Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján

I. ÁTVÁLTOZÁS

Mikszáth Kálmán Galandáné asszonyom című novellájának középpontjában egy Luca napi különös esemény áll. A történet szerint az elbeszélő és családja szemtanúja lesz annak, ahogy éjféltájt megvadult kutyák a temetőben széttépnek egy fiatal lányt. A gyermekkori emléket megörökítő narrátor leírása kapcsán is érzékelhető, hogy a látottak a természetfeletti erők megnyilvánulásaként válnak leginkább megközelíthetővé a családtagok számára is. Az élmény azonban igazából a falusi közösség értelmezése felől reprezentálódik egy boszorkány kísértetekkel való küzdelmeként. A racionálisan megmagyarázhatatlannak tűnő elbeszélt események mintegy a patologikus gondolkodás[1] keretei között transzformálódnak át egy hiedelemelbeszéléssé, melyet a bodokiak folyamatosan alakítanak, úgy, hogy újabb jeleket, elemeket és nyomokat csatolnak a történtekhez.

„Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökből.”[2]

A narrátor családtagjai a falu viszonylatai között nem tartoznak a hiszékenyebbek közé, egy műveltebb, felvilágosultabb, „kétkedőbb” közeget képviselnek, mégsem határolódnak el, nem tudják kivonni magukat az események természetfeletti értelmezése alól, képtelenek a racionalitás keretei között megmaradni. Személyes érintettségük, érzékelhető ijedségük, hallgatásba fojtott félelmük révén véleményük feloldódik a közösség által alkotott képzetben, s kizáródik minden kétely az általuk tapasztalt látvány kapcsán. Az anyáról megtudjuk, hogy különös kötődése van a temetőhöz, ahol valószínűleg a múltjából egy számára fontos személy nyugszik. A babonáktól idegenkedő családfőnek a hiedelmekhez való viszonya kimondatlanul, de érzékelhetően változik meg a temetőbeli eset, és annak előzményeként értelmezhető tragédia leírása között eltelt időben. Amikor saját kocsisuk, Palyus azt állította, hogy már csak egy évet élhet, mert eladta a lelkét az ördögnek egy rámás csizmáért, meg egy piros selyemviganóért, melyet a rá mosó, boszorkánynak tartott Galandáné számára kért – jót mulatott rajta. Amikor azonban egy évre rá a kocsis öngyilkos lett, az egész falu az ördöggel kötött szövetség beteljesülésének fényében tekintett a tragédiára. Hogy a személyes érintettség mennyiben változtatta meg az apa szemléletmódját, azt az elbeszélésben tanúsított elzárkózó-elhárító magatartása jelzi.

A kollektív látomás keltette élmény közösségi értelmezése, s a buzgó törekvési kísérletek arra, hogy ezt bizonyítékokkal alátámasszák, a befogadó számára összességében hordoz ugyan komikumot, de a novella világában nincs, aki nevetni tudna a történteken. Az események résztvevői nem csupán Bodok község lakosai, hanem egy hiedelemközösség tagjai is, s még a „hitetlenek” sem tudják kivonni magukat azok hatása alól: „Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.”[3]

Azon lehetőséghez, hogy a különös események természetfeletti jelentést nyerjenek, hozzájárulnak az adott körülmények is, vagyis, hogy hol és mikor zajlik mindez. A Luca-nap, az éjfél, a temető – s annak is a széle, árka – egyaránt a magyar néphitre jellemző speciális átmeneti tér- és időképzethez köthető.[4] A néphit megkülönbözteti a földi létben érvényesülő tér- és időviszonyokat a természetfeletti lények világához tartozó tér- és időviszonyoktól. Az előbbihez a mérhetőt, a megtapasztalhatót, a rendet és a rendezettséget köti, míg a másikhoz a káoszt, az ismeretlent, a veszélyest. A két világ közötti határhoz, az e világban megnyilvánuló természetfeletti kerethez kötődik az átmenetiség fogalma. A másvilág bizonyos lényei ekkor, és itt válnak láthatóvá, az átmeneti tér- és időviszonyok közt öltenek alakot, mutatják meg „igazi arcukat”[5].

A Luca-nap ugyanakkor kétarcú ünnep. Létezik egy liturgikus hagyományban élő változata, mely a siracusai Szent Lúcia vértanúhoz köthető, valamint a „fordított” ünnep, mely a népi hagyomány szerint a boszorkányok ünnepe, amikor is e világon teret nyernek, s kifejezetten hatékonyan működnek a gonosz, túlvilági erők.[6] Egyes nézetek szerint Luca napjától Karácsonyig „minden rossz lélek szabadon van”, ez az időszak a visszajáró holtak, az ártó szándékú lények ideje. Ehhez a naphoz a népszokások számos tiltást és rituális cselekedetet kötnek,[7] melyekből néhányat Mikszáth novellája is megidéz: „A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen – mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.”[8]

Az elhárító, védekező, leleplező rítusok elvégzése olyan szakmák képviselőihez tartoznak az elbeszélésben, melyekhez speciális hiedelmek kötődnek. A tudós emberek hiedelemköre összefügg a táltos hagyományokkal és a boszorkányhiedelmekkel – számos hiedelemszövegben a boszorkányok ellenfeleiként, a boszorkányok káros tevékenységeinek orvoslóiként lépnek fel.[9] Mágikus képességű, gyakran gyógyító erővel bíró mesteremberekhez kötődik a lucaszék állítása is: a néprajzi kutatások szerint a lucaszék készítése a sámánavatások, táltos-szertartások hagyományára vezethetőek vissza.[10]

A boszorkány meglesése nem csak annak a függvénye, hogy magának a tárgynak és készítőjének mágikus erőt tulajdonítanak, hanem annak is, hogy maga a kikémlelés ideje az éjszaka, az éjfél, amikor is a boszorkányok a népi hiedelmek szerint megmutatják igazi alakjukat. Míg nappal a többi emberhez hasonlóak, addig éjjelente, jellegzetesen az átmeneti idő és tér közegében olyan alakváltáson esnek keresztül, amelyekben a másik világhoz tartozás fejeződik ki. Ezek a „teljes vagy részleges állatalak, hiányos emberalak, tüzes alak, az alakváltoztatás, láthatatlanság, vagy a láthatatlanná válás képessége, gyorsaság, repülés képessége, valamint a fordítottság jegyei”[11]. A narrációban is megjelenő „tüzes seprű szörnyetegei” kifejezésben jelen lévő jelző is megelőlegezi az alakváltás képességét, és azt a kifordítottságot, amit az alakváltás képvisel: a belső természet megmutatkozik a külső megjelenésen.

A szörnyeteg természet ugyanakkor a transzfiguráció esetében nem zárja ki a szép külsőt sem: a visszataszító csúf külső és a földöntúli szépség is egyaránt jellemzője lehet a testet öltött démon éjjeli alakjának, ami a boszorkányság hiedelemkörébe feltételezhetően a tündérhiedelmekkel való kölcsönhatás, a tündérképzetek elfunkciótlanodása révén került be. „Igazi” boszorkány akkor lesz a tündérből, amikor a szép külsejű alakváltozata az emberboszorkány mágikus alakváltoztatási képességének lesz bizonyítéka.[12]

A megfiatalodó, megszépülő boszorkányhoz hasonlóan gyakori az állattá válás képessége, melyre nem minden boszorkány képes. Ez a boszorkány a striga.[13] A mikszáthi prózában meg is jelenik ez a képzet Galandáné alakja kapcsán. A holta után a kísértetekhez kutyaképében visszatérni képes boszorkány alakja A fehér kutya című elbeszélésben szerepel, amely elbeszélés nemcsak a jellegzetesen átmeneti idő és tér keretei között játszódik, hanem – feltehetően propagandisztikus célból kifolyólag – a publikálás idejét tekintve maga a szöveg is egy ilyen időszakban jelenik meg: azaz Mindenszentek után néhány nappal.[14]

„Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén, vagy hogy éppen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír, és egy fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni… […] A kísértet teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető felől gömörögtek, megrázkódék, és egy nagy, fehér kutya lett belőle, mely megindult futva a temetőn, s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át nekivágott a Dévényiék káposztásának, s ott elveszett a szürkeségben.”[15]

A fehér lepedős kísértet jellemzően a halott boszorkány megjelenési formája is, ahogy az ebből átformálódó kutyaalak is. Az állattá válásnak ez a változata feltételezhetően egy másik, a boszorkányság hiedelemkörével szintén kölcsönhatásban lévő hiedelemalak, a werwolf képzetkörének hatása.[16] A délkelet-európai és közép-európai alakváltó lény olyan értelemben is átmenetet képvisel az emberi és természetfeletti világ között, hogy „élő” és „holt” alakja egyaránt ismert: holta után farkas, kutya, ló és egyéb állatok alakjaiban visszajáró rosszindulatú kísértetté, werwolf-démonná lesz. Európa több pontján megjelentek a boszorkányperekben a farkas vagy kutyaalakban elkövetett kártételek. A tündérhiedelmekhez hasonlóan a werwolf-hiedelmek is visszaszorultak, a farkassá válás képessége könnyen a boszorkányra ruházódott át.[17]

Az átmeneti idő rendszerében tehát felfüggesztődik az idő múlása: az emberi világ szabályai nem érvényesülnek, így itt minden megtörténhet, ami egyébként nem lehetséges. Így merülhet fel a közösség vezetőiben, hogy a temetőben látott fiatal, gyönyörű leány valójában az öreg, boszorkánynak tartott Galandáné, s hogy az őt megtámadó kutyák, igazából kutyaalakot öltő kísértetek. Egyéb nyomok is az öregasszonyhoz vezetnek: a látomás helyén megtalált vérfoltos ruhadarabokban a helyi öregasszonyok Galandáné ruhadarabjaira ismernek, mely ruhadarabok közt ott van az is, amiért Palyus kocsis annak idején állítólag eladta a lelkét. Megérkezve a boszorkány otthonába Galandáné fizikai állapota is gyanújukat igazolja:

„Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú, ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

– Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait.”[18]

A viaskodásban szerzett sérülésnyomok nem mindig lesznek semmissé a visszatéréskor.[19] Az e világon megjelenő túlvilági lények az átmeneti világokban – függetlenül attól, hogy materializálódnak, vagy sem – tudnak konkrét testi sérülést okozni, melyből a boszorkánynak emberi alakban és emberi erejét visszakapva kell felépülnie.

A narrátor gyermeki alteregója az egyedüli, aki a sebesült asszony láttán tovább kétkedik: nem Galandáné boszorkányságában, vagy abban, hogy az éjjeli események nem a túlvilági viaskodás felől lehetnének értelmezhetőek: hanem abban, hogy a gyönyörű fiatal nő és a vénasszony lehet egy és ugyanaz a személy. Ő maga sem visszaemlékezőként, sem az események megélőjeként[20] nem „áll kívül a közösségen, genette-i értelemben vett empatikus elbeszélői nézőpont”-ján, „csupán hitelesítő szerepe van, jelezve a közösséghez tartozását, az azzal való közvetlen kapcsolatát”[21]. Az ő gyermeki kétkedését aztán Galandáné kérkedése számolja fel, ahol az elhallgatásban a gyermek az apjához hasonlóan megadja magát az esemény közösség által dekódolt változatának.

„– Nem ő!… Dehogy ő! – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színről színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…”[22]

Galandáné átváltozása megerősíti falubéli pozícióját: amellett, hogy persze egy sajátos, periférikus helyzetben van, egyfajta hatalommal is rendelkezik a közösség felett: az emberek egyaránt igyekszenek őt elkerülni, felelősségre vonni, ugyanakkor a kedvére tenni, mert tartanak tőle, és boszorkányos képességeitől. Ereje, akárcsak a túlvilági viadalban, „sebezhetőségéből” ered. Ahogy a túlvilágit, úgy az evilági csatát is a boszorkány nyerte meg, mert mindkét összecsapást túlélte, s ezzel megerősítette pozícióját. Azzal, hogy saját vallomásával az ördöggel való szövetség bizonyosságot nyert a közösség számára, megindulhatna egy kínvallatással és kivégzéssel járó boszorkányper. Egy másik időben és egy másik térben. De ebben a közösségben, és ebben a korban, ez már csak „fordított módon sülhet el”. Mária Terézia rendeletei nyomán ellehetetlenített eljárások mellett helyi önbíráskodásra sem kerül sor, az ott élők habitusának köszönhetően. Ami marad,[23] az az egyházi elhárító rítusokba vetett hit, és az azt felülmúló kollektív félelem.

A kísértet-kutyák támadásában sámánisztikus hiedelmek túlvilági harcai tükröződnek vissza, melyekre szintén jellemző az alakváltás. A harc ördögi jellege mellett annak eszközei is ördögiek, mint egy sziszüphoszi jelleget kap ezáltal a viaskodás, a kísértetek próbálkozása. Hiszen a boszorkány leghatékonyabb fegyvere az általuk ejtett sebekből szivárgó vér, amely bűvös erővel hat a túlvilági lényekre.

A kísértetek támadását értelmezhetjük úgy is, hogy a szent hely védelmezőjeként lépnek fel, amint próbálják távol tartani az ördöggel szövetségre lépett nőt a megszentelt földtől, annak „megszentségtelenítésétől”. De beleláthatjuk a kísértetek személyes bosszúját is, akik holtuk után akarják azt bevégezni, mindazért, amit életükben a boszorkány rontásai és átkai miatt elszenvedtek. A népi tudatban, a néphitben maga a halál is misztikus, végső átalakulásként, átváltozásként van jelen, melynek „látható” formája a különleges jegyeket magukon viselő visszajáró holtak. A kutyaalakban való megjelenés egészen „speciális” szenvedéstípusra utalhat az irodalmi szövegben is: a néphit úgy tartja, hogy úgynevezett werwolf-démonná válhatnak a kereszteletlenek és a „rosszul meghaltak”, az öngyilkosok, akik felülírták az isteni akaratot.[24] Palyus öngyilkos lett, haláláért a falu közössége mégis elsősorban Galandánét teszi felelőssé. De ez már egy másik történet.

JEGYZETEK

¹ „A normális gondolkodás szembesülve az univerzummal, amelyet mohón vágyik megérteni, de amelynek működését nem képes uralni, mindig értelmükről faggatja a dolgokat, ezek pedig megtagadják a választ; az úgynevezett patologikus gondolkodás viszont bővelkedik affektív értelmezésekben és visszhangokban, s mindig készen áll ezekkel telizsúfolni egy másképpen hiányos univerzumot. Az egyiknek ott van a kísérletileg nem tapasztalható, vagyis a követelhető; a másiknak pedig a tárgy nélküli tapasztalatok, mondjuk a hozzáférhető.” Claude Lévi Strauss, Strukturális antropológia, I., Bp., Osiris, 2001, 146.

² Mikszáth Kálmán, Galandáné asszonyom = Mikszáth Kálmán Összes művei, 8. köt., Bp., Akadémiai K., 1968, 139.

³ Uo., 140.

⁴ Pócs Éva, Tér és idő a néphitben = Uő., Magyar néphit Közép-és Kelet-Európa határán: Válogatott tanulmányok, I., Bp., L’ Harmattan, 2002, 10.

⁵ Uo., 11.

⁶ „Szent Lucia valójában allegorikus megszemélyesítés, hiszen régen a naptárreform előtt, december 13. volt a leghosszabb éjszaka és legrövidebb nap ideje. […] A Luca név eredete (latin lux) is valamiféle fényszimbolikára mutat. A néphit azonban az allegorizált naptári képzetből félelmes női alakot formált, »luca-boszorkányt«”. Dömötör Tekla, A magyar nép hiedelemvilága, Bp., Corvina, 1981, 100.

⁷ Uo., 99–101.

⁸ Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 138.

⁹ Pócs Éva, Természetfeletti képességű emberek – tudósok és közvetítők = Magyar Néprajz VII. Népszokások, néphit, népi vallásosság, Bp., Akadémiai K., 1990.

¹⁰ Pócs, Tér és idő…, i. m., 2002, 9.

¹¹ Uo., 10–11.

¹² Pócs Éva, Tündér és boszorkány Délkelet- és Közép-Európa határán, Ethnographia, 1986/2-4, 213.

¹³ Uő., Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban, Bp., Akadémiai K.,1997, 53–56.

¹⁴ „A folyóiratokban és napilapokban rendszeresen publikáló Mikszáth misztikum iránti vonzalmát és a palóc hiedelemvilágból őrzött élményanyagot, feltételezem, tudatosan használta ki egy-egy misztikumra kiélezett hétköznapi esemény kapcsán is. Bár szerkesztői válogatás eredménye is lehet, érdekes példa e tekintetben, hogy A fekete kakast a Pesti Hírlapban néhány nappal megelőző A fehér kutya története épp mindenszentek és halottak napját követően, november 4-én, a túlvilágra való figyelés különösen érzékeny periódusában jelent meg.” Török Zsuzsa, Megelevenedik a holtak csendes birodalma (Mikszáth Kálmán: A fekete kakas), Forrás, 2010/5, 58–67.

¹⁵ Mikszáth Kálmán, A fehér kutya = Híres kísértettörténetek, ford. Béresi Csilla, Bp., Ventus Libro, 2005, 390.

¹⁶ Pócs Éva, Élők és holtak…, i. m., 56–59.

¹⁷ Uo., 53–56.

¹⁸ Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 141–142.

¹⁹ Pócs, Tér és idő…, i. m., 2002, 12.

²⁰ A narrátor és a szerző nem azonosítható ugyan, de maga a történet személyes élményből merítkezik. = Jegyzetek. = Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 321–322.

²¹ T. Szabó Levente, Mikszáth, a kételkedő modern: Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában, Bp., L’Harmattan, 2007, (Ligatura 3), 20.

²² Mikszáth Kálmán, Galandáné…, i. m., 142.

²³ 1756-ban a királynő elrendelte, hogy a boszorkányperek kapcsán hozott halál és tortúraítéletek esetében nem lehet végrehajtani az ítéletet, fel kell terjeszteni a Helytartó Tanácsnak, 1758-tól a megvádolt személyeket Bécsbe kellett szállítatni, 1768-tól a per elindítását is megbonyolították. Kulcsár Zsuzsa, Inkvizíció és boszorkányperek, Bp., Kossuth, 1960, 131.

²⁴ Pócs, Tündér és boszorkány…, i. m., 198.

Folytatás:

2. rész

„Egy selyem viganóért.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – II. Bűnbakok

3. rész

„Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok