„Az esztendőnek mely havában is születtél leányom…, a Vízöntőben, igaz-e?” – néz a vénasszony okkultan Lilire, mintha éppen most emelne a felszínre egy, e teremtésből nyíló mélységet indokló gyöngyöt mint amforát vagy hajóroncsot, és nem tudná, akár napra pontosan is, hogy 14-én, Yvain halálára egy évvel született. „Nos, február havában hát…” – szól a válasszal nem gondolva Laudine, és hallgat kicsit. „Immár a huszadik teled volt, igaz?” – folytatja, és Lilit, mint olyan kályhát, amelyet a rá irányuló figyelem és érdeklődés fűt, most majd szétveti ez a tüzére hirtelen vetett tolakodás: tovább forrósodnak hát orcái válaszul. „Tudod lányom, most már elárulhatom – dallamosítja hangját az öregasszony –, hogy tizennégy éves korod óta fuldokolnak köpenyem szegélyét morzsolva lábamnál kérőid…, de én nem adtalak! No, mi az, meg sem kérded, miért?” – szól bosszúálló tónusában Laudine, elejtve dallamát. „Mert Anyám, így látta jónak.” „Persze, persze… – köhög vissza Laudine –, mintha nem tudnád!” „S mert egyiküket sem szerettem” – egészül ki Lili válasza. „Na azért…” – puhul föl a vénasszony. „Nem szeretem, amikor afféle együgyű fehérnépnek játszod magadat, aki nem tudja, mi folyik körüle. Egyre gyakrabban játszod…” – mondja és elhallgat. „Nincs első látásra szerelem – folytatja zaklatottan -, zümmög a szívedben egy érzés, aztán ez a szorgos méh összehordja benned, mint kaptárba a mézet. És melyik virágról gyűjti a legjavát, nem a vitézségéről vagy a rangjáról, vagy az ifjú csinos pofijáról netán, hanem a hiány gyönyörű rózsájáról! Abból, ami hiányzik őbelőle vagy tebelőled, vagy akár az egész világból! Az, hogy valaki boldoggá tegyen téged, lányom, az feladat, arra alkalmasnak kell lenni, mit lenni, válni inkább! És tudod-e, mennyire? Annyira csupán, hogy föltehesd, ő talán képes lenne rá, vagy még inkább, ő képes lett volna rá…”

Már nem csupán Lili érzi zavarosnak e gondolatmenetet, de maga Laudine is; ő azonban mégis, pontosan tudja, miről is beszél. Most Laudine szeretett volna Lunete helyére lépve, valaki más életével alkotni, és legszívesebben azt mondta volna, hogy szeressen belé egy lovag, akivel még aznap össze is adják, majd engedje át őt tetteinek legalább egy, de inkább két évre, majd valamiképp nyerje vissza őt, a hűtlent, aki közben elfeledkezett a szerelmükről. Aztán éljenek egy keveset e teljességben és veszítse el őt örökre a halálával, majd ettől kezdve emlékezzék vissza úgy arra a két esztendőre, amelyet nélküle töltött, amelyekben legjobban hiányzott, mint a legteljesebb boldogságra. Ahogyan ő, Laudine is teszi, Yvain halála óta. Ám mégis, inkább csak gondolja mindezt. „Valaha magam is csobogtam, édesem…” – szól ismét, és a forrás felé réved. „Ne feledd leányom, a boldogságot, azon kívül teremted meg, ha folyton a része vagy, soha nem tudod, nem érted meg, mi az…”

Az ember a boldogságra való emlékezésben, vagy az utána való vágyakozásban boldog igazán, és nem az abban töltött pillanataiban. Ezt az előbbi mondatát azonban most kihúzza Chrétien, majd jelentőségteljesen pillant föl, úgy reméli: jól szervezett szövegére, és ugyanígy köhög a párizsi éjszakába. Arra gondol, hogy amint elkészül, nyomban elküldeti Lilinek, vagyis Kátyjának: vajon, mit szól majd hozzá? Mindegy is, legalább lesz egy története, erre gondol, és arra most, hogy mégsem küldi el. De igen! „Az ember nem nyelheti vissza az életet!” – és újra az éjszakába köhög, a párizsiba. „Na, mit még … – szólítja hangosan önmagát –, aztán mára elég is lesz!” – és azt írja, hogy Lili szívesen végigellenkezte volna Laudine monológját, hiszen annyiszor lejátszatta már képzeletével önnön meghódíttatását, ahányszor nem félt azt visszatapsolni, nehogy túl egyértelmű vonásokat öltsön hőse, nem hagyva később helyet az igazinak. És Lili nem hiszi, hogy a boldogságát nem élheti át, hogy csupán emlékezhet arra. És nem ismer recepteket rá, és nem is akar! Ő nem is akar mást, csak szeretni.

Chrétien most arra ébred, hogy Kátyja szeme nem kék, bár mélységes, hanem kékeszöld, zöldeskék, tehát a kékből tart a zöldbe és vissza, éppen milyen a hangulata, vagy milyen színű ruhát vesz. Előfordulhat az is, hogy egyértelműen megállapodik a kékben vagy a zöldben. Legyen ez a mélység skálája, és maradjon a tenger – erre gondol Chrétien, és kis teatűzhelyéhez lábadozik, hogy vizet forraljon a beretválkozáshoz, túl hosszúnak találhatja immár arcszőrzetét. Chrétien nem szerethet jellemzően kinézni. Bosszanthatja, ha kimondottan szakállas, és ugyanígy, ha borotvált arca frissen világít. Talán nem hiú, inkább úgy érezheti, egyik állapotában sem önmaga, így törődhet a köztesbe, és válhat jellemzően borostássá, amely végül mégis a csupaszságához tarthat inkább, mint az arcszőrzete ama terjedelméhez, amelyre tíz emberből legalább nyolc azt mondaná: „Szakáll!” Chrétien maga is megmosolyogja talán, ha értelmezi időnként e törekvését. Öltözetével is sihederkora óta küszködhetett. Hordhatott ő ódivatú kalapot, legújabb fazonú kabáttal; viselhetett már mindenféle katonazubbonyt, egyenruhát, parasztgúnyát szemöldökébe nyomott subával és nézhették többször matróznak is; és koptatott már nyilván fényes, nagycsatos cipőt selyemharisnyásan, aztán elhordott katonacsizmát, sarut és lehetett idő, hogy csak úgy, mezítlábasan járt. Chrétien, noha öntudatlanul, öltözetének valahány darabjától elvárhatta, hogy tegyenek vele valamit, hogy okozzák az ő életét. A katonazubbonytól bátorságot, dicsőséget, hírnevet és hazaszeretetet, de legalább pátoszt remélhetett; a parasztgúnyától a fekete, zsíros anyafölddel való egyszerű és becsületes megelégedést és hosszú életet; a könnyű matróznadrágtól pedig a kalandot, dupla rumot, új földrészek smaragdos lagúnáit, gyönyörű, bennszülött nők szerelmét, és zendülést, de leginkább mégis a tengert.