A klub, amelyhez Chrétien lassan közeledik, egy a szokottnál piszkosabb, füstösebb és áraiban drágább söntés a városban: egy alagsori helyiség, ahová mégsem matrózok vagy dokkmunkások viszik a disznó vicceiket röfögni, vagy ahová a bérüket verik az asszony elől, hanem ahová stílusból járnak a művészek. Igen, stílusból, igen, a művészek, akikben megbillen az önazonosság, mihelyst nem egy bizonyos, a tehetségüket érvényesítő háttér előtt mozognak. Nos, többnyire ők járnak ide, és többnyire élvezik, ahogy pont ebben a miliőben, a sok egymáshoz igen hasonló sorstárs, némileg mégis eltérő stílusban támasztja meg bennük megismételhetetlen eredetiségük bizonyosságát.

Chrétien óvatosan lépcsőzik lefelé, nehogy beüsse fejét a lejárat alacsony mennyezetébe. Zsorzsiba ütközik, amint leér tekintete: szemben kis barna tonett-asztalnál görbül magába és olvas. Zsorzsit – aki Chrétient arra a gyerekkori, maga nevelte kiskacsájára emlékezteti éppen, amely jószág mindenhová követte, és egy óvatlan pillanatba avval okozta vesztét, hogy rálépett –, most inkább nem zavarja meg.  Lüszien törzshelyéhez indul, a helyiségnek abba a sarkába, ahonnan a házigazda elsőként veheti észre az érkezőket: az egyetlen pont felé, honnan a minden és a mindenki szemmel tartható, ahonnan Lüszien teli szájjal nevet, épp a társasággal megrakott asztala fölé. „Szevasz öcsém! Ma van a másnap!? Na röhögj már…! Mit forgatsz a fejedben, csak nem azt, hogy már megint én vagyok a násznagy?! Tudhatnád bátyuska, hogy mindig én vagyok! Mindig én! Emiatt ne fájjon a fejed!” – így üdvözli, invitálva asztalához  Chrétient, és Lüszien mellett ülő fiatal lány mellé szorít helyet a számára, és immár ketten fogják közre a húsz év forma teremtést. „Na, mindjárt össze is adlak evvel a libussal, mert ma a pap is én vagyok!” – folytatja Lüszien – és váratlanul fölhajtja a leány fodros szoknyáját, majd Chrétien kezét elragadva a lány harisnyája alá tolja ujjait: Chrétien hüvelykujja beleakad a kötőbe és a feszes, libabőrös combon legyűrődik a harisnya. És Lüszien mindeközben le nem emelné Chrétienről a tekintetét, mintha a lány ott sem volna és senki más, mintha illetlen képeket nézegetnének kettesben. Aztán ő, Lüszienn ragadja meg a lány maga felé eső combját, és tekintetét körbejáratva a társaságon hangosan huhog. „Várjatok csak, én mégsem leszek kibaszott pap! Valaki adjon össze hármunkat!” – így kacag tovább Lüszien, és kitörő jókedvének finom nyálpermete Chrétien és a libus arcán, akár a csillám, úgy játszik a félhomállyal. Ez a fölszabadultság azonban nem olyan, amelybe egy liter jó bor löki az embert, erre születni kell – gondolja Chrétien és Lüszien csibészes, férfias arcába réved, amelyhez bármilyen kalap és frizura jól állna. Chrétien most úgy érzi, hogy Lüszien szájából az olyan szavak, hogy pina és fasz, éppen olyan természetességgel és hangsúlytalanul hullanak, mint a levelek, kettesével az őszi fáról, mintha azt mondaná, hogy rózsacsokor, naplemente vagy szerelem. Azonban Chrétienben fönnakad ez a hangsúlytalanság, és talán ítélet nélkül, de látja, hogy Lüszien, mintha mégis rábízna ezekre a szavakra valamit. Mintha pontosan ez a természetesen sugárzó trágárság tartaná melegen Lüszien mindenkori hallgatóságában azt az elragadó benyomást, hogy nem lehet rá haragudni. Nos, úgy fűti hát a trágárság ezt a Lüszien minden otrombaságát elnyelő és őt a társaságába sikeresen illesztő megközelítést, akár a Golf-áramlat Skóciát, olyan tudattalanul és elrendelve. Legalábbis majdnem – gondolja Chrétien – aki, ha valamiért mégsem szívlelheti Lüszient, akkor talán azért, mert Lüszien, még ha nem is születése pillanatában, de túlságosan rég beletörődhetett abba, hogy ő nem akármilyen, és nem akárki, hanem valamilyen, hogy ő egy valaki. És ez, ki tudja mióta, mint egy végérvényű alkalmazás működteti Lüszient, elhatározva őt egész életére. Ábrázatáról pontosan az a vívódó, kétségbeesett félmosoly hiányzik, amivel Chrétien számon tartja önnön személyiségét. Lüszien egyszerűen csak megéli – átélve – önmagát.

Én a vívódásban élek – gondolja Chrétien. És valóban, mintha Lüszienből tényleg hiányozna a kétség, legalábbis annak az a gazdája ellen működő hajlama, amely idővel az őt tápláló ellen fordul, hogy kéjelegve élje föl. Tehát lehet, hogy Chrétien nem szerepben vagy szerepről szerepre él, miként általában mások, hanem kétségről kétségre inkább, mintha új szívet ültetnének belé időnként? És talán éppen egy ilyen műtét közepén lehet most is. Egy köztes lét klinikai állapotában, míg el nem kezd működni, dobogni benne egy új és jelentősebb kétség, hogy az immár az őt megelőzőnél kiterjedtebb bizonytalanságba pumpálhassa képzetét. Szóval Lüszient, már csak el kell beszélni, akár egy történetet, amely készen van már – gondolja Chrétien. Azonban ő, Chrétien, nem megtörténik, sokkal inkább, mintegy létrejön. „És úgy…, úgy jönnék létre…, hogy mégsem? Hogy nem jövök létre?!” – robbantja fel kiabálva a társaság könnyű csevelyét Chrétien és most megtudja, milyen az, ha megfordul vele a világ! Halántékán hideg a verejték, mely gyöngyöz, az ájulás a szélén tántorog, a hirtelen hányingert erős zsibbadás váltja. Mielőtt az asztal lapjára hanyatlana, Lüszien elkapja a vállát  – „Tartsd a homlokát libus!” – vágja a lányhoz. „És kibaszott abszintot ide!” –üvölt a pult felé, rendelkezve tovább Lüszien.

Egy gyönge kéz, a lányka kis tenyere támassza, támasztja Chrétien nehéz fejét a kocsma falához, egyik arcát a libus csókolja, a másikat Lüszien becézi gyöngéd pofonokkal. Chrétien mindeközben Kátyját látja maga előtt, amint sír, ahogyan áramlik, ahogyan szép, ahogyan nyilvánvaló.