Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
Borbáth Péter fordítása
Címke: irodalom
Cecco Angiolieri: Elégne a világ, ha tűz lehetnék (S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo);
Elégne a világ, ha tűz lehetnék
S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
Havasi Attila fordítása
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed
Pelle chiabelle di Dio, no ci arvai
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed,
később annyira lesz csak szűz mint Róma.
– Luccai vagyok. Honnan a hírneved?
– E hölgyeket jó pénzért árulom ma.
– De jó neked, utad hová vezet?
– E gyümölcsöket viszem Arezzóba.
– Én egy bognártól vettem ezeket,
és ollót raktam gyorsan a hajukba.
– Szörnyű csapás érhet e nők miatt,
de Firenzében nagy vagyont szerezhetsz
belőlük, sőt ha jól megy milliókat.
– Az Istenért! A szamarat ereszd meg,
e gyümölcsöktől Siena is vigad,
már nem szedhetsz te ennél soha jobbat.
Karácsonyi Zsolt fordítása
Neri Moscoli: Falánk farkas, de kielégítetlen (Quello affamato, ensaziabel lupo)
Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor.
Térey János fordítása
Álvaro Cunqueiro: Merlin udvara
Álvaro Cunqueiro: Ta pura mikala
(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)
Perrín de Buriz mindig is az egyik legkedvesebb barátom volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Nagy vadász és halász volt, jól ismerte a gyógyfüveket. Jó kedélyű, mosolygós ember lévén készséggel segített mindenkinek. Egyre csak az erdőt járta, és úgy ismerte a hegyeket, a Cordát és a Cadramónt, mint a tenyerét. Talán harmincnégy éves lehetett, mikor eltört az egyik lába, és egy egész hónapon át nyomta az ágyat. Akkoriban kezdett el arról álmodni, hogy az állatokkal beszél, főleg a kutyájával, Kolumbusszal. Micsoda eszmecserék voltak ezek! Az állatok elmesélték ügyes-bajos dolgaikat, életüket, bánatukat. Sokszor álmodta azt, hogy elmegy hazulról, fel a hegyre, és összetalálkozik egy mezei nyúllal. A nyúl már-már menekülőre fogja a dolgot, ám Perrín ilyenkor rákiált a vadnyulak titkos nyelvén, mire az állat sarkon fordul, és elindul felé a farkát csóválva. Aztán eldiskurálnak. Perrínt olykor elfogta a vágy, hogy megsüsse és megegye vadas szószban, idei uborkasalátával, de aztán mégsem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Álmában ilyenkor így szólt a nyúlhoz:
– Eredj innen, mert a végén még újra vadásszá változom, és lelőlek!
Eztán a nyúl mindig elmenekült. De Perrín nem lőtt utána. A végén még szegre akaszthatom a puskámat a barátaim miatt, akikkel olyan jól elbeszélgettünk – gondolta. Ettől fogva már csak halászni járt. Egészen addig, míg egy nap azt nem álmodta, hogy egy pisztrángot vigasztalgat a folyónál. Egy sírdogáló özvegyet.
– Na de, bátyám! Na de, Perrín! Egy özvegy pisztráng?!
– Így van, uram! Egy özvegy pisztrángasszony, mégpedig igen takaros. A férjét kihalászták a luarcai suhancok. Isten nyugosztalja szegényt.
Perrín azonban, mikor álmából felébredt, egyetlen szóra sem emlékezett. Viszont annál izgatottabb lett, és egyre csak azt kérdezgette tőlem, hogyan is tudna visszaemlékezni a titokzatos álombeli nyelvre. Mondtam neki, hogy nem volt olyan könyv a kezemben, amely erről szólna, de azért azt hiszem, a legjobb lenne, ha kezdetben nem az egész nyelv áradatát próbálná megjegyezni, hanem először csak egy-két szót… És így tovább mindennap, amíg nem tud vagy két tucatot. De még ez is túl nagy feladat volt Perrínnek. Álmában mindig biztos volt benne, hogy két vagy három szót megjegyzett, de amikor felébredt, már semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:
– Ta pura mikala… Hát ezzel most mit kezdjek?
– Várjunk még, hátha holnap többet fogsz tudni!
Sose tudott másra visszaemlékezni; de oda se neki, mert nekem bizony nem ment ki a fejemből ez a ta pura mikala. Elmondtam vagy százszor a kutyáknak, elmondtam a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben a házinyulaknak, mindhiába. Azt se vették észre, hogy hozzájuk beszélek. De ha Perrín de Buriz mondaná, akkor talán megtörne a jég, gondoltam.
– Tudod mit, Perrín? Menj, és mondd Kolumbusznak!
Perrín így is tett. Hogy aztán mi történt, ő maga mesélte el nekem.
A kutya döbbenten nézett rá.
– Ta pura mikala!
Háromszor is elismételte. Kolumbusz teljesen megtört, és meghunyászkodva oldalgott el a Moncín felé vivő úton.
– Ta pura mikala! – kiáltott utána Perrín, miközben tehetetlenül nézte, hogy kullog el szegény pára, hogy ballag Kolumbusz, a nagy fogolyvadász, az ő cimborája és egyetlen társa.
A kutya örökre elment, és Perrín többé sose látta. De még sokáig előtte volt Kolumbusz, ahogy először csak meglepődve, később rettegve néz a gazdájára.
– Majdnem elsírta magát!
Telt-múlt az idő, és két évvel később Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Kolumbusz. Bárcsak most is ott sétálna mellette! És láss csodát, két rekettyebokor mellett Kolumbusz tűnt fel az egyik ösvényen. Felemelte a fejét, és rátekintett egykori gazdájára.
– Kolumbusz! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a szavakat. Perrín megborzongott. Kolumbusz harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!
Spanyol akcentusa volt, úgy beszélt, ahogy a városban szokás. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte –, úgy érezte, menekülnie kell, és visszafordult a gontáni útra. Valami láthatatlan erő taszította. A hátában érezte Kolumbusz kemény tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya, (ő mesélte így), meghátrált, és nyomban hazaindult, engedelmeskedve a titkos parancsnak. Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Kolumbusz nem engedi!
Gergely Veronika fordítása
Hogyan választanak királyt az állatok?
– Volt egyszer egy ember – kezdte Dioneo –, aki egész életében mást sem tett, csak vadászgatott a hegyekben. Neve is volt, Juannak, Diegónak vagy Álvarónak hívták. Az ám, hisz’ oly egymagában élt, hogy hetekig nem akadt senki, aki a nevén szólíthatta volna.
Így élt, ki tudja, hány esztendeje már. Reggel vállára vetette a puskáját, füttyentett a kutyájának, aztán indult a rengetegbe. Ám egyszer mégiscsak elhagyta a szerencséje. Egyik reggel, amikor épp fácánra lesett, megcsúszott a vízmosásban, és csúnyán megütötte magát.
Na most mi lesz velem, töprengett. Kikecmergett az árokból, és nagy üggyel-bajjal elvánszorgott a kunyhójához. A vackán addig-addig forgolódott, míg végre elnyomta az álom. Hatalmas volt a meleg, a levegő úgy izzott, mintha az erdő – vagy nemcsak az erdő, az egész világ – viharra készülne.
Azt álmodta, hogy hűvös hajnal van, az ösvények felett zöldeskék pára lengedez, ő jön-megy az erdőben, és csodák csodájára, érti, amit az állatok beszélnek. – Hogy megy a sorod, Colón? – kérdezgették a madarak, amin az emberünk módfelett elcsodálkozott, mert eddig még nem nevezte senki Colónnak. – Hogy szolgál az egészséged? – kérdezgette egy szarvastehén, és a vadász igencsak furcsán érezte magát. Hamarosan felriadt, de aztán megint visszaálmodta magát.
És, mit ad isten, álmában az állatok megint beszéltek hozzá! Most is a vízmosás felé tartott, és egyszer csak elé penderült egy nyúl. – Ki fia vagy te? – kérdezte a vadász a nyulat, aki, ahelyett, hogy futásnak eredt volna, arról kezdett mesélni, hogyan választottak régen az állatok királyt maguknak.
A vadász figyelt is, nem is, és zavarában egyre csak a puskáját markolászta. – Aztán miért hívtok ti engem Colónnak? – kérdezte, de a nyúl, mintha csak füttyentettek volna a bozótból, nyaka közé kapta a lábát és elszaladt.
Az ember megcélozta a puskájával, de nem volt elég erő az ujjaiban.
És ez így folytatódott hosszú heteken át. A napok félálomban teltek, a seb lassan gyógyult, ezért a vadásznak rengeteg ideje maradt, hogy az állatokkal társalogjon.
Egyszer – mikor már nagyon éhes volt – kifogott egy pisztrángot a patakból. Az ember igen megörült, de a pisztráng könyörgőre fogta a dolgot. – Csak nem akarsz engem megenni, komám? – rimánkodott, és eldicsekedett, hogy ő a legöregebb hal az egész Montaña Verdén. Úgy ám, még a vadász nagybátyjára is emlékezett!
Mikor a vadász felébredt, átsuhant rajta a sejtés, hogy hamarosan ő is meg fog halni. Számba vette élete jó napjait, rossz napjait; és annak is megpróbált utánaszámolni, vajon hány éves lehet. Azt is fontolgatta, hogy leküldi a kutyáját egy nyakára kötött rózsafüzérrel a faluba, hadd tudják meg az emberek, hogy haldoklik. De mit ad Isten, korai volt még a halálra gondolni.
Hát ahogy egyszer ébren hevert, megpróbált az állatok nyelvére visszaemlékezni. De akárhogy is erőlködött, egyetlen szó sem jutott eszébe. Viszont ha egyetlen percre is elszundított, könnyű, türkizes fény öntötte el a kunyhót, és a madarak feléje fordultak az ablakból, és kérdezgették, mi van az egészségével. A vadász is üdvözölte őket, és megköszönte szíves érdeklődésüket. Ezután – félénken és alázatosan – a kutyája is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Ez így nem mehet tovább, gondolta a vadász ébren. Én vagyok a leghíresebb vadász Montaña Verdén, ám ezek az állatok bolondot csinálnak belőlem. De mit is tehetne? Megfogadta, hogy mihelyt felépül, levánszorog faluba, hogy a többi embertől tanácsot kérjen. Ha így gondolta, így is tett. Fogta a tarisznyáját, és egyik reggel lement a faluba. Lecövekelt a templom elé, és leste a plébánost, hogy megkérdezze, hogyan lehet visszaemlékezni az állatok nyelvére.
A plébános – akit Cunqueirónak hívtak – csak nézett rá nagy bambán. Idejét sem tudta, mikor látta a vadászt (de még abban sem volt biztos, látta-e valaha). Ám mivel a férfi nem tágított, a plébános meg igen jószívű volt, azért mégiscsak meghányta-vetette magában a dolgot. Azt tanácsolta, először ne az egész nyelvre, hanem csak egy-két szóra próbáljon meg emlékezni. – És legyen óvatos – tette hozzá –, az is lehet, hogy sértődékenyek az állatok. Talán megbántódnak, ha valaki ébren is megpróbál szót érteni velük.
A vadász bólogatott, köszönte a jó tanácsot, és vállára kapva a puskáját indult hazafelé. Most már – hogy a hosszú gyaloglás is kimerítette – igazán zöldet-vereset látott az éhségtől. Hirtelen elé penderült egy nyúl. Ugyanaz a nyúl, akivel álmában olyan szépen elbeszélgetett. Colón előkapta a puskáját, de a nyúl most már egy cseppet sem félt tőle, csak bámult rá barátságos szemekkel. – Hát merre jártál, komám? – kérdezgette az embert.
A vadász elvánszorgott, hogy szégyenszemre aznap este is csak bogyókat egyen. De addig-addig forgolódott, míg elnyomta az álom, és ő végre újra belevetette magát erdőbe. Most megint különös pára borította az ösvényeket. Mint a türkiz, gondolta a vadász, és eszébe jutott, hogy olyan gyorsan halad, mintha az ösvények futnának helyette. A vízmosás felé vivő úton egyszercsak szembejött egy vaddisznó.
Udvarias vaddisznó volt, rögtön komámuramnak szólította. Az ember (vagyis Colón, ahogy az állatok nevezték) leült egy kiszáradt köszmétebokor mellé, hogy diskuráljon a vaddisznóval a csúnya járványról, amely tavasszal megtizedelte a tóban a békákat. –Hetvenhét esztendőt élt – dicsekedett a vaddisznó –, és ő mindent látott, ami a Montaña Verdén történt.
Beszélt az állatok gyűléseiről, Colón nagybátyjáról, aki épp tizenhét esztendeje “tette le a hivatalát”. Elmesélte, hogyan jelöltek ki az öreg, megbízható nyúl személyében szószólót. – És most azt is elmondom, hogyan választanak maguknak királyt az állatok – szólt a vaddisznó.
Colón hallgatott-hallgatott, de a mese csak nem akart a végére érni. Ám egyszercsak felriadt, és láss csodát!, a vaddisznó beszédéből három szóra vissza tudott emlékezni: mahire mahha ram. A vadász semmit sem bízott a véletlenre, a vackán hajnalig egyre ezt a három szót ismételgette.
– Lássuk csak – mondta magának. Pirkadatkor füttyentett a kutyának, ám mire a vízmosáshoz értek, az ég elfelhősödött, és a kutyája csak vonakodva követte. Na mindegy, gondolta a vadász. Letáborozott a köszmétebokornál, és türelmetlenül várta az állatokat.
Először az öreg, megbízható nyúl érkezett. Udvariasan meghajolt, érdeklődött Colón hogylétéről, és megint mesélni kezdett. Az ember értette is, nem is. Most nem lebegett pára a bokrokon, az ember mégis lehajolt a nyúlhoz, hogy belesuttogja a fülébe: Mahire mahha ram.
A madarak elhallgattak, a nyúl megvetően bámult vissza. A vadász meghökkent, mert a háta mögött mintha a köszmétebokor is feljajdult volna. A kutya, az addig hűséges, jó kutya pedig rá se pillantva a gazdájára, elindult visszafelé. De Colón nem törődött vele, a patakhoz rohant, hogy a halaknak is odakiáltsa: – Mahire mahha ram! – Ám a pisztráng is úgy tett, mintha megsértődött volna. Most már csak a vaddisznó van hátra, gondolta Colón, és a tölgyes felé indult.
De hiába is beszélt, hiába is rimánkodott, Colónt attól a naptól fogva meggyűlölték az állatok. A galambok csúfolkodtak vele, a héja a levegőből kinevette, és mikor egyik este a cserjésben bóklászott, érezte, hogy a vaddisznók valamit tervelnek ellene. De legjobban a kutya árulása fájt, a kutyájáé, aki néha ott lopakodott mögötte az árnyékban, mintha vadászna rá. Egy reggel azon kapta magát, hogy fél tőle.
Ekkor már nem is aludt a házában, hanem éjjel-nappal az erdőt járta, hogy amennyire csak az erejéből telik, segítse az állatokat. Hogy soha ne fogja el a kísértés, az első héten elásta a puskáját a köszmétebokor alá. Az egyetlen ember vagyok, aki érti az állatok beszédét, mondogatta magának. Minden nap korán kelt, járta az ösvényeket, szólítgatta a vadakat, és ha madárfiókát lelt az úton, lehajolt, hogy visszategye őt a fészkébe. Csak bogyókon élt, de láss csodát!, éhséget soha sem érzett.
Egyszer az a rejtélyes, zöldes pára, amely az első álma óta az ösvények fölött lebegett, kicsalogatta az erdőből. Ahogy Colón mindig is sejtette, az erdő másik oldalán egy roppant sivatag terült el. Egy borzasztó sivatag, ahol nem jártak madarak, és nem nőtt egy árva bokor sem. Egész nap a kövek között bóklászott, míg végre összetalálkozott egy hatalmas, bölcs kígyóval.
– Hogy megy a sorod, komám? – kérdezgette a kígyót barátságosan. A kígyó megvetően sziszegett, ám amikor meglátta Colón csalódott ábrázatát, mégiscsak visszafordult hozzá. – Elintézted magad mifelénk, barátocskám. Míg vadászni jártál, keresték a kegyeidet a négylábúak. De most már – és a kígyó itt suttogóra fogta a hangját: – az a hír járja rólad, hogy fatökű vagy.
Colón mérgesen felpattant, és most először sajnálta, hogy elásta a földbe a puskáját.
– Még mit nem! – dadogta felháborodottan, és kedvet érzett, hogy a lábával rátaposson a kígyóra. Sebbel-lobbal visszatért az erdőbe, és megpróbálta a köszmétebokor alól a puskáját kikaparni, de csodák csodája, nem talált a bokor alatt semmit. Egy akkora puskát sem, mint a kisujjam. Mégsem hagyta magát: gyorsan visszatért a kunyhójába, kikergette a bent tanyázó fácánokat, és nagy dérrel-dúrral rendet rakott a házában. – Még hogy én… – dohogott akkor is, mikor lement a faluba, és lecövekelt a templom előtt, hogy beszéljen a plébánossal.
– Micsoda népek ezek! Mindegyik hálátlan, mindegyik szemtelen! – mesélte az atyának, aki jót nevetett Colón kalandjain. – Hát te aztán pórul jártál, barátocskám – szögezte le, és noha nem ismerte jól a vadászt, azért kölcsönadta a saját vadászpuskáját. – Majd megörvendeztetsz néhány jó falattal – kacsintott rá. – A szakácsnőm ért a vadpecsenyékhez – tette hozzá, és barátságosan kezet rázott Colónnal.
Mire visszatért a kunyhóba, a kutyája a küszöbön várta. – Jól van, na – dadogta Colón, és nekiült a fegyvert megtisztogatni, nehogy a kutya észrevegye a meghatottságát. – Holnap már nem éhezünk – mormolta, miközben a kutya engedelmes alázattal bámult rá.
Ám három napba telt, mire puskavégre kapta az öreg nyulat. Nem törődött a jajgató nyúlfeleséggel, a síró-rívó nyúlfiakkal, az egész nyúlrokonsággal, az állat levágott füleit odatette szépen az üreg bejáratához. – Nem állok bosszút az egész családon, ne higgye senki, hogy kegyetlen vagyok – mondta, és a megnyúzott nyulat a vállára vetve kényelmesen hazaballagott. Az öreg pisztrángot is kifogta, és egy szép reggel elvitte a pap szakácsnéjának.
Az atyát éppen egy haldoklóhoz hívták, így aztán a szakácsnő, egy megtermett, mosolygós asszonyság egymaga fogadta a konyhában. – Aztán mondja ám meg a gazdának, hogy Juan Garcia Perrín küldi a halat – harsogta a vadász. Egész megkönnyebbült, ahogy a régi nevét kimondta. Meg sem várva, hogy az asszonyság köszönetet mondjon, fütyörészve hazaindult.
Telt-múlt az idő, és az arca szépen kikerekedett. Ha kifáradt a vadászatban, a kutyájával heverészett a kunyhó előtt, a napsütésben. A puskáján rovátkák jelezték az elejtett állatokat. – Rend van, a kutyafáját! – mormolta, és azt is megfogadta, ha legközelebb a faluban jár, nemcsak szappant, hanem borotvahabot is vesz magának.
De jöttek az őszi esők, és ilyenkor bizony egyetlen vadásznak sincs kedve a sárban caplatni. Reggelente titokzatos köd, kékeszöld pára borította az ösvényeket, és a vadász – mit tehetett volna mást? – behúzódott a kunyhójába. Vajon mit csinál most a kígyó, milyen idő lehet a sivatagban, töprengett, és sokszor, nagyon sokszor gondolt az állatok gyűlésére.
Egyszer álmában újra megállt a vízmosás melletti úton, ahol eltemette régen a puskáját. Ha most ásni kezdenék, könnyedén megtalálnám, gondolta. Furcsa idő volt, mintha az erdő sem tudná eldönteni, kire várakozzon. Újra zöldes pára lebegett az ösvények felett. Az ember is csak várt, várakozott, míg egyszercsak felbukkant a tölgyesből a vaddisznó. Most rálőhetnék, gondolta, de az állat igen-igen udvarias volt. – Hogy telik a sorod, komám? – kérdezte, és alázatosan helyet foglalt a vadász lábánál.
A vaddisznó folyékonyan, embernyelven szólt hozzá. És hogy a vadász kedvében járjon, újra elbeszélte, milyen nevezetes járványok pusztítottak az erdőben, s hogy mi történt az állatok gyűlésén fél esztendeje. De Juan Garcia Perrínnek láthatólag nem volt kedve diskurálni vele.
– Akkor elmondom neked még egyszer, barátom, hogyan is választanak királyt az
állatok – kezdett bele újra a vaddisznó alázatosan suttogóra fogott hangon.
(Magyar Dekameron)