Augusztus utolsó napja volt.

Márton két szikár karját keresztbefűzte a mellén – szorosan átölelve felsőtestét. Hosszas töprengés után, kissé rekedten így szólt:

– Köszönöm…

– Én köszönöm…

Egymás mellett ültek, a lány most egészen közel hajolt hozzá, combjára tett jobb kezét, a balt a fiú ölére húzta, mélyen a szemébe nézett, és simogatni kezdte az ágyékát.

– Szeretsz még mindig, ugye?

– Figyelj, te is tudod, hogy most milyen a helyzetem… Aláírom: gyáva, semmirekellő, konform szar vagyok. Töketlen értelmiségi. Te is tudod…

– Ugyan! – lökte el magát sértődötten Barbara, s duzzogva elnézett a Kiskorona utcai házak felé. – Utálom, amikor pozőrködsz! Mindig utáltam. Régen zenésznek és költőnek álcáztad magad, most meg tudósnak…

– És te újra sértegetsz, mint akkor! – csattant fel most a fiú.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, tudom, hogy mennyit dolgozol, hogy mennyit olvasol és írsz. Komoly ember lettél, jó? Kérlek ne haragudj! – simult hozzá megint a lány.

 

Sokáig hallgattak.

 

– Egyébként igazad van – mondta aztán Márton – hülye kis pozőr voltam mindig. Kurva háryjános.

– Dehogyis! Szerettem, amikor mesélsz!

– Mit értem vele?

– Mit? Nagyonis sokat, de minek győzködjelek? Úgyis tudom, hogy az rajtad nem segít.

 

Megint sokáig hallgattak.

 

– Mi van, ha most?

– Mi most?

– Ha most segít, ha ezúttal meg tudnál győzni?

– Nem hiszem.

 

Most ő tette a lány combjára a kezét és gyengéden megszorította.

– Na! Kérlek!

– És mi lesz a helyzeteddel? Van barátom, amúgy…

Márton gyomrán hideg félelem futott át. Szeretett volna hangot adni szégyenének, dühének, de nem talált szavakat.

Barbara hirtelen feléje fordult és szájoncsókolta.

Nézték egymást tétován, nem éreztek bűntudatot, sőt, egyenesen azt érezték – valami módon jogos, amit tettek.

 

(…)

 

– Szeretkezzünk! – súgta a lány.

Ahogy hátradőlt – magával húzva a fiú pólóját – az lassan föléje hajolt, a mellére szorította a fejét és nem mozdult.

Gyermeki fáradtság szállta meg testét-lelkét; szótlanul feküdtek egymáshoz-egymásba bújva. Végre itt voltak újra az alma mater udvarának antik padjain. Édenkerti érzésük támadt. Szavakra nem volt szükség.

Márton fülében öntudatlanul dübörgött Barbara szívverése; érezte, hogy a lány ujjai a fülét simogatják, ágyékában feszülten dobolt a vér, sírás és álom határán lebegett.

 

*

 

Valahol megrezzent egy mobiltelefon; a fiú feltápászkodott, kinyújtózott; Barbara zavartan keresgélt aprócska női táskájában. Halkan beleszólt a készülékbe, majd felugrott a padról és hadarva beszélni kezdett.

 

Márton álmosan nézte a sötét udvaron imbolygó lányalakot; sejtette kivel beszél. Feltámadó kétség telepedett mellére, s hogy elűzze, cigarettára gyújtott.

 

(…)

 

Barbara zavartan bámult maga elé, mikor már ismét mellette ült.

– Ne félj, ma még a tiéd vagyok.

(…)

– Na! Tudod, hogy szeretlek, csak még egy kis időt kérek tőled.

(…)

– Hallod?

De a fiú már nem hallotta. Lógó fejjel aludt a padon, mellén keresztbefont karral. Jobb keze ujjai közt még égett a cigi, a hamu méltóságteljesen zuhant a kőre.

Barbara kivette a kezéből a csikket, elgondolkozva beleszítt még egy utolsót, aztán messzire dobta a klarissza kolostor romjai közé.

A Mókus utca fölött már sűrű, sötét éjszaka volt.

A lány befészkelődött Márton ölébe. Aludnia kellett, másnap hétfő, itt is megkezdődik az iskola.

 

*

 

Szeptember elseje van, de az még teljesen homályos, hogy e kis intermezzoval elindult vagy épp véget ért valami…