Gerebenics Nóra összes bejegyzése

1990-ben születtem Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem szabadbölcsészet/kommunikáció szakára jártam, majd a Metropolitan Egyetemen végeztem filmdramaturgként. Novellákat és forgatókönyveket szeretek írni.

200

 

Körülbelül két hónapja az ovulációs mikroszkóp használata után minden reggel átböngészem a bejáratott hírportáljaimat. Abban az öt percben, amíg a lencsére helyezett minta eredményét várom, pont elolvasom a legfontosabb világpolitikai eseményeket taglaló cikkeket, majd utána jön a belföld, a Közel-Kelet, és a kulturális rovat. A barátnőimmel gyakran indítjuk a világ eseményeinek kibeszélésével a találkozóinkat, így szeretek jól informált maradni.  Legutóbb egy, az online társkeresés buktatóit vitató bejegyzés kivesézése után azonnal az egyetlen egyedülálló barátnőnk, Évi randi-applikációjával kapcsolatos tapasztalataira terelődött a téma.

Én nem használok ilyen alkalmazást, 5 éve férjnél vagyok.  Annyira nem sürgettük volna a gyerekvállalást, de aztán körülöttünk minden pár elkezdte potyogtatni a gyerekeket, vagy arról kezdtek beszélni, hogy potyogtatni akarják a gyerekeket, úgyhogy nekiláttunk próbálkozni, eddig sikertelenül.  Nem eszünk gyorskaját, nem iszunk alkoholt, én pedig letettem a cigit. A férjem egyébként is utálta, hogy néha, ha társaságban boroztam egy kicsit, rám jött a cigizhetnék.  De azt nem tudja, hogy titokban tartok egy e-cigit a ruhásszekrény egyik rejtettebb sarkában, amit néha bevásárlás után vagy a pár hónapja kötelező reggeli jógám közben szívogatok.  Kéjesen csiklandozó érzéssel tölt el, amikor egy vriksászana vagy egy návászana pozíció közben pöfékelek, közelebb visz ahhoz, amit bizonyos keleti filozófiák szerint a lelki békémnek kéne megélnem.

Egyik nap a jóga után elindultam bevásárolni a dietetikus által jóváhagyott étrendünknek megfelelő alapanyagokat: zöldségeket és tejtermékeket a biopiacon, halat és fekete kenyeret az orosz delikátban.  A buszmegálló felé menet zizegő zacskókkal megálltam pár percre egy park melletti játszótérnél figyelni a gyerekeket a szüleikkel. Könnyeknek kellett volna a szemembe szöknie a látványtól, egyáltalán nem akartam közéjük tartozni. Nem akartam egy csapat nyalókával rohangáló kislánynak megmondani, hogy húzzanak már el a hintától, de fürgén, mert az én porontyom még nem végzett rajta. Ahogy ezen töprengtem, lassan továbbindultam, és két lépés közt kezdtem el valami furcsát érezni: hirtelen folyás indult a hasam irányából, ami mintha a farmernadrágomon végződött volna, így teljesen átnedvesedett és sötét vöröses árnyalatban játszott. Azt hittem, erre csak egy hét múlva számíthatok, az ovulációs mikroszkóp sem ezt mutatta.    Az idegesség és a szégyenérzet olyan kombinációja lett úrrá rajtam, amin csak és kizárólag a gyorskaja segíthetett. Így három megállóval hamarabb szálltam le, és a szatyraimat magam elé tartva manővereztem be egy önkiszolgáló étkezdébe. A marhahúst nem kívántam, így inkább a többfajta sültburgonya közül kezdtem el válogatni. Leültem a fehér pólómban és a foltos királykék farmeromban, hogy az orosz zászló színeibe öltözve megegyem a nagy adag steakburgonyámat. Az olajos hússzag keveredett az étterem levegőjében a klíma fuvallatával, ami most meglepően higgadtsággal töltött el. Hazafelé menet kihúztam a pólómat a nadrágból, de közel nem ért le addig, hogy takarni tudja a foltot, úgyhogy továbbra is a szatyraimmal igyekeztem fedni.

A következő héten vacsorára beszéltünk meg találkozót a lányokkal, majd felmentünk Évihez megnézni az új mélybordó tapétáját a hozzá passzoló új bútoraival. Bár az este ezen pontján csak nyolcszemközt voltunk, nem mertem felhozni az incidensemet, és amikor már majdnem megemlítettem volna, Évi belekezdett a legutóbbi randisztorijába: az alkalmazáson keresztül találkoztak, Senior Project Manager a pasi egy reklámügynökségnél, de még túl komolytalan egy elkötelezett párkapcsolathoz, olyan anyuka kicsi fiának tűnt neki, főleg, mivel vacsorázni és bowlingozni is kedvezménykuponokkal vitte. Részletekbe nem ment bele. Én nem tudtam mit hozzászólni a témához, Sári barátnőnk, a csapatunk legracionálisabb tagja elkezdte a legutóbbi online pártalálási statisztikákat sorolni Brazíliától Szingapúrig, Szandra, aki mindenben a legpraktikusabb megoldásokat kereste, szimplán közölte, hogy a srác egy másik kuponos oldalon, amit ő is használ a vőlegényével, sokkal kedvezőbb ajánlatokhoz juthatott volna sokkal jobb helyekre, és együttérzését fejezte ki Évinek. Kedélyesen elcsevegtünk, a házilag mixelt gintonictól vállalhatóan becsiccsentettem, mégis elsőként indultam haza Évitől, kimentettem magam azzal, hogy kora reggel jógáznom kell. Imi már otthon volt, de félig bealudt a focimeccs alatt a kanapén, úgyhogy óvatosan felkeltettem és elküldtem a hálóba aludni, míg én leültem a konyhaasztalhoz, kitettem magam elé a telefonomat, és némi hezitálás után letöltöttem rá azt a randialkalmazást, amin keresztül Évi is megismerkedett a gáláns lovagjával. Végignéztem, ahogy a letöltés állapotát jelző pálcika fehérről teljesen kékre vált, majd pulzáló karikák jelzik, ahogy megnyílik az alkalmazás. Beírtam néhány adatomat, bejelöltem a keresett férfiak paramétereit, és már ki is jelezte az első alanyokat, mind 40 év alatti, 300 kilométeren belül élő egyed volt. Balra húztam mindegyiket, ahogy Évitől láttam, ha valaki nem tetszett neki, mert egyiken sem észleltem különösebben, hogy többet tudnának az amerikai alkotmány kiegészítéseiről Iminél, de mikor ki akartam lépni és törölni az egészet, véletlenül jobbra csúszott az ujjam a képernyőn az egyik fotón, amit meg sem néztem, mert már készültem abbahagyni a válogatást. Mivel emlékeztem rá, hogy Évi szerint ezek még nem jelentenek semmit, amíg el nem kezdünk chatelni, megnyugodtam, és könnyedén álomba zuhantam Imi mellett.

2 nap múlva a gyógyszertárban álltam sorba, mikor egy olyan pittyegő hangot hallottam a táskámból, amit nem ismertem fel. Azt hittem, valaki másnak csörög a telefonja, de a társkereső alkalmazás volt. A férfi, akit jobbra húztam, nevezetesen Márkó, 29, aki a profilképén egy hatalmas fánk alakú gumimatracon feküdt egy medencében, szívecskével jelezte, hogy viszontkedvel engem, illetve egy „Szia!” üzenettel és egy szmájlival fejezte ki, hogy érdeklődik irántam. Ebben a pillanatban kellett volna törölnöm az app-ot és soha többé nem gondolni arra, hogy ilyesmit csináljak, de sorra kerültem a patikában, és elfelejtettem. Csak vacsora közben jutott újra eszembe, és mikor Imi hívást kapott az ügyvédi irodából az egyik gyakornoktól és kiment az előszobába felvenni, gyorsan előkaptam a telefonomat, és rájöttem, hogy a profilképemen háttal látszom csak és homályosan, úgyhogy akár Évivel is összehozhatom Márkót. Elhalasztottam a törlési tervemet így egy kis időre, és megvártam, amíg Imi elalszik. A sötétben kiosontam a nappaliba, és begépeltem a válaszomat Márkónak, miszerint az adatlapja alapján megnyerőnek találom, és igen, szívesen elmegyek vele kávézni. A beszélgetés végén abban maradtunk, hogy még leegyeztetjük a pontos helyet és időt. Mikor Évit felhívtam az ötletemmel, először ledöbbent, hogy most így akartam-e felhívni a figyelmét arra, hogy tönkremegy a házasságom, majd minden porcikájával tiltakozott, és rám förmedt, hogy lehetek ekkora idióta. Kezdtem volna átkozni magamat és rövidre zárni az egészet, de inkább elmagyaráztam, hogy semmilyen érzelmi válságban nem vagyok, csak kíváncsiskodtam, így meggondolta magát. Lehetségesnek találta, hogy ez elsülhet jól is, átböngészte velem részletesen Márkó adatlapját, és megengedte, hogy közösen egyeztessünk vele egy találkozót.

Ezután felhívtam a volt kolléganőmet, akivel a főiskola tanulmányi osztályán dolgoztunk együtt, és tudtam, hogy a nővérének most segít munkát keresni, és biztos voltam benne, hogy tud nekem segíteni. Néhány nap múlva a munkaideje lejártával összefutottunk egy Margit-körúti kávézóban, és két latte között, miután elmesélte, hogyan bonyolítja az életét az, hogy a munkanélküli, bipoláris nővére ideiglenesen vele és az élettársával lakik, és hogy mennyire nem élvezte a másodunkatestvére lagziját előző hétvégén; túl hangos volt a mulatós banda és túl száraz a túrótorta tésztája, megkérdeztem, tudna-e ajánlani nekem helyeket, ahol nagyobb eséllyel találhatnék állást.

– Azt hittem, Imre elég jól keres az ügyvédi irodában! – mondta szemrehányással vegyes segítőkészséggel, miközben megigazította a sötétzöld zakója ujjait a mandzsettagomboknál.

– Igen, de mindig jól jön egy kis extra kereset. – mentegettem az ügyemet.

– De te most nem főműsoridőben termékenykedsz, vagy hogy is mondják? – kérdezte Teodóra.

– Igen, de még csak próbálkozunk, és addig jót is tenne a munka.

– Jó, ha van egy tollad, akkor felírok neked pár weboldalt, meg telefonszámot, aztán ha én találok valamit, azt majd továbbküldöm neked. – és Teodóra már vette is elő a jegyzetfüzetét.

Felírta nekem egy fordítóiroda vezetőjének a számát, ha részmunkaidőben akarnék dolgozni, összehajtottam és elraktam a táskám hátsó cipzározható zsebébe a papírfecnit, és elszürcsöltem a második lattémat is. Nosztalgiáztunk még egy kört Teodórával, majd hazabattyogtam, egész úton azon agonizálva, hogy biztosan jó ötlet volt-e felkeresnem Teodórát, és mégis hogyan tudnék elhatározásra jutni valamiről, amiről túl lusta vagyok magamtól tisztességesen, alaposan elmélkedni.

Végül úgy döntöttem a puszta véletlenre bízom magam: feldobok egy érmét. Nem otthon, nem lenne gusztusom ilyet tenni, de a következő reggel a vérvétel előtt az orvosi rendelő már jobbnak tűnt. Másnap reggel izgatottan érkeztem meg a körzeti rendelőbe, és mind életkorban, mind társadalmi helyzetben változatos páciensek sora előtt elhaladtam a mosdók felé. A falon fehér, a padlón babakék csempék voltak lerakva, és az enyhe vizeletszagot, valamint a klóros víz hiányát leszámítva úgy éreztem magam benne, mintha egy uszoda medencéjében csobbannék. Benyitottam az egyik fülkébe és gondosan magamra reteszeltem az ajtót. Lehajtottam az ülőkét és ráültem, majd kihalásztam a táskámból a párizsi nászutamról emlékbe hozott Mona Lisá-s pénztárcámat, és elkezdtem keresgélni az aprópénzek között. Egy ilyen pénzfeldobáshoz nem választhattam akármilyen érmét: újnak és tisztának kellett lennie, és semmiképpen sem öt, vagy tízforintosnak, azt túl kevésnek éreztem volna. Végül egy vadi új, csillogó kétszázast pécéztem ki, amit a dohányboltban kaptam vissza, mikor patront vettem az elektromos cigimhez. Ráillesztettem a pénzérmét a hüvelykujjam körmére, és azt bűvölve próbáltam kitalálni, melyik oldal melyik opció legyen: arra jutottam, hogy a számos oldal legyen a főállású anyaság, és a Lánchidat ábrázoló oldal legyen az, hogy visszamegyek dolgozni, és konfrontálódom. Nem maradt más hátra, megpöccintettem a mutatóujjammal a hüvelykujjamat alulról, és földobtam az érmét, ami százszorosára lassítva mozgott a szemeim előtt, míg az ítéletére vártam. Jelentéktelenül zuhant vissza a tenyerembe az aranyosan csillogó kétszázas, amúgy a vállát megvonva, mellékesen közölve velem, hogy neki a Lánchidas oldal inkább a kedvére való most. Úgy éreztem, elkezd kerülgetni a hányinger az idegességtől, még jó, hogy a mosdóban voltam, de amikor megpróbáltam öklendezni, nem jött fel semmi. Haragudtam magamra, amiért megdöbbentem ezen, hiszen pontosan tudtam, hogy ötven százalékos esély volt rá, hogy ezt kaphatom válaszként.

Egy dologban biztos voltam: a férjemnek csak a közös esti önhipnózisunk után szabad előhozakodnom vele. Mint minden lefekvés előtt, Imi most is bekapcsolta a hanganyagot a laptopjáról, rákapcsolta a miniatűr hangfalra, amit karácsonyra vettem neki, és lótuszülésben leültünk egymással szemben a hálószobaszőnyegen. Egy órán át békés hullámban relaxáltunk, fokozatosan elengedve minden izmunkat és idegvégződésünket, végül teljesen ellazulva, a megnyugvás lehető legmélyebb pontjához elérkezve, majd egyszerre felálltunk, és leültünk az ágy szélére. Annyira elmélyült és higgadt lettem az önhipnózistól, hogy majdnem nem hoztam fel az egészet.  De amint bebújtunk mindketten a takaró alá az ágyban, összeszedtem magam, és nekikezdtem a mondandómnak.

– Én ma valahogy kifejezetten ráhangolódtam a hullámokra, nem minden este sikerül így! – mondtam megjátszott elégedettséggel, miközben nem győztem kivárni a reakcióját.

– Igen, én is, ez a mai tényleg nagyon jól sikerült. Jó álmos is lettem tőle! – válaszolta.

– Ha már ilyen relaxáltak vagyunk mindketten, szeretnék mondani valamit! – kezdtem.

Imi némán végighallgatott, és talán a meditációnak is köszönhetően megőrizte a hidegvérét, majd homlokon puszilt és butuskának nevezett. Próbáltam volna utalni rá, hogy lehet, hogy őt nem, de magamat elég komolyan megijesztettem, mire az oldalára fordult, és lekapcsolta az olvasólámpáját.

Aznap este az ágyban ülve elhatároztam, hogy többé nem használom az alkalmazást. Azzal, hogy Évit összehoztam Márkóval, kihoztam a legtöbbet belőle, amit csak képes voltam. Már kétszer randevúztak, egyszer egy mozival egybekötött ebédre, következő alkalommal egy bowlingpályára hívta Márkó. Egyszer sem fizetett egyikük sem kuponokkal, és összességében ígéretesebbnek tűnt a kapcsolatuk sok olyan esetnél, amit Évi intézett magának. Néha a termékenységi vizsgálatok közben, miközben el kell lazulnom az orvosi székben, még gondolok rá, hogy kiket dobna ki nekem az algoritmus.

Újból vállaltam adminisztrációs munkát, de csak otthonról, amit óriási szerencse folytán szerzett nekem Teodóra. Egyik nap a metrón velem szemben ülve mintha láttam volna „Márkó huszonkilencet” egy olyan ingben, ami úgy rémlett, hogy én választottam ki Évivel neki, de nem voltam benne biztos, hogy ő az. Nem az arcáról jegyeztem meg.

 

 

 

(Illusztráció: Itzchak Tarkay)

Szilveszter

 

A folyosó végéről jött a hangzavar. Alíz óvatosan kidugta az orrát az ajtón a gang felé, és elindult a hideg irányába. Néhány lépés után vette észre, hogy nyitva hagyták az emeleti ajtót, azért hallani a negyedikről a papírtrombitákat és a dübörgő zenét. Nem mert tovább sétálni, visszalopakodott inkább a lakásba, és bebugyolálta magát a bolyhos mélylila pokrócba. 2 pulcsit vett fel egymás fölé, az anyja nem engedte magasabbra csavarni a fűtőtestet. Visszahangosította a TV-t, mindjárt kezdődik a szilveszteri kabaréműsor, gondolta, azt biztosan engedné neki nézni az anyja, ha itthon lenne. Alíz nem haragudott rá amiatt, hogy otthon hagyta egyedül december harmincegyedikén. Az előző évben így töltötte a szentestét, előtte pedig a húsvét hétfőt. Csak azt akarta volna tudni, ha az anyja egyszer hajlandó lenne-e elárulni neki, hogy vajon hol lehet ilyenkor, és hogy vajon ő nem fázik-e nagyon? Egyébként is, 3 hét múlva 10 éves lesz, a szülinapján biztosan kárpótolva lesz valahogy.

Mint minden a mait megelőző alkalommal, ennek sem volt semmilyen előzménye. Reggel müzlievés közben Alíz még azt hitte, az anyjával tölti újév estéjét, vagy átmennek az osztálytársnőjéhez, és velük közösen, de az anyja kapott egy sms-t kora délután, és azonnal megváltoztatta a programját.  Csak annyit mondott neki, hogy ne menjen ki a lakásból, éjfél után már nem nézhet TV-t, és hogy reggelre itthon lesz. Pontosan ugyanazok az utasítások, mint amiket tavaly szenteste és előtte húsvét hétfőn kapott. Az evésre vonatkozóan semmit sem szabott meg, de volt pár virsli meg egy kis mustár a hűtőben, a mikrót pedig már szabad volt használnia, így elhatározta, hogy éjfél előtt azt fogja megcsinálni.

Alíz elgondolkozott azon, hogy amikor az anyja ilyen estéken elbúcsúzik tőle, ugyanúgy tikkel a szeme, mint amikor fogadóórára mennek. Ahogy az osztályfőnöknő elkezdi faggatni az anyját arról, hogy hogyan élnek, az anyja szemei pontosan ebben a tempóban kezdenek el rángani.  Közben észrevette a dohányzóasztal alatt a női magazinokat, amiket soha nem enged neki olvasni, és úgy döntött, most eljött az ideje, senki sem köpheti be, egyenként átnézi őket. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a tükrös fürdőszobaszekrényt, egyenként átnézte az anyja összes rúzsát, és egy élénk pink színűvel körültekintően bekente az ajkait, kifésülte hullámos szőke fürtjeit, magára tekerte a nagyanyjáról rájuk maradt narancssárga tollboát, amit az előszobaszekrény mélyén talált, majd hasra feküdt a kanapén, és egyenként elkezdte átlapozni a magazinokat. Leginkább a divatkollekciók és a filmszínésznők képei érdekelték, minden máson könnyedén túllapozott.

A lapok végén található pszichológiai tanácsadó oldalakat mindig kerülte, nem keltették fel különösebben az érdeklődését. Beszélgettek már az anyjával olyan kérdésekről, amiket az olvasók ilyen rovatokba beküldenek, de Alíz elengedte a füle mellett, akkor is, ha az osztálytársai közt került szóba, mert túl éretlennek, túl zsengének érezte magát még a témához. Az ötödik magazinnál kezdte unni magát, a film még mindig nem kezdődött el, úgy döntött, ismét kinéz a ház belső udvarára, hátha lát valamennyit a buliból a negyediken. Felvette a kabátját és a csizmáját, hátha most hosszabb felfedezőtúrára vetemedik. Kikukucskált a belső udvarra, lent az alsó szomszéd gyerekei éppen konfettiket hajigáltak, a zene pedig egyre hangosabb volt. Elindult felfelé, de csak a lépcsőfordulóig mert elmenni, onnan észrevétlenül be tudott lesni a folyosóra, ahol a lakás ajtaja nyitva volt, és néhány dohányzó huszonéves állt kint dideregve az italaikkal. Alíznak megakadt a szeme egy fiatal páron, akik épp egy pezsgősüveg kibontásán fáradoztak, egymásnak adogatták át az üveget, majd hangosan felnevettek, mikor a fiú sikerrel járt, és a pukkanó hangon szórakozva elkezdte tölteni az italt többiek műanyag poharaiba. Elszégyellte magát, amiért így kémkedik, és inkább leosont. Már fél 12 felé járhatott, lassan berakhatta a virsliket a mikróba. Illetve rakhatta volna, ha nem ér éppen haza a szomszédasszonyuk, Dorottya néni, és meg nem látja őt. Ahogy rászólt, hogy menjen csak oda hozzá, Alíz már érezte az asszonyság szálkás, fölé tornyosuló árnyékát magán, a szúrós, sötétbarna szempárjának fúródását az övében.

– Kislányom, hol van az anyukád? – kérdezte Dóra néni.

– Nem tudom. – árulta el az igazat Alíz.

– És az apukád?

– Róla nem szoktunk beszélgetni. Anya szerint nem kell szóba hozni.

– Gyere be hozzám, nem lehetsz felügyelet nélkül! – utasította Dorottya néni.

– Köszönöm, de ott a TV-nk és Anyukám hagyott nekem enni és reggel jön is haza, igazán nem szükséges.

– De csak gyere be, légy szíves, én is egyedül vagyok, nézhetünk együtt is TV-t.

Alíz határozatlanul, de beleegyezett, hogy átmegy Dóra nénihez, csak bezárja az ő ajtajukat. Dóra néni lakásába lépve egy tágas előszobába érkezett, amit régi, dohos bútorok és olcsó rózsavizes pacsuli szaga árasztott el.  Dóra néni felkapcsolta a lámpát, és mutatta az utat Alíznak a nappaliba, hogy üljön le.

– Kölyökpezsgőt? Hozhatok? – kérdezte Dóra néni, mintha valódi pezsgőt kínálna.

– Igen, köszönöm!  Végül is mindjárt éjfél. – állapította meg Alíz.

Dóra néni bekapcsolta a TV-t a nappaliban, és 2 perc múlva visszatért a konyhából a poharakkal és a Kölyökpezsgővel.

– Nem igazi pezsgőt tetszik inni? – kérdezte Alíz.

– Jobban szeretem ennek az ízét. – zárta rövidre a témát Dóra néni.

Koccintottak az olcsó üveg pezsgőspoharakkal, már csak negyed óra volt hátra éjfélig. Alíz szerette felmérni mások környezetét, így végigpásztázott a szobán Dóra néni életének részletei után kutatva. De nem sok mindent talált: a szobában egyetlen fényképet, családi ereklyét sem látott, csak egy hímzett macskás párnát, amiről eszébe jutott, hogy Dóra néninek van egy macskája, talán a konyhából hallotta is a dorombolását. De semmi arra utaló jelet nem szúrt ki, hogy Dóra néninek lett volna valaha férje, gyereke, vagy lennének unokái, csak ez a lakása van.

– Anyukád nagyon fiatal. – állapította meg Dóra néni.

– Huszonhét éves.

– Segít nektek valaki?

– A nagymamám néha igen.

– Nos, ha bármikor ilyen előfordulna, hogy egyedül hagynak, hozzám nyugodtan átjöhetsz. Cilivel szívesen látunk.

– Ő a cica, akit látni szoktam?

– Igen, biztosan csatlakozik hozzánk, csak most vacsorázik.

Percre pontosan az éjféli visszaszámlálásra megérkezett a szobába Dóra néni fekete macskája, Cilike, felugrott hozzájuk a kanapéra, Dóra néni felvette magához és puszit adott a szájára, majd visszatette a párnájára, amíg köszöntötték az éjfelet. Az újév kezdetét jelző táncdalválogatásra Dóra néni Alíz legnagyobb meglepetésére levette a halvány rózsaszín kimonóját, és andalogni kezdett a szoba közepén. Csak egyetlen dalra táncikált és dúdolt közben, majd visszaült.

– Tetszik szeretni ezt a dalt?

– Édesanyámnak volt nagy kedvence, még mikor én voltam gyerek, képzelheted, milyen régi.

– Önnek vannak unokái? – vágott a közepébe Alíz.

– Nem, sajnos nincsenek. Gyerekeim sincsenek.

– Soha nem is szeretett volna?

– Hogy te milyen kíváncsi vagy! Dehogynem. Csak nem lehetett.

– És nem akart megházasodni?

– Nem úgy alakult.

Alíz látta, hogy Dóra néni ujjai elkezdenek remegni a válasza után, úgy érezte, túlzásba vitte a kérdezősködést, hirtelen megsajnálta őt. Ha jobban belegondolt, máskor sem látott nagyon embereket jönni errefelé, egy-két barátnőt talán. Elmenni sem gyakran látta Dóra nénit, általában itthon tett-vett, vagy piacra ment. Abban biztos volt, hogy a macskát nagyon szerethette, mert az első találkozásuk alkalmával Dóra néni becsöngetett hozzájuk egy reggel iskola előtt, hogy Cili eltűnt, az anyja értetlenül fogadta és Alíz még soha nem látott olyan kétségbeesést senkinek az arcán, mint akkor Dóra nénién. Az anyja jóízűt nevetett rajta, mikor becsukta mögötte az ajtót a Cilike rossz minőségű fényképét és adatait tartalmazó szórólappal a kezében.

Ittak még egy kis kölyökpezsgőt, Dóra néni felment pontban egy órakor a negyedik emeletre szólni a fiataloknak, hogy halkítsanak a zenén, majd megágyazott Alíznak a kanapén, és ő is elment lefeküdni a lakás túlsó végében, a nappaliból nyíló szobájába, csak halkan duruzsolt a házibuli kintről. Alíz magára terítette a saját pokrócánál jóval érdesebb és hidegebb takarót, és bámulta a csillárt a plafonon a kívülről beszűrődő fényben, amíg nem szundított el. Reggel hét felé ébredt, Dóra néni motoszkált a konyhában, a fürdőköpenye alja súrolta a padlót, miközben kereste az olvasószemüvegét, hogy elolvassa a hűtőben a sajt lejárati dátumát.

– Boldog Új évet! Csinálok virslit sült sajttal. Kérsz?

– Nem, köszönöm, van otthon reggelim. Köszönöm szépen, hogy itt alhattam.

– Bármikor jöhetsz ide, csak szólnod kell.

Alíz csípősen hűvös újévre eszmélve lépett ki a gangra, és látta, hogy az anyja közben hazaért, és a kulccsal a kezében matat az ajtónál. A köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz, ahogy elhelyezkedtek bent, a nő elaludt a kanapén, Alíz halkan mellélopódzott, hogy betakargassa, és megsimogassa száraz, hidrogénezett haját, akkor vette észre, hogy az anyja vékony fekete öve, amit a farmerjához hordott, nincs rajta a nadrágján, pedig abban indult el otthonról. Megcsinálta a reggelijét, és bement vele a szobájába, hogy biztosan ne zavarja fel az anyját. Alíz anyja, Míra dél után nem sokkal ébredt fel. Alíz nem hallotta, mert épp zenét hallgatott az mp4-es lejátszóján, és a fejhallgató kiválóan elszigetelte minden külső zajtól. Az anyja már majdnem dörömbölt az ajtón, mikor végre meghallotta.

– Igen?

– Megsüketültél?

– Nem, csak nem hallottalak a hangerő miatt.

– Hoztam lencsefőzeléket, nem akarsz ebédelni?

Alíz felugrott az ágyból és indult ki a konyhába, Míra épp tányérokat keresett a konyhaszekrényben. A tegnap felvett farmerét és topját időközben tréningnadrágra és pulcsira cserélte, és a feje tetején kontyba fogta haját. Miután Alíz berakta a ki tudja, honnan szerzett lencsefőzeléket a mikróba melegíteni, majd szalvétákat és evőeszközöket készített elő nekik, leültek a TV elé enni, és közben Míra megkérdezte:

– És hogy telt az estéd, amíg én nem voltam itthon? Nem keveredtél bajba? – kérdezte ironikusan Míra.

– Nem, dehogy, minden rendben ment. A fenti buli elég hangos volt, de a szomszéd néni felment ordítani velük, és halkabbak lettek, vagy elmentek máshová, nem tudom. – felelte Alíz.

– A Dórika? Belőle ki is nézem. Jó, hogy a rendőröket nem hívta.

– Azt én nem hallottam, éjfél után már aludtam.

– Helyes!

Ebéd után elkezdték nézni egymás után a TV-ben leadott filmeket, és Míra kezdett megint elbóbiskolni. Alíznak nem volt kedve több romantikus vígjátékhoz, úgyhogy helyette fogta az anyja ebédhez elfogyasztott hat sörösdobozát, és bevonult a szobájába velük. Ugyan a rajzórai kreatív feladatra még 2 hetük volt, de gondolta, elkezdi most, és mécsestartókat kreál a sörösdobozokból. Összeszedte a sniccer kést és a ragasztót az előszobai fiókból, majd a tanárnője által mutatott formák alapján nekilátott. Vágott, hajtogatott, illesztett és kifestett, mindegyik mécsestartó szélét más alakzatú virágnak formázta meg. Mikor az utolsó tartóhoz is elért, úgy döntött, azt virág helyett macska formájúra készíti el, és nem viszi be az órára, hanem Dóra néninek fogja odaajándékozni. Mikor elkészült, egyenletesen a fehér asztali lámpája köré rendezte a mécsestartókat, kivéve a cica formájút, azt elrakta az asztalfiók mélyére. Nem akarta, hogy az anyja meglássa, mert nem engedné, hogy odaadja Dóra néninek, vagy kidobná a szemetesbe, mint a tavalyi faforgácsokkal díszített rajzát, a szobájában dekorációként felaggatott szivárvány színeiben pompázó origami madarakat is alig akarta megengedni, hogy felakasztgassa. Mikor visszament a nagyszobába, az anyja éppen vasalt, miközben aznap hatodjára nézte végig, hogy két sikeres fiatal mennyi akadályba ütközik ahhoz, hogy egymás mellett öregedjenek meg minden valószínűség szerint. Alíz leült a vasalódeszka mellé a szőnyegre, és látta, hogy az anyja kikészítette az angol szótanuló kártyákat, amiket állásinterjúkhoz írt, az asztalra. Alíz már hetek óta kérdezgette ki néha esténként az anyját a kártyák alapján, amiken olyan szavak szerepeltek, amik egy irodai munkához szükségesek lehetnek.   Neki is jól jött a gyakorlás, az angol tanárnője volt az egyik legszigorúbb az iskolában. Az anyja nagyjából a szavak ötven százalékát tudta helyesen visszamondani, azokat is pirospaprikás magyar akcentussal. Hamar kiábrándult a félsikeréből, a vasalást is befejezte, így Míra jobbnak látta, ha inkább visszaül a kanapéra.

Néhány nap múlva újra kezdődött az iskola, és indulás előtt, amíg az anyja eldöntötte, ma melyik körömcsizmáját veszi föl, Alíz óvatosan odacsempészte a mécsestartót Dóra néni ajtaja elé. Gondosan becsomagolta a karácsonyról maradt csillogós zöld csomagolópapírjába, amibe az új füzeteit is borította, és sikerült észrevétlenül a lábtörlőre letennie. Mikor délután hazaért tanítás után, a mécsestartó már nem volt ott, így azt remélte, Dóra néni megtalálta az ajándékot. Gondolta, rákérdez, hogy megtalálta-e vagy ő vitte-e el egyáltalán, így becsöngetett hozzá. Dóra néni vidáman nyitott ajtót, és mosolygósan üdvözölte Alízt, sokkal jobb kedvűen, mint szilveszterkor.  Megköszönte a mécsestartót, megtalálta, és érdeklődött, hogy Alíz hogy van. És mikor a pirospozsgás kislány elkezdte volna épp mesélni, hogy a matekórát leszámítva jól van, Dóra néni mögött a nappali ajtó résében meglátott átmenni a szobán egy barna hajú, magas, kockás hasú 40 év körüli fiatalembert alsógatyában, Dóra néni kimonóját viselve fölé.  Először sehogyan nem tudta összerakni, hogy mit látott, de hamar elkezdte kapizsgálni. Megkérdezte volna az anyjától is, de őt most csak az angol szótanuló kártyák magolása kötötte le ezen a délutánon.

 

 

(Illusztráció: cndle)