Ezeknek a néhol egymástól széttartó, néha párhuzamos hajlamoknak és vágyaknak egy hatalmas és elkerülhetetlen szintézisében várhatta Chrétien önmaga meghatározódását; várhatta, hogy mindezekből visszavonhatatlan szándékká, egy nyilvánvaló sors beváltható ígéretévé fogalmazódik jelleme. De ez az esemény fokozatosan történhetett meg, ha megtörtént, mialatt hosszú esztendők óta nem gondolt már vele. Így érkezhet hát mostanára, talán tudattalanul e karneváli forgatag Chrétien egyetlen, megidézhetetlenül közömbös viseletébe, amelyből ládájában három váltást tart, azt azonban tisztán. Magára is ölt egyet, miután abbahagyja a borotválkozást. Most szobájának egyetlen ablakához lép, és beereszti a fogatok száraz, egynemű zajba igyekvő kavicsos gördülését és a macskakő és patkó belecsattogó találkáit. De betolul a közeli halpiac nedves uszonyszaga is, erre gondol Chrétien, és arra, hogy ezeket a benne nyalábbá szerveződő benyomásokat, akár egy fura csokrot, szívesen átnyújtaná Kátyjának, amelyet a jégárus és a zöldséges egymásba fodrozó kiáltozásai, mint vidám szalagok fognának össze. Most véget vet e tolongásnak, és félig szellőztetett szobájára csukja az ablakot, talán a komfortot keltő ágyneműszagnak nem kíván fölmondani; amúgy a klubba indulhat, ahol Zsorzsival és Lüsziennel van találkozója, legkésőbb minden másnap.

 

Fesztelenül lépdel Chrétien, átélve, hogy az imént, még az összetevőire hulló utcazajt most maga is annak egységében táplálhatja, és nagyobb hangsúllyal veri oda néha cipője sarkát vagy pálcájának fémes hegyét a kövezetre. Ilyen lehet ő, tényleg? Aki, ha valahol szagát fogja a maga hasznosságának, vagy hogy kedvelik, sőt szeretik őt, nem saját javára és kedvére tevékenykedik ott, hanem azt a kedves közeget éltetve hat tovább, amelybe ekként ágyazódhat, átadva, feloldva magát abban teljesen, nem gondolva a néha, talán éppen ebből eredő bukásával. Egyesülés és kiválás –erre gondol most Chrétien és a Napba néz, és rátüsszent igazára. Még arra is gondol, hogy mennyire pirosodna Lili bőrén ez a Nap, amiként tűz, és a jobb alkarján van egy kis heg, vajon hogyan szerezheti? De a csillagok körül kering már a figyelem.

Chrétien úgy érezheti, egy hosszú tanulási folyamatban sétál, amit az első házát uraló Uránusz és az átvonuló Uránusz trigonja okozhat, de talán mégsem, mert ahogyan erről vélekedhet, a csillagok nem okozzák, csupán jelzik a változást. Valaha megszállottja lehetett születési képletének, mivel most meggyőződése, hogy három éves periódusok verik sorsának a ritmust, és hogy ezek a szakaszok, akár egy teljességre törő történet epizódjai merültek ki sorsában idáig. Ezért várhat feszülten most az újabb, a harmadik őszre. Megáll, sétapálcáját a hóna alá csapja, és cigarettát sodor lassan, gondosan.

 

Eközben Kátyja, a térnek e különös tapasztalata éppen oda igyekszik, hol se nem különös, sem nem tapasztalat, haza tehát, ahol ő az első, szeretett következmény inkább, a szüleinek kedves okozat. Fölszalad a lépcsőn, és a szobájába ér, hol a színek oly lágyan érkeznek egymásba, árnyalatról árnyalatra, mégis színről színre, és jó helyen a kevés csipke, a néhány apró hangulatlámpa, amelyek bordó ernyőikkel fölmelegítik a szobát, amint sorra meggyújtja azokat. A cseresznyeszínű könyvespolcon némi romantika, francia, a kis asztalkán pedig a kevés pipere kellemesen szórva szét, ugyanitt még a faragott tükör, benne kagylókkal díszített levéldoboz. Kovácsoltvas gyertyatartóra akasztja a huzat a baldachin áttetsző selymét, mikor Kátyja szobájának valahány ablakát kitárja. Játszva ugrik ágyára, mintha Júlia vagy Anna volna; maga alá húzza lábát, és törökülésben emeli el a levelet, a szöveget a szívéről, és olvasni kezd.

 

Kátyja érzékeny szeme az első néhány sor után ismét könnyel fényesedik föl, és innét a befogadást is megidézi, az elsőt, a keletkezést és máris a folyamattal emlékezik már, amelyben azonosult a formás lépés, a gömbölyű homlok, a frufru, a nyelv: a francia, a szenvedély, a minduntalan pír, a mélység, a Vízöntő hava és igen, a tizennegyedike, amikor fölismerte alakját és önmagát megnevezte; és most igazán, szépen kezd sírni.

 

Kátyja nem zokog, arcát nem takarja el, testét nem húzza magzatpózba görcs, hanem nyilvánvalóan sír, mintha áramlana, és azért sír, mert szeretik, és ezen úgy érzékenyül el, ahogy szokás, ahogyan önmaga előreképzelt temetésén vesz részt és hatódik meg az ember.

 

Chrétien udvariasan köszönget útjába kerülő ismerőseinek. Megeshet, hogy amennyire nem szeret jellemzőnek látszani, valamilyennek tűnni, éppen annyira nem szeret valahogyan viselkedni sem. Hangulata gyakran változhat, így vehet sokféle irányt viselkedése, ami sokáig nehezíthette saját körülményeihez való észszerű viszonyulását. Nyilván hosszú évek munkájával tisztíthatta meg a rá jellemző nyelvhasználatnak egy olyan rétegét, amelybe beutalhatja hangulatváltásait, amely a kitöréseit éppen úgy szervezi el, ahogy kicsomagolja és felfejti előforduló közönyét, így mímelve egyenletességet Chrétien megnyilatkozásainak. Ha lengeni hagyja hangulatát mások előtt, lehet azért, mivel nem tart pillanatnyi helyzetétől, mert biztonságban érzi magát.