Címke: kritika / tudomány

Az Árnybíró és a történelmi múlt

2005 körül nyilvánvalóvá vált, hogy hazánkban – az ORTT minden ellenirányú igyekezete, valamint a TV csatornák borzalmas fordításai és szinkronjai ellenére – is van igény a távolkeleti popkultúra termékeire, elsősorban a képregényekre és rajzfilmekre.

Ez a divathullám, mely már öt évvel korábban meghódította Nyugat-Európát, egy viszonylag széles szubkultúrát hozott létre, máig eltartva két, viszonylag informatív havilapot (AnimeStars, Mondo), és több frissen alakult képregénykiadót. Bár mindennek megvoltak az előzményei (Dragon Ball, Sailor Moon, Video Girl Ai képregények), az igazi áttörést az Árnybíró első részének megjelenése jelentette 2006-ban, mely háromezer állandó vásárlóval lényegében piacvezetővé vált (a miheztartás végett: ma 5000 eladott lemez arany fokozatot ér a zeneiparban).

Az Árnybíró eredetét tekintve koreai, azaz tulajdonképpen nem manga, hanem ‘manhwa’. Témája a feudális Koreáig nyúlik vissza, ahol álruhás ‘amen-oszák’ (titkos megfigyelők) járták az országot a zsarnokoskodó hivatalnokok után kémkedve. A történet főhőse is egy ilyen vándorhivatalnok (japánul ‘angyo onshi’, magyarul árnybíró), ám a fantasy környezetnek megfelelően neki is különleges képességei vannak: a három lovat ábrázoló ‘mahai-pecséttel’, mellyel történelmi elődei csupán váltólovakat szerezhettek, ő már egy kisebb fantomhadsereget idézhet meg, s ő az egyetlen, akire a háttérben megbúvó főgonosz mágikus ereje nem hat. A démonok és varázslók elleni küzdelemben szüksége is van ezen képességeire, csakúgy mint testőrére, a ‘szandó’-ra, aki nem is lehetne más, mint egy szép fiatal lány – ám ahogy a legtöbb szereplő, ő sem az, akinek elsőre látszik (többek között még csak nem is ember). A történet fordulatos, s ahogy halad előre, megvilágosodik minden kis mozzanatnak, epizódnak az értelme és jelentősége, sokszor úgy, hogy ugyanazt az eseményt más szemszögéből is megfigyelhetjük. A gonosz az illúziók mestere: hosszú idő telik el, mire rájövünk, hogy az emlékekben gyakran felbukkanó gyámoltalan, szemüveges, kissé nőies fiú, akit a főhős számtalanszor megmentett, azonos a történet jelenének legnagyobb démonmágusával.

A hősök egyébiránt szerethetőek, időnként bolondosak, de a készítők sehol sem feledtetik el velünk azt a komoly-komor, időnként kissé naturalista módon ábrázolt környezetet, melyben élnek. Ennek persze nagy hagyománya van a mangák világában, ahogy a fő cselekményszál sem szakad el a már klasszikusnak mondható japán stílusú történetvezetéstől, melynek erkölcsi háttere a szamurájok koráig nyúlik vissza. Az árnybíró, az egykor köztiszteletben álló hadvezér, a dzsusin birodalom romjain roninként (urát vesztett szamurájként) vándorol, s csupán egyetlen cél vezérli: bosszút állni a felelősökön, még ha ez a saját életébe is kerül – márpedig a hozzá hasonló múltban/múltnak élő, tragikus hősök ebben a típusú történetben sosem élik túl az újkor hajnalát.

A manhwa igazi érdekessége, hogy nem csak az alapötletét, de számtalan történetszálát is a koreai történelemből, legendákból, mondákból meríti, igaz, azokat a saját sötét és nyers képére formálja. Így válik témává és a képregényben egy démon megszületésének kiváltó okává az a 10-14. századi szokás, melynek megfelelően az időseket és betegeket kivitték a hegyekbe egy adott helyre, és otthagyták őket meghalni. De a kóreai népmese királylányának gyermekkori szerelme is csupán egy betegség szülte látomássá válik, mely miatt majdnem elvész a királyság. Ez a fajta történelmi újraértelmezés olyan alkotói programként jelenik meg, mely végighúzódik szinte az egész sorozaton. Fontosságát mutatja, hogy minden ilyen jellegű eseményszál végén az alkotók egy oldalt szenteltek a történelmi háttér és az ihletforrás bemutatásának, lerántva a képregényről a fikció leplét, és egy kis betekintést engedve a koreai folklórba – amire amúgy az európai embernek igen kevés lehetősége akad. A legtöbb szereplő is rendelkezik ilyen gyökerekkel: Munszu (az árnybíró) például a 18. században élt Pak Mun-Szu nevű ‘amen-osza’ személyiségjegyeit hordozza, míg hűséges ‘szandója’, Csunhjang, egy kurtizán lánya és egy nemesifjú szerelméről szóló mondából lépett elő – bár szerelmét itt hazatérése közben sivatagi démonok ölik meg, őt pedig a kéjenc helytartó tartja rabláncon, igen hiányos öltözetben.

Ez a fajta történelmi feldolgozás a japán kultúrkörben nem ismeretlen, sőt igen kedvelt gyakorlat. Jó példája a Tokugava-sógunátus[1] idején játszódó Basilisk című manga, mely bár egy fantasztikus elemekkel átszőtt nindzsatörténet, a háttérben olykor valós történelmi események húzódnak meg. A szigetország sosem riadt vissza saját történelmének ilyen módon való felhasználásától, maga a manga műfaj is mélyen a japán képzőművészetben gyökerezik. Ám az alkotók nem idegenkednek az európai témák feldolgozásától sem: a tavalyi év végén (2009-ben) jelent meg Dante Isteni színjátéka első részének „japánosított” feldolgozása Playstation-re, Dante’s Inferno címen. Ebben bár megjelenik Vergilius, aki végigkalauzolja hősünket a poklon, a hasonlóságok sora itt nagyjából be is fejeződik. A játékban a halál kaszájával felszerelt, keresztes háborúból megtért, izomkolosszus Dantéval vagdalkozhatjuk végig magunkat az alvilágon elrabolt kedvese, Beatrice nyomában, akit nem más, mint maga Lucifer ragadott magával a „kínnal telt hazába”. Kérdés, hogy a játék esetében beszélhetünk-e egyáltalán feldolgozásról, vagy csak egy ismert név reklámerejét használták ki ismét. Vannak persze elgondolkodtató momentumok a történetben, hiszen a moralizálás sosem volt idegen a mangák/animék világától, de egy pörgős menetű ördögkaszabolásra kihegyezett játéktól azért nem érdemes sokat várni.

Igaz, a fentiekben bemutatott szemszög már túlságosan távoli a mi európai világfelfogásuktól, ám érdekes lenne belegondolni, hogy mennyi karakteres alakja és érdekes eseménye van a magyar történelemnek, melyeket a távol-keleti populáris kultúra játékos könnyedségével bemutatva talán barátságosabb, szerethetőbb színben tűnne fel az a kelleténél komolyabban vett, búsongó, „véres kardot lóbáló történelemszemlélet”, melyet magunkban hordozunk – és amelynek köszönhetően sok fiatal bottal sem piszkálná a történelemkönyveket. A történelmünk népszerűsítésére tett eddigi kísérletek mindenesetre nem hoztak igazi sikert. Nem csoda, ha a legutóbbi próbálkozás, a paródiába fulladó Magyar vándor is már több mint hat éves, Jankovich Marcell Mondák a magyar történelemből című rajzfilmsorozata pedig legfeljebb az idősebb korosztálynak mond valamit – azon túl, hogy szándékos archaizálása és kissé monoton képi világa a 2010-es évek sok fiatalját habozás nélkül álomba ringatná. Bár nem feltétlenül ért meg a társadalom erre a radikálisan új felfogásra, egyszer talán eljutunk oda, hogy kontrolerrel a kezünkben Zrínyi Miklóst alakítva kergethetjük a törököt Szigetvár körül – már ha az uniós jogszabályok lehetővé teszik.


[1]    Tokugava-sógunátus: A 17. századi Japán egy viszonylag békés időszaka, melyben a Tokugava-klán uralma alatt a kisebb hadurak (daimjók) behódoltatásával, és a kereszténység visszaszorításával megkezdődött a szigetország egyesítése. Az alapítót, Tokugava Iejaszut rejti James Clavell Shógunjában a Toranaga név.

„Jegenyefán madárfészek”

Mikszáth Kálmán esete a szövegközi verssel

A szövegközi versek olyan költemények, melyek egy másik szövegbe, mint keretbe illeszkednek, annak jelentését telítik. Sajátos fraktálhelyzet ez, melyben a beírt vagy adoptált[1] textus az őt hordozótól értelmezés tekintetében nem válaszható el. A szövegköziség kifejezés topográfiailag (illetve tipográfiailag) és az intertextualitás (kristevai) vagy a transztextualitás (genette-i) értelmében is helytálló, amennyiben a szövegközi vers a hordozó vehikulumában[2] is, ugyanakkor értelmi terében, kontextusában is benne, vagy – kissé szerencsésebb kifejezéssel – jelen van.

*

Mikszáth Kálmán életművében – mint ahogy ez a legtöbb irodalmi oeuvre-t jellemzi – költői és írói kompetenciák ölelkezését figyelhetjük meg, azaz a mikszáthi szöveg egyesíti magában a költői és írói nyelvhasználati módokat, jelesül a fiktív világot teremtő mimetikus prózanyelvet és a léttapasztalatokat univerzálissá teremtő költői létnyelvet – a német schaffen ige mindkét értelmében.[3]
S noha Mikszáth alapvetően prózai természet, a világ nyelvi birtokbavételének költői attitűdje helyett inkább a nyelvi világ birtokbavételének prózista vágya fűti, s így szövegközi (és kevés folyóiratban vagy évkönyvben megjelent önálló) versei is prózai jellegűek; ám ezek mellett léteznek – ha nem is nagy számban – poétikailag és szemantikailag költőibb verseletei is, amelyekben lírai attitűd érvényesül. Közülük azokat, amelyek a hordozó textuson belül határozottabb dominanciát és függetlenséget élveznek, autoszemantikus lírai betéteknek nevezhetnénk. Őstípusa e szövegfajnak a Walter Scott-i elővers, mint például a Kenilworth című regény Cumnor Hallja – William Julius Mickle (1735-1788) skót költő versének szabatos, értelmező befordítása –, mely az utána következő Erzsébet-kori történelmi regény kontextusának megágyazása.[4] De ugyanitt említhető még akár a Kincses sziget – az olvasóhoz címzett – bevezető verse is, melynek szerepe ugyanaz, mint Fielding nyitóleveléé a Tom Jonesban. A következőkben egy ilyen autoszemantikus szövegbetét elemzésére teszünk kísérletet.
Ugyan a szakirodalom páratlanul szűkszavúan nyilatkozott a Mikszáth-életmű szövegközi verseiről, számtalan értekező foglalkozott a szövegközi szövegek egy másik csoportjával, az anekdotákkal, s a tárgykörben tett megállapításaik jószerivel átvihetők a fordított, adaptált, adoptált versekre is. Simon István írta Mikszáth anekdotizmusával kapcsolatban a következőket: „e módszerrel olvasmányossá, könnyeddé teszi a leírást, de módjában van az írónak, hogy fontos társadalmi kérdésekben az egyértelmű, szubjektív állásfoglalást megkerülje, s csak érzékeltesse inkább a logikusan fűzött kis történetek hangulatával a maga véleményét is.”[5] Úgy látom, az autoszemantikus lírai betétek esetében ugyanezt a látens, implicit stratégiát pillanthatjuk meg, csakhogy amíg az anekdotában a vélemény, addig itt a líra érzékeltetéséről, azaz magáról a lírai attitűdről van szó, de mindig ebbe a visszafogott, prózai attitűdbe ágyazva. E jellgezetes mikszáthi techné kapcsán Schöpflin Aladár a következőket jegyezte meg: Mikszáth „nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti.”[6] Ám még ennél is találóbban reprezentálják az író saját metódusát Luby Sándorról írott 1885-ös recenziójának sorai: „nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.”[7] Nyilván nem véletlen, hogy Mikszáth a pályakezdő Luby lírájából éppen ezt a sajátosságot emelte ki.
Szintén az adoptált versekre is érvényes következtetésekre jutott a hetvenes évek évek második felében publikált, egyedülálló műfajtörténeti-stilisztikai monográfiájában Szalay Károly: Mikszáth „szatíraírói és általában írói típusalkotására jellemző, hogy noha egyes alakjai éppen csak fölvillanó mellékszereplők, mégis teljes értékű főszereplő is kibontható lenne belőlük. Azaz egyetlen gesztusban, egyetlen mondatban, anekdotában olyan karaktert állít elénk, aki bízvást lehetne főszereplő egy szatirikus regényben. Ebből a szereplőfajtából sok van Mikszáth regényeiben.”[8] Nem pusztán szemantikai teljesítményük, a narratíva motivikus rendjében betöltött szimbolikus erejük miatt hasonlít e különös szereplők státusza a szövegközi versekéihez, de ráadásul a legtöbb esetben éppen ezekhez az epizodikus karakterekhez kötődnek az említett textusok.
A Mindenki lépik egyet című kisregényben található például az alábbi verselet:

„Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt:

Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken, szombaton
És az egész vasárnapon.[9]

Autoszemantikus ez a lírai betét egyrészt azért, mert előadója, Zsuzsi, a „szakácsné” maga is olyan különös, a vihar előtti csendben a tragédia előképét megéneklő mellékszereplő, aki a csehovi színpadon minden bizonnyal főszereplő volna. (Itt jegyzem meg, hogy a darabból Balázs Sándor által készített három felvonásos vígjátékot Horváth Árpád rendezésében, 1935. október 5-én, a Magyar Színházban valóban színpadra állították. Zsuzsi szerepét Lendvay Márta alakította. (MKÖM XV, 202–203.) Másrészt ez a szöveg bizonyos önreferenciális zártsággal rendelkezik, ugyanakkor jelentő teljesítményében a szöveg egészére hatással van, s így „autoszemantikus” abban az értelemben is, hogy szimbolikájában, metaforikájában, azaz egész jelentésstruktúrájában kódolva hordja a gazda-textus értelemszerkezetének vezér-jelentőjét. Harmadrészt pedig ez a janus-arcúság a versszerűség teljesebb értelmében a szövegzet önálló, kontextusfüggetlen interpretációjára is lehetőséget adhat.
A történet szerint a kétségek közt hervadozó Kati éppen a folyónak megy szerelmi bánatában, hogy nem lehet a Kolosy Ferencé, amikor apja, a jómódú „csizmadiamester” otthon szunyókál, s a fent idézett dalt hallgatja. A tréfás színezetű nóta szavai mögött az értelmező máris a jelhasználat motivációját keresi. Az interpretáció érdekes lehetősége rejlik Péter László egyik Ady-cikkében, melyben Mikszáth és Tömörkény – a szegedi néphagyományból származó – gyűjtési eredményei közül a következő jóslatot idézi: „elpusztul a tanya, amelyiknek pávája és jegenyefája van.”[10] Péter László ezzel arra hívta fel a figyelmemet, hogy Mikszáth ismerte a ’jegenyefa’ és ’madárfészek’ szimbólumok jelentését, s így nyilván nem véletlenül helyezte őket e rigmussal elbeszélésének éppen arra a pontjára, ahonnan hirtelen új irányt vesznek az események.
Itt kell megjegyeznem, hogy – bár Benyovszky Krisztián Móricz-monográfiája[11] végre egész fejezetet szentel a Mikszáthot olvasó tiszacsécsei írónak – ezeknek az autoszemantikus betéteknek, közülük is e legékesebb példának a jelentőségére a kutatás épp az összehasonlítás hiányában nem mutathatott rá eleddig. Pedig meglehetősen látványos a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényben a Mindenki lépik egyet „jegenyés” szövegközi dalának újraírása. Itt saját tragédiáját, a grófi kegy elvesztését boros kedélyeskedés mögé rejtő alföldi dzsentricsalád utolsó éjszakájába az egyik vendég házaspár kocsisa, a (fenti, Szalay Károlyi-i értelemben is) epizodikus karakter, Szücs bácsi énekli bele a végzetes összeomlás jegenye-jelét:

„És Szücs bácsi felállt, s reszkető kezébe vette a tele poharat, amit odaadtak neki, s fölemelte; de most már a pohár nem reszketett a kezében, a hangja se reszkető volt, csak öreges, köszörületlen, mikor rákezdte, hogy

Jegenyefa tetejébe,
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom…[12]

Horváth János az Irodalomtörténet hasábjain 1918-ban igen hasonló témáról értekezett, amikor Vörösmarty Mihály Haj, száj, szem című költeményének történeti-folklorisztikai gyökereit kereste vissza, s találta meg a „Víz, víz, víz! / Nincsen olyan víz, / Mint a Körösvíz” kezdetű nótában. Cikkében voltaképp szintén a szóban forgó mikszáthi eljárást leplezi le, amikor a népdalban és a versezetben „nemcsak a ritmusnak, hanem a gondolatközlés mondatformáinak, az egész belső formának kétségtelen rokonságáról” beszél,[13] mindazonáltal nem vitatja a hagyomány megújításának produktivitása mellett a versezet függetlenségét és legitimitását sem.
A népiesség iránti érdeklődés mögöttes indokai közül Horváth kiemeli Bowring vállalkozását, aki magyar népdalok fordításaival magyar antológiát készült kiadni. A Mindenki lépik egyet említett adoptációja mögött tehát a – Nyilasy Balázs, Király István, Bisztray Gyula és más kutatók által említett – Thaly-, Tóth- és Székely-féle gyűjtemények mellett Mikszáth és Tömörkény saját folklórkutatásainak eredményeit is ott sejthetjük.
Végül, ha az egyéni költőiség legegzisztencialistább értelmében tekintünk a szövegre, akkor sajátos fraktálhelyzetet figyelhetünk meg: ’a költő arról énekel, hogy a leányka arról énekel, hogy a fán madárfészek van’ – mely utóbbi ténylegesen az ének, a csivitelés, a madárdal, metaforikusan pedig a lírai megnyilvánulás bölcsője. Ének az énekről, mely maga is ének az énekről.
Hogy a „Jegenyefán madárfészek…” kezdetű dal a szöveg jelszőnyegének kiterítésekor a hordozószöveg kontextusában komoly jelentésszervező energiákat mozgósít, sőt némiképp függetlenedve annak szorításától, a főszöveg egy önidentikus tartományává, de legalábbis tetőpontjává fejlődik, jól mutatja a textus ellentéte vagy kontrapunktja: István gróf, Bakra és Pamutkay „dallamtalan, groteszk nótája” a Beszterce ostromában, melyre mindez egyáltalán nem igaz:

Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.[14]

Jól látszik, hogy a szimbólumok cseréjével vagy elhagyásával, a különböző népi elemek keverésével, átfaragásával itt a prózai attitűd érvényesül, a szövegközi szöveg pusztán illusztrációja a hordozótextusnak – a vers megmarad a próza retorikai szándékának rabságában.

*

A szövegközi szövegek kutatása a magyar irodalom olyan kincsesbányáit nyithatja meg, amelyekre eleddig nem is gondoltunk. A legfőbb lehetőség, mondhatni áttörés az egymással beszélgető életművek intertextuális viszonyrendszerének fölfejtésében, illetve az irodalom- és kultúratudomány(ok)nak a nagybetűs hagyomány asztala körüli közelítésében, újra-össszehívásában áll. Ráadásul eközben a kultúra kommunikatív létmódjának egy új és termékeny modelljéhez juthatunk közelebb.



[1] Értsd: örökbe fogadott.
[2] A vehikulum-kifejezéshez lásd: Tolcsvai Nagy Gábor, A magyar nyelv szövegtana, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001, 107–114.
[3] *schaffen[1/I/2]: megcsinál; *schaffen[2/1]: teremt. (Előd Halász, Handwörterbuch deutsch-ungarisch, Berlin, München, Wien, Zürich, Langenscheidt Verlag, 1969, 515.)
[4] Walter Scott, Kenilworth, Bp., Európa Kiadó, 19812, 10–14. (ford. László Balázs, [a verseket] Dávidházi Péter)
[5] Simon István, Mikszáth Kálmán = S. I., A magyar irodalom, Bp., Gondolat Kiadó, 19792, 206.
[6] Schöpflin Aladár, Mikszáth Kálmán = S. A., Válogatott tanulmányok, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1967, 221.
[7] Mikszáth Kálmán, Egy fiatal poéta: Luby Sándorról = MKÖM, LXXI, 53-54.
[8] Szalay Károly, Humor és szatíra Mikszáth korában, Bp., Magvető Kiadó, 1977, 335.
[9] Mikszáth Kálmán, Mindenki lépik egyet = MKÖM, XV, 51.
[10] Péter László, Fölszállott a páva = P. L., Kívül a körtöltésen, Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2001, 76.
[11] Benyovszky Krisztián: Fosztogatás: Móricz-elemzések, Pozsony, Kalligram, 2010.
[12] Móricz Zsigmond, Kivilágos kivirradtig, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1970, 100.
[13] Horváth János, Haj, száj, szem = H. J. Irodalomtörténeti munkái, Bp., Osiris Kiadó, 2007, III, 916.
[14] Mikszáth Kálmán, Beszterce ostroma = MKÖM, VI, 169.

“Az idő szorgos mértéke”

Elbeszéléstechnikák és az emlékezés érzelmi tényezői Kaffka Margit Színek és évek című regényében

Színek és évek című regényével Kaffka Margit több szempontból is új színt hozott irodalmunkba. Egyrészről a mű témája, vagyis a nők patriarchális társadalomban kiszolgáltatott helyzetének elemzése, valamint a dzsentri társadalmi réteg árnyalt bemutatása révén vált a magyar irodalom korszakalkotó regényévé, másrészről figyelemre méltóak a regény narratív megoldásai, és az emlékek felidézési módjának bemutatása, amely különleges érzékenységről és pontos lélekábrázolásról árulkodik.
Cseresnyés Dóra az én-elbeszélések típusainak meghatározásakor komplex én-elbeszélésnek nevezi azokat az első személyben írott szövegeket, amelyeknek fókuszában az elbeszélő áll, s amelyekben hangsúlyosak a narratív distanciák az elbeszélő és az átélő én között.[1] A Színek és évek is ebbe a típusba tartozik, és 1912-es megjelenése idején az egyik első komplex én-elbeszélésnek tekinthető. Jelen dolgozatban a Kaffka-regény elbeszélő-főhősének, Pórtelky Magdának múltbeli énjéhez való viszonyát, illetve emlékeinek felidézési módját vizsgálnánk meg részletesebben a narratológia szempontjából.

Az elbeszéléskeret narratív jellemzői és szerepe az élettörténet felidézésében

A Színek és évek egyes szám első személyű elbeszélés, amelyben a narráció alapja az emlékezés, s Pórtelky Magda mint fiktív főhős tekint vissza élete eseményeire.[2] Kaffka azonban ennek a retrospektív narratív megoldásnak sajátos útját választja azzal, hogy keretbe foglalja Magda élettörténetét. Ennek a keretnek a nagyobbik része a mű elején, az első fejezetben foglal helyet, s az elbeszélés jelene jelenik meg általa.
Az elbeszélés kerete több funkcióval bír. Vannak én-elbeszélések, amelyekben a narrátor nem határozza meg az elbeszélői helyzetet (mint például Charlotte Brontë Jane Eyre-jében, Németh László Iszonyában, vagy Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényében), a Színek és évek első fejezete azonban bemutatja azt a szituációt, amelyben az elbeszélő-főhős élettörténetét elmeséli. Az ötvenéves, „idősödő” Pórtelky Magda élete könyvében lapozgatva gondolja végig életét, s készít számvetést akkori otthona, egy szinyéri sváb ház tornácán („Így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen.”[3]). Magda tehát ellentmond annak, hogy élettörténetét írásban, napló vagy emlékirat formájában beszéli el. Saját életének újraélése az elbeszélő-főhős bevallása szerint az időtöltést, a szórakozást szolgálja („és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.” (9.)), ám ehhez hozzájárulhat az a szándék, hogy – a számvetésen túl – korábbi tetteit és döntéseit igazolja, amelyre több példát találunk a szövegben.
Az elbeszélő-főhős azon gesztusa, amellyel magát ötvenévesen egy világtól visszavonult, visszafelé élő, öregedő asszonyként határozza meg, talán kevésbé tekinthető reális léthelyzetnek, inkább az elbeszélői pozíció által megkívánt szerep állhat mögötte. Ahogyan ugyanis a bevezetőben Magda kifejti, élete történetének végiggondolásához szükséges egyfajta eltávolodás, felülkerekedés, amely révén egy magasabb nézőpontból tekinthet vissza élete eseményeire: „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez.” (9.). Az elbeszélő azonban ezt csak látszólag képes megvalósítani, hiszen – ahogyan a regény további részéből világossá válik – Magda a legtöbb esetben azonosul múltbeli énjével. A múltjában, mint „tarka képeskönyv”-ben lapozgató narrátor továbbá meghatározza emlékei felelevenítésnek módját, amely alapján megállapítható, hogy játékszerként tekint élettörténetére.[4]
Az emlékek felidézésének módját Kaffka egy szemléletes hasonlattal fejezi ki főhőse által, s ez talán általánosságban is igaz lehet egy önelbeszélésre: „Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről.” (9.)
Felhívja tehát a figyelmet az elbeszélt élettörténet esetleges voltára, vagyis arra, hogy az egyén életének értékelése pillanatnyi lelkiállapot függvénye, s annak változásával párhuzamosan emelődnek ki, illetve szorulnak háttérbe bizonyos események. A Színek és éveket tehát ennek megfelelően kell olvasnunk, vagyis a Pórtelky Magda által az elbeszélői jelenben megformált lehetséges élettörténetként.

Az elbeszélő én viszonya múltbeli énjéhez

A Színek és évek elbeszélő-főhőse tehát egy bizonyos távolságból próbál visszatekinteni életére, az elbeszélés során azonban újraéli múltbeli életeseményeit, s azonosul korábbi énjével. Dorrit Cohn az első személyben írott szövegek esetében négyféle retrospektív technikát különböztet meg az alapján, hogy az elbeszélő én milyen mértékben azonosul múltbeli énjével, vagyis a tapasztaló (átélő) énnel: a disszonáns és az egybehangzó önnarrációt, az önidéző monológot, valamint az ön-narrációs monológot.[5] Az egybehangzó önnarráció típusába azok a szövegek tartoznak, amelyekben a narrátor azonosul múltbeli énjével, míg a disszonáns önnarráció bizonyos fokú távolságot feltételez az elbeszélő két énje között. A Színek és évek Pórtelky Magdája a szöveg nagy részében azonosul múltbeli énjével, nem cáfolja meg korábbi döntéseit, valamint elfogadja az életében bekövetkező események jogosságát, továbbá többször tesz tanúságot arról, nem rendelkezik felsőbb tudással életével kapcsolatban. Az ő élettörténete tehát egybehangzó önnarrációnak tekinthető, noha néhány alkalommal megjegyzi, úgy tekint önmagára, mint egy idegenre, s olvashatunk a regényben olyan részleteket, amelyekben az elbeszélő bizonyos eseményekkel kapcsolatban magasabb tudásról, tisztánlátásról vall.
A Színek és évek narrációját tehát az elbeszélő-főhős múltbeli és jelenbeli énje közötti távolság folyamatos váltakozása jellemzi a közeledés dominanciájával. Amíg a regény első fejezetében, az elbeszélés idejében a narrátor az időbeli távolság adta rálátásról beszél, a második fejezettől kezdve, amikor elkezdi mesélni élete történetét, visszahelyezi magát akkori helyzetébe, azonosul múltbeli énjével, s ezt több elbeszélői megoldással is kifejezi.
Jellegzetes példája ennek saját múltbeli gondolatainak felidézése, amelyet Cohn önidéző monológnak nevez. Többször él ezzel a formával például a lánykorának dzsentri mindennapjait bemutató, nosztalgiával átitatott részletekben: „Ma erről fog beszélni mindenki!” gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minékünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet! (27., kiemelés az eredetiben).
Cohn megkülönbözteti továbbá az autonóm monológot, amelyre jellemző az idézés grammatikai eszközeinek elhagyása és a gondolatok szabad megfogalmazása, s nagyjából megfeleltethető a harmadik személyű narráció esetében megjelenő belső monológnak, vagy pontosabb – szintén Cohntól származó – megnevezéssel pszichonarrációnak. Autonóm monológot alkalmaz például a Vodicska Jenő halála utáni krízis lelki viharainak kifejezésére: „Hát mindenki ilyen gaz és közönséges, ha törésre kerül?… Nem lehet; kell lenni igaz gyöngédségnek, áldozatkész szeretetnek még, amilyen a szegény jó uramé volt. De hol? Horváth Dénes?… De hiszen ő is csak szavakkal!… Nem, ez csúnya, rossz gondolat! – Ő idegen, csak jó barát, aki tartózkodó tiszteletből nem is merhet ilyen részletkérdésekbe bocsátkozni. De milyen jó hozzám, és mennyire velem érez, és aggódik értem, hogy szeret.” (135–136.) Magda egész életét ismerve tudjuk, hogy Horváth Dénessel való viszonya a vele való házassága idején meglehetősen elmérgesedett, a fenti idézetben megjelenített gondolatai tehát nem mutatják az időbeli távolság adta rálátást. A bekezdés végén múlt időbe vált át („Akkor emlékembe hoztamszavait, vagy csak a hangja aggódó, meleg rezgését, és olyan jól esett ez, hogy enyhült álmodozásokba ringatott, szinte fölemelt.”), amellyel visszatér az emlékezés jelenébe, s narrátorként magyarázza akkori érzéseinek okát.
Mind az önidéző, mind az autonóm monológ azt bizonyítja, hogy a főhős gondolatilag és érzelmileg azonosul múltbeli énjével (ahogyan a harmadik személyű narrátor főhősével), s a legkevésbé mondható, hogy magasabb nézőpontból tekint vissza életére.
A Színek és évek autonóm monológjai között azonban több példát is találunk azokra a megnyilatkozásokra, amelyekből nem derül ki világosan, az átélő vagy az elbeszélő én gondolatai jelennek-e meg bennük.

Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető. (89.)

Első házassága éveiből idéz az elbeszélő, ám nem jelöli, akkoriban gondolta-e így, vagy a jelen távlatából fogalmaz meg egy általánosabb érvényű szentenciát a fenti mondatban. Az ehhez hasonló megnyilatkozások ugyanakkor valószínűleg azt is jelezhetik, hogy az adott eseménnyel kapcsolatban megfogalmazott gondolatok az eltelt idő alatt nem változtak.[6]
Megfigyelhetjük továbbá, hogy egy-egy részletesen bemutatott emlékkép esetében jelen időbe vált át az elbeszélés. Ez a megoldás, amelyet Cohn evokatív jelennek nevez, még erősebb azonosulást tesz lehetővé a tapasztaló énnel, s az emlékek teljes újraélését biztosítja. A múlt idejű elbeszélés után így idézi meg jelen időben annak az estének a hangulatát és történéseit, amelyen nagyanyja nagykorúvá nyilvánította: „A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét.” (15., kiemelések tőlem)
Ugyanígy idézi meg Vodicskával való házassága első évét a nyolcadik fejezetben, s új háztartásának és háziasszonyi teendőinek leírása végig jelen időben történik. Ezzel talán azt is jelezhette a narrátor, hogy – a jelen szempontjából átértékelve – mennyire fontos és érzelmileg közeli számára ez az időszak. A jelen idejű elbeszélés ugyan hamarosan háttérbe szorul, a hely- és idődeixisek azonban túlnyomó többségben a pillanatnyi múltbeli esemény helyszínét (ahol első házassága alatt lakott vagy megfordult) és idejét jelölik meg viszonyítási pontként (pl.: itt, ide; most, holnap, tavaly, stb.).
Az események jelen idejű megidézése az érzelmi közelségen kívül mást is kifejezhet. Horváth Zsuzsa például Magda kisfiától való búcsúzásának jelenetével kapcsolatban azzal magyarázza az evokatív jelen használatát, hogy ez olyan megrázkódtatás volt az asszony számára, amelyet még az elbeszélés jelenében sem tudott rendezni, lezárni magában.[7] Hasonló okból alkalmazhatta az evokatív jelent Budapestre való felutazásának leírásakor: „Most pedig jövök magamra hagyottan, szegényen és bizonytalanul, özvegy életemmel, mindenből kihúzva magam, mindent messzi hagyva mögöttem! Mit keresek itt? Mindegy, majd, majd jön valami; fő az, hogy el bírtam jönni most!” (141.)
Ahogyan a korábbiakban utal rá, még az elbeszélés időpontjában sem tud magyarázatot adni arra, pontosan miért is utazott fel Pestre. „Valami okosat kigondolni a jövőm felől, szerencsét próbálni, vagy csak hogy vonzott az ismeretlen nagyváros, másfajta életek látványa; vagy menekülni akartam innét, Telekdyék szívtelensége, a rágalmak vagy az emlékeim elől; vagy egy hiábavaló szerelem daca és félelme késztetett?” – találgatja döntésének okait, élete pesti fejezetének végén pedig hasonló lelki vívódásról számol be, amikor Hiripy nagybátyjától meghallja, mit beszélnek róla a fővárosban. A múltbeli megválaszolatlan kérdések monologikus megidézése Cohn szerint is azt jelzi, hogy az elbeszélő csupán újraéli, újragondolja akkori kétségeit, ám megoldást továbbra sem talál rájuk. Ezt a megoldást az önnarrációs monológ típusába sorolja.[8]
Pórtelky Magda tehát – ahogyan a regény bevezetőjében is megemlíti („valósággal visszafelé élek”) – a Színek és évek nagy részében újraéli múltját, s csak kevés esetben fordul elő, hogy a jelen távlatából magyarázza a történteket, vagy megoldást találjon, csupán elgondolkodik rajtuk.
Rendszeresen megjelenik azonban a szövegben az elbeszélő én hangja, amely által folyamatos reflexiós kapcsolat alakul ki múlt és jelen között. Több elbeszélői megnyilatkozás kezdődik olyan kifejezésekkel, amelyek a szöveg emlékbeszéd voltát erősítik („emlékszem”, „tudom”, „az én mostani látásommal nézve…”), és gyakran szembeállítják a múltat a jelennel. Ezek a megnyilatkozások azonban gyakran az önigazolást szolgálják, vagyis az elbeszélő azon szándékát, hogy múltbeli döntéseit, gondolatait vagy cselekedeteit megindokolja, illetve megnyugtassa lelkiismeretét afelől, hogy azok helyénvalóak voltak. Így magyarázza például az első házassága idején megvalósított fényűzést: „Igen, igen, most a messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam iránt, de biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette és igényelte mind a finom, csinos dolgokat, módosabb, újfélébb szokásokat, fejlettebb életmódot.” (88.). A takarékos Vodicska-apa intelmei is késztethették ennek megfogalmazására, de a férje halála miatti lelkiismeret-furdalás is mondathatta vele a fenti gondolatokat. Hasonló önigazoló gesztust láthatunk a Horváth Dénessel való házasságkötését magyarázó részletben: „Az én életem zsákutcába került. Minden, amit a magam emberi erejével próbáltam, összedőlt, sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy látszik, nem voltam küzdésre és függetlenségre alkalmas! De más révén, egy férfi révén tudtam akarni erősen, mindig.” (183., kiemelések az eredetiben). A narráció kiemeli tehát Magda kiszolgáltatottságának legjelentősebb elemeit, s azokkal indokolja élete egyik fontos döntését: második házasságát.
A múlt átértékelése feltűnően jelenik meg az elbeszélő-főhős Vodicska Jenővel és Horváth Dénessel kapcsolatos véleményének alakulásában. Amikor megismeri Vodicska Jenőt, származása és viselkedése miatt is idegenként tekint rá, s a vele való házasságának idején is kevésbé volt jellemző a lelki közösség, amelynek a narrációban hangot is ad: „Ó, most, annyi év múlva és annyi mindenen át sokszor van eszemben; meg tudtam-e becsülni eléggé az ő odaadó szeretetét?” (78.). A házasság idejéből is azokat a mozzanatokat hangsúlyozza, amelyek Jenő figyelmes szeretetét és alkalmas férj voltát igazolják (pl.: kisfiuk születésekor tanúsított gondoskodását, megfontolt, józan gondolkodását), ez azonban feltehetően inkább a jelen távlatából formált kép Jenőről, a későbbi, sok viszontagságot és egy rosszabbul sikerült házasságot megélt özvegyasszony értékelése. Horváth Dénesről alkotott véleménye esetében ugyancsak felfedezhetjük a múltbeli énjével azonosuló elbeszélőt azokban a részletekben, amelyekben a férfi különleges személyiségéről beszél, s kifejezi iránta való rokonszenvét. Később, amikor házasságukról beszél, ugyancsak akkori érzéseit, Horváth léha életmódja miatti bosszúságát eleveníti fel. Ezekben a részekben a tapasztaló én nézőpontjából láthatjuk őt, megjelenik azonban az elbeszélő én reflexiója is, amely átgondolt, megbocsátó hangot szólaltat meg, s bizonyos fokú felsőbb tudásról árulkodik: „Istenem… hát erre kellettünk mi ketten a természetnek, az életnek vagy minek… ezeket célozta velünk a sors, őértük[9] kellett összenyomorodnunk egymással! […] Most már, sok belégondolás után, át tudom érezni az ő igazát is. Valami kényszerhelyzetben, akaratlan kelepcében érezte mindig magát; látta, hogy bogozódnak körülötte az élet súlyos láncszemei, és összébb-összébbhúzódik rajta a gúzs; jótehetetlen volt ellene, de bűnbakot keresett, és itt voltam én.” (203.)
A múltnál tisztábban való látásnak ellentmondanak azonban azok az önreflexiós részletek, amelyekben a narrátor tagadja ennek a felsőbb tudásnak a meglétét, így például Jenő Pórtelky Melanie-val való vélt viszonyának említésekor bizonyítja, hogy sem arról nem tud, valóban küldött-e férje szerelmes leveleket unokatestvérének, sem arról, miért nem említette soha Jenőnek az ügyet: „Vajon gyöngédség vagy félsz; ízlés vagy okosság vagy kényelem tartott vissza attól, hogy említsem neki ezt a dolgot és számon kérjem? A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e valaha egy ilyenforma levél?”(104–105.)
Több olyan részlet olvasható a regényben, amely tisztán narratív jellegű, párbeszédek és gondolatok idézésétől mentes elbeszélés. Ezekben az eseményeket, jelenségeket összefüggéseiben látó elbeszélő én dominál, s nagyobb távolságot feltételezhetünk múltbeli énjétől. Jellegzetes példa erre családjának, felmenőinek bemutatása lánykorának leírásakor, valamint a Pórtelky-udvarházba való látogatásakor. Mindezekről azonban szintén azért ad hosszú és árnyalt leírást, mert saját egzisztenciája részének tekinti.
Érdemes megfigyelni az elbeszélés szempontjából Vodicska Jenő öngyilkosságának, Magda életének legfájóbb pontjának leírását. Egyrészről érdekes ellentmondást találunk a tragédia napjának bemutatásánál: „Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.) – vezeti be a tisztújításon elszenvedett vereséget követő ebéd, a Jenő öngyilkossága előtti pillanatok leírását, ennek ellenére a továbbiakban minden apró részletet, mozzanatot bemutat, egészen a traumatikus élmény miatt bekövetkező eszméletvesztéséig. Mivel élete egyik fordulópontjáról, s egyben legnagyobb megrázkódtatásáról van szó, bizonyára több apró részlet élesen megőrződött emlékezetében, így a bevezető mondatból talán azt olvashatjuk ki, hogy az elbeszélő-főhős nem akar emlékezni arra a napra, s ezt ezzel a narratív megjegyzéssel kívánja kifejezni. Férje halálát követően, a tizenötödik fejezet elején az elbeszélő-értékelő narrátor szólal meg, aki egyrészt kifejezi, milyen nehezére esik összeszedni gondolatait a történtek elmesélése érdekében, másrészt a jelenből visszatekintve értékeli az eseményeket, s következtetéseket von le belőlük: „Igen, igen, ha most végig akarok menni emlékezésben az életemen, nem szabad magállanom itt; elkerülni, kihagyni annak a napnak az iszonyatát, és egynéhány, mindössze egynéhány hétnek, ami rám következett, minden rám szakadt robajos, rettenetes csapását, a nagy változást, a nagy összeomlást, ami úgy, mint a zúzómalom kereke, szétőrölte, elmorzsolta az egész odáig való énemet, a sorsom, az életem, mindent… és azt mondani: ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik, és nem tudom, nem tudom, hogyan mehetett végbe énvelem, énbennem mindez. […] Igen, ez, ez az erőlködés, a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, nehéz életet. Most már egyremegy, tudom; most már végig szerencsés, egységes élet után sem lehetnék egyéb, mint ami vagyok: csendes, közömbös öregasszony; sőt tán akkor meg sem tudnék ebben így nyugodni, békével viselni ezt a nagy egyedülmaradást a halál előtt.”(127.)
Magda tehát újraéli az első felindulás zaklatottságát, a Vodicska halálával kezdődő egzisztenciális váláság tragikumát, majd az idő távlatából értékel, számvetést készít, amely következtében beletörődik sorsába, s azzal vigasztalja magát, hogy nem történhetett volna másként. Ezt követően a bevezető fejezet után először (és utoljára) teszi azt a kijelentést, miszerint kívülállóként tekint korábbi önmagára, s túltette magát akkori érzésein: „Most már nem érzem friss fájásnak a régi kínszenvedéseket, […] Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívül álló második személyről volna szó.”(127–128.)
Magda ezen sorai talán inkább azért kerültek megfogalmazásra, hogy enyhíteni próbálja fájdalmát, amelyet azonban még mindig erősen érez. A távolító gesztus itt tehát egyrészt a narratív struktúra, a számvetés-jelleg erősítése, ugyanakkor az elbeszélő-főhős abbéli szándéka lehet, hogy élete legfájóbb emlékét minél távolabb érezze magától, s szembe tudjon vele nézni. Minél inkább hangsúlyozza azonban az érzelmi távolságot, annál jobban azonosul akkori lelkiállapotával, amelyet bizonyít a bevezető rész áradó mondatfolyama, valamint a „nem tudom” kétszeri hangsúlyozása is jelzi, nem képes még teljes mértékben elrendezni magában ezt a fordulatot.
Feltűnő továbbá, hogy az elbeszélő gyakran hasonlítja életének egy-egy eseményét az álomhoz. „ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom.” (6., kiemelés tőlem) – mondja a regény bevezetőjében. Jenő halála napjával kapcsolatban pedig kétszer is említi: először arra a reményteli várakozásra vonatkozóan, amely férje alispánná választásának lehetősége miatt élt benne („Mint valami álomból ocsúdtam fel láttukra.” (126.)). A következő bekezdésben azonban már a tragédia bekövetkezése utáni állapotra utal („Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.)), s ez a későbbiekben is megjelenik („Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)). Az álom megjelölés tehát jelenti egyrészt Magda életének pozitív emlékeit, amelyek azonban a sok hányattatás és megpróbáltatás hatására szinte hihetetlenné, távolivá váltak, másrészt a rossz, gyötrő emlékeket, amelyek éppen tragikus vagy az akkori körülmények következtében nehezen elképzelhető voltuk miatt tűnnek valószerűtlennek az emlékek „szitaszövetén” keresztül. Második házassága idejéből ugyanakkor a következő megállapítást olvashatjuk: „Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal. Nem úgy, mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás. Az életet éltem,a siralmasan kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény, őrlő életet.” (190., kiemelések tőlem). Ez utóbbi kijelentés kapcsolatban áll a Jenő halálát követő önreflexióban elhangzó részlettel: „Igen, ez, ez az erőlködés a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, hosszú, nehéz életet. (127., kiemelés tőlem). Jól kivehető, hogy a fenti két részletben az elbeszélő második házasságát tekinti életnek, s ezt állítja szembe az álommal. Talán azért fogalmaz így Magda, mert a pozitív emlékekben gazdag első házasság évei, valamint a tisztújításon elszenvedett vereség utáni kálvária valószerűtlenül távol kerültek tőle második házassága húsz éve alatt, amelyre a monotonitás és a napi gondokkal való küszködés volt jellemző. Másrészt a két életszakasz közötti különbség abban is megmutatkozik, hogy amíg a második házasságáig eltelt harminc év eseménydús volt, addig Horváth Dénessel való házassága kiüresedett, eseménytelen, s ahogyan maga az elbeszélő is fogalmaz, regényietlen évek sorából állt, így feltételezhető, hogy az álom-élet oppozíció erre az ellentétre is utalhat.

A Színek és évek jelenetközpontúsága, a regény szerkezete

Kaffka regénye az elbeszélő-főhős emlékeiből épül fel, ezáltal az események úgy jelennek meg, ahogyan Magda emlékezetében felidéződnek, s csak annyi jelenik meg mindabból, amire emlékszik, illetve amit emlékei közül említésre érdemesnek tart. A valós önéletrajzi művek szerzői is élnek időnként a fikció eszközével, a Színek és évek azonban, fiktív önéletrajz lévén csak az emlékbeszéd formájának megtartása érdekében korlátozza Magdát emlékeihez való hozzáférésében. A narratív szerkezet azonban a pillanatnyi szubjektív látásmódra és a retrospekcióra épül, s az elbeszélő a bevezetőben meg is jegyzi: „és nem tudom, minden apróság éppen úgytörtént-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.” (9., kiemelések az eredetiben). Ugyanezt megismétli a regény zárómondatában: „eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.” (137.).
Ahogyan Fülöp László is kiemeli, Pórtelky Magda nem csak életét tárja fel visszaemlékezéseiben, hanem az emlékezetműködés mechanizmusát is.[10] Felidéződnek olyan események, amelyekre az elbeszélő-főhős tisztán emlékszik, élesen megőrződtek benne, ám olyan emlékek is megjelennek, amelyek némiképp elhalványultak. Ezeket a narrációban gyakran ki is emeli, így következtetni lehet az emlék erősségére is. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival,…” (35.) – mondja Vodicska Jenő Zimán-házba tett első látogatásáról. Más esetekben arról tesz tanúbizonyságot, hogy küszködik emlékezetével, nehezére esik felidézni egy-egy részletet. „Ha emlékezném most világosan, hogy milyennek láttam akkor, és hogy hatott rám!” (92.) – írja Horváth Dénessel való első találkozásának leírásánál.
A pszichológia megkülönbözteti a hosszú- és a rövid távú memóriát, amelyek fontos szerepet játszanak az emlékek megőrzésében. A hosszú távú memórián belül az ún. explicit memória az, amely a múltbeli emlékeket (epizodikus memória) és az általános tényeket (szemantikus memória) tárolja, míg az implicit memóriában tárolt információk készségeinkben mutatkoznak meg. Az emlékezést három szakaszra, kódolásra, tárolásra és előhívásra szokták osztani.[11] A tárolás az új információk konszolidálását jelenti, ebben a folyamatban azonban gátló tényezők léphetnek fel. Ilyenek azok a történések, amelyek az akkori események megtapasztalásában akadályozzák az elbeszélőt, Magda esetében például a Vodicska Jenő halálakor bekövetkezett eszméletvesztés: „Az ajtóban én összeestem… Nem tudok a többiről…” (126.). Megjelennek ugyanakkor összemosódó emlékek is, amelyeket az elbeszélő nem vagy csak nehezen tud elhelyezni az időben: „Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyes pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!” – írja lánykora báljairól, s hasonlóan indítja második házasságának leírását, amelyben az egyhangú, eseménytelen évek egybefolytak Magda emlékezetében: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke,…” (184.). Egy alkalommal ugyanakkor kifejezi azt is, hogy az elmúlt idők nem idézhetők vissza a maguk teljességében („csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…”(22–23.), és jelzi, hogy élete történetének megkonstruálásakor bizonyos tényezőket (elfelejtett emlékek, események akkori jelentősége) figyelmen kívül kell hagynia.
A Színek és évek szerkezetét tehát az emlékek felidézése hozza létre. Ennek megfelelően megfigyelhetjük, hogy a regény Magda életének főbb epizódjaiból épül fel, s ezen epizódok emlékcsomók formájában jelennek meg a műben, mivel az emlékek memóriából való felidézése előhívási támpontok, csomópontok segítségével történik. Az így megrajzolt jelenetek pedig a fentebb bemutatott narratív eljárások segítségével exponált, árnyalt kifejezést nyernek aszerint, hogyan viszonyul hozzájuk érzelmileg a főhős. Az emlékek előhívásában ugyanis jelentős szerepe van az érzelmi tényezőknek, hiszen az érzelemmel telített eseményeken alaposabban elgondolkodik az emlékező, mint a semlegeseken, valamint a nagy érzelmi töltéssel rendelkező események olyan különleges emlékezeti mechanizmust kapcsolnak be, amely hosszú távra rögzít minden apró részletet, amit a személy abban a pillanatban tapasztal. Ezt a pszichológia villanófényemléknek nevezi,[12] s ez magyarázhatja azt, miért maradtak meg Magda emlékezetében olyan pontosan bizonyos emlékek, mint például nagykorúvá válásának estéje,[13] Tabódy Endrével való első találkozása, vagy a Vodicska Jenő halálát megelőző percek.
Magda gyermekkorának emlékei csupán apró jelenetekként kerülnek bemutatásra, jórészt narratív formában. Az első nagy jelenet annak az estének a bemutatása, amelyen grószi nagylánynak nyilvánította, s amely az első sorsfordulót jelentette életében. Az addigi, emlékbeszéd formájú elbeszéléssel szemben itt megelevenednek a szereplők, párbeszédeket és gondolatokat idéz az elbeszélő, s az evokatív jelennel is találkozunk. Hasonlóan árnyalt bemutatást ad serdülőkoráról, amikor a Megye utca „figyelő ablakszemei” számba veszik, majd a farsangi és megyebálok bemutatása hasonlóan különböző jeleneteket olvaszt egybe. A köztük eltelt időt az emlékek elbeszélésszerű összegzésével, időnként az emlékező elbeszélő kommentárjaival, valamint hosszabb, leíró részekkel tölti ki. Ez utóbbira példa a korábban említett betét a Zimán- és Pórtelky-ősökről és Magda dzsentri öntudatáról. Lánykorára való visszaemlékezéseinél az anyja iránti csodálat indítja el gondolatait, amelyeket hirtelen megszakítva („Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra…” (28.)) tér vissza tárgyához és az emlékezésben éppen megkezdett időbe. A leíró-emlékező részletek funkciója gyakran egy-egy nagy jelenet bevezetése: Hiripre tett lánykori látogatásának bemutatásakor például Magda hosszan időz az udvarház és az idilli dzsentrivilág lefestésénél, amely a Tabódy Endrével való szerelmi viszony kezdetét jelentő jelenetet vezeti fel. Ezt követően házasságáig csupán két olyan eseményt emel ki, amelyben Vodicska Jenővel való megismerkedését mutatja be, majd a Tabódyval való újabb találkozását a Gazdaegylet estélyén.
A Vodicskával való házaséletének leírásában sűrűn követik egymást az események, ám szinte minden mozzanatot pontosan, apró részletekre kiterjedően idéz meg az elbeszélő. A nagy jeleneteket ez esetben is felvezeti, majd környezetfestéssel és párbeszédekkel teszi hatásossá, elevenné. Így jelenik meg például férje születésnapja alkalmából rendezett vacsora, amelyen apósa pazarlásukért szigorú kritikát mond, s amely ez által életre szóló rossz emlékként maradt meg benne. Először férje szüleit mutatja be, majd ehhez kapcsolja a születésnapi vacsora történetét.
Ahogyan sorsuk egyre jobban alakul, úgy feledkezik bele Magda az emlékezésbe, s mind több és több emlékkép kerül elő emlékezetéből. Élete legsikeresebb éveit jelenti a tisztújításra való reményteljes várakozás időszaka, megrohanják tehát az emlékek, amelyek elmesélése során gyakran átmenet nélkül vált át egyik eseményről a másikra („Mennyi zavaró, összevissza esemény!” (110.) – sóhajt fel egyszer a narrátor hangja). Ezen időszak elbeszélésére az egymásból kibomló emlékek egymás után való felidézése jellemző. Ahogyan az emlékezetes vacsora esetében is láthattuk, egy-egy emlék felidézése újabb emlékképet hív elő az elbeszélő elméjéből. Így kerül sor például egy Pórtelky Melanie-t jellemző részletet követően Jenő hűségének bizonygatása a férfi véletlenül megtalált, Melanie-nak szóló sorai kapcsán: „Milyen érthetetlen, zavaró, felemás kis emlék tolakodik most elém az akkori időből!…” (104.).
Magda emlékezetének fragmentáltságát a legerősebben a közvetlenül Jenő halálát követő eseményekről szóló részek mutatják. A hirtelen jött megrázkódtatás következtében a főhős szinte öntudatlan állapotba kerül, és „tompa félkábulat”-ban telnek ezek a napjai. Az emlékképek tehát homályosan vonulnak el szemei előtt, nem maradhatott meg semmi olyan élesen, mint az azt megelőző és követő időszakokból: „Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)
A fővárosi hónapok bemutatását követően az elbeszélő a Hiripen töltött időszakot írja le részletesen, amelynek központi jelenete a Tomanóczy Annával való találkozás. Rövidebb emlékező narráció után követi ezt a pórtelki kúria és az ottani életmód bemutatása, valamint az anekdotikus betét a Pórtelky-ősökről.
A következő nagy jelenetet a szinyéri tűzvész jelenti, majd a Horváth Dénessel való házasságkötés után megváltozik az elbeszélés menete. Magda második házasságában az évről évre ismétlődő cselekvések veszik át a szerepet a nagy események helyett, így érthető, hogy az elbeszélő-főhős emlékezete sem érzékeli az eltelt időt. Második házasságának elbeszélését így kezdi: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege!” (184.) A narráció szövegében pedig jelzi az időviszonyokat, és felhívja a figyelmet az elbeszélés menetének megváltozására: „Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő;” (184.)
A Színek és évek időviszonyait – többek között – Magda életkorából tudhatjuk meg, amelyet azonban az elbeszélő csak kevésszer említ. Élete első fordulópontját nagykorúvá nyilvánítása jelentette. Tizennégy éves volt akkor, s az azt követő eseményeket az emlékező főhős részletesen bemutatja. „Még csak a második farsangom volt ez; tizennyolc éves múltam.” (41.) – mondja egyik lánykori báljával kapcsolatban. Húszéves, amikor hozzámegy Vodicska Jenőhöz, házasságuk pedig hét évig tart („Huszonhét esztendős voltam, amikor az első rettenetes csapás ért, és az visszájára fordította az egész életemet.” (128.)). Ez a hét év azonban tekintélyes részét teszi ki a regénynek, s majdnem ilyen hosszú annak a nagyjából három évnek a leírása, amely Magda két házassága között telt el. A legrövidebb rész a Horváthtal való házaséletének bemutatása, amely azonban húsz évet ölel fel („A harmincadik évembe fordultam;” (185.) – írja a második házasságáról szóló rész kezdetén). Az elbeszélés azonban nem tekinthető elsietettnek annak ismeretében, mennyire eseménytelenül telt Magda életének ez a húsz éve. Mielőtt belefogna az elbeszélésbe, így foglalja össze életének ezen szakaszát: „Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt!” (184–185.). A regény utolsó fejezeteiben felerősödnek az értékelő-értelmező monológok, a párbeszédekben és leírásokban gazdag jelenetek pedig visszaszorulnak, s többnyire általánosságban beszél életének erről a monotonitásokkal teli időszakáról. Magda életéhez való hozzáállására az autonóm monológok tanúsága szerint már ekkor is a beletörődés, a nyomorúságos sorsába való belefásultság volt jellemző, s úgy érezte, nem változtatott volna ezen az sem, hogy másként alakul az élete: „De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok!”(185.) Hasonló közömbösséggel beszél egy későbbi elmélkedésében is: „Egy másik választás járt az eszemben, régi álmok, remények… hát nem mindegy volna az is már.” (206.). Az ötvenéves, magára maradt elbeszélő-főhős belenyugvó magatartása, amelyre a regény bevezetőjében is utal („Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna!” (9.)), a második házassága alatt kialakult fásultságban már tetten érhető.
Amint láthattuk, Pórtelky Magda élettörténetének bemutatása pszichológiai hitelességről és a főhős emlékeihez való viszonyának pontos bemutatásáról tesz tanúbizonyságot. Kaffka Margit regénye változatos narratív megoldásokkal tárja fel az elbeszélő-főhős lelki világát, miközben szemléletesen mutatja be Pórtelky Magda életének eseményeihez való viszonyát.



[1] CSERESNYÉS Dóra: Az én-elbeszélés típusai a klasszikus modernség magyar prózájában. A Nyugat-jelenség (1908-1998), szerk. SZABÓ B. István, Bp., Anonymus, 1998.
[2] FÜLÖP László: Kaffka Margit, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 67.
[3] KAFFKA Margit: Színek és évek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 7. (A műből vett későbbi idézetekben ugyanerre a kiadásra támaszkodtunk, az oldalszámot az idézet után zárójelben adtuk meg.)
[4] HORVÁTH Zsuzsa:Az élettörténet mint játékszer. Fikció, narráció és identitás összefüggései a Kaffka-regényekben, doktori disszertáció, 2008, 52–57.
[5] Dorrit COHN: Áttetsző tudatok. In.: THOMKA Beáta szerk.: Narratívák 2. Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 103–138.
[6] COHN: i. m. 128.
[7] HORVÁTH Zsuzsa: Az élettörténet mint játékszer. Fikció, narráció és identitás összefüggései a Kaffka-regényekben, doktori disszertáció, 2008, 46.
[8] COHN: i. m. 132–133.
[9] Ti. gyerekeikért.
[10] FÜLÖP László: Kaffka Margit, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 80–84.
[11] ATKINSON–HILGARD–SMITH–NOLEN: Pszichológia, Osiris Kiadó, 2005, 308–320.
[12] I. m. 314–315.
[13] Ezt így vezeti be: „Később egyszer egy estére megint nagyon élénken emlékszem.” (14.)

A kocka felszíne

Bodó Viktor Kockavetőjéről

Luke Rhinehart-nak megvan mindene. Gyönyörű feleség, szerető család, jól fizető pszichiáteri állás tele kihívásokkal, barátok, egzisztenciális jólét. Ami azt illeti, Luke Rhinehart mégsem elégedett. Élete hazugság és unalom. Házasélete monoton aktus a tévé előtt, gyerekei állandó üvöltésükkel dühítik, munkáját nevetségesnek és kisszerűnek találja, barátja a karrierista vetélytárs, csak saját hangját hallja. Luke Rhinehart meg akar halni. A kiszállás az életből azonban olyan nagy döntést igényel, melyet a Luke Rhinehart-hoz hasonló kis emberek képtelenek meghozni…

Bodó Viktor rendezése éppen olyan, mint Luke élete: klisék és konvenciók tömege. Az előadás intertextusok rengetegét rejti magában, hogy az így kialakult káoszból közös kulturális hátterünk segítségével kiválogassuk, felismerjük az egyes utalásokat. Ezek leginkább humorforrásként szolgálnak, nem nagy feladványok, nem is akarnak azok lenni. Az előadásban az Oidipusz király, a Star Wars vagy a Hair-ből a Vízöntő dalának felismerése nem igényel óriási agymunkát, a felismerés maga azonban sikerélményt válthat ki a nézőből.

Luke Rhinehart kérdése is egy közhely: mi a sors? Választás vagy kényszer? Luke úgy érzi, hogy a társadalom falakkal vette körül őt, amiket képtelenség áttörni a józan ész zászlaja alatt. A Szputnyik terének minimalizmusa jól meg is mutatja Luke bezártságát: négy fal, elfüggönyözött ablakok, egy ajtó, e mögül az ajtó mögül jön mindenki, e mögé az ajtó mögé tűnik el mindenki, egy kiút van: beállni a sorba. Luke éppen e falak léte miatt képtelen radikális döntéseket hozni. Ekkor jelenik meg az ágyékkötős, kövér isten, akiről nem tudjuk kicsoda, hiszen ő is csak egy klisé: folyamatos hullámzó mozgás, kifordított tenyerek, mély hang, lassú beszéd. Egy európai szemmel távol-keletinek tűnő massza, hamis és sztereotip, de nem is akar más lenni. Tőle kapja Luke a kockát, mely megváltoztatja életét. A kocka istenprotézis, a radikális döntéseket ezentúl ő hozza a főszereplő életébe: dönt kegyelemről, erőszakról, életről és halálról, életre hívja a tudattalant, azt a rengeteg  elfojtást, amit Luke – mint pszichiáter – nagyon is jól ismer. Álomképszerű jelenetek váltják egymást a színpadon, az őrület keveredik a valósággal, mindenki szörnyeteggé változik. Luke dobásai egyre sűrűsödnek, és mikor a kocka már teljesen átvette az uralmat az élete fölött, újra megjelenik a torz istenség, hogy visszakövetelje a kockát. Főszereplőnk értetlenül áll a szeszélyes isten döntése előtt. „Sodródj az árral, baszod!”- kapja jó tanács gyanánt, hiszen mit érdekel az egy istent, hogy ha valaki kilépett az ajtón, már hiába próbál rajta visszamenni, mert a kulcs esetleg belül maradt. Ha volt bármi értelme Luke Rheinhart meghurcoltatásának, akkor az a felismerés volt csupán, azok a pillanatok, amikor az ember lehetőséget kap arra, hogy kívülről tekintsen saját életére, és levonja a konzekvenciát: az egésznek semmi értelme sincsen. Ám a kockát már nem birtokolhatja többé, és anélkül nem ér a játék, nincs más esély, újra be kell állni a sorba. Ami Luke későbbi sorsát illeti, valószínűleg orvosi szobából az ápoltak kórtermébe kerül, de mit számít ez a Kockavető világában, ahol mindenki bolond, hogy ki a doktor és ki a páciens, azt a vak sors szúrópróbaszerűen választja ki. Aki ebbe a térbe belép, az azonos lesz az előadás világával, az előadás világa pedig nem válogat: magába szívja, hermetikusan elzárja a külvilágtól a szereplőt, a színészt, a nézőt egyaránt. Távozni csak egy irányba, csak az előadás végén lehet, és csakis akkor, ha nyitva van az ajtó.

Szereplők: Fábián Gábor, Gyabronka József, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Pető Kata, Szabó Zoltán, Székely Rozália, Terhes Sándor, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc

Dramaturg: Róbert Júlia, Turai Tamás

Jelmeztervező: Kovács Andrea

Zene: Keresztes Gábor

Grafika és videó: Tóth Simon Ferenc

Produkciós vezető: Tóth Péter

Rendező: Bodó Viktor

 

Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor

Bemutató időpontja: 2010. január 15.

A történelem esszencializmusáról regényekben

Az itt olvasható gondolatmenet csak apró, de szerintem fontos része egy átfogó könyvnek a történelmi regények lehetőségi feltételeiről, a beszédmód(ok) adta szabadságokról és ezek korlátairól. A munkacím egyelőre: Tört regények, és a legfontosabb részek (megfontolások) közreadásával az a célom, hogy idővel visszajelzéseket kapjak, mert ugyan „menet közben tanulunk meg járni”, de nem mindegy, hogy merrefelé megyünk.

Amikor a még nem definiált „történelmi regény” jelenségegyütteshez közeledünk, nem kerülhetjük el a viszony kérdését e regények és a legkülönfélébb történelemfilozófiák között. Miközben kétségtelen, hogy a történelmi regények túlnyomó többségének igen kevés közvetlen köze van bármiféle filozófiához, s amikor némi fonál vezet valamely történelmi regényből történelemfilozófiai meggondolások felé, nem (vagy ritkán) lehet szó „megregényesített történelemfilozófiáról” (bár több példa mellett egy számomra kedves Queneau-példáról a későbbiekben szó lesz). A leggyakrabban a szerző számára elegendő a nemzeti látószög, beéri azzal, hogy feltételezi a saját és közös (az olvasóban is meglévő) nemzettörténeti tudat meglétét, nem egyetlen és kizárólagos nemzettudatét, hanem ennek igen általános kereteinek a meglétét. E keretek közé építhető be mindaz, amit a szerző a saját kortársi jelenének el kíván mondani, közvetlenül a történeti tárgyáról, közvetetten az olvasókkal – elvileg – közös jelenről. Ám vannak szerzők, akiket nem pusztán múltbeli események, rég elhalt személyek stb. érdekelnek, hanem a történelem minéműsége, maga a történelem (ezért sokan gyakran nem gondolják kizárólagosnak és egyedül lehetségesnek a nemzeti látószöget, pontosabban e látószög számukra indifferens). Ők feltételezik, hogy az emberek és az események mögött a maga mozgásában ott rejlik a Történelem valaminő esszenciája, lényegisége.

Úgy látom, ezen a szinten éles határt von a hit a történelem lényegiségében, illetve a nem hit a történelem esszencializmusában. A nem hit abban, hogy a születésünk előtt is történő és a halálunk után is történendő történelem ily módon „túlcsap rajtunk”. A nem hit abban, hogy az idő, és ezen belül a múlt a történelem befoglalója, életidőnk pedig a múlásával és a jelenünkkel az időhöz, sorsunk és cselekvéseink, vagyis élettörténetünk révén pedig az időbe befoglalt történelemhez vagyunk láncolva, s ezért számunkra a „történelem” a legfontosabb, vagy legalábbis valami nagyon fontos. A nem hit abban, hogy az emberiségtörténetnek lenne valamilyen mozgásiránya, lenne valamilyen célja, haladna valami felé, ami eddigi alakulástörténetéből kiolvasható (Hegel egyik kedvelt hasonlatával élve a rügy már tartalmazza a később kifejlő gyümölcsöt). A nem hit abban, hogy a történelem „ítélőszék” volna; a nem hit abban, hogy ami ma (a mindenkori jelenben) zűrzavarosnak, kaotikusnak látszik, ésszerűtlennek, azt a történelem „logikája” uralja, tartozzon e logika bár Istenhez, a Gondviseléshez, az abszolút Szellemhez vagy az elvont „ember” elvont antropológiájához, az emberlény kozmikus küldetéséhez.

 

Hinni és/vagy érteni?

– Barth és Bultmann vitája –

Karl Barth (1886-1968) svájci és Rudolf Bultmann (1884-1976) német teológus a 20. századi protestáns teológia meghatározó hatású gondolkodói. Együttes bemutatásuk nem csak emiatt kézenfekvő, hanem mert életük során termékeny vitát folytattak egymással. Barth-ot az úgynevezett „dialektikus teológia” megalkotójaként, míg Bultmannt az „egzisztenciális/egzisztencialista teológia” elméletének kidolgozójaként ismerik. Mindkét gondolkodó számára az alapvető kérdést az Írás, vagyis a Biblia helyes értelmezésének módszere jelentette, ezért munkásságukat teológiai hermeneutikának tekinthetjük. Írást magyarázó módszereikben és elveikben azonban számottevő különbségek, lényegesen eltérő súlypontok találhatóak. Míg Bultmann határozottan teret enged a teológia területén a filozófiának – ez esetben Martin Heidegger egzisztencialista filozófiájáról, illetve a történelem Dilthey által kidolgozott fogalmáról van szó –, addig Barth arra figyelmeztet, hogy a filozófiától, vagy más tudományoktól kölcsönzött módszerek, elméletek talajtalanná tehetik a teológiát, vagyis eltérítik saját feladatától.

A két teológus, sokszor éles hangvételű vitáik ellenére is, mindvégig barátságban maradt, tudományos nézeteltéréseik sohasem fajultak személyes ellenségeskedéssé. Mindketten bíztak abban, hogy a másik legjobb tudása és megértése szerint a Biblia és önmagunk jobb megértésén munkálkodik, még ha a Biblia értelmezésével kapcsolatos lényeges alapfogalmakban nem is értettek egyet. Barth úgy találta, hogy Bultmann filozófiai szakszókincse nehézkessé teszi mondanivalójának megértését, továbbá hogy módszere a teológiát a filozófia szolgálójává degradálja. Bultmann pedig úgy vélte, hogy Barth magyarázatai és elmélete túlságosan intuitív, hogy állításait nem támasztja alá kellőképpen érvekkel, ezért ezek tudományos értéke megkérdőjelezhető.

Vitájuk bemutatása előtt azonban érdemes megismerkednünk a két teológus gondolkodási rendszerének alapelemeivel, a kereszténység alapértékeire vonatkozó elképzeléseikkel.

1. Karl Barth teológiai koncepciója

 

Barth főműve, a Die Kirchliche Dogmatik 1933 és 1967 között tízezer lap összterjedelemben, négy fő részben, 12 kötetben jelent meg. Ebben fejti ki a teológiáról mint tudományról, annak feladatáról, módszereiről vallott elképzeléseit, illetve ebben végzi el a Biblia és a hit számára elfogadható értelmezését.

Barth elképzelése szerint a teológia, vagyis az Istenről való beszéd az egyház funkciója. Az Istenről való beszédnek három formáját különbözteti meg:

1. Első és legtágabb formájában az Istenről való beszéd minden egyes hívő cselekvését jelenti, vagyis azt a módot, ahogyan a hívők a keresztény hit szerinti életet folytatnak. Ebben az értelemben tehát az egyház nem pusztán egy jogi intézményt jelent, hanem a hívők minden életmegnyilvánulásukra kiterjedő életével egyenlő. Tehát a nemcsak az egyháznak mint intézménynek a keretében folytatott életről van szó (pl. a templomba járásról, imádkozásról, stb.), hanem a legszemélyesebbtől a legnyilvánosabb életmegnyilvánulásokig minden életeseményről (pl. szexuális élet, politika).

2. Második és szűkebb értelemben az Istenről való beszéd a konkrét igehirdetést jelenti, tehát a prédikációt, az imádságot, a tanítást, a szegények segítését, a missziós munkát, a közösségi/gyülekezeti életvitelt.

3. Harmadik és legszűkebb értelmében az Istenről való beszéd a teológia tudományát jelenti. A teológia mint tudomány Barth számára az Istenről való beszéd helyreigazítása és kritikája. A teológia mint ilyen helyreigazító és kritikai tevékenység nem az emberi tudás és tudomány biztonságából táplálkozik, hanem Isten kegyelméből. Alapja tehát nem a tudás, mint a többi tudomány esetén, hanem a hit.

Barth szerint a teológia mint tudomány nem olyan speciális terület, amelynek tárgyához más tudományágak nem férhetnek hozzá. Mivel az isteni kinyilatkoztatás az emberi élet minden területét érinti, elvileg lehetséges lenne, hogy a filozófia, a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a történettudomány, vagy mindezek összesen helyettesítsék a teológia kritikai/helyreigazító tevékenységét. Ez úgy történne, hogy az emberi megnyilvánulásokat, amelyek tehát az egyházhoz tartoznak mint sajátos értelemben vett „beszédek Istenről”, az egyház alapvető lényege, vagyis Krisztus felől vennék kritika alá. Ha ez megtörténne, akkor ezeket a tudományokat „philosophia christiana”-nak, „keresztény filozófiának”, vagy „keresztény tudományoknak” nevezhetnénk. De mivelhogy a tudományok általában kívülről, vagyis nem az egyház magja, Jézus Krisztus felől kritizálják az egyházat, ezért szükség van a teológiára, amely elvégzi ezt a belső, önvizsgálatra hasonlító feladatot.

Mivel tehát az európai tudományok nem vállalták el azt a feladatot, hogy a fenti értelemben vett keresztény tudományokká váljanak, Barth hangsúlyozottan elutasítja azt a lehetőséget, hogy a teológia más tudományoktól az élet értelmére, az ember feladatára, a világban elfoglalt helyére vonatkozóan tapasztalatokat vagy véleményeket elfogadjon. A teológiának éppen az a feladata, hogy ezekre a kérdésekre speciálisan a hit központi eseménye, vagyis Jézus Krisztus figyelembevételével válaszoljon. Két példát említhetünk arra vonatkozóan, hogy hogyan ad Barth sajátosan teológiai választ olyan kérdésekre, amelyek a filozófiát, illetve más tudományokat is érdekelnek:

1. Arra a régi filozófiai kérdésre, hogy mi az Igazság, Barth Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléről írt kommentárjában válaszol. Elutasítja azt az elképzelést, mely szerint az Igazságot objektíven meg lehet ismerni, de azt a relativista elképzelést is, hogy az Igazság szubjektíven válik megismerhetővé. Barth szerint az Igazság olyasmi, ami megelőzi és túlhaladja az embert, ezért nem lehet sem tisztán objektívnak, sem tisztán szubjektívnak tekinteni. Úgy fogalmaz, hogy mielőtt az ember azt kérdezné, hogy „mi az igazság”, már az Igazság kérdezte az embert, hogy „ki vagy te”. És az Igazság önmagában válasz is erre a kérdésre: „Te vagy az ember, itt ebben a világban, és te Istené vagy, aki téged teremtett.”

2. A másik példa, amit egy tágabban filozófiai, vagy inkább antropológiai kérdésre adott speciálisan teológiai válaszként értelmezhetünk, az ember lényegére vonatkozik, azaz arra a kérdésre, hogy „kicsoda az ember?” és „mi a humanizmus lényege?”. A választ erre a kérdésre Barth a Mensch und Mitmensch című művében adja meg. Ebben a művében Barth többek között Nietzsche elképzelését kritizálja, aki szerint az ember lényege saját szubjektivitásában, vagyis egoisztikus akaratának, életerejének és hatalomvágyának érvényesítésében rejlik. Ezzel az egoisztikus elképzeléssel szemben Barth Krisztus példáját állítja szembe, aki az ember lényegének a megtestesítője. Krisztusnak mint embernek pedig a legfontosabb tulajdonsága, hogy értünk, vagyis a másik emberért van, a másik emberért áldozta föl magát. Az igazi emberségnek (humanitásnak) erről kell példát vennie, és be kell látnia, hogy az ember lényege nem önmagában van, hanem életének társas/közösségi jellegében, és abban, hogy minden esetben, még magányában is, rászorul a másik emberre.