„Bátyuska…, te tényleg… te épp hogy létezel, bátyus, na, de ettől majd létrejössz!” – szólongatja Lüszienn nevetgélve, és először néhány cseppel égeti csak Chrétien ajkát, majd annak fájdalomtól eltáruló szájába borítja az abszint teljes parazsát. Most ér föl a párlat benne és úgy érzi magát, mint az artista, kit e cirkuszban lát, akit egy ágyúból lőnek az égbe, és most visszahullik a társaságba, vissza, pontosan a libus mellé.
„Jól van öcsém, jobban vagy hát…” – szól hozzá Lüszien. És most, úgy rebben meg Krétyjen szeme, akárha a valóra először pillantana. A szavak, amelyek idáig alaktalanul szálltak, mind megszemélyesülnek most. És úgy érzi, sohasem láthatott még ennél élesebben, hogy mindent annak legutolsó alkotóelemére bonthatna tekintetével. Belső zsebéből előhúzza a kéziratot hirtelen és Lüszienek nyújtja. „Te írtad-e öcsém, vagy partit adtál?” – veszi át Lüszien nevetgélve a papirost. Pusmog a csend most, mert halkabban beszél mindenki, mikor Lüszien befogad, de nem tart soká. „Olvasd csak vissza, te fasz, mit írtál! Hát nem látod, hogy ez a próza rohan? Hová a picsába sietsz, nem bírod kiülni a tetves történetedet? Biztosan aranyered van!” – röhög fel a végére Lüszien, és újra a jókedv, az, amelybe nem egy liter jó bor löki az embert. Lehetett idő, mikor Krétyjen e mondatokért kimetszi Lüszien nyelvét, azonban ha lehetett is, el is telhetett, éppen úgy, ahogy az a karneváli forgatag veszett Krétyjen egyetlen viseletébe. Szóval minderre csupán egy rövid biccentéssel felel Lüszienek, mintha csak azt kérdezték volna tőle, vacsorázott-e, mielőtt idejött. Mert Krétyjen, már maga is rohanónak látja művét. Valóban rohan, akár a bagdadi tolvaj, hóna alatt mégsem egy veknivel vagy dinnyével, hanem magával az idővel, amelyből a sok, amúgy is, sohasem elég. Lüszien, ki gyakran olthatja a nőkbe vágyait úgy, ahogyan a drága terítőkön a szivarvégét szereti, most a lány ölére ejti a szöveget. „Nesze, libus, olvass te is, csak el ne tévedj nekem a kibaszott hasonlatrengetegben, bár mindegy is, csak a farodat hagyd kinn a bozótból, a kibaszott csalitból!” – kacag tovább Lüszien és Krétyjenhez fordul. „A prózát idomítani kell, öcsém, bűvölni, mint a kígyót!” – és nevetve vonja ágyékára a libus kezét. Krétyjen arra gondol, hogy benne több olyan elmúlt valóság is akadna, amelybe Lüszien többször is beleférne, sőt, az egész bandájával sem lakhatná be, mert úgy lötyögne rajta, akár…, éppen úgy, mint… valamiképp tehát, de Krétyjennek most nem jut eszébe az ítélet, hogyan is.
Azonban Krétyjen is gondolkodhat azon, hogy milyen is a próza, hogyan is viselkedhet. A versről tudhatná, hogy az úgy tör ki benne, mint a forradalom, és megírása a forradalom leverésével jár, amelynek végére úgy függ a szövegbe vetett szó, akár az akasztott ember a Tarot kártya lapján, a tizenkettesen, oly elrendelve és önmagának szolgáltatva ki. De a szó kiszolgáltatottsága a prózában sokkal jellemzőbb – okoskodik –, ezért nyilván más. Azt meg kell szervezni, mint egy osztálytalálkozót, valamennyi szót a múltjával együtt hívni meg, és talán éppen a múltja miatt, hogy aztán nyüzsögve adjanak számot egymásnak jelen képzetükről.
De hányszor inkább a tébolyda mégis, és szavak jutnak eszébe, valahaiak, nagyok, amelyek hideg folyosók félhomályában, fehér hálóingjükben most arcukat az ablakrácsba nyomva bégetnek, vagy fej nélküli babákkal játszanak a kertben egyedül, idétlen gyerekdalokat dúdolva feszülten, vagy egyszerűen csak hallgatnak vakon, mintha olyan értelmetlenül egyesülne bennük valami, akár két, egymásra borított tükörrel.
Krétyjen, mielőtt elbúcsúzna Lüszientől, úgy tekint körbe, mintha utoljára járna itt. A legszívesebben talán térképet készítene e helyiségről. És meg is teszem – erre gondol most, és arra, hogy ez a bizonyos tér a városnak egyik első, és manapság méltósággal pusztuló kerületében, annak pedig egy kevésbé karbantartott, omladozó sarokházában található. Egy könnyű séta vezet idáig a központból. Lenge, fiatal fák árnyékolják a bejáratát, olyan kereklevelűek, amelyek mindenhová illenek, akár a szobanövények. A bejáraton pedig egy súlyos és domború, a közepén nyíló kétszárnyú vasajtó, amely ha a söntés kinyit, úgy tátja el magát, mint egy éhes szarkofág vagy jókora koporsó, mintha bekapná az érkezőket. A lépcsőfokokat gömbölyűre csoszogták, ezért vigyázni kell, nehogy megcsússzon az ember, és persze a fejére is, mert hát alacsony a mennyezet, ugye. A berendezés praktikusan ízléses, azaz olcsón divatos, olyan, amelyben könnyebben kifizeti az ember egy közepes kávéért a közepes ár dupláját. Szóval a pult rögtön balra, … de Krétyjen most ráébred, ebből a valamiféle archiválásból, hogy nincs más hátra, hogy csak az előre van, hogy jön, hogy érkezik az idő, és ő sietve távozik; és kifelé ismét úgy, olvasva hagyja magára Zsorzsit valami történetben, mert itt az idő, elérkezett, amikor találkoznia kell Kátyjával…
Krétyjen önmagára egy könnyű, mégis erős, nádból font kerti székben ébred. Széles, gerendákból ácsolt, fedett teraszon ül, pontosabban két bérház közé, egy foghíjtelekbe ékelt étterem udvara fölött a nyárban.