Csatlakozás vagy a nulladik szeminárium

Nyár van még mindig, a rekkenően egyértelmű, amely önmaga, tehát hősége felől nem hagy kétséget, és most porzik benne ez az ácsolat festékszagúan, mikor eldobognak rajta a pincérek; karjukon a hangedli fehér és tiszta, rajta a tálca ezüst és csillogó, azon jeges limonádé vagy tea a deres kancsókban. Az árnyékba készített vizes edényhez madarak érkeznek fürdeni, erre figyel most, ahogy szétválik tollukon a víz, cseppről cseppre, és szertefutnak, akár az üveggyöngyök. A terasz tetejéről függő gyékény nem tartóztatja föl az alkonyati napot, csupán pásztákká szűrve lengeti, szétszaggatva a Krétyjen szájából előkavarodó füstöt. Most, amolyan ügyetlen csoszogást hall, mintha valaki csak félig bújt volna a cipőjébe, hogy levigye a szemetet. Krétyjen hátra pillant, hát persze, persze, hogy Fomics közeledik. Mit keres ez itt? – méltatlankodik magában –, hogy idegesít ez a jóindulatú csoszogása. Krétyjen nem szereti Fomicsot, ahogy az mindenhová becsoszog alkalmatlanul, kezében megsárgult aktákkal, aztán mindig leejti azokat, és mindig pontosan úgy, ahogyan csak is ő, Fomics tudja ezt megoldani, majd szabadkozik egy keveset, és máshová csoszog be, hogy ugyanígy tegyen ott is, pontosan ugyanúgy. Krétyjen képtelen tovább várni, hogy végre elérkezzen Kátyja. Érkezik hát ezért is, és most mozgékony bokáira pislákolnak a terasz lépcsőjének valahány fokát díszítő teamécsesek. Észrevétlenül közeledik Krétyjen felé, akár egy fölforgató filozófia a köztudatba, és most sokféleségéből csúszik össze hatásában a tér, amint megérinti  Krétyjen vállát és valami olyasmit mond, hogy szia, régóta vársz már rám; és az  idő…, igen az idő, az haldoklik bennük, és milyen szép, ahogyan lassan, immár nélkülük telik. Miközben Kátyja poharába limonádét tölt, Krétyjen szeretne szabadulni a bárgyú mosolyától, ami ilyenkor, a vele való találkozást követő pillanatokban nyílik fel száján, ám úgy érzi, semmi mással nem tudná helyettesíteni azt a meghatódást, melyet ilyenkor él át; most pedig hirtelen, bágyadtság áramlik az élmény után, ezért rendel feketét, hosszan és duplán, hogy tovább pörgesse magát, tej és cukor nélkül. Aztán újra a mosoly, a bárgyú. Hűsen ered el az eső, de nem az, amelyik csak megnedvesíti a forró deszkákat és a port, hogy aztán a fülledtséget fokozza, inkább az, amelyik ritkán fordul elő, amikor a július vagy az augusztus közepéből, hirtelen október vége, esetleg március eleje lesz, és mindketten lúdbőröznek már, amint forró hónuk alá kap a hűvös, esti szél, amely pasztellszínű lampiont himbál amúgy az asztaluk felett. Krétyjen elé kerül végre a fekete, hosszan, tejjel és cukorral. A szél, az esti, Kátyja felől fúj, és a lány vanília illata Krétyjen orrába csavarodik édesen, így párosodva benne a Kátyja szeméből táruló mélységgel.

 

Belőle nyílhat az Elízium – érzi Krétyjen meghatódva újra, és a hősökre tekint a végtelen mezőkön, amint aranyló búzatáblák között vágtatnak az üdvösségben.

 

Kátyja, kinek önnön szépsége élmény inkább, nem állapot, egy történetbe fog, mesélni kezd, ám Krétyjen képtelen figyelmesen hallgatni, mert…  Hogy figyelem most is – gondolja Krétyjen – tanulmányozom, akárha egy kiveszőben lévő faj utolsó példányát próbálnám bemutatni, leírni – és valóban, hány hasonló szempár pusztulhatott már kihunyva Krétyjenbe, hogy nem érinteni, megragadni akarja ezt a valóságot, hanem szemlélni csupán… Ez hazugság! – gondolja, és majdnem felkiált újra, igenis ölelni és csókolni akarom ezt a valóságot, ezt az utolsót, hiszen nézzenek csak rá, hát ilyen lehet az Elízium bejárata; ostoba vagyok, ostoba, hát hogy történhet ez meg?! Kátyja valóban kétségbeejtő, egyre inkább és szó szerint, hiszen, mintha ő lenne Krétyjen számára az az új és gyönyörű kétség. S bár Krétyjen valahányszor azt érezhette, amit most is, hogy mindig az éppen új kétség lesz a végső, annak végérvényét soha sem sejtette még ennyire erősen. Bár az is igaz, az új kétség folyton nagyobb lehetett az őt megelőzőnél, legalábbis a duplája. „Ez valami kibaszott Richter-skála…?” – kacarászik Lüszien, de ezen talán csak ő nevet már. „Szóval, azt hiszed, azt hiszed, hogy szeretsz?! Ó, ha tudnád, hogy a szerelem megkerülhetetlen és ha most, ebben a pillanatban, ha bárhová fordulnál is, abba kellene, belénk kellene hogy ütközz! Ha értenéd, hogy ha mindez igaz volna, olyanná kellene szeretnünk egymást, amilyenné lenni szeretnénk! Ó, ha tudnád, hogy nem szeretsz, nem szerethetsz!” – azonban mindezt, inkább csak gondolja Krétyjen és sírni szeretne, áramlani mégis, de most arra ébred, ő csak az arcát eltakarva tudna, igen, pontosan úgy, keservesen, fölszakadni, mint a seb. Kátyja, el-elakad történetében, mikortól kigyullad Krétyjen arca és elhallgat, amikor annak lázas, pirosas szeméből a könnycsepp gördül alá, az egyetlen.

    

Ez itt a mélypont. Mondanátok valamit? Most nem jut eszünkbe semmi – érzik mindketten egyszerre válaszul és elcsöndesednek kicsit.

 

Kátyja biztosan létrehozná őt – ez jut eszébe most Krétyjennek és az, hogy talán éppen azért, hogy később porig rombolhassa és fölszántva létének nyomát, sóval hintse be. Krétyjen most szárnyalni szeretne visszafelé, szárnyalni a szöveg – mint vad domborzat – fölé, a szabadságot valóságként élni át, repülni az otthonos táj felett, akár egy hatalmas… – „…kultikus madár” – szól Lüszien.

 

De Kátyja, most magához húzza hideg kezét és erősen szorítja azt, s mintha azt mondaná, mintha Krétyjen úgy hallaná, hogy ezentúl én óvlak majd a kialakulástól! Aztán simogatni és csókolni kezdik a másik arcát, egymás nyakát cirógatják vékonyan, érzékenyen. És Krétyjen, lehet, érzi már, hogyan ér majd véget ő, igen, mikor szájon csókolják egymást, és a nyelvük a másikéra csúszik. És Krétyjen talán akkor, akár a valahányadik befogadás során hatni kezd, és mint egész tolulhat a teljességbe, hogy valamiféle jelként hulljék érkezése során, és mint különös alkalmazás essen szét, és csak módszer maradjon utána, vagy az sem.

 

De az is lehet, hogy nem jut a teljességbe, hogy nem juthat, mert éppen attól sohasem szakadhat el, mintha Vénuszt minduntalan visszalöknék a habok közé, akár a zajba, hogy aztán újra a part felé törhessen. Éppen úgy, ahogyan Fomics csoszog, ahogyan Razumihin segítőkész, miként Luzsin pocsolya és Szvidrigajlov rejtélyes, hogy egyszer partot érjen talán, ahogyan Vronszkij szereti Annát és Rogyion elkövet. Erre gondolhat most Krétyjen; és arra.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?