Bodó Viktor Kockavetőjéről
Luke Rhinehart-nak megvan mindene. Gyönyörű feleség, szerető család, jól fizető pszichiáteri állás tele kihívásokkal, barátok, egzisztenciális jólét. Ami azt illeti, Luke Rhinehart mégsem elégedett. Élete hazugság és unalom. Házasélete monoton aktus a tévé előtt, gyerekei állandó üvöltésükkel dühítik, munkáját nevetségesnek és kisszerűnek találja, barátja a karrierista vetélytárs, csak saját hangját hallja. Luke Rhinehart meg akar halni. A kiszállás az életből azonban olyan nagy döntést igényel, melyet a Luke Rhinehart-hoz hasonló kis emberek képtelenek meghozni…
Bodó Viktor rendezése éppen olyan, mint Luke élete: klisék és konvenciók tömege. Az előadás intertextusok rengetegét rejti magában, hogy az így kialakult káoszból közös kulturális hátterünk segítségével kiválogassuk, felismerjük az egyes utalásokat. Ezek leginkább humorforrásként szolgálnak, nem nagy feladványok, nem is akarnak azok lenni. Az előadásban az Oidipusz király, a Star Wars vagy a Hair-ből a Vízöntő dalának felismerése nem igényel óriási agymunkát, a felismerés maga azonban sikerélményt válthat ki a nézőből.
Luke Rhinehart kérdése is egy közhely: mi a sors? Választás vagy kényszer? Luke úgy érzi, hogy a társadalom falakkal vette körül őt, amiket képtelenség áttörni a józan ész zászlaja alatt. A Szputnyik terének minimalizmusa jól meg is mutatja Luke bezártságát: négy fal, elfüggönyözött ablakok, egy ajtó, e mögül az ajtó mögül jön mindenki, e mögé az ajtó mögé tűnik el mindenki, egy kiút van: beállni a sorba. Luke éppen e falak léte miatt képtelen radikális döntéseket hozni. Ekkor jelenik meg az ágyékkötős, kövér isten, akiről nem tudjuk kicsoda, hiszen ő is csak egy klisé: folyamatos hullámzó mozgás, kifordított tenyerek, mély hang, lassú beszéd. Egy európai szemmel távol-keletinek tűnő massza, hamis és sztereotip, de nem is akar más lenni. Tőle kapja Luke a kockát, mely megváltoztatja életét. A kocka istenprotézis, a radikális döntéseket ezentúl ő hozza a főszereplő életébe: dönt kegyelemről, erőszakról, életről és halálról, életre hívja a tudattalant, azt a rengeteg elfojtást, amit Luke – mint pszichiáter – nagyon is jól ismer. Álomképszerű jelenetek váltják egymást a színpadon, az őrület keveredik a valósággal, mindenki szörnyeteggé változik. Luke dobásai egyre sűrűsödnek, és mikor a kocka már teljesen átvette az uralmat az élete fölött, újra megjelenik a torz istenség, hogy visszakövetelje a kockát. Főszereplőnk értetlenül áll a szeszélyes isten döntése előtt. „Sodródj az árral, baszod!”- kapja jó tanács gyanánt, hiszen mit érdekel az egy istent, hogy ha valaki kilépett az ajtón, már hiába próbál rajta visszamenni, mert a kulcs esetleg belül maradt. Ha volt bármi értelme Luke Rheinhart meghurcoltatásának, akkor az a felismerés volt csupán, azok a pillanatok, amikor az ember lehetőséget kap arra, hogy kívülről tekintsen saját életére, és levonja a konzekvenciát: az egésznek semmi értelme sincsen. Ám a kockát már nem birtokolhatja többé, és anélkül nem ér a játék, nincs más esély, újra be kell állni a sorba. Ami Luke későbbi sorsát illeti, valószínűleg orvosi szobából az ápoltak kórtermébe kerül, de mit számít ez a Kockavető világában, ahol mindenki bolond, hogy ki a doktor és ki a páciens, azt a vak sors szúrópróbaszerűen választja ki. Aki ebbe a térbe belép, az azonos lesz az előadás világával, az előadás világa pedig nem válogat: magába szívja, hermetikusan elzárja a külvilágtól a szereplőt, a színészt, a nézőt egyaránt. Távozni csak egy irányba, csak az előadás végén lehet, és csakis akkor, ha nyitva van az ajtó.
Szereplők: Fábián Gábor, Gyabronka József, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Pető Kata, Szabó Zoltán, Székely Rozália, Terhes Sándor, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc
Dramaturg: Róbert Júlia, Turai Tamás
Jelmeztervező: Kovács Andrea
Zene: Keresztes Gábor
Grafika és videó: Tóth Simon Ferenc
Produkciós vezető: Tóth Péter
Rendező: Bodó Viktor
Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor
Bemutató időpontja: 2010. január 15.