad. Kívülről semmi változást nem vesznek észre rajtad, és már te is kezded azt hinni, hogy hülyeség az egész, múló hóbort, netán kibontakozóban lévő depresszióvirág, de aztán vége az ünnepeknek, és minden kezdődik elölről, és rájössz, ez az egész olyan, mint egy több száz kilométeres robogás az autópályán. Ott is vannak kisebb szünetek, mikor megállsz tankolni, vagy egy pihenőnél benyomni egy szendvicset, ám ezek végső soron csak a nyugalom apró szigetei, ahol feltöltöd magad erővel, hogy aztán folytathasd az utadat, vezessen bárhová.
És azután itt a nap, amitől annyira rettegtél, és amitől még mindig félsz, és ahonnan már nincs visszaút. A levelet a konyhaasztalon hagyod, bevett szokás, ez a mindennapi üzenőfal, habár a szavaid nem épp mindennapiak, de ez már nem számít. Nem viszel magaddal sok mindent, elég egy sporttáska a ruháiddal, a tárcád a titkosított bankkártyával, rajta az összes pénzzel, amit azóta gyűjtöttél magadnak, hogy elkezdtél dolgozni, és egy fénykép a családodról. A kezedben a régi naplód, telis-tele egykori reményekkel, álmokkal és tervekkel.
Még visszafordulsz a küszöbről, a januári szél belekap a kabátodban, könyörtelenül, csapkodva-szaggatva a szövetet; elmosolyodsz, hálát adsz ezért az egészért, mindenért, amit elértél, elmormolsz egy imát, aztán csendesen, tapintatosan, mint egy magából kifordult tolvaj, kilopod magad a családod szívéből, és elhagyod az otthonod.

Illusztráció: Boss – Man in a long black coat

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

Illusztráció: Pinterest