Mikszáth Kálmán esete a szövegközi verssel
A szövegközi versek olyan költemények, melyek egy másik szövegbe, mint keretbe illeszkednek, annak jelentését telítik. Sajátos fraktálhelyzet ez, melyben a beírt vagy adoptált[1] textus az őt hordozótól értelmezés tekintetében nem válaszható el. A szövegköziség kifejezés topográfiailag (illetve tipográfiailag) és az intertextualitás (kristevai) vagy a transztextualitás (genette-i) értelmében is helytálló, amennyiben a szövegközi vers a hordozó vehikulumában[2] is, ugyanakkor értelmi terében, kontextusában is benne, vagy – kissé szerencsésebb kifejezéssel – jelen van.
*
Mikszáth Kálmán életművében – mint ahogy ez a legtöbb irodalmi oeuvre-t jellemzi – költői és írói kompetenciák ölelkezését figyelhetjük meg, azaz a mikszáthi szöveg egyesíti magában a költői és írói nyelvhasználati módokat, jelesül a fiktív világot teremtő mimetikus prózanyelvet és a léttapasztalatokat univerzálissá teremtő költői létnyelvet – a német schaffen ige mindkét értelmében.[3]
S noha Mikszáth alapvetően prózai természet, a világ nyelvi birtokbavételének költői attitűdje helyett inkább a nyelvi világ birtokbavételének prózista vágya fűti, s így szövegközi (és kevés folyóiratban vagy évkönyvben megjelent önálló) versei is prózai jellegűek; ám ezek mellett léteznek – ha nem is nagy számban – poétikailag és szemantikailag költőibb verseletei is, amelyekben lírai attitűd érvényesül. Közülük azokat, amelyek a hordozó textuson belül határozottabb dominanciát és függetlenséget élveznek, autoszemantikus lírai betéteknek nevezhetnénk. Őstípusa e szövegfajnak a Walter Scott-i elővers, mint például a Kenilworth című regény Cumnor Hallja – William Julius Mickle (1735-1788) skót költő versének szabatos, értelmező befordítása –, mely az utána következő Erzsébet-kori történelmi regény kontextusának megágyazása.[4] De ugyanitt említhető még akár a Kincses sziget – az olvasóhoz címzett – bevezető verse is, melynek szerepe ugyanaz, mint Fielding nyitóleveléé a Tom Jonesban. A következőkben egy ilyen autoszemantikus szövegbetét elemzésére teszünk kísérletet.
Ugyan a szakirodalom páratlanul szűkszavúan nyilatkozott a Mikszáth-életmű szövegközi verseiről, számtalan értekező foglalkozott a szövegközi szövegek egy másik csoportjával, az anekdotákkal, s a tárgykörben tett megállapításaik jószerivel átvihetők a fordított, adaptált, adoptált versekre is. Simon István írta Mikszáth anekdotizmusával kapcsolatban a következőket: „e módszerrel olvasmányossá, könnyeddé teszi a leírást, de módjában van az írónak, hogy fontos társadalmi kérdésekben az egyértelmű, szubjektív állásfoglalást megkerülje, s csak érzékeltesse inkább a logikusan fűzött kis történetek hangulatával a maga véleményét is.”[5] Úgy látom, az autoszemantikus lírai betétek esetében ugyanezt a látens, implicit stratégiát pillanthatjuk meg, csakhogy amíg az anekdotában a vélemény, addig itt a líra érzékeltetéséről, azaz magáról a lírai attitűdről van szó, de mindig ebbe a visszafogott, prózai attitűdbe ágyazva. E jellgezetes mikszáthi techné kapcsán Schöpflin Aladár a következőket jegyezte meg: Mikszáth „nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti.”[6] Ám még ennél is találóbban reprezentálják az író saját metódusát Luby Sándorról írott 1885-ös recenziójának sorai: „nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.”[7] Nyilván nem véletlen, hogy Mikszáth a pályakezdő Luby lírájából éppen ezt a sajátosságot emelte ki.
Szintén az adoptált versekre is érvényes következtetésekre jutott a hetvenes évek évek második felében publikált, egyedülálló műfajtörténeti-stilisztikai monográfiájában Szalay Károly: Mikszáth „szatíraírói és általában írói típusalkotására jellemző, hogy noha egyes alakjai éppen csak fölvillanó mellékszereplők, mégis teljes értékű főszereplő is kibontható lenne belőlük. Azaz egyetlen gesztusban, egyetlen mondatban, anekdotában olyan karaktert állít elénk, aki bízvást lehetne főszereplő egy szatirikus regényben. Ebből a szereplőfajtából sok van Mikszáth regényeiben.”[8] Nem pusztán szemantikai teljesítményük, a narratíva motivikus rendjében betöltött szimbolikus erejük miatt hasonlít e különös szereplők státusza a szövegközi versekéihez, de ráadásul a legtöbb esetben éppen ezekhez az epizodikus karakterekhez kötődnek az említett textusok.
A Mindenki lépik egyet című kisregényben található például az alábbi verselet:
„Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt:
Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken, szombaton
És az egész vasárnapon.”[9]
Autoszemantikus ez a lírai betét egyrészt azért, mert előadója, Zsuzsi, a „szakácsné” maga is olyan különös, a vihar előtti csendben a tragédia előképét megéneklő mellékszereplő, aki a csehovi színpadon minden bizonnyal főszereplő volna. (Itt jegyzem meg, hogy a darabból Balázs Sándor által készített három felvonásos vígjátékot Horváth Árpád rendezésében, 1935. október 5-én, a Magyar Színházban valóban színpadra állították. Zsuzsi szerepét Lendvay Márta alakította. (MKÖM XV, 202–203.) Másrészt ez a szöveg bizonyos önreferenciális zártsággal rendelkezik, ugyanakkor jelentő teljesítményében a szöveg egészére hatással van, s így „autoszemantikus” abban az értelemben is, hogy szimbolikájában, metaforikájában, azaz egész jelentésstruktúrájában kódolva hordja a gazda-textus értelemszerkezetének vezér-jelentőjét. Harmadrészt pedig ez a janus-arcúság a versszerűség teljesebb értelmében a szövegzet önálló, kontextusfüggetlen interpretációjára is lehetőséget adhat.
A történet szerint a kétségek közt hervadozó Kati éppen a folyónak megy szerelmi bánatában, hogy nem lehet a Kolosy Ferencé, amikor apja, a jómódú „csizmadiamester” otthon szunyókál, s a fent idézett dalt hallgatja. A tréfás színezetű nóta szavai mögött az értelmező máris a jelhasználat motivációját keresi. Az interpretáció érdekes lehetősége rejlik Péter László egyik Ady-cikkében, melyben Mikszáth és Tömörkény – a szegedi néphagyományból származó – gyűjtési eredményei közül a következő jóslatot idézi: „elpusztul a tanya, amelyiknek pávája és jegenyefája van.”[10] Péter László ezzel arra hívta fel a figyelmemet, hogy Mikszáth ismerte a ’jegenyefa’ és ’madárfészek’ szimbólumok jelentését, s így nyilván nem véletlenül helyezte őket e rigmussal elbeszélésének éppen arra a pontjára, ahonnan hirtelen új irányt vesznek az események.
Itt kell megjegyeznem, hogy – bár Benyovszky Krisztián Móricz-monográfiája[11] végre egész fejezetet szentel a Mikszáthot olvasó tiszacsécsei írónak – ezeknek az autoszemantikus betéteknek, közülük is e legékesebb példának a jelentőségére a kutatás épp az összehasonlítás hiányában nem mutathatott rá eleddig. Pedig meglehetősen látványos a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényben a Mindenki lépik egyet „jegenyés” szövegközi dalának újraírása. Itt saját tragédiáját, a grófi kegy elvesztését boros kedélyeskedés mögé rejtő alföldi dzsentricsalád utolsó éjszakájába az egyik vendég házaspár kocsisa, a (fenti, Szalay Károlyi-i értelemben is) epizodikus karakter, Szücs bácsi énekli bele a végzetes összeomlás jegenye-jelét:
„És Szücs bácsi felállt, s reszkető kezébe vette a tele poharat, amit odaadtak neki, s fölemelte; de most már a pohár nem reszketett a kezében, a hangja se reszkető volt, csak öreges, köszörületlen, mikor rákezdte, hogy
Jegenyefa tetejébe,
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom…”[12]
Horváth János az Irodalomtörténet hasábjain 1918-ban igen hasonló témáról értekezett, amikor Vörösmarty Mihály Haj, száj, szem című költeményének történeti-folklorisztikai gyökereit kereste vissza, s találta meg a „Víz, víz, víz! / Nincsen olyan víz, / Mint a Körösvíz” kezdetű nótában. Cikkében voltaképp szintén a szóban forgó mikszáthi eljárást leplezi le, amikor a népdalban és a versezetben „nemcsak a ritmusnak, hanem a gondolatközlés mondatformáinak, az egész belső formának kétségtelen rokonságáról” beszél,[13] mindazonáltal nem vitatja a hagyomány megújításának produktivitása mellett a versezet függetlenségét és legitimitását sem.
A népiesség iránti érdeklődés mögöttes indokai közül Horváth kiemeli Bowring vállalkozását, aki magyar népdalok fordításaival magyar antológiát készült kiadni. A Mindenki lépik egyet említett adoptációja mögött tehát a – Nyilasy Balázs, Király István, Bisztray Gyula és más kutatók által említett – Thaly-, Tóth- és Székely-féle gyűjtemények mellett Mikszáth és Tömörkény saját folklórkutatásainak eredményeit is ott sejthetjük.
Végül, ha az egyéni költőiség legegzisztencialistább értelmében tekintünk a szövegre, akkor sajátos fraktálhelyzetet figyelhetünk meg: ’a költő arról énekel, hogy a leányka arról énekel, hogy a fán madárfészek van’ – mely utóbbi ténylegesen az ének, a csivitelés, a madárdal, metaforikusan pedig a lírai megnyilvánulás bölcsője. Ének az énekről, mely maga is ének az énekről.
Hogy a „Jegenyefán madárfészek…” kezdetű dal a szöveg jelszőnyegének kiterítésekor a hordozószöveg kontextusában komoly jelentésszervező energiákat mozgósít, sőt némiképp függetlenedve annak szorításától, a főszöveg egy önidentikus tartományává, de legalábbis tetőpontjává fejlődik, jól mutatja a textus ellentéte vagy kontrapunktja: István gróf, Bakra és Pamutkay „dallamtalan, groteszk nótája” a Beszterce ostromában, melyre mindez egyáltalán nem igaz:
„Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.”[14]
Jól látszik, hogy a szimbólumok cseréjével vagy elhagyásával, a különböző népi elemek keverésével, átfaragásával itt a prózai attitűd érvényesül, a szövegközi szöveg pusztán illusztrációja a hordozótextusnak – a vers megmarad a próza retorikai szándékának rabságában.
*
A szövegközi szövegek kutatása a magyar irodalom olyan kincsesbányáit nyithatja meg, amelyekre eleddig nem is gondoltunk. A legfőbb lehetőség, mondhatni áttörés az egymással beszélgető életművek intertextuális viszonyrendszerének fölfejtésében, illetve az irodalom- és kultúratudomány(ok)nak a nagybetűs hagyomány asztala körüli közelítésében, újra-össszehívásában áll. Ráadásul eközben a kultúra kommunikatív létmódjának egy új és termékeny modelljéhez juthatunk közelebb.