Címke: Mikszáth Kálmán

Bejegyzések

„Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk”

Hozzászólás most!

Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok

Egy különböző változatokban ránk maradt szepességi hiedelem szolgált alapjául Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című kisregényének[1], mely szerint a XVIII. század elején Lubló város jó népét rettegésben tartja a néhai Kaszperek Mihály hazajáró lelke, aki ellen a közösség tehetetlen. Különböző sikertelen kísérletek után végül arra jutnak, hogy a gonosz erővel szemben a gonosz erők egy pártfogoltját keresik fel, hátha találnak valami megoldást annak ártalmatlanná tételére, hátha rajta keresztül alkut lehetne kötni a „túlvilági hatalmakkal”. Tehát egy mediátorra, egy olyan közvetítő, közbenjáró, médiumi képességekkel rendelkező, azaz a túlvilági lényekkel bánni és kommunikálni tudó egyénre van itt szükség, aki szintén ennek a „démoni” világnak a képviselője.[2]

 „- Van még egy gondolatom, nagyságos uram, erre a gonosz Kaszperekre nézve.

– No, nekem nincs egy se – sóhajtott fel a kormányzó. – Hát mi az a kegyelmed gondolata?

– Kutya harapását szőrével kell gyógyítani.

– Régi közmondás; hogyan érti?

– Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk, igaz-e?

– Ez bizony igaz lehet – szólt Kozanovich szórakozottan.”[3]

A boszorkány ellen boszorkánynak való felléptetése arra utal, hogy magának a hiedelemalaknak, a boszorkánynak a magyar néphitben „két arca” van. A boszorkányok egyaránt felléphetnek az adott közösség megsegítőjeként és károkozójaként is. A néphit szerint a boszorkánynak hatalmában áll egy rontást megkötni és feloldani is,[4] noha többnyire nem két, hanem egy boszorkánynak tartott személynek tulajdonítják a rontást és annak semmisé tételét is: azaz ahhoz fordulnak segítségért, akitől a bajt eredeztetik. Ilyenkor az asszony a néphit logikája szerint ellenszolgáltatás reményében lép színre megmentőként.[5] Ebben az esetben sem marad el a megajándékozás gesztusa, azonban Pirityi Panna, mint az adott ügyben feddhetetlennek tekintett boszorkány külső megsegítőként ötlik fel a lublóiak gondolataiban. Környezete nem csak ebben az esetben, hanem általában véve is segítő boszorkányként tartja számon, akit a múltja nem csupán megvédi a különböző rágalmaktól és bántalmazásoktól, hanem a tiszteletet is biztosítja számára. Pannát ugyanis „Bercsényi boszorkányaként” ismerik, akinek a mestereként a Bercsényi mellé szegődő, látnokként fellépő hektikás molnárt, a valóban létező történeti személyt nevezi meg a szerző.[6] Panna a „lublói átkot”, megkötést sajátosan, egy másik megkötéssel oldja fel: maga átkozza meg majd a kísértetet.

„A boszorkány olyasvalamit mondott a lublóiaknak, hogy bűvös füvek erejével és a Deliál ördög segítségével ő tartja fogva Kaszperek elkárhozott gonosz lelkét. Ott vezekli csínyjeit, bűneit a sárosi vár egyik bezárt tornyában, fehér lova farkához kötve. A paripa is együtt bűnhődik vele. Minden három évben leszakad a »Palkó« farkából egy szőrszál. Mikor az utolsó szőrszál is leszakad, akkor Kaszperek megint fölpattanhat a hátára… ”[7]

Az erdő szélén található gunyhóban lakó Pirityi Panna a tipikus falusi rontóboszorkányok helyett inkább hasonlít a magyar népmesegyűjtemények klasszikus „fehér boszorkányaira”, akikhez „a jó tett helyébe jót várj” elv kapcsolódik. Azaz, ha hozzájuk a mesehősök szépen és tisztelettel beszélnek, akkor azok megvendégelik őket, szállást biztosítanak a számukra, majd mágikus erejű tárgyakkal és jó tanáccsal látják el a hozzájuk betérőket. Ezek az öregasszonyok különböző jelekből előre látják a vendégeik jöttét és ismerik szándékaikat.[8] Ebben a képességben is van egyfajta látnoki jelleg, médiumként lép fel itt a boszorkány, amennyiben a természet, a környezet egyes jelenségeiben a mögöttes, a jövőre vonatkoztatható jelentést értelmezi, „lefordítja” az emberek nyelvére. Az már egy másik kérdés, hogy a vonatkozó jelenet nem bizonyítja ezt, hiszen minden „előrelátás” utólagos állítás:

„… megjelent az ajtóban az öreg ráncos képű anyóka, felgyűrt ingű, sovány karokkal, egy cseréptányért tartva a kezeiben:

– No, éppen jókor jöttetek – szólt hozzájuk szívélyesen. – Éppen most sütöttem meg nektek a lángost. Egyetek belőle, gyerecskéim. No, Kristóf kapitány, nyúlj hozzá, te vagy az öregebbik.

A lublói urak csodálkozva néztek össze.

– Tudtam, hogy eljöttök, mert a macska keresztül feküdött a küszöbömön. Hanem kerüljetek hát beljebb.

– Egy kis beszélni valónk volna veled.

– Tudom már, gyerecskéim. Értesültem róla. A domború oldalára van a kenyeretek fordítva.

– Bizony – mondá Hertely uram. – Csak te vághatsz még ki, anyó!

– Jó, jó, majd megbeszéljük ott, ahol három elvált virág összekerül. Várjatok előbb egy kicsit.

S azzal betuszkolván őket a szobába, hol szép fehér abrosszal van megterítve az asztal, rátette a lángossal telt tálat, s valahonnan a ládából kivett hozzá egy palack jóféle tokajit.”[9]

Hogy Pirityi Panna ezen képessége valódi képesség, vagy csak rájátszik a neki tulajdonított ”szerepre”, az nem eldönthető, ahogy a lángos sütés sem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az asszony azért készítette azt, mert vendégeket várt. De ettől a jelenettől kezdve kettészálazódik a történet: a lublói kísértetnek lesz ugyanis egy hétköznapi, teljesen irracionális magyarázata – innen nézve, kifelé, a befogadó-olvasó számára pedig Pirityi Panna sem feltétlenül több, mint egy ravasz vénasszony. Egy másik, alternatív változat szerint elsősorban befelé a szövegvilág közege felé, a lublói közösség tagjainak nagy részére nagyhatalmú, megsegítő boszorkányként tűnik fel, aki különös túlvilági kapcsolatai révén megszabadítja Lublót. Ez a túlvilági kommunikációs készség, képesség, a holtak világával való közvetlen kapcsolat, és a démonvilág erőivel való szoros elkötelezettség, és azok egy bizonyos fokú kordában tartásának, megfékezésének képessége által Pirityi Pannát is sorolhatjuk a mediátori hiedelemkör jellegzetes alakjai közé.

Az, hogy Pirityi Panna nem csak a természet, környezet adta jelekre, hanem a „túlvilág hangjaira” is érzékeny, még ezen találkozáskor kiderül. Pontosabban ezt is Panna állítása erősíti csak meg:

„Erre az öreg Panna egy vasserpenyőn valami szeszt gyújtott meg a tűzhelynél, amely kék lánggal sziszegett, nyalakodott. Morgott felette egyet-kettőt s azután a vendégek mellé ült az asztalhoz és így szólt:

– Hát ide hallgassatok, gyerecskéim! (Mind a két gyerecske jól túljárt már a hatvanon.) Ha ti azt akarjátok, hogy Kaszperek ne járjon fel a másvilágról, legelőször is az okot kell eltávolítani, amelyért feljár. Hogy a madár ne járjon az eresz alá, a fészket kell elrontani. Ezt így súgja nekem a Libiál nevű ördög, aki nekem keresztapám és pátrónusom s akit én most ebben a serpenyőben, abban a lángban felidéztem. Hát kiért-kihez jár Kaszperek? Az asszonyhoz, a feleségéhez. Hát azt kell elpusztítani.”[10]

Pirityi Panna túlvilági kommunikációjának kifelé is meg kell, hogy legyen a látszatja, egyfajta rítus[11] keretei közt kell kibontakoznia a kapcsolat létrejöttének, ez hitelesíti annak valódi mivoltát. Itt is tetten érhető az egyfajta rítust képező gesztusok sora: tűzhely felett lángra lobbantott szesz és a mormolás ennek a létrejött, ám láthatatlan kapcsolatnak a színreviteléül szolgál, hogy az megfoghatóbb legyen a látnokhoz folyamodók számára.

A boszorkány tehát, aki maga is a gonoszt szolgálja – az Ördöggel kötött szövetség kapcsán maga vall a démoni keresztségről – és a Gonosz praktikáival él, itt mégiscsak jót cselekszik egy közösség számára. A boszorkány a túlvilági démon segítségével „felfedi” a valódi okát annak, hogy Kaszperek miért nem nyughatik. Kaszperek Mihály a népi hiedelmek és logika fényében a rosszul elhalt emberek közé tartozik hamistanúzása és rendezetlen pénzügyei miatt, ám hiába rendeződnek ezek a viszonyok, mert ennél is erősebb kötés tartja itt a földön: köti még egykori feleségéhez valami rendkívüli erejű szerelem. Kaszperekre a síron túlról visszajáró szerető kísértetének és az egykori halott kedves alakját öltő ördögi szeretőnek a hiedelemalakja is vonatkoztatható:[12] testi ereje nagyobb, mint élő korában, nagyon is fizikai-anyagi jellemzőkkel bír, s a másik fél szabad akarata semmivé lesz az övével szemben, nem beszélve a feleség által is megvallott testi kapcsolattól. Márpedig a haláluk után visszajáró holtakhoz ebben az esetben kapcsolódik az erotikum.

„-Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyasházának függönyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy fantom, egyszerű látomány-e azon alak, akiről szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi, és férje-e ő kegyelmednek, még így a síron túl is: valóságosan-e és mindenben-e?

A menyecske elfordította a fejét a bíráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghívott tagja, majd alig halhatóan mondá:

– Mindenben.

– (Oh a kujon! dünnyögte magában Herteley uram fejcsóválva.)

– Hit alatt vallja ezeket?

– Hit alatt – felelte felbátorodva.”[13]

Ezen párbeszédrészlet csak része özvegy Kaszperekné kihallgatásának, melyben maga is egyfajta médiumként lép fel: hiszen ő, aki mindennapjait a kísértettel tölti – és a vallomások tükrében ezek szerint az éjszakáit is – a leginkább megfigyelhette és megtapasztalhatta a kísértet természetét, szokásait, jellegzetességeit, foglalatosságait, ő tudhat arról, hogy mi célból jár a lublóiak „nyakára” és milyen esetleges rendezetlen ügyei lehetnek még. A lublóiak, akik hitelt adnak a kísértetnek, tekinthetnek így a kihallgatáson az asszonyra „médiumként”, noha nem hiedelemalakként, hanem olyan tanúként, akit közvetlen tapasztalat ért. Mégis Kaszperekné természetében van valami „boszorkányos”, ami a férfiakra gyakorolt érzékiségét illeti, ahogy nem feledkezhetünk meg a helyzetében rejlő abszurditásáról, ellentmondásosságáról. Hiszen egyrészt feleségként teljesíti „házastársi kötelességeit”, másrészt pedig egy olyan férfival van együtt, aki visszajáró halottként egyértelműen a démoni világ része, így azonban a démoni alakkal való együttléte a boszorkányosságra utal, mivel általában véve a démoni szerető párját vagy lassú sorvadás és halál sújtja, vagy még élettelibb és érzékibb lesz ettől a kapcsolattól. Akkor azonban a korabeli népi logika és a teológiai gondolkodás is arra a következtetésre jut, hogy ő maga is alvilági eredetű. Kaszperekné nem az a klasszikus értelemben vett népi médium, mint Pirityi Panna, de talán nem is tekinthetünk rá úgy, mint egyszerű tanúra, az események elszenvedőjére. Ez az apró elmozdítás Mikszáth műve, alakja a különböző forrásokban inkább úgy tűnik fel, mint aki áldozat, nincs nyoma a kicsapongásainak, afférjainak a szerző forrásai között.

“Kaszperek Mihály urammal ifjabb Matirko Bertalan »Egy szepességi népmondáról« szóló igen csinos értekezése ismertetett meg, mely a Liber Actorum és a nép szája után készült”.[14]

Állítja Mikszáth. Valójában azonban már jóval korábban, még 14-16 éves korában Jósika Miklós 1861-ben megjelent II. Rákóczi Ferenc című regényében találkozott ezzel a történettel, mely több ponton is összeegyeztethető a Mikszáth szöveggel,[15] amely részint a hiedelmek tekintetében valóban a korábbi feljegyzésekről is számot adó, Matirkó Bertalan által készített munka további információiból, valamint teljesen egyedi, sajátos elemekből is építkezik. Ahol Mikszáth ehhez a forráshoz képest jelentősen módosított a történeten, az pont a Kaszperek ellen segítségül hívott és felléptetett természetfeletti hatalom földi képviselőinek kiléte. Matirkó szerint a „gonosz lelket” lengyel és magyar püspökök egy nagy közös exorcizmus keretei közt beátkozták a szepesi vár tömlöcébe, ahol lova farkához kötve szenved addig, amíg mindegyik szál el nem szakad: a szakadásra pedig egyesével, nem három, hanem száz évente kerül sor.[16] Az egyházi, az isteni megoldással, s így a szakrális-démoni ellentétpárral szemben Mikszáth a népi hiedelmek világa felé fordul egy alternatív megoldást keresve, s megteremti a boszorkányhírben álló Pirityi Panna alakját.

Mikszáth nem csak a megmentő alakját helyezte át más regiszterbe, nem csak az istentől eredő hatalom képviselői helyett választott ördögi eredetűt, hanem a Kaszperekhez köthető hiedelemalakon is “csavart egyet”. A feljegyzett forrásokkal összeegyeztethető ugyan a szépirodalmi szövegben szereplő, Kaszperekhez köthető hiedelmek sora, ugyanakkor egy külön csoportját elhallgatja az író: azt, ami Kaszpereket olyan speciális hazajáró halottá teszi, ami által a különös események idejében tett tanúvallomások tükrében vámpírként reprezentálódik alakja.[17] A kísértet, a vámpír és a boszorkány hiedelemkörének hasonló képzetei teszik olyan különlegessé ezt a csúsztatást, hiszen ezen közös hiedelmek fényében valóban emlegethetővé válik boszorkányként és szerepelhet kísértetként vámpír helyett. Ami a forrásokban tetten érhető vámpírhitből fennmaradt, az a Kaszperekkel véghezvitt különböző „biztonsági intézkedések” egyike: holttestének a nyilvános megégetése. A holtak elégetése elsősorban a vámpírikus képzetekhez kötődtek,[18] amennyiben ezt a boszorkánynak tartott halott személy testével végezték el, azon népi rítus mögött is a vámpírizmus képzetkörét, hatását kell gyanítanunk. Akár boszorkányként, akár kísértetként, akár vámpírként tekintünk is Kaszperekre, a médiumi funkció tőle is elvitathatatlan. A történetnek a legenda hiedelmek felől való olvasata felől Kaszperek igazából „Isten ostoraként” is értelmezhető, aki ugyan a Pokolból való, de az isteni igazságszolgáltatás közvetítője: ahogy Mikszáth idejére a csintalan gyerekek ijesztgetése[19] és „megzabolázása” lett a funkciója a már mumussá[20] „szelídült” kísértetnek, úgy kísértetként saját és közössége bűneinek jelévé, bizonyítékává vált egykor. Miután Mikszáth a vámpírt „egyszerű” kísértetként léptette fel,[21] adott volt e hiedelemhez tartozó már említett „rosszul elhalt emberekhez” köthető nézetek bevonása is.[22] A kísértetlét pedig nem csupán puszta büntetést jelöl, ez a büntetés ugyanis túlvilági üzenetként, intésként is funkcionál. Kaszperek, mint hamis tanú, arra van „kényszerítve, hogy vissza-visszatérjen, mintegy elrettentő példaként szolgálva a közösség számára, ugyanakkor, mint „túlvilági adószedő” becsületességre ösztönöz a lublói polgárok körében, hiszen nem csak ő tartozott, neki is tartoztak. Többen megpróbálnak ügyeskedni, nem becsületesen fizetni, de végül mindenki arra kényszerül, hogy színt valljon nyilvánosan és helyesen cselekedjék. Nem csupán a tartozások ügyében jár sikerrel, ami a tisztességet illeti, Kaszperek holteste még ki se hűlt, mikor a sztaroszta a friss özvegyet zaklatni kezdi a szerelmével, a közös jövő tervével, azonban a „visszatért Kaszperek” látványa rögtön elrettenti mindettől. Miközben tehát a kísértet különböző csapásokat, károkat okoz a közösségnek és egyes tagjainak egyben „rendet teremt és tükröt is tart” nekik, kényszeríti a lublóiakat a helyes cselekvésre és tevékenykedése által fény derül egykor volt és a jelenben is meglévő bűnös hajlamokra, helytelen döntésekre és rossz szándékú cselekedetekre.

Mindennek fényében megállapítható, ha az átmenetiség fogalma felől közelítünk a néphit boszorkányra, s annak irodalmi reprezentációi felé, akkor mutatkozik meg talán a legtisztábban a hiedelem alak Janus-arcúsága. Rejtőzködés és kinyilatkoztatás, esendőség és fenyegető erő, ártó és segítő szándék, különc, különös és gonosz természet, egy tragédia kapcsán ártatlanul és jogosan vádolt alak egyaránt lehet. Mindegyik esetben azonban egy olyan lehetőség, amely magyarázatot ad a megmagyarázhatatlanra, ami kitölthette az egykor élt hagyományőrző, hit és hiedelmek által meghatározott életet élő közösség tagjainak az általuk értelmezett körülöttük és velük történő mindennapi és különös események vakfoltjait, megválaszolatlanul maradt kérdéseit.

JEGYZETEK

[1] MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón = M. K., MKÖM, V., Bp., Akadémiai Kiadó, 1957.

[2] „A mediátorok a falusi mindennapi élet „mágikus” specialistái; mindazok, akik hivatásszerűen kommunikáltak a természetfeletti világgal. […] E szakemberek – amennyire a források látni engedik – a kora újkor Európájának még minden falusi, kisvárosi társadalmában tevékenykedtek, egyéni és közösségi, testi-lelki szükségletek ellátására: a mindennapi életnek mindazon szféráiban, amelyeket nem fedett le sem a falusiak számára alig létező hivatásos orvoslás, sem az egyháznak a mindennapi élet számos szükségletét „vallásos-mágiával” kielégítő benedikció-gyakorlata […] a látók működésének tanulmányozásában szinte csak boszorkányperek aktáira támaszkodhatunk.”

„… e mediátori rendszereket nem a boszorkányság előzményének, hanem vele együtt élő, sőt, vele szorosan összefonódott rendszereknek kell tekintenünk. ” PÓCS Éva, Élők és holtak, látók és boszorkányok: Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban, Bp., Akadémiai K., 1997, 7, 9, 10.

[3] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 41.

[4] PÓCS Éva, Kötés és oldás a magyar néphitben, Etnographia, 1963/4, 565-612.

[5] PÓCS, Élők és holtak…, i. m.,  Bp., Akadémiai K., 1997, 125-132.

[6] Az itt megnevezett Boncz Márton pontos neve Koncz Márton, aki bercsényi boszorkánymestereként és jósaként volt közismert, a molnár alakjának komoly propagandisztikus szerepe volt, kémkedési feladatokat is ellátott, végül a németek fogták el és akasztották fel. Szerepel még a Két koldusdiákban is, valamint a Rákócziak látója című novella róla szól. MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 236.

[7] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 63.

[8] Arany László, Gaál György, Kazinczy Gábor és Beke József, Erdélyi János valamint Kriza János korabeli népmesegyűjteményei is a boszorkányok kettős megítéléséről és szerepeltetéséről tanúskodnak, a mesékben előforduló boszorkányoknak közel kétharmada „fehér boszorkány”, igaz ugyan, hogy magában a szövegben, a nyelvi szinten ez gyakran nem konkretizálódik.

[9] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 42-43.

[10] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 43.

[11] TARJÁNYI Eszter, A szellem örvényében: A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai, Bp., Universitas, 2002, 69-70.

[12] PÓCS, Hiedelemszövegek, Bp., Balassi, 2012, 60-62.

[13] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 31.

[14] MIKSZÁTH, Honnan vettem a Kaszpereket? = M. K., Kísértet…, i. m., 173.

[15] JÓSIKA Miklós, Rákóczi Ferenc, II, Bp., Franklin-Társulat, 204-223.

[16] MATIRKO Bertalan, Egy szepességi népmondáról, Etnographia, 1890/6, 261-272.

[17] Míg Matirkó is kísértetként említi, nem mondja ki, hogy vámpírról van szó, noha a legenda kapcsán kitér olyan forrásra is, ahol vámpírként emlegetik Kaszpereket. Magyary Kossa Gyula a legendát a magyarországi vámpírizmus kapcsán említi, egyértelműsíti, hogy a vámpírképzetek kötődtek hozzá a korabeli források tükrében. MAGYARY-KOSSA Gyula, Magyar Orvosi Emlékek, IV, Bp., Magyar Orvosi Kiadó Társulat, 1940, 88.

[18] Uo., 85-89.

[19] Mikszáth alkalmazta a regényének még megírása előtt gyermekeivel szemben: „A legenda, mely a Szepességben ma is él (de persze a Csernyiczky-féle rész nélkül), megtetszett nekem, elmondtam otthon a gyerekeknek, s azoknak kis szívében megfogant a borzadály és a félelem a hatalmas Kaszperektől, ki a ház tetejéről nézi saját elégettetését, ki visszájára ül fehér lován, a saját levágott fejét a hóna alatt hozva, s minden percben itt teremhet.

Elég is volt elkiáltani, ha a gyerekek összeverekedtek egymás közt, vagy rosszalkodtak: »Jön a Kaszperek, jön a Kaszperek!« Nagy csönd lett. Összekuporodtak, meglapultak s fénylő szemecskéiket behunyták. A Kaszperek mindig hatott.

Így volt ez vagy két esztendeig. Sok konfliktus, sok csetepaté történt azalatt a gyermekszobában, de Kaszperek mindig lecsitította. Szinte kezdtem már hálás lenni a derék lublói borkereskedő iránt – aki a nevelésben segítségemre van.

Ez a hála érlelte meg bennem a gondolatot, hogy leírom s átadom őt végre, aki se a földben, se a mennyben nem talált helyet, ha nem is a halhatatlanságnak, de legalább egy kiadónak – hiszen ott is el lehet temetkezni.” MIKSZÁTH, Honnan vettem…, i. m., 173-174.

[20] PÓCS, Néphit = Magyar Néprajz, VII, szerk. Dömötör Tekla, Hoppál Mihály, Barna Gábor, Bp., Akadémiai K., 1990, 576.

[21] A magyar néphittől annyiban tér el az eset, hogy a kivételek közé sorolható abban a tekintetben, hogy általában véve csak a hazajáró holtakat szokták megszemélyesíteni. A kísértet és a hazajáró holtak hiedelmeit természetesen ugyanúgy jellemzik átfedések a vámpírizmus hazajáró holtjain túl is. PÓCS, Néphit = i. m., 1990, 547-550.

[22] Uo., 548.

Korábbi részek:

II. BŰNBAKOK http://ujnautilus.info/mikszath

I. ÁTVÁLTOZÁS 

A kísértetekkel viaskodó leány

Bejegyzések

“Egy piros selyemviganóért”

Hozzászólás most!

Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján

II. BŰNBAKOK

„A boszorkányság szociálantropológiai értelemben olyan ideológiaként határozható meg, amelyik az emberiséget sújtó csapásokat magyarázza, illetve olyan intézménynek tekinthető, amelyik a társadalmi ellentéteket szabályozza. A boszorkányságban való meggyőződés abból az előfeltételből indul ki, hogy a csapásokat az adott társadalmi kereteken belüli ellenségek idézik elő. Ezekről feltételezhető, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek, és nem csak az embereknek, hanem gazdaságaiknak is károkat okozhatnak.”[1] A boszorkány hiedelemalakjának tehát egyik alapvető funkciója, hogy a boszorkánysággal megvádolt személy betöltse a bűnbak szerepét: hogy megmagyarázhatóvá, értelmezhetővé legyen egy tragédia, amiért valamilyen módon majd elégtételt lehet venni.

Az érintett felet ért csapás nem mindig értelmeződik kizárólag az akkori mentalitásra jellemző bűn és bűnhődés logikai keretei közötti istenítéletként. Az egyénileg vagy kollektívan megélt és megítélt igazságtalanságnak kell, hogy legyen valami másfajta, negatív természetfeletti eredője is. Gyakorta mutatkozik igény arra, hogy e rossznak valamiféle földi közvetítője legyen: meg kell személyesíteni a gonoszt, hogy az átmenetet képezzen a túlvilágról érkező rossz, ártó szándék, és az evilágon bekövetkező tragédia, valamint az elszenvedett rossz és az elégtétel között. A felette aratott győzelem az isteni igazságszolgáltatásba vetett hiten túl megfogható, konkretizálható lehet. A boszorkánynak mondott emberek elleni magatartásmód, eljárások egyfajta rítusként is értelmezhetők, amelyek tehát egy sajátos logika szerint traumakezelő erővel bírnak. „A normális gondolkodás szembesülve az univerzummal, amelyet mohón vágyik megérteni, de amelynek működését nem képes uralni, mindig értelmükről faggatja a dolgokat, ezek pedig megtagadják a választ; az úgynevezett patologikus gondolkodás viszont bővelkedik affektív értelmezésekben és visszhangokban, s mindig készen áll ezekkel telizsúfolni egy másképpen hiányos univerzumot. Az egyiknek ott van a kísérletileg nem tapasztalható, vagyis a követelhető; a másiknak pedig a tárgy nélküli tapasztalatok, mondjuk a hozzáférhető.”[2]

Ezeken a kereteken belül tehát felelősségre lehet vonni a boszorkányt a közösséget, az egyént ért károkért. A szépirodalmi szöveg is leképezi ezt a funkciót, hiszen Mikszáth Kálmán Galandáné asszonyom című művében is a boszorkánynak mondott Galandáné ártó tevékenysége révén lesz megindokolva minden a falut, a falubélit érintő veszteség, csapás.

„Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.”[3]

Ezen hiedelem-elbeszélések további jellemzője, hogy a kárt okozó személyhez kötnek, hozzákapcsolnak egy korábbi eseményt, ami ok-okozati viszonyban áll a jelenben történtekkel. Ebben a logikai rendszerben az ember ugyan nem vétett az isteni törvények ellen, de valamiféleképpen vétett a boszorkány személyével szemben. Ebben az esetben a boszorkány nem az ördögi akaratot teljesíti, hanem tudománya útján saját érdekében jár el. Ez a régebbi történet megindokolja a boszorkány ártó szándékát, s még inkább érthetővé teszi az illetőt sújtó tragédiát. Ugyanakkor nem csak passzív, a veszteségeket elszenvedő félként, hanem aktív, normasértő, vagy bűntettet elkövető, tetten ért félként is lehetett valaki a „boszorkány bűbájának” áldozata.

Ennek fényében megközelíthetjük ezt a logikai gondolatsort Paul Ricoeurnek az elkövetett és elszenvedett rossz problematikájáról szóló tanulmányában tett megállapításai felől is: „A morális rossz oldaláról – egy felelős elkövető bűnössé nyilvánítása egy homályos és titokzatos hátérről leválasztja a bűnösség tapasztalatának világosabb sávját. A bűnösség tapasztalatának mélyén pedig ott rejlik az érzés, hogy felsőbb erők kerítették hatalmukba, s a mítosz ezeket könnyen démonizálja. A mítosz ezáltal pusztán azt az érzést fejezi ki, hogy a rossz történeteinek részesei vagyunk, amely eleve adott minden ember számára. A rosszat cselekvés kellős közepette a passzivitás e különös tapasztalatának az a legfeltűnőbb következménye, hogy az ember bűnösként áldozatnak érzi magát.”[4]

Eszerint nyer értelmet Palyus kocsis halála is, akinek különös történetével a Luca napi jelenés előtt ismerkedhetünk meg. Palyust a család kocsisa, akit az elbeszélő apja valamilyen súlyosabb kihágás miatt elzárt egy időre. Ezalatt az idő alatt, amíg büntetését töltötte, vallomása szerint megkísértette az ördög. Ez a természetfeletti élmény is értelmezhető lenne – és a gazda reakciója azt bizonyítja, hogy akkor ő így is értelmezi – a bezártság okozta félelem, a lelki állapot felől. Ezt az értelmezést azonban nehezíti, hogy az őt megleső gyermek is különös eseményeknek lesz szemtanúja, amit persze betudhatunk a gyermeki fantázia szüleményének, vagy az ijedségnek is, de ne felejtsük el, hogy a narrátor gyerekként – ami a Galandáné asszonyommal folytatott párbeszédből kiviláglik – kételkedő tagja ennek a közösségnek. Mindenesetre a vallomás, mely szerint a kocsis eladta a lelkét az ördögnek, egy évre rákövetkező öngyilkosságában lel csak hitelt. Az öngyilkosság aktusával kapcsolatban népi mentalitásban általános, még napjainkban is élő nézet, hogy az öngyilkosság ördögi kísértéssel függ össze.

„- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek – lihegé, és a fogai vacogtak.

– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?

– Kezem keresztvonását adtam a véremmel – mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.

– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.

– Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.

Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.”[5]

Az öngyilkosság aktusa által idéződik fel, és emelődik ki, hogy a kocsis a lelkét elsősorban nem is saját, hanem egy másik fél érdekében „vitte vásárra”. A néphit szerint az öngyilkosokat az ördög vette rá arra, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek, győzelmének oka pedig gyakorta az elkeseredettség, ám az is jellemző, hogy ez egy alku következménye, cserébe egy rövid, evilági sikeres és befolyásos életért. Tétje tehát jóval nagyobb, mint itt, elsőre Palyus ezért is vehető kevésbé komolyan, hiszen, ahogy azt az emlékező visszaidézi, lelkéért cserébe csupán egy csizmát és egy piros selyem viganót kért.

„Az öngyilkos az ördög cimborája.” – tartja a népi gondolkodás. Ez a nézet azonban csak az öngyilkossal és öngyilkossággal tanúsított elvi magatartást tükrözi. Elvi magatartást, […] mert mihelyt az öngyilkos személye ismertté válik, a bűn oka, körülményei és az elkövető emberi múltja azonnal megosztják és differenciálják a közösségi megítélést.”[6] Itt pedig sejtetve van, hogy Galandáné győzte meg Palyust, vonta befolyása alá az ördög érdekében. Palyusnak nem is saját döntése okozta vesztét. Továbbgondolva a régi megjegyzését, a közösség felidézi a kocsis és asszony közötti szoros kapcsolatot, mely még inkább elmélyíti és tágítja annak a lehetőségét, hogy Galandáné befolyásolta Palyus tetteit.

„Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: ‘mosott’, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.”[7]

Öngyilkos és boszorkány alakja összekapcsolódik még a népi tudatban. Erre jó párhuzamos irodalmi példa a Mikszáth életmű tekintetében A fehér kutya című novella, amelyben a feltételezés szerint a már halott Galandáné kutyaalakot öltött kísértetként garázdálkodik a temetőben, és meglátogatja az egykori öngyilkos halálának színhelyét.

Itt nem kapunk bővebb magyarázatot a kapcsolatra, csupán a halálmód a kapocs, de nem járul hozzá magyarázó jellegű történet, míg Galandáné asszonyomban az ok-okozati viszony oda-vissza is levezethető a két ismertetett esemény között. Egyrészt Palyus tettei megmagyarázhatóak a boszorkányság által, de a Luca napi jelenés is értelmezhetővé válik a korábbi események által. Mintegy megindokolhatóvá lesz a kutyák támadása természetfeletti síkon. A rosszul elhalt nyughatatlan lelkek haláluk módját kollektívan a boszorkány praktikáinak köszönhetik, s azon a napon, amelyiken visszatérhetnek az élők birodalmába,[8] megbüntetik, megbosszulják az őket ért sérelmeket. Ebben a jelenetben/ebben az értelmezésben pedig az élők is elégtételt nyernek, hiszen nem csak Palyus bűne, hanem minden olyan hozzá hasonló halált halt ember bűne is enyhébb megítélés alá esik, akik itt éltek, s akiknek a rokonai, leszármazottjai a falu közösségének tagjai.

Ami ezt a vonatkozást illeti, a boszorkány, mint bűnbak, betölti szerepét: a természetfeletti büntetéssel párhuzamosan azonban ott van még az evilági bűnhődés szükségessége, mely által a közösséget ért trauma felszámolhatóvá válna. Ez pedig a Galandáné ellen tervezett boszorkányper és halálos ítélet lenne: a nyomok felderítésében újabb szerep jut a korábbi eseményeknek. A temetőben, ahol az éjszakai jelenet lejátszódott, többek között egy szétszaggatott piros selyemviganót találtak, amelyet rögtön összekötöttek és azonosítottak a Palyus által emlegetett selyemviganóval.

„A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szűr. (Szegény Palyus, egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.”[9]

„- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.

– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?”[10]

A tetthelyen talált bizonyítékokkal, Galandáné asszony kunyhójában fellelt árulkodó nyomokkal, gyanús jelekkel egyetemben is a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve. Egyrészt mert a boszorkányperekben hozott ítéleteknek a történet idején Magyarországon már nem volt aktualitása,[11] másrészt pedig mert a falu vezető emberei alkalmatlanok is az önbíráskodásra, az erélyes fellépésre – ahogy ez a történet végén kiderül. Ebből a szempontból a trauma lezáratlan marad, a boszorkánynak vélt személy mégsem töltheti be teljesen funkcióját: a történet végén ott áll fenyegető ígérete, mivel nem sikerült őt megsemmisíteni, tovább folytathatja ártó tevékenységét: megbabonázhatja és kísértésbe hozhatja a férfiakat, akár még a narrátort is.

„Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…

Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.”[12]

A bűnbak szerepköre és funkciója olykor azonban jóval túlmutat egy kisközösség konfliktusain vagy a traumakezelő szándékon. Jó példa erre Paul Boyer – Stephen Nissenbaum elmélete, akik kimutatták, hogy a salemi boszorkányperek mögött a hatalmi csoportok összecsapása, a környék hatalmi viszonyainak átrendeződése állt,[13] ebből a koncepcióból kiindulva a szegedi boszorkányperek kapcsán vagy a Báthory nők esetében is megindult egyfajta újraértelmezési kísérlet. Utóbbi esetben özvegy Báthory Erzsébet magyarországi perében, vagy unokahúga, Báthory Anna ellen a Bethlen Gábor idejében Erdélyben folytatott perek kapcsán is. Nem kell feltétlenül persze rehabilitálni Erzsébetet ahhoz, hogy egyben úgy is tekinthessünk rá, mint egy koncepciós per áldozatára: a vádak akár megalapozottak voltak, akár nem, az anyagi érdek a mai ismereteink szerint kimutatható ezek mögött a perek mögött is.[14] Mikszáth is felfigyel Báthory Erzsébet történetére, ő azonban egészen más szempontból reagál érzékenyen a témára:

„A szépasszony sem került fel többé a földalatti börtönből, hanem inkább még sokára lejjebb jutott: a kriptába.
Ott múlt ki a börtönben, ijesztő vázzá soványodva.
(…)
Míg végre nemrégen akadt egy krónikás, aki most harmadfélszáz év múlva figyelmeztette Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna csukatni azt a szegény, nyomorult asszonyt, hanem az – őrültek házába.”[15]

A mikszáthi látásmód azt a kor gondolkodásában (mentalitásában) bekövetkezett változást tükrözi vissza, amire Foucault is rámutatott: a századforduló az az idő, mikor az őrültek, az elmebetegek bűnözőktől való megkülönböztetése, illetve a velük való helyes bánásmódról alkotott álláspont gyökeresen megváltozik.[16] Míg Mikszáth érzékenyen, tisztelettel tudja megjeleníteni a népi hiedelmeket, ha nem is közvetlenül, de Báthory esetén keresztül felfedezi az „ördöngösség”, a boszorkányos természet mögött a századforduló divatos elgondolását. A pszichoanalízis felőli megközelítés keretei között a hiedelmeket és a boszorkányos képességeket összeköti a hisztéria fogalmával: a magát boszorkánynak valló asszonyok esetében ez ugyanúgy megtörténik, mint a hagyományról le nem választható, de spiritizmus, ezotéria térnyerésével a figyelem középpontjába kerülő, megsokasodott médiumok kapcsán is.[17]

JEGYZETEK

1 Lengyel Tünde, Keresd a nőt!: A nők mint bűnbakok a középkorban és a koraújkorban = Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József szerk., Bűnbakok minden időben: Bűnbak a magyar és az egyetemes történelemben, Pécs–Bp., Kronosz, 2013, 138.

2 Claude Lévi Strauss, Strukturális antropológia, I., Bp., Osiris, 2001, 146.

3 Mikszáth Kálmán, Galandáné asszonyom = Mikszáth Kálmán Összes művei, 8. köt., Bp., Akadémiai K., 1968, 138.

4 Paul Ricoeur, A rossz: Kihívás a filozófia és teológia számára (Válogatott irodalomelméleti tanulmányok), Bp., Osiris, 1999, 96.

5 Mikszáth, i. m., 137.

6 Balázs Lajos, „Az öngyilkos az ördög cimborája” = Démonok, látók, szentek: Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben, Pócs Éva szerk., Bp., Balassi, 2008, 184.

7 Mikszáth, i. m., 138

8 Uo.

9 Mikszáth, i. m., 140.

10 Uo., 141.

11 A történet jóval Mária Terézia rendeletsorozata után játszódik, bár távol áll tőlem, hogy az életrajzi vonatkozásokat ráerőltessem a műre, de ebben az esetben kétség kívül az író és felesége személyes vallomása, visszaemlékezései kapcsán is értesülhetünk arról, hogy ennek a történetnek mennyi személyes vonatkozása van, és ahogy arra az esszésorozat első részében is kitértem, a novella valóban egy személyes élmény alapján keletkezett. Megjegyzendő továbbá, hogy Mikszáthéknak valóban volt egy Palyus nevű kocsisuk, aki 1870-1871 táján halt meg. Mikszáth, i. m., 1968, 324.

12 Uo., 142.

13 Paul Boyer, Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben, Bp., Osiris, 2002.

14 Szádeczky-Kardoss Irma, Báthory Erzsébet igazsága, Bp., Nesztor, 1993., Lengyel Tünde, Várkonyi Gábor, Báthory Erzsébet: egy asszony élete, Bp., General, 2010.

15 Mikszáth Kálmán, Csejte vára és asszonya = M. K., Mesés várak, Bp., Kossuth, 2011, 30-31.

16 Michel Foucault, A bolondság története a klasszicizmus korában, Bp., Atlantisz, 2004.

17 Ferenczi Sándor, A hisztéria: s a pathoneurózisok: pszichoanalitikai értekezések, Bp., Dick, 1919. Gyimesi Júlia, A „testetlen lélek”: pszichoanalízis és spiritizmus pszichológiatörténeti megközelítésben (disszertáció), Bp., 2011.

Korábban: 1.rész

“A kísértetekkel viaskodó leány”: Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján  – I. Átváltozás. 

Folytatás:  3. rész

„Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok

Bejegyzések

A kísértetekkel viaskodó leány

1 hozzászólás

Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján

I. ÁTVÁLTOZÁS

Mikszáth Kálmán Galandáné asszonyom című novellájának középpontjában egy Luca napi különös esemény áll. A történet szerint az elbeszélő és családja szemtanúja lesz annak, ahogy éjféltájt megvadult kutyák a temetőben széttépnek egy fiatal lányt. A gyermekkori emléket megörökítő narrátor leírása kapcsán is érzékelhető, hogy a látottak a természetfeletti erők megnyilvánulásaként válnak leginkább megközelíthetővé a családtagok számára is. Az élmény azonban igazából a falusi közösség értelmezése felől reprezentálódik egy boszorkány kísértetekkel való küzdelmeként. A racionálisan megmagyarázhatatlannak tűnő elbeszélt események mintegy a patologikus gondolkodás[1] keretei között transzformálódnak át egy hiedelemelbeszéléssé, melyet a bodokiak folyamatosan alakítanak, úgy, hogy újabb jeleket, elemeket és nyomokat csatolnak a történtekhez.

„Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökből.”[2]

A narrátor családtagjai a falu viszonylatai között nem tartoznak a hiszékenyebbek közé, egy műveltebb, felvilágosultabb, „kétkedőbb” közeget képviselnek, mégsem határolódnak el, nem tudják kivonni magukat az események természetfeletti értelmezése alól, képtelenek a racionalitás keretei között megmaradni. Személyes érintettségük, érzékelhető ijedségük, hallgatásba fojtott félelmük révén véleményük feloldódik a közösség által alkotott képzetben, s kizáródik minden kétely az általuk tapasztalt látvány kapcsán. Az anyáról megtudjuk, hogy különös kötődése van a temetőhöz, ahol valószínűleg a múltjából egy számára fontos személy nyugszik. A babonáktól idegenkedő családfőnek a hiedelmekhez való viszonya kimondatlanul, de érzékelhetően változik meg a temetőbeli eset, és annak előzményeként értelmezhető tragédia leírása között eltelt időben. Amikor saját kocsisuk, Palyus azt állította, hogy már csak egy évet élhet, mert eladta a lelkét az ördögnek egy rámás csizmáért, meg egy piros selyemviganóért, melyet a rá mosó, boszorkánynak tartott Galandáné számára kért – jót mulatott rajta. Amikor azonban egy évre rá a kocsis öngyilkos lett, az egész falu az ördöggel kötött szövetség beteljesülésének fényében tekintett a tragédiára. Hogy a személyes érintettség mennyiben változtatta meg az apa szemléletmódját, azt az elbeszélésben tanúsított elzárkózó-elhárító magatartása jelzi.

A kollektív látomás keltette élmény közösségi értelmezése, s a buzgó törekvési kísérletek arra, hogy ezt bizonyítékokkal alátámasszák, a befogadó számára összességében hordoz ugyan komikumot, de a novella világában nincs, aki nevetni tudna a történteken. Az események résztvevői nem csupán Bodok község lakosai, hanem egy hiedelemközösség tagjai is, s még a „hitetlenek” sem tudják kivonni magukat azok hatása alól: „Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.”[3]

Azon lehetőséghez, hogy a különös események természetfeletti jelentést nyerjenek, hozzájárulnak az adott körülmények is, vagyis, hogy hol és mikor zajlik mindez. A Luca-nap, az éjfél, a temető – s annak is a széle, árka – egyaránt a magyar néphitre jellemző speciális átmeneti tér- és időképzethez köthető.[4] A néphit megkülönbözteti a földi létben érvényesülő tér- és időviszonyokat a természetfeletti lények világához tartozó tér- és időviszonyoktól. Az előbbihez a mérhetőt, a megtapasztalhatót, a rendet és a rendezettséget köti, míg a másikhoz a káoszt, az ismeretlent, a veszélyest. A két világ közötti határhoz, az e világban megnyilvánuló természetfeletti kerethez kötődik az átmenetiség fogalma. A másvilág bizonyos lényei ekkor, és itt válnak láthatóvá, az átmeneti tér- és időviszonyok közt öltenek alakot, mutatják meg „igazi arcukat”[5].

A Luca-nap ugyanakkor kétarcú ünnep. Létezik egy liturgikus hagyományban élő változata, mely a siracusai Szent Lúcia vértanúhoz köthető, valamint a „fordított” ünnep, mely a népi hagyomány szerint a boszorkányok ünnepe, amikor is e világon teret nyernek, s kifejezetten hatékonyan működnek a gonosz, túlvilági erők.[6] Egyes nézetek szerint Luca napjától Karácsonyig „minden rossz lélek szabadon van”, ez az időszak a visszajáró holtak, az ártó szándékú lények ideje. Ehhez a naphoz a népszokások számos tiltást és rituális cselekedetet kötnek,[7] melyekből néhányat Mikszáth novellája is megidéz: „A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen – mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.”[8]

Az elhárító, védekező, leleplező rítusok elvégzése olyan szakmák képviselőihez tartoznak az elbeszélésben, melyekhez speciális hiedelmek kötődnek. A tudós emberek hiedelemköre összefügg a táltos hagyományokkal és a boszorkányhiedelmekkel – számos hiedelemszövegben a boszorkányok ellenfeleiként, a boszorkányok káros tevékenységeinek orvoslóiként lépnek fel.[9] Mágikus képességű, gyakran gyógyító erővel bíró mesteremberekhez kötődik a lucaszék állítása is: a néprajzi kutatások szerint a lucaszék készítése a sámánavatások, táltos-szertartások hagyományára vezethetőek vissza.[10]

A boszorkány meglesése nem csak annak a függvénye, hogy magának a tárgynak és készítőjének mágikus erőt tulajdonítanak, hanem annak is, hogy maga a kikémlelés ideje az éjszaka, az éjfél, amikor is a boszorkányok a népi hiedelmek szerint megmutatják igazi alakjukat. Míg nappal a többi emberhez hasonlóak, addig éjjelente, jellegzetesen az átmeneti idő és tér közegében olyan alakváltáson esnek keresztül, amelyekben a másik világhoz tartozás fejeződik ki. Ezek a „teljes vagy részleges állatalak, hiányos emberalak, tüzes alak, az alakváltoztatás, láthatatlanság, vagy a láthatatlanná válás képessége, gyorsaság, repülés képessége, valamint a fordítottság jegyei”[11]. A narrációban is megjelenő „tüzes seprű szörnyetegei” kifejezésben jelen lévő jelző is megelőlegezi az alakváltás képességét, és azt a kifordítottságot, amit az alakváltás képvisel: a belső természet megmutatkozik a külső megjelenésen.

A szörnyeteg természet ugyanakkor a transzfiguráció esetében nem zárja ki a szép külsőt sem: a visszataszító csúf külső és a földöntúli szépség is egyaránt jellemzője lehet a testet öltött démon éjjeli alakjának, ami a boszorkányság hiedelemkörébe feltételezhetően a tündérhiedelmekkel való kölcsönhatás, a tündérképzetek elfunkciótlanodása révén került be. „Igazi” boszorkány akkor lesz a tündérből, amikor a szép külsejű alakváltozata az emberboszorkány mágikus alakváltoztatási képességének lesz bizonyítéka.[12]

A megfiatalodó, megszépülő boszorkányhoz hasonlóan gyakori az állattá válás képessége, melyre nem minden boszorkány képes. Ez a boszorkány a striga.[13] A mikszáthi prózában meg is jelenik ez a képzet Galandáné alakja kapcsán. A holta után a kísértetekhez kutyaképében visszatérni képes boszorkány alakja A fehér kutya című elbeszélésben szerepel, amely elbeszélés nemcsak a jellegzetesen átmeneti idő és tér keretei között játszódik, hanem – feltehetően propagandisztikus célból kifolyólag – a publikálás idejét tekintve maga a szöveg is egy ilyen időszakban jelenik meg: azaz Mindenszentek után néhány nappal.[14]

„Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén, vagy hogy éppen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír, és egy fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni… […] A kísértet teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető felől gömörögtek, megrázkódék, és egy nagy, fehér kutya lett belőle, mely megindult futva a temetőn, s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át nekivágott a Dévényiék káposztásának, s ott elveszett a szürkeségben.”[15]

A fehér lepedős kísértet jellemzően a halott boszorkány megjelenési formája is, ahogy az ebből átformálódó kutyaalak is. Az állattá válásnak ez a változata feltételezhetően egy másik, a boszorkányság hiedelemkörével szintén kölcsönhatásban lévő hiedelemalak, a werwolf képzetkörének hatása.[16] A délkelet-európai és közép-európai alakváltó lény olyan értelemben is átmenetet képvisel az emberi és természetfeletti világ között, hogy „élő” és „holt” alakja egyaránt ismert: holta után farkas, kutya, ló és egyéb állatok alakjaiban visszajáró rosszindulatú kísértetté, werwolf-démonná lesz. Európa több pontján megjelentek a boszorkányperekben a farkas vagy kutyaalakban elkövetett kártételek. A tündérhiedelmekhez hasonlóan a werwolf-hiedelmek is visszaszorultak, a farkassá válás képessége könnyen a boszorkányra ruházódott át.[17]

Az átmeneti idő rendszerében tehát felfüggesztődik az idő múlása: az emberi világ szabályai nem érvényesülnek, így itt minden megtörténhet, ami egyébként nem lehetséges. Így merülhet fel a közösség vezetőiben, hogy a temetőben látott fiatal, gyönyörű leány valójában az öreg, boszorkánynak tartott Galandáné, s hogy az őt megtámadó kutyák, igazából kutyaalakot öltő kísértetek. Egyéb nyomok is az öregasszonyhoz vezetnek: a látomás helyén megtalált vérfoltos ruhadarabokban a helyi öregasszonyok Galandáné ruhadarabjaira ismernek, mely ruhadarabok közt ott van az is, amiért Palyus kocsis annak idején állítólag eladta a lelkét. Megérkezve a boszorkány otthonába Galandáné fizikai állapota is gyanújukat igazolja:

„Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú, ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

– Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait.”[18]

A viaskodásban szerzett sérülésnyomok nem mindig lesznek semmissé a visszatéréskor.[19] Az e világon megjelenő túlvilági lények az átmeneti világokban – függetlenül attól, hogy materializálódnak, vagy sem – tudnak konkrét testi sérülést okozni, melyből a boszorkánynak emberi alakban és emberi erejét visszakapva kell felépülnie.

A narrátor gyermeki alteregója az egyedüli, aki a sebesült asszony láttán tovább kétkedik: nem Galandáné boszorkányságában, vagy abban, hogy az éjjeli események nem a túlvilági viaskodás felől lehetnének értelmezhetőek: hanem abban, hogy a gyönyörű fiatal nő és a vénasszony lehet egy és ugyanaz a személy. Ő maga sem visszaemlékezőként, sem az események megélőjeként[20] nem „áll kívül a közösségen, genette-i értelemben vett empatikus elbeszélői nézőpont”-ján, „csupán hitelesítő szerepe van, jelezve a közösséghez tartozását, az azzal való közvetlen kapcsolatát”[21]. Az ő gyermeki kétkedését aztán Galandáné kérkedése számolja fel, ahol az elhallgatásban a gyermek az apjához hasonlóan megadja magát az esemény közösség által dekódolt változatának.

„– Nem ő!… Dehogy ő! – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színről színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…”[22]

Galandáné átváltozása megerősíti falubéli pozícióját: amellett, hogy persze egy sajátos, periférikus helyzetben van, egyfajta hatalommal is rendelkezik a közösség felett: az emberek egyaránt igyekszenek őt elkerülni, felelősségre vonni, ugyanakkor a kedvére tenni, mert tartanak tőle, és boszorkányos képességeitől. Ereje, akárcsak a túlvilági viadalban, „sebezhetőségéből” ered. Ahogy a túlvilágit, úgy az evilági csatát is a boszorkány nyerte meg, mert mindkét összecsapást túlélte, s ezzel megerősítette pozícióját. Azzal, hogy saját vallomásával az ördöggel való szövetség bizonyosságot nyert a közösség számára, megindulhatna egy kínvallatással és kivégzéssel járó boszorkányper. Egy másik időben és egy másik térben. De ebben a közösségben, és ebben a korban, ez már csak „fordított módon sülhet el”. Mária Terézia rendeletei nyomán ellehetetlenített eljárások mellett helyi önbíráskodásra sem kerül sor, az ott élők habitusának köszönhetően. Ami marad,[23] az az egyházi elhárító rítusokba vetett hit, és az azt felülmúló kollektív félelem.

A kísértet-kutyák támadásában sámánisztikus hiedelmek túlvilági harcai tükröződnek vissza, melyekre szintén jellemző az alakváltás. A harc ördögi jellege mellett annak eszközei is ördögiek, mint egy sziszüphoszi jelleget kap ezáltal a viaskodás, a kísértetek próbálkozása. Hiszen a boszorkány leghatékonyabb fegyvere az általuk ejtett sebekből szivárgó vér, amely bűvös erővel hat a túlvilági lényekre.

A kísértetek támadását értelmezhetjük úgy is, hogy a szent hely védelmezőjeként lépnek fel, amint próbálják távol tartani az ördöggel szövetségre lépett nőt a megszentelt földtől, annak „megszentségtelenítésétől”. De beleláthatjuk a kísértetek személyes bosszúját is, akik holtuk után akarják azt bevégezni, mindazért, amit életükben a boszorkány rontásai és átkai miatt elszenvedtek. A népi tudatban, a néphitben maga a halál is misztikus, végső átalakulásként, átváltozásként van jelen, melynek „látható” formája a különleges jegyeket magukon viselő visszajáró holtak. A kutyaalakban való megjelenés egészen „speciális” szenvedéstípusra utalhat az irodalmi szövegben is: a néphit úgy tartja, hogy úgynevezett werwolf-démonná válhatnak a kereszteletlenek és a „rosszul meghaltak”, az öngyilkosok, akik felülírták az isteni akaratot.[24] Palyus öngyilkos lett, haláláért a falu közössége mégis elsősorban Galandánét teszi felelőssé. De ez már egy másik történet.

JEGYZETEK

1 „A normális gondolkodás szembesülve az univerzummal, amelyet mohón vágyik megérteni, de amelynek működését nem képes uralni, mindig értelmükről faggatja a dolgokat, ezek pedig megtagadják a választ; az úgynevezett patologikus gondolkodás viszont bővelkedik affektív értelmezésekben és visszhangokban, s mindig készen áll ezekkel telizsúfolni egy másképpen hiányos univerzumot. Az egyiknek ott van a kísérletileg nem tapasztalható, vagyis a követelhető; a másiknak pedig a tárgy nélküli tapasztalatok, mondjuk a hozzáférhető.” Claude Lévi Strauss, Strukturális antropológia, I., Bp., Osiris, 2001, 146.

2 Mikszáth Kálmán, Galandáné asszonyom = Mikszáth Kálmán Összes művei, 8. köt., Bp., Akadémiai K., 1968, 139.

3 Uo., 140.

4 Pócs Éva, Tér és idő a néphitben = Uő., Magyar néphit Közép-és Kelet-Európa határán: Válogatott tanulmányok, I., Bp., L’ Harmattan, 2002, 10.

5 Uo., 11.

6 „Szent Lucia valójában allegorikus megszemélyesítés, hiszen régen a naptárreform előtt, december 13. volt a leghosszabb éjszaka és legrövidebb nap ideje. […] A Luca név eredete (latin lux) is valamiféle fényszimbolikára mutat. A néphit azonban az allegorizált naptári képzetből félelmes női alakot formált, »luca-boszorkányt«”. Dömötör Tekla, A magyar nép hiedelemvilága, Bp., Corvina, 1981, 100.

7 Uo., 99–101.

8 Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 138.

9 Pócs Éva, Természetfeletti képességű emberek – tudósok és közvetítők = Magyar Néprajz VII. Népszokások, néphit, népi vallásosság, Bp., Akadémiai K., 1990.

10 Pócs, Tér és idő…, i. m., 2002, 9.

11 Uo., 10–11.

12 Pócs Éva, Tündér és boszorkány Délkelet- és Közép-Európa határán, Ethnographia, 1986/2-4, 213.

13 Uő., Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban, Bp., Akadémiai K.,1997, 53–56.

14 „A folyóiratokban és napilapokban rendszeresen publikáló Mikszáth misztikum iránti vonzalmát és a palóc hiedelemvilágból őrzött élményanyagot, feltételezem, tudatosan használta ki egy-egy misztikumra kiélezett hétköznapi esemény kapcsán is. Bár szerkesztői válogatás eredménye is lehet, érdekes példa e tekintetben, hogy A fekete kakast a Pesti Hírlapban néhány nappal megelőző A fehér kutya története épp mindenszentek és halottak napját követően, november 4-én, a túlvilágra való figyelés különösen érzékeny periódusában jelent meg.” Török Zsuzsa, Megelevenedik a holtak csendes birodalma (Mikszáth Kálmán: A fekete kakas), Forrás, 2010/5, 58–67.

15 Mikszáth Kálmán, A fehér kutya = Híres kísértettörténetek, ford. Béresi Csilla, Bp., Ventus Libro, 2005, 390.

16 Pócs Éva, Élők és holtak…, i. m., 56–59.

17 Uo., 53–56.

18 Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 141–142.

19 Pócs, Tér és idő…, i. m., 2002, 12.

20 A narrátor és a szerző nem azonosítható ugyan, de maga a történet személyes élményből merítkezik. = Jegyzetek. = Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 321–322.

21 T. Szabó Levente, Mikszáth, a kételkedő modern: Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában, Bp., L’Harmattan, 2007, (Ligatura 3), 20.

22 Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 142.

23 1756-ban a királynő elrendelte, hogy a boszorkányperek kapcsán hozott halál és tortúraítéletek esetében nem lehet végrehajtani az ítéletet, fel kell terjeszteni a Helytartó Tanácsnak, 1758-tól a megvádolt személyeket Bécsbe kellett szállítatni, 1768-tól a per elindítását is megbonyolították. Kulcsár Zsuzsa, Inkvizíció és boszorkányperek, Bp., Kossuth, 1960, 131.

24 Pócs, Tündér és boszorkány…, i. m., 198.

Folytatás:

  1. rész

„Egy selyem viganóért.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – II. Bűnbakok

  1. rész

„Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok

Bejegyzések

„Jegenyefán madárfészek”

Hozzászólás most!

Mikszáth Kálmán esete a szövegközi verssel

A szövegközi versek olyan költemények, melyek egy másik szövegbe, mint keretbe illeszkednek, annak jelentését telítik. Sajátos fraktálhelyzet ez, melyben a beírt vagy adoptált[1] textus az őt hordozótól értelmezés tekintetében nem válaszható el. A szövegköziség kifejezés topográfiailag (illetve tipográfiailag) és az intertextualitás (kristevai) vagy a transztextualitás (genette-i) értelmében is helytálló, amennyiben a szövegközi vers a hordozó vehikulumában[2] is, ugyanakkor értelmi terében, kontextusában is benne, vagy – kissé szerencsésebb kifejezéssel – jelen van.

*

Mikszáth Kálmán életművében – mint ahogy ez a legtöbb irodalmi oeuvre-t jellemzi – költői és írói kompetenciák ölelkezését figyelhetjük meg, azaz a mikszáthi szöveg egyesíti magában a költői és írói nyelvhasználati módokat, jelesül a fiktív világot teremtő mimetikus prózanyelvet és a léttapasztalatokat univerzálissá teremtő költői létnyelvet – a német schaffen ige mindkét értelmében.[3]
S noha Mikszáth alapvetően prózai természet, a világ nyelvi birtokbavételének költői attitűdje helyett inkább a nyelvi világ birtokbavételének prózista vágya fűti, s így szövegközi (és kevés folyóiratban vagy évkönyvben megjelent önálló) versei is prózai jellegűek; ám ezek mellett léteznek – ha nem is nagy számban – poétikailag és szemantikailag költőibb verseletei is, amelyekben lírai attitűd érvényesül. Közülük azokat, amelyek a hordozó textuson belül határozottabb dominanciát és függetlenséget élveznek, autoszemantikus lírai betéteknek nevezhetnénk. Őstípusa e szövegfajnak a Walter Scott-i elővers, mint például a Kenilworth című regény Cumnor Hallja – William Julius Mickle (1735-1788) skót költő versének szabatos, értelmező befordítása –, mely az utána következő Erzsébet-kori történelmi regény kontextusának megágyazása.[4] De ugyanitt említhető még akár a Kincses sziget – az olvasóhoz címzett – bevezető verse is, melynek szerepe ugyanaz, mint Fielding nyitóleveléé a Tom Jonesban. A következőkben egy ilyen autoszemantikus szövegbetét elemzésére teszünk kísérletet.
Ugyan a szakirodalom páratlanul szűkszavúan nyilatkozott a Mikszáth-életmű szövegközi verseiről, számtalan értekező foglalkozott a szövegközi szövegek egy másik csoportjával, az anekdotákkal, s a tárgykörben tett megállapításaik jószerivel átvihetők a fordított, adaptált, adoptált versekre is. Simon István írta Mikszáth anekdotizmusával kapcsolatban a következőket: „e módszerrel olvasmányossá, könnyeddé teszi a leírást, de módjában van az írónak, hogy fontos társadalmi kérdésekben az egyértelmű, szubjektív állásfoglalást megkerülje, s csak érzékeltesse inkább a logikusan fűzött kis történetek hangulatával a maga véleményét is.”[5] Úgy látom, az autoszemantikus lírai betétek esetében ugyanezt a látens, implicit stratégiát pillanthatjuk meg, csakhogy amíg az anekdotában a vélemény, addig itt a líra érzékeltetéséről, azaz magáról a lírai attitűdről van szó, de mindig ebbe a visszafogott, prózai attitűdbe ágyazva. E jellgezetes mikszáthi techné kapcsán Schöpflin Aladár a következőket jegyezte meg: Mikszáth „nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti.”[6] Ám még ennél is találóbban reprezentálják az író saját metódusát Luby Sándorról írott 1885-ös recenziójának sorai: „nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.”[7] Nyilván nem véletlen, hogy Mikszáth a pályakezdő Luby lírájából éppen ezt a sajátosságot emelte ki.
Szintén az adoptált versekre is érvényes következtetésekre jutott a hetvenes évek évek második felében publikált, egyedülálló műfajtörténeti-stilisztikai monográfiájában Szalay Károly: Mikszáth „szatíraírói és általában írói típusalkotására jellemző, hogy noha egyes alakjai éppen csak fölvillanó mellékszereplők, mégis teljes értékű főszereplő is kibontható lenne belőlük. Azaz egyetlen gesztusban, egyetlen mondatban, anekdotában olyan karaktert állít elénk, aki bízvást lehetne főszereplő egy szatirikus regényben. Ebből a szereplőfajtából sok van Mikszáth regényeiben.”[8] Nem pusztán szemantikai teljesítményük, a narratíva motivikus rendjében betöltött szimbolikus erejük miatt hasonlít e különös szereplők státusza a szövegközi versekéihez, de ráadásul a legtöbb esetben éppen ezekhez az epizodikus karakterekhez kötődnek az említett textusok.
A Mindenki lépik egyet című kisregényben található például az alábbi verselet:

„Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt:

Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken, szombaton
És az egész vasárnapon.”[9]

Autoszemantikus ez a lírai betét egyrészt azért, mert előadója, Zsuzsi, a „szakácsné” maga is olyan különös, a vihar előtti csendben a tragédia előképét megéneklő mellékszereplő, aki a csehovi színpadon minden bizonnyal főszereplő volna. (Itt jegyzem meg, hogy a darabból Balázs Sándor által készített három felvonásos vígjátékot Horváth Árpád rendezésében, 1935. október 5-én, a Magyar Színházban valóban színpadra állították. Zsuzsi szerepét Lendvay Márta alakította. (MKÖM XV, 202–203.) Másrészt ez a szöveg bizonyos önreferenciális zártsággal rendelkezik, ugyanakkor jelentő teljesítményében a szöveg egészére hatással van, s így „autoszemantikus” abban az értelemben is, hogy szimbolikájában, metaforikájában, azaz egész jelentésstruktúrájában kódolva hordja a gazda-textus értelemszerkezetének vezér-jelentőjét. Harmadrészt pedig ez a janus-arcúság a versszerűség teljesebb értelmében a szövegzet önálló, kontextusfüggetlen interpretációjára is lehetőséget adhat.
A történet szerint a kétségek közt hervadozó Kati éppen a folyónak megy szerelmi bánatában, hogy nem lehet a Kolosy Ferencé, amikor apja, a jómódú „csizmadiamester” otthon szunyókál, s a fent idézett dalt hallgatja. A tréfás színezetű nóta szavai mögött az értelmező máris a jelhasználat motivációját keresi. Az interpretáció érdekes lehetősége rejlik Péter László egyik Ady-cikkében, melyben Mikszáth és Tömörkény – a szegedi néphagyományból származó – gyűjtési eredményei közül a következő jóslatot idézi: „elpusztul a tanya, amelyiknek pávája és jegenyefája van.”[10] Péter László ezzel arra hívta fel a figyelmemet, hogy Mikszáth ismerte a ’jegenyefa’ és ’madárfészek’ szimbólumok jelentését, s így nyilván nem véletlenül helyezte őket e rigmussal elbeszélésének éppen arra a pontjára, ahonnan hirtelen új irányt vesznek az események.
Itt kell megjegyeznem, hogy – bár Benyovszky Krisztián Móricz-monográfiája[11] végre egész fejezetet szentel a Mikszáthot olvasó tiszacsécsei írónak – ezeknek az autoszemantikus betéteknek, közülük is e legékesebb példának a jelentőségére a kutatás épp az összehasonlítás hiányában nem mutathatott rá eleddig. Pedig meglehetősen látványos a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényben a Mindenki lépik egyet „jegenyés” szövegközi dalának újraírása. Itt saját tragédiáját, a grófi kegy elvesztését boros kedélyeskedés mögé rejtő alföldi dzsentricsalád utolsó éjszakájába az egyik vendég házaspár kocsisa, a (fenti, Szalay Károlyi-i értelemben is) epizodikus karakter, Szücs bácsi énekli bele a végzetes összeomlás jegenye-jelét:

„És Szücs bácsi felállt, s reszkető kezébe vette a tele poharat, amit odaadtak neki, s fölemelte; de most már a pohár nem reszketett a kezében, a hangja se reszkető volt, csak öreges, köszörületlen, mikor rákezdte, hogy

Jegenyefa tetejébe,
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom…”[12]

Horváth János az Irodalomtörténet hasábjain 1918-ban igen hasonló témáról értekezett, amikor Vörösmarty Mihály Haj, száj, szem című költeményének történeti-folklorisztikai gyökereit kereste vissza, s találta meg a „Víz, víz, víz! / Nincsen olyan víz, / Mint a Körösvíz” kezdetű nótában. Cikkében voltaképp szintén a szóban forgó mikszáthi eljárást leplezi le, amikor a népdalban és a versezetben „nemcsak a ritmusnak, hanem a gondolatközlés mondatformáinak, az egész belső formának kétségtelen rokonságáról” beszél,[13] mindazonáltal nem vitatja a hagyomány megújításának produktivitása mellett a versezet függetlenségét és legitimitását sem.
A népiesség iránti érdeklődés mögöttes indokai közül Horváth kiemeli Bowring vállalkozását, aki magyar népdalok fordításaival magyar antológiát készült kiadni. A Mindenki lépik egyet említett adoptációja mögött tehát a – Nyilasy Balázs, Király István, Bisztray Gyula és más kutatók által említett – Thaly-, Tóth- és Székely-féle gyűjtemények mellett Mikszáth és Tömörkény saját folklórkutatásainak eredményeit is ott sejthetjük.
Végül, ha az egyéni költőiség legegzisztencialistább értelmében tekintünk a szövegre, akkor sajátos fraktálhelyzetet figyelhetünk meg: ’a költő arról énekel, hogy a leányka arról énekel, hogy a fán madárfészek van’ – mely utóbbi ténylegesen az ének, a csivitelés, a madárdal, metaforikusan pedig a lírai megnyilvánulás bölcsője. Ének az énekről, mely maga is ének az énekről.
Hogy a „Jegenyefán madárfészek…” kezdetű dal a szöveg jelszőnyegének kiterítésekor a hordozószöveg kontextusában komoly jelentésszervező energiákat mozgósít, sőt némiképp függetlenedve annak szorításától, a főszöveg egy önidentikus tartományává, de legalábbis tetőpontjává fejlődik, jól mutatja a textus ellentéte vagy kontrapunktja: István gróf, Bakra és Pamutkay „dallamtalan, groteszk nótája” a Beszterce ostromában, melyre mindez egyáltalán nem igaz:

„Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.”[14]

Jól látszik, hogy a szimbólumok cseréjével vagy elhagyásával, a különböző népi elemek keverésével, átfaragásával itt a prózai attitűd érvényesül, a szövegközi szöveg pusztán illusztrációja a hordozótextusnak – a vers megmarad a próza retorikai szándékának rabságában.

*

A szövegközi szövegek kutatása a magyar irodalom olyan kincsesbányáit nyithatja meg, amelyekre eleddig nem is gondoltunk. A legfőbb lehetőség, mondhatni áttörés az egymással beszélgető életművek intertextuális viszonyrendszerének fölfejtésében, illetve az irodalom- és kultúratudomány(ok)nak a nagybetűs hagyomány asztala körüli közelítésében, újra-össszehívásában áll. Ráadásul eközben a kultúra kommunikatív létmódjának egy új és termékeny modelljéhez juthatunk közelebb.


[1] Értsd: örökbe fogadott.
[2] A vehikulum-kifejezéshez lásd: Tolcsvai Nagy Gábor, A magyar nyelv szövegtana, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001, 107–114.
[3] *schaffen[1/I/2]: megcsinál; *schaffen[2/1]: teremt. (Előd Halász, Handwörterbuch deutsch-ungarisch, Berlin, München, Wien, Zürich, Langenscheidt Verlag, 1969, 515.)
[4] Walter Scott, Kenilworth, Bp., Európa Kiadó, 19812, 10–14. (ford. László Balázs, [a verseket] Dávidházi Péter)
[5] Simon István, Mikszáth Kálmán = S. I., A magyar irodalom, Bp., Gondolat Kiadó, 19792, 206.
[6] Schöpflin Aladár, Mikszáth Kálmán = S. A., Válogatott tanulmányok, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1967, 221.
[7] Mikszáth Kálmán, Egy fiatal poéta: Luby Sándorról = MKÖM, LXXI, 53-54.
[8] Szalay Károly, Humor és szatíra Mikszáth korában, Bp., Magvető Kiadó, 1977, 335.
[9] Mikszáth Kálmán, Mindenki lépik egyet = MKÖM, XV, 51.
[10] Péter László, Fölszállott a páva = P. L., Kívül a körtöltésen, Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2001, 76.
[11] Benyovszky Krisztián: Fosztogatás: Móricz-elemzések, Pozsony, Kalligram, 2010.
[12] Móricz Zsigmond, Kivilágos kivirradtig, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1970, 100.
[13] Horváth János, Haj, száj, szem = H. J. Irodalomtörténeti munkái, Bp., Osiris Kiadó, 2007, III, 916.
[14] Mikszáth Kálmán, Beszterce ostroma = MKÖM, VI, 169.
Bejegyzések

Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban (vitaindító)

Hozzászólás most!

         

Hamvas Béla Karneváljáról számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény, hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az „összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való összemérhetetlenségét húznák alá. Ráadásul Hamvas a regény irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem utal magyar irodalmi előképekre.

Hova is tartozik a Karnevál a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való összefüggéseit?

 A Hamvas-műben mindvégig emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a „nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a „város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a „megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.

            Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez – nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”, ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.

            A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4. stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például Licsipancs.       

            Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:

„Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.

            Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:

            Itt lakik Bormester Virgil úr?

            Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―

            Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―

            Améline ―

            Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―

            Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]”

            Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)

Nemcsak a tér labirintus, hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2] azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem változik.

            Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés” ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy békekorszak” bekövetkeztét reméli.

            A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.

            Ámde a Karnevál különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is. (Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más irányba is.)

Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az „aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.

A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5]. Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec, Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.

            A fekete város azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes „időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál „monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.

            A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll, akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait (honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.

            Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!) számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7], vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) – Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.

            Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy mágikus aktus,[8] amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő. Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a harmóniához.

            A Karneválban egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]

            A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.

            Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni „nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát, szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás” megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény, sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja. Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.

            A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.

„Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi.  Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát festett, ez a Dalai Láma…[10]”

És ez mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér mint „apokaliptikus egzisztencia.”

            A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a „vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány gyereke is van Bormester Mihálynak?

            „A név előbb volt, mint a gyermek”,[11] mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva. Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek, amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.

A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban, Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal) nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.

             A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.

            A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.

                                                                                                                      Bánki Éva

[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.

[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.

[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.

[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.

[5] Csűrös Miklós írja: „A szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ” össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.

[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.

[7] Danyi. 72.

[8] Danyi. 62.

[9]Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – (…) Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva (…) Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.) 

[10] Hamvas. I. 192.

[11] Hamvas. I. 185.